Hajnali láz

Ez volt az a könyv egyébként, ami egyszer megjelent álmomban. Olvastam, és nagyon tetszett - nem tudom, miféle megmagyarázhatatlan lelki folyamatokat dolgoztam fel azon az éjszakán, de úgy ébredtem fel azon a reggelen, hogy nekem ezt a könyvet egyszerűen meg kell vennem. Persze pár óra múlva, mikorra kipislogtam az álmot a szememből, mégis csak úgy voltam végül vele, hogy egy olyan könyvet megvenni, amiről még nem sokat hallottam, azért mégis csak túlzás. 

Ez volt tavaly októberben. S hát íme, most itt vagyok én és egy könyvtárból kölcsönzött, általam is elolvasott Hajnali láz.

Gárdos Péter regénye öt évvel ezelőtt jelent meg magyarul először, aminek emlékezetem szerint - vagy az én berkeimben - nem volt akkoriban különösebb visszhangja. Ám talán a film miatt, mostanában egyre többször jött velem szembe a könyv is, és biztosan ily' módon mászhatott bele valahogy a tudatalattimba. S most, hogy elolvastam, őszinte leszek: nagyon nagy bajban vagyok, hogy mit is gondoljak a könyvről pontosan. Egyfelől ott van az, hogy ez a regény az író szüleinek megismerkedésének története, akik a Holokauszt elképzelhetetlen és elbeszélhetetlen borzalmai után mégiscsak képesek voltak találni még ebben a világban valami szépet, valami igazat - s nemcsak megtalálták, hanem be is fogadták azt magukba. Igaz, a múlt szörnyűségei kitörölhetetlenül beléjük égtek örökre, ám nem veszett ki ennek ellenére belőlük a boldogság iránti vágy sem - ami valljuk be, igazán csodálni való dolog. 

Valahogy mégis csak azt kell mondanom, hogy maga a könyv nem tudott teljes mértékben lenyűgözni. Pedig a történet tetszett, érdekesnek találtam az elbeszélési módot is, de valahogy a szöveg, a stílus számomra nem működött. S most hogy visszagondolok úgy általánosságban a holokauszt-történetekre, valahogy mindegyikkel ez a "bajom"... Talán olyan közel történt mindez, annyira itt van még a sarkunkban a múltunk sokkja, hogy képtelenség erről másként beszélni, mint szikár, minimál stílusban, mert ez egyszerűen még mindig elbeszélhetetlen igazából a túlélőknek vagy a leszármazottaiknak. És én ezt megértem. Tényleg megértem. Csak olvasóként érzem azt sokszor, hogy a szöveg távol akar tartani önmagától, és ez olykor zavar. 

Pedig Gárdos Péter regénye egy alapvetően pozitív szemléletű történet, amely az élet és annak apró csodáiba vetett mérhetetlen hit győzelmét hirdeti a halál és a fájdalom felett. Azt hiszem, még Goodreadsen olvastam egy külföldi véleményt, miszerint ez a "legcukibb könyv a holokausztról" - ami talán tényleg kicsit túl merészen kezeli ennek a két szónak az összekapcsolását, amelyek olyan távol állnak egymástól mint Makó Jeruzsálemtől, de valahol mégis csak helyeslően bólogatok így utólag. Mert hogy így van: a regény - a halál folyton rávetülő árnyéka ellenére - mégis csak bájos a maga módján. 

A történet valahol kicsit emlékeztet a How I Met Your Mother -re, persze kevésbé amerikaiasan, de azt hiszem, Ted Mosby és a könyvbeli Miklós - aki 117 levelet ír a svéd rehabilitációs táborokban élő magyar lányoknak, hogy megtalálja köztük azt a nőt, akit feleségül vehet és akivel új életet kezdhet - talán egy párhuzamos dimenzióban mégis csak kezet fognának. 

Aztán felötlött még bennem György Péter Apám helyett című könyve is, aki szintén édesapja csendjét törte meg könyvével, és felvállalta helyette, hogy beszél a múlt szörnyűségeiről, az akkor átélt dolgokról, mert beszélni kell róla. Fel kell dolgozni újra és újra, mert a feledés nem szabad, hogy megoldás legyen - hiszen a fel nem dolgozott feledés újabb tragédiákat szülhet. S bár Gárdos Péter nem vállalt fel - és talán nem is szeretett volna felvállalni - ennyire komoly témát a történetével, azért mégis csak elmondta ő is, hogy milyen idők jártak akkoriban, és hogy a megmaradt romokból hogyan voltak képesek az emberek mégis újrakezdeni. Elmondta. Az apja helyett. 

Gárdos Péter: Hajnali láz

Libri Kiadó

284. oldal