Igazából csak akkor realizáltam valójában, hogy ez a képregény mennyire művészi a megjelenésében, amikor végre a kezembe foghattam. Láttam ugyan számos belső képet, olvastam mások áradozásait a grafikák színezéséről és art decot idéző formavilágáról, mégis kellett ez a személyes találkozás is, hogy valóban felfogjam, mennyire nem voltak túlzóak a megjelenést illető dicséretek és áradozások. 

Persze, ez nem mostanában volt, hanem a magyar megjelenés után pár hónappal, és érdekes, amennyire lenyűgözött akkor, mégsem került sor az elolvasására egészen mostanáig. Amit persze, eléggé megbántam, mert így a következő részek beszerzésével jó sokat kell várnom. 

 

A világban több az éhség, mint a szeretet.

 

A Monstress története egy olyan képzeletbeli világba kalauzolja el az olvasóját, ahol emberek és arkánok (vagyis félvérek) állnak szemben egymással. Főszereplője, Maika aki a háború borzalmai által okozott traumákat képtelen feledni, és ráadásul egy borzalmas szörny lakozik benne, aki olykor előtör belőle, és mindent elpusztít maga körül. 

 

Mindenekelőtt azt meg kell jegyeznem, hogy aki egy cuki macskás képregényre számít, az eléggé mellélő a Monstress olvasásával. Bár megjelenésükben vannak kifejezetten aranyos, kissé mangaszerű alakok, maga a történet - és hát a képkockák is ennek megfelelően - egy eléggé sötét világot idéznek meg, amitől a brutalitás sem áll távol. Öldöklések, csonkolások, kínzások és más kegyetlenkedések tűnnek fel a történetben igen gyakran, amit a rajzok is meglehetősen naturalistán mutatnak be. Szóval, aki nem nagyon szeretne ilyesmivel találkozni, hanem csak az aranyos cicák miatt jött, annak nem igazán való ez a történet. Mindenesetre azt is el szeretném mondani, hogy nem éreztem túlzottnak vagy zavaróan öncélúnak a lapokon megjelenő brutalitást, számomra inkább komolyságot adott a sztorinak, némi grimdarkos beütést kölcsönzött ennek a távol-keleti steampunk fantasynek. 

A történettel kapcsolatban elég vegyes véleményeket hallottam korábban másoktól, voltak, akik szerint a szép külső mögött egy meglehetősen üres vagy nem teljesen jól összerakott történet lakozik. Én az első kötet olvasása után azt tudom mondani, hogy abszolút kellemes meglepetés volt számomra az, hogy a történetnek, a világnak egy olyan atmoszférája volt, ami már szinte az elejétől behúzott magába, és nagyon kíváncsi lettem a folytatásokra. Valahogy nehéz volt kilépni ebből a hangulatból, és tényleg nagyon sok potenciált látok a sztoriban. Aztán persze, hogy ez miképpen alakul a későbbi kötetekben, arról egyelőre nincs személyes véleményem, de eléggé bizakodóan tekintek a folytatásokra. 

- Félsz tőlem? 

-  … Igen.

-  Ebben hasonlítunk. Én is félek magamtól.

Számomra ennek a kötetnek a legfontosabb témája a bennünk lakozó traumákkal való együttélés volt. Azok, amelyek nem hagynak minket nyugodni, amiket fel kell fejtenünk, a végére kell járnunk, amik örökre ott hagyták nyomukat a személyiségünkön. Ezeknek a traumáknak való kivetüléseként is felfoghatjuk a bennünk lakozó szörny tematikáját, amely időről időre felbukkan az irodalomban - gondoljunk csak Jekyll és Mr. Hyde -ra például. Maikában is egy ilyen szörny lakozik. Egy ősi, pusztító szörnyeteg, ami mindent megsemmisít maga körül, ha tombolni hagyják. 

