Millenium-trilógia

Vannak ezek a szomorú dolgok, amikor például egy iszonyatosan tehetséges író nem éri meg műveinek sikerét. Stieg Larssonról beszélek most konkrétan, akinek a soha be nem fejezett, így trilógiává rövidült sorozata az író halála után jelent meg, és iszonyatos sikert aratott szerte a világon. Hozzám kicsit késve ért el ugyan, de most már én is elmondhatom, mennyire szerettem ezeket a könyveket olvasni, és vérzik a szívem, hogy a Larsson által megálmodott folytatásokat már sohasem ismerhetem meg. 

Pedig a Millenium-trilógiáról baromi nehéz leállni. Egyszerűen beránt az örvényébe, és szinte lehetetlenség kikecmeregni onnan - vagyis... nálam legalábbis így volt. Larsson remekül ír szerintem, és igazán tudja, hogy kell az információkat óvatosan csepegtetni vagy miként kell észrevétlenül körbefonni a hurkokat bizonyos szereplők körül - ez különösen a harmadik részben volt igazán zseniális. De ezt inkább nem fejteném ki bővebben most, mert nem szeretnék spoilerezni.

Emlékszem, hogy az első rész már a második fejezet után megnyert magának, és minden kétségem szertefoszlott afelől, hogy vajon kedvelni fogom-e. Mert kétségek... nos, azok azért voltak. Larsson igazából itt annyira összehozott mindent, amit csak kedvelhetek egy krimiben: fifkáns rejtély, elzárt sziget, családi titkok és érdekes, ám korántsem hétköznapi értelemben vett nyomozó karakterek - csak ennyit mondanék címszavakban. Már mindhárom résszel a hátam mögött továbbra is azt mondom, hogy szerintem az első rész volt a legnyerőbb, de a harmadik is szorosan ott van mögötte.
Ha már a részeknél tartunk, el kell árulnom kizárásos alapon, hogy a másodikat élveztem a legkevésbé, ahol a főhősnő Lisbeth Salander igazi legyőzhetetlen szuperhőssé vált és ez már nekem túl hihetetlen volt néha - kicsit átesett itt szerintem a ló túlsó oldalára, viszont a múltjával kapcsolatos titkok eléggé lekötöttek ahhoz, hogy ezen ne bosszankodjak olyan sokszor.

"Lisbeth Salander súlyos betegségben, információfüggőségben szenvedett, a morállal és etikával kapcsolatban pedig meglehetősen liberális elveket vallott."

Egyébként még azért is szeretem ezeket a könyveket, mert nem csupán egy egyszerű thrilleres beütésű krimiről beszélünk a Millenium-trilógia kapcsán, hanem olyan komoly témák is központi helyet foglalnak itt, mint például a nők bántalmazása. A szóbeszéd szerint Larsson fiatalkorában tanúja volt annak, hogy három barátja csoportos erőszakot követett el egy Lisbeth nevű lányon, és ő semmit sem tett hogy megakadályozza. Ez az eset éveken át kísértette őt, és végül ez vezetett Lisbeth Salander karakterének megalkotásához. Ám később kiderült, hogy ez a megdöbbentő sztori mégsem Larssonnal esett meg, hanem csak hallotta valakitől, és sajátjaként adta elő. Az egyetlen interjújában, amit íróként adott, elárulta, hogy Salander karakteréhez a legfőbb inspirációt Harisnyás Pippi adta: elképzelte, milyen lehet ő felnőttként, továbbá hogyan és egyáltalán sikerülne-e beilleszkednie a társadalomba... Ellenpontként pedig megalkotta Mikael Blomkvist alakját, akit ugyancsak Astrid Lindgrentől kölcsönzött Az ifjú mesterdetektív című regényéből.
Egyébként - akit érdekel még a téma - szerintem érdemes elolvasni Lasse Winkler Telegraph-nak írott cikkét, amelyben a Larsson által adott interjúra emlékszik vissza, és sok érdekességet elmond a sorozatról vagy éppen magáról az íróról is, hogyan látta őt akkor és hogy fogadta a három héttel későbbi halálhírét.

Visszatérve a sorozatra, valahogy mindig is így képzeltem el azt, hogy milyennek is kéne lennie egy vérbeli skandináv kriminek, és végre megkaptam. Természetesen tervbe veszem majd David Lagercrantz folytatását is, kíváncsi vagyok, ő hogy álmodta tovább a történetet.

Stieg Larsson: A Tetovált lány
                        A lány, aki a tűzzel játszik
                        A kártyavár összedől
Animus Kiadó
Fordította: Péteri Vanda, Torma Péter