Tolvajok tele

Valahogy így érezhetett Kolja és Lev - gondoltam, amikor a csontig hatoló, sivító hidegben baktattam a buszmegállóba, és igyekeztem nem odafagyni a járdához. Aztán egy órával később az otthon melegében mégis csak megtagadtam előző gondolatomat, hiszen a közelében sem voltam annak, ahogy ők éreztek. Hideg volt ugyan, majdnemhogy szibériai hideg, de nem láttam annyi és olyan mértékű borzalmat mint ők, sőt egyáltalán azokhoz foghatót sem, és ráadásul volt egy meleg hely, ahova hazamehettem. Ők viszont ezeket nem mondhatták el magukról.

A Tolvajok tele számomra egy iszonyúan brutális regény volt. Jól megírt ugyan, de brutális. Vannak jelenetek, amik totálisan belém égtek, mint a fagyos lakásban a ki tudja mióta halott nagyapja mellett ülő, semmibe bámuló fiú képe, aki az utolsó életben maradt szárnyast próbálja rögeszmésen életben tartani a kabátja alatt. A kegyelmet sosem ismerő halál ott bujkál szinte minden oldalon, ráteszi a kezét majdnem mindenre, és eltöröl és bekebelez, semmi és senki nincs tőle biztonságban. A halál árnyékában minden felgyorsul: életre szóló barátságok szövődnek alig pár óra leforgása alatt, és a felnőtté váláshoz is csak néhány nap szükséges; hosszú évtizedek gondolatai érlelődnek meg az emberekben szempillantások alatt - az élet próbál versenyt futni az idővel, mert sose lehet tudni, mikor jön el az utolsó pillanata. Emberöltőnyi érzés és gondolat sűrűsödik bele ebbe a bizonyos télbe, csontig hatol a hideggel együtt.

Ebben a kegyetlen és fagyott világban számomra minden abszurdnak hatott, ami nem a borzalmakkal volt kapcsolatos -  pedig az élet folyik tovább ekkor is, bármilyen mederben is. Legalább olyan abszurd ez, mint Lev és Kolja megbízatása, miszerint tojást kell találniuk az éhező, lesoványodott Leningrádban, hogy lehessen torta az ezredes leányának esküvőjén.

"– Mi nem vagyunk tolvajok – mondta Kolja méltóságteljesen, az ezredes szemébe nézve. Legszívesebben pofán vágtam volna. Már rég halottnak kellett volna lennünk, keményre fagyva, fölpakolva a napi hullaadag közé valami szánra. Ehelyett kegyelmet kaptunk. Megkímélték az életünket, és csak egy apróságot kérnek cserébe. Furcsa feladat, persze, de egyszerű. És most Kolja mindent elront; agyon akarja lövetni magát, ami rémes, de engem is agyon akar lövetni, ami még rémesebb."

Ám a feladat mégsem bizonyul olyan egyszerűnek, sőt... majdnem a lehetetlenséggel vetekszik. Népmesékhez hasonló kalandjuk során azonban számos sors kerül útjukba: megmentők és megmentésre várók, kedvesek és kegyetlenek, üldözők és üldözöttek, halottak és élők lesznek társaik a történetben -  s ebben a szinte kibírhatatlanul realista tablóba majdhogynem szürreálisan illeszkedik bele Lev és Kolja Szent Grálja, amiért képesek felkutatni Leningrád eldugott szegleteit, követni a mendemondák bizonytalan nyomait, nekivágni a frontvonalaknak, hogy akár életük kockáztatásával megszerezzék azt. A tojást.

Fogalmam sincs, hogy lehet túljutni lelkileg az ilyen kegyetlen időkön. Hogy lehet az életet visszaterelni a hétköznapok medrébe, hogy lehet begyógyítani ezeket a sebeket, amiket az a sok embertelenség okozott.
Egy biztos: amikor végeztem a történettel, muszáj volt visszalapoznom az első fejezethez, és újra elolvasnom. Látnom kellett, hogy átélték; hogy túlélték és hogy emberek maradtak ezután is. Talán, ez lehetett a legnehezebb mind közül.

David Benioff: Tolvajok tele
City of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Fumax Kiadó
281 oldal