Egy ígéretes kezdésnek gondolom a Monstress első részét, sok érdekes szálat felvillantott, amiknek kíváncsian várom, hogy lesz-e folytatása, illetve merre fog a sztori kifutni. A kötet természetesen - és ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni - egy vizuális gyönyör már önmagában is, szóval ha másért nem is, de már ezért megérte beruháznom rá anno. Szerencsére azért maga a sztori is eléggé bejövős volt, úgyhogy most gyűjtögetek, hogy a többi kötetet egyben tudjam beszerezni, és ne kelljen még egyszer ennyit várnom. Ha szereted a steampunk fantasyket, a kicsit sötétebb vonal sem riaszt vissza vagy ha odáig vagy a szép grafikákért, akkor a Monstressel bátran tehetsz egy próbát. A magyar fordítás ráadásul Kleinheincz Csilla munkáját dicséri, ami nálam mindig garancia az igényes fordításra.

Marjorie Liu - Sana Takenada: Monstress - Az ébredés

Monstress - Awakening

Fordította: Kleinheincz Csilla

Fumax Kiadó

208 oldal

 

Sandman - Az Álmok Fejedelme gyűjtemény 1. kötet

Már többször is kifejtettem itt a blogon, hogy Neil Gaimannel nekem elég ambivalens a viszonyom. Alapvetően nem értem az óriási rajongást a művei körül, mert nekem legtöbbször éppen elérik a közepes élményt. Ám amikor mégis sikerül nálam betalálnia egy-egy történetének, az elrabolja szívemet, lelkemet, és mindig megkövezem múltbéli önmagam, aki értetlenül áll a Gaiman jelenség előtt. De ez egészen ritkán fordul elő.

A Sandman képregényeknek már egyszer nekiugrottam sok évvel ezelőtt, de akkor valahogy félretettem az első kötet után. Őszinte leszek: nehéznek találtam az olvasását. Aztán ahogy a Fumax Kiadó elkezdte megjelentetni ilyen szép, gyűjteményes kiadásban, újra felcsillant bennem az érdeklődés. Szerencsére az egyetemi könyvtárból aztán meg is tudtam szerezni, és ezúttal másképp alakult a viszonyunk.

Sokrétű, baromira összetett és izgalmas - ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni ezt a történetet, amit mellesleg minden olyan személynek a kezébe nyomnék, akik a képregényeket valami gyerekes, egyszerű dolognak gondolják; olyan műfajnak, ami közelébe sem érhet a regények összetettségének. Ugyanis a Sandman egy kiváló cáfolata ezeknek a hiedelmeknek. És persze, tudom, hogy nem tartozik a kedvcsináló mondatok közé az, hogy "ebben a kötetben jó pár szakdolgozatnyi téma benne van", szóval ezt inkább nem is írom, pedig nagyon igaz. 

A történet szerint egy titkos társaság azt a célt tűzte ki maga elé, hogy varázslattal szeretnék fogságba ejteni a Halált. Ám a dologban valami balul sült el, és a Halál helyett annak testvérét, Sandmant, az álmok fejedelmét sikerült elfogniuk. Sok évtizeden keresztül tartották őt fogva egy lezárt pincében, míg végül eljött a napja, hogy kiszabaduljon. Azon túl, hogy bosszút esküdött fogvatartói ellen,arra is rá kell jönnie, hogy fogságának ideje alatt birodalma széthullott és a káosz uralkodik. Teremtményei szétszéledtek a világban, és egyre nagyobb galibákat okoznak. Sandmannek így hát őket is vissza kell terelnie birodalmába.

A történet mellett totálisan elvarázsoltak a fejezetek elején található egész oldalas művészi illusztrációk, amik bár olykor egészen groteszk dolgokat ábrázoltak, ám mindezt is úgy tették, hogy simán megállnák a helyüket bármilyen szépművészeti kiállításon. Magának a sztorinak a képkockái már kevésbé voltak művésziek, nem volt például hasonlítható a Monstress képregények elképesztő részletgazdagságához, de az, amilyen összetett módon a képek mint narrációs eszközök használva voltak, szintén éreztették velem, hogy egy nagyon átgondolt, nagyon megkomponált képregényt olvasok.

És hát persze, mint említettem, ez magára a sztorira is teljesen igaz. Persze, nem olyan lélektelen, hatásvadász módon megkomponált, hanem úgy, hogy az olvasás közben képes teljesen behúzni, bevonni magába. A rengeteg mitológiai utalás mellett a DC univerzum szuperhősei is felbukkannak benne, és hát nem is véletlen, hiszen Sandman is abszolút illeszkedik ebbe az univerzumba. Az Álmok Fejedelme is tulajdonképpen egy szuperhős, annak minden attribútumával és a DC-re jellemző darkos beütéssel.
Többször olvasós történet számomra, úgyhogy biztosan be fogok ruházni egy saját példányra. Első találkozásunkkor szinte csak a zsenialitását voltam képes felfogni, és szerintem még több olvasás szükséges nekem ahhoz, hogy rétegről rétegre lehámozzam magamnak azokat a dolgokat, amik számomra benne vannak, amik mesélnek nekem, megtalálni magamat a történetben. Mert egyelőre csak annyit tudok, hogy ott vagyok én is valahol, hogy nekem is szól ez a történet - ám hogy pontosan hol is vagyok, azt majd egy következő olvasás fogja számomra felfedni. S alig várom, hogy ez megtörténjen.

Neil Gaiman: Sandman - Az Álmok Fejedelme
Fordította: Totth Benedek
Fumax Kiadó
608 oldal

Locke & Key 1. - Kulcs a zárját

Ha komfortzónámból való kilépésre szeretnék példát találni az idei olvasmányaim között, akkor rögtön Joe Hill és Gabriel Rodriguez nevével fémjelzett képregénysorozat első kötete jutna eszembe, ami egy augusztusi szombaton valahogy ott landolt a kosaramban. És te jó ég, micsoda élmény volt ez, kérem! Ha az élet minden területén ilyen élmény lenne a komfortzóna tágítás, hát állnék elébe.
Joe Hill regényei valahogy sose kerültek fel az olvasói horizontomra, viszont ez a képregénysorozat már régóta piszkálta a fantáziámat.

A gyerekek mindig azt hiszik, hogy a történet elején lépnek be, pedig általában a végén.

Édesapjuk elvesztése után a három Locke testvér, valamint az édesanyjuk a massachusettsi Lovecraftba költözik, egy hatalmas, ódon házba, ami már régóta a család tulajdonában áll. Miközben mindenki próbál megküzdeni a maga gyászával, ez a furcsa épület, a Kulcsház is egyre több titkát fedi fel a gyerekek előtt. Különös kulcsok különös ajtókat nyitnak, amik mögött még különösebb dolgok történnek. Honnan vannak a kulcsok? Mi ez a hely? S vajon összefüggésben van-e ez azzal, ami az apjukkal történt? A jelen idejű elbeszélés mellett a történet folyamatosan váltakozik az idősíkok között, s így felsejlenek a múlt eseményei is előttünk. Ám egyelőre még annál is több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak.

Rendkívül izgalmas, szabályosan fotelba szegezős kötetről van szó, ahol megannyi titok és rengeteg érdekes elgondolás szövi át a történetet. Ez egy sötét, de mégis lenyűgöző világ, ahová egy kicsit in medias res módon érkezünk meg, bele az események közepébe, de ahogy lassan kibontakozik előttünk az egész, ősszeáll minden, és egyre többet és többet akarunk belőle. Maga a mágiarendszer szerintem nagyon eredeti és újszerű, főleg a természetfelettivel való összefonódása. Mindemellett a titkokkal teli, régi ház toposza is egy kis eredeti ízt kap itt, amellett hogy a gótikus műfaj hagyományaihoz is hű marad. Joe Hill jól lavírozik a felvetett komoly témák és a gótika sajátosságai között, és mesterien mossa össze őket. Karakterei érdekesek és egyediek, mindenkinek megvan a maga komplexitása, és ezt úgy eléggé díjaztam. A sztori maga elsősorban a három Locke gyerekre koncentrál egyébként - legalábbis ebben az első kötetben - , valamint arra, hogyan birkóznak meg apjuk iránt érzett gyászukkal. És hát ez nem is véletlen, hiszen a Locke & Key világa abszolút gyerekközpontú - de ettől még nagyon is összetett és komoly - , hiszen a sztori magját képező mágia csak a fiatalabbak számára látható. A felnőttek észre sem veszik még azt se, ami az orruk előtt történik - ez a mágia számukra nem létezik. Ha gyerekként esetleg tudtak is róla, felnőttkorukra elfelejtik, mintha kiradírozták volna az emlékezetükből.

A rajzok mellett se lehet szó nélkül elmenni, hiszen zseniálisan fonódik össze a szöveggel, hol támogatja, hol helyettesíti azt. Rodriguez munkája részletgazdag és igazán kifejező - a szöveghez hűen itt sincs fukarkodva a horrorba illő ábrázolásmóddal, amiktől szabályosan rettegtem az olvasás alatt. Mint a kútból kimászó nő képe, aminek a felidézésétől is borsódzik a hátam. A brutalitás is elég sokszor megjelenik a képkockákon, de ez mégis olyan képregényszerűen van ábrázolva, hogy még nekem is befogadható maradt. Különösen tetszettek Rodrigueznek azok a megoldásai, amiket egy-egy jelenet között átvezetésként használt. Mint például, hogy egy jelenet végén egy bizonyos eszköz szerepel az utolsó képkockán, majd egy teljesen új jelenet kezdetén pedig ugyanaz az eszköz jelenik meg valamilyen módon, esetleg más funkcióban. Filmekben szoktam látni hasonlót, szóval biztos van erre valami puccos terminus, de nem nagyon vágom a filmelméletet.

De visszatérve a képregényre, azt tudom mondani, hogy aki szereti a gótikus irodalmat, vagy a horrortörténetek szerelmese, vagy csak egy kis borzongásra vágyik, az bátran kezdjen bele Joe Hill és Gabriel Rodriguez sorozatába, nem fog csalódni. Összetett. Eredeti. Igazán addiktív. 
Egyszóval, ne habozz! Lépj be te is Joe Hill sötét világának ajtaján!

Joe Hill - Gabriel Rodriguez: Locke & Key 1. - Kulcs a zárját
Locke & Key 1. Master Edition
Fordította: Holló-Vaskó Péter
Fumax Kiadó
320 oldal

Minden szív kaput nyit

A valóság igazán kegyetlen tud lenni. Különösen azokhoz, akik megtapasztaltak egy merőben más világot: éltek benne, magukévá tették a szabályait, majd kénytelenek voltak onnan visszatérni. Vajon Dorothy el tudta felejteni Oz birodalmát? Valóban ugyanott folytatta végül az életét, ahonnan a tornádó elrepítette? Lyra Belaqua a visszatérése után is sokat gondolt arra, mit hagyott hátra, ahogy Szeptember se tudta feledni Tündérföldet. Seanan McGuire regénye pontosan ezekről a gyerekekről szól: akik számára egyszer megnyílt egy kapu, és beléptek rajta. Majd visszatértek a világunkba. A világba, ami ugyanolyan volt, mint mikor elhagyták - viszont ők mások lettek. Lélekben még mindig a hátrahagyott világ után áhítoznak - ami vagy megadja számukra újra a lehetőséget, hogy belépjenek a kapuján vagy nem. 

Eleanor West kisasszony Otthona az ilyen gyermekek számára nyújt menedéket. Egy helyet, ahol olyan társak veszik körül őket, akik hasonló dolgokon mentek vagy éppen mennek keresztül. Egy helyet, ahol nem kell úgy tenniük, mintha semmi sem történt volna. Ahol elfogadják őket minden furcsaságukkal és különlegességükkel együtt. 

Seanan McGuire regénysorozatának első részét elég nagy várakozás előzte meg idehaza, hiszen a külföldi könyvesblogok és YouTube csatornák ettől a sorozattól voltak hangosak. Eléggé jellemző, hogy bár követek pár külföldi könyvesblogot és csatornát, a Minden szív kaput nyit című regényről kábé egy héttel a magyar megjelenése előtt hallottam először. De lehetséges, hogy így jártam jól, mert elvárásaim különösebben nem voltak, csupán egy "miért ne?" felkiáltással felütött kíváncsiság vezetett el végül az olvasásához. Kifejezetten izgalmas és érdekes történetként maradt meg bennem a történet, ahol nem csupán az ötlet volt szuper, hanem annak megvalósítása is elég jól sikerült. Bár azt hiszem engem már a bentlakásos intézet, zárt közösség, kicsit darkos hangulat kombinációjával megvett magának, de az igazi hab a tortán a már mások által is emlegetett allegorikus olvasat volt. Vagyis az, ahogy a felnőtté válás nehézségeit megfogalmazta a maga egyedi módján: ahogy kamaszkorunk lelkének minden valós szabálynak ellentmondó kapui nyílnak és csukódnak előttünk és mögöttünk. Arról az időszakról, amikor képtelen befogadni minket a való világ; amikor mi sem akarunk ennek a részei lenni. Amikor előttünk kinyíló kapuk után vágyakozunk, mert a világ, amelyben élnünk kéne, elzárkózik előlünk. 

Seanan McGuire: Minden szív kaput nyit

Every Heart a Doorway

Fordította: Miks-Rédai Viktória

Fumax Kiadó

160 oldal

Artemis

Andy Weir új regényének nem lehetett könnyű helyzete, hiszen A marsi című nagysikerű robinzonád után következni olyan dolog, amit egyetlen második könyv sem kíván magának szerintem. Ez majdnem olyan szintű, mint magával a fiatal Matt Damonnal versenyre kelni - az idősebbel nyilván könnyebb a helyzet. 

Na, de térjünk rá a legfontosabb kérdésekre: van-e olyan jó, mint A marsi? Képes volt-e Jazz Bashara utolérni Mark Watneyt? Vajon ennének-e együtt krumplit? 

A válasz: szerintem igen!

A nem túl távoli jövőben járunk, amelyben az emberiség megkezdte kitelepülését a Holdra. Ott létrehoztak egy várost, Artemist, ahol bizony nem könnyű az élet, ha nem turista vagy vagy milliárdos befektető. Jazz Bashara hordári munkája mellett, amelyből épphogy meg lehet élni, némi csempészést is vállal egy kis plusz pénzért. Egy nap kap egy páratlan lehetőséget, ami kicsit illegális, és ha elkapják, akár örökre deportálhatják őt a Holdról, ahol született és élt. De mindezen kockázatokat elhomályosítja az ígéret, hogy mekkora brutális mennyiségű pénzt kereshet ezzel az egyetlen melóval. Azonban a küldetésének teljesítése közben rá kell döbbennie, hogy ez az egész akció sokkal nagyobb és sokkal komolyabb, mint hitte...

Mint minden jó tervhez, ehhez is kellett egy őrült ukrán csávó...

Az Artemis szerintem abszolút hozza a Weir-feelinget - azt hiszem, ezt a fogalmat lassan nyugodtan megalkothatjuk - : szórakoztató, vicces, tele eredeti ötletekkel, kalandos és az én laikus bölcsész szintemen is értem a történet mögött megbúvó tudományos magyarázatokat. A hangvétele valamennyivel könnyedebbnek hatott számomra az előző köteténél, hiszen bár Jazzt többször is el akarják tenni láb alól, ez mégsem volt számomra annyira félelmetes és komoly, mint Mark Watney magánya egy élettelen bolygón, totálisan kiszolgáltatva annak kegyetlenségének és ismeretlenségének. Jazz nincs egyedül, még akkor sem, ha ezt próbálja láttatni velünk. Ha már nagyon nem megy magától a megoldás, mindig akad valaki, aki kihúzza a kulimászból. És ezzel nincs semmi baj szerintem. Nem baj, hogy egy könnyed sci-fis kalandregényt kaptunk most, amin tényleg önfeledten szórakozhatunk. 

Jazz karakterével igazából az az egyetlen egy bajom volt, hogy hiába nő, mégis nagyon maszkulin volt számomra. És most nem arra gondolok, hogy nem ecsetelte az outfitjét bekezdéseken keresztül vagy nem sóhajtozott egy vagy esetleg két férfi után fejezetről fejezetre - mert nyilván ettől én is falnak megyek. Inkább arról van szó, hogy Weirnek mégsem sikerült nőként gondolkodnia. Megalkotott egy holdbéli Watneyt, aki szemtelenebb, lázadóbb, lelkileg kicsit problémásabb és éretlenebb és mellesleg lány nevet kapott. Talán ez az egyetlen dolog, amit én hiányosságként látok itt.

Ezt leszámítva szerettem ezt a könyvet olvasni. Tényleg egy nagyon könnyed regény, ami mondjuk jó kezdet lehet bárkinek a sci-fi irodalommal való ismerkedéshez vagy csak egy hétvégi olvasmánynak. Ne várd tőle A marsi élményét - ha a fülszöveg alapján érdekesnek tűnik, kezdj bele. De csak azért szerintem ne, hogy olyat kapj, mint az első regényétől. Az Artemis más. Máshogy jó, máshogy élvezhető - de ettől még nem rosszabb regény szerintem. 

Andy Weir: Artemis

Artemis

Fordította: Rusznyák Csaba

Fumax Kiadó

316 oldal

Ház a tó mélyén

Ha egy szóval kéne jellemeznem Josh Malerman kisregényét, akkor azt mondanám, hogy fura. Nem rosszul fura vagy olyan jófajtán, hanem egyszerűen csak fura. És igazából ezzel szerintem mindent el is mondtam róla. Oké, azért megpróbálom kicsit bővebben is.

Egy szimpla szokásos tiniszerelem történeteként indul a regény, amiről ha nem tudnánk, hogy Josh Malerman írta és a cím nem spoilerezné el a dolgot, nem is gondolnánk semmi különlegesre egy jó ideig. Ám ahogy a két fiatal felfedezi első randijuk alkalmával a harmadik tó titkát, minden megváltozik. A ház a tó mélyén a maga ismeretlenségével magához vonzza a két fiatalt, akik mindenáron fel akarják fedezni titkait. Lassan a mániájukká válik ez a furcsa hely, ami minden egyes merülésnél egyre többet és többet mutat magából.

Ez a kisregény olyan volt, mint egy visszafojtott lélegzet. A feszültség szépen lassan gyűrűzött be a történetbe, először szinte észrevétlenül aztán már ott volt minden sor mögött, amitől végül képtelenség volt letenni a könyvet és muszáj volt egy szuszra elolvasni. Más, mint a Madarak dobozban, nem mászik bele annyira az agyadba, hogy utána napokig is csak azzal álmodsz. Csak gondoltam szólok, mielőtt valaki olyasmit várna. Ritmusában inkább közelít a klasszikus horror regények műfajához, ami a történet előrehaladtával egyre jobban magába húzza az olvasót.
És hát a vége...! Szóval, ha nem lenne az a vége, ami lett végül, akkor lehet nem tetszett volna annyira, nem tudom... De emiatt muszáj volt átértékelnem ezt a történetet az utolsó oldalak után. Egy hatalmas kérdőjel vagyok most jelenleg és bár vannak elméleteim, de egyiket sem érzem olyannak, ami teljes értékű magyarázattal szolgálhatna. Szóval, ezt most igyekszem olyanokkal átbeszélni, akik már olvasták - mert úgy érzem, hogy meg kell beszélnem. És ha azt vesszük, Malerman ezzel el is érte a célját. Ez a könyve se hagy nyugtot.

Páran említették már, és szerintem is nagyon jó meg érdekes olvasat az is, hogy a tó mélyén levő ház egyfajta szimbólumként működik: az első szerelem felfedezésének és bejárásának a szimbólumaként. Abszolút adja magát a dolog egyébként, és tetszik, hogy ezen a két - látszólag különböző szinten - is tud működni a szöveg. Műfajában kevés ilyennel találkozni.
Szóval, aki kíváncsi Josh Malerman kisregényére, bátran vágjon bele szerintem, nem fog csalódást okozni. És ha megvolt, utána beszéljétek meg velem, hogy mit gondoltok a végéről, mert jelenleg ez a kérdés foglalja le a gondolataimat.


Josh Malerman: Ház a tó mélyén
Fordította: Rusznyák Csaba

A House at the Bottom of a Lake
Fumax Kiadó
159 oldal

Tolvajok tele

Valahogy így érezhetett Kolja és Lev - gondoltam, amikor a csontig hatoló, sivító hidegben baktattam a buszmegállóba, és igyekeztem nem odafagyni a járdához. Aztán egy órával később az otthon melegében mégis csak megtagadtam előző gondolatomat, hiszen a közelében sem voltam annak, ahogy ők éreztek. Hideg volt ugyan, majdnemhogy szibériai hideg, de nem láttam annyi és olyan mértékű borzalmat mint ők, sőt egyáltalán azokhoz foghatót sem, és ráadásul volt egy meleg hely, ahova hazamehettem. Ők viszont ezeket nem mondhatták el magukról.

A Tolvajok tele számomra egy iszonyúan brutális regény volt. Jól megírt ugyan, de brutális. Vannak jelenetek, amik totálisan belém égtek, mint a fagyos lakásban a ki tudja mióta halott nagyapja mellett ülő, semmibe bámuló fiú képe, aki az utolsó életben maradt szárnyast próbálja rögeszmésen életben tartani a kabátja alatt. A kegyelmet sosem ismerő halál ott bujkál szinte minden oldalon, ráteszi a kezét majdnem mindenre, és eltöröl és bekebelez, semmi és senki nincs tőle biztonságban. A halál árnyékában minden felgyorsul: életre szóló barátságok szövődnek alig pár óra leforgása alatt, és a felnőtté váláshoz is csak néhány nap szükséges; hosszú évtizedek gondolatai érlelődnek meg az emberekben szempillantások alatt - az élet próbál versenyt futni az idővel, mert sose lehet tudni, mikor jön el az utolsó pillanata. Emberöltőnyi érzés és gondolat sűrűsödik bele ebbe a bizonyos télbe, csontig hatol a hideggel együtt.

Ebben a kegyetlen és fagyott világban számomra minden abszurdnak hatott, ami nem a borzalmakkal volt kapcsolatos -  pedig az élet folyik tovább ekkor is, bármilyen mederben is. Legalább olyan abszurd ez, mint Lev és Kolja megbízatása, miszerint tojást kell találniuk az éhező, lesoványodott Leningrádban, hogy lehessen torta az ezredes leányának esküvőjén.

"– Mi nem vagyunk tolvajok – mondta Kolja méltóságteljesen, az ezredes szemébe nézve. Legszívesebben pofán vágtam volna. Már rég halottnak kellett volna lennünk, keményre fagyva, fölpakolva a napi hullaadag közé valami szánra. Ehelyett kegyelmet kaptunk. Megkímélték az életünket, és csak egy apróságot kérnek cserébe. Furcsa feladat, persze, de egyszerű. És most Kolja mindent elront; agyon akarja lövetni magát, ami rémes, de engem is agyon akar lövetni, ami még rémesebb."

Ám a feladat mégsem bizonyul olyan egyszerűnek, sőt... majdnem a lehetetlenséggel vetekszik. Népmesékhez hasonló kalandjuk során azonban számos sors kerül útjukba: megmentők és megmentésre várók, kedvesek és kegyetlenek, üldözők és üldözöttek, halottak és élők lesznek társaik a történetben -  s ebben a szinte kibírhatatlanul realista tablóba majdhogynem szürreálisan illeszkedik bele Lev és Kolja Szent Grálja, amiért képesek felkutatni Leningrád eldugott szegleteit, követni a mendemondák bizonytalan nyomait, nekivágni a frontvonalaknak, hogy akár életük kockáztatásával megszerezzék azt. A tojást.

Fogalmam sincs, hogy lehet túljutni lelkileg az ilyen kegyetlen időkön. Hogy lehet az életet visszaterelni a hétköznapok medrébe, hogy lehet begyógyítani ezeket a sebeket, amiket az a sok embertelenség okozott.
Egy biztos: amikor végeztem a történettel, muszáj volt visszalapoznom az első fejezethez, és újra elolvasnom. Látnom kellett, hogy átélték; hogy túlélték és hogy emberek maradtak ezután is. Talán, ez lehetett a legnehezebb mind közül.

David Benioff: Tolvajok tele
City of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Fumax Kiadó
281 oldal

Vészmadarak

Miriam Black-nek van egy különleges képessége: amint megérint valakit, megtudja, hogy mikor és hol fog az a személy meghalni. Tudja, hogy a sorsot nem lehet elkerülni, így nem is próbál ellene tenni - inkább a maga malmára hajtja a dolgot: felhasználja a saját túlélésére. Keselyűként kering áldozata körül, és kivárja a megfelelő pillanatot, majd kizsebeli az immár halott delikvenst. A történet során összetalálkozik egy szimpatikus kamionossal, majd később egy kevésbé szimpatikus csalóval is. Eközben elképzelhetetlen mennyiségű cigarettát szív, és veszettül káromkodik, olykor verekszik vagy őt verik - és azt hiszem, nagyjából össze is foglaltam a cselekményt. 

Őszinte leszek: a Vészmadarakkal elég vegyes érzéseim vannak. Ugyanis jól indult a történet, és láttam benne potenciált. Az első 150 oldalt majdnem egy ültő helyemben elolvastam, és közel járt ahhoz, hogy elkezdjen sodorni magával. De aztán.... aztán nem is tudom, mi történt. Valahogy leülepedett a sztori, kezdett elveszni a dinamikája, és ezek a fura, kissé beteges álomjelenetek totálisan széttörték aztán az egészet, és bár alapvetően nem volt egy hosszú történet, de mégis úgy éreztem, hogy túl lett nyújtva benne minden, és hogy sose fogunk ennek a végére jutni. Egyszóval: untam.

 "... és a forgalom úgy beszorult, mint egy apáca seggébe feldugott tampon."

Igazából már az is megfordult a fejemben, hogy Wendig azért húzta eddig a sztorit, mert még volt felírva a füzetkéjébe legalább 50 oldalnyi káromkodás és obszcén kifejezés, amit mindenképp bele szeretett volna írni a könyvbe. Az obszcenitással alapvetően nincs bajom, ha annak tényleg van funkciója a könyvben - tényleg, ilyen szempontból nem tartom prűdnek magam. De amit Wendig művelt itt ezzel a narrációban (nem a párbeszédekben, mert azokkal szerintem nem volt baj), az már számomra túl sok volt. Amikor egy mondaton belül akarta magát túllicitálni, és csak gyűjtötte és gyűjtötte a minél polgárpukkasztóbbnak szánt hasonlatokat, akkor már tényleg azt mondtam, hogy jaaajnemááár. A lazának látszani akaró szöveg szépen lassan felvette a tömény izzadtságszagot, és már nem lehetett komolyan venni ezt a mesterkélt pózt.

Miriam Black karaktere alapvetően érdekes volt számomra - nem szerethető, de érdekes. De rajta kívül a többi szereplőt szerintem valahogy nem tudta megfogni az író, vagy talán nem is akarta igazán. Miriamen kívül mindenki egy faék egyszerűségével lett megáldva, és ez is szerintem nagyon a történet rovására ment. Inkább beléjük kellett volna ölnie több energiát, mintsem a funkciótlan káromkodások és csúnya szavak garmadájába. Mindenkinek jobb lett volna.

Igazából ezt nem is szeretném tovább ragozni: örülök, hogy kölcsönkönyv volt.  Mondhatnám, hogy azért mégis csak érdekes volt meg minden, de nem lenne teljesen igaz. Csak valamennyire. Meg annyira azért mégsem, hogy a következő kalandjára is vele tartsak. 

Chuck Wendig: Vészmadarak

Blackbirds

Fordította: Rusznyák Csaba

Fumax Kiadó

300 oldal

Madarak a dobozban

"Mi van, ha megőrültek a fák? A virágok, a nádak, az ég? Mi van, ha az egész világ megőrült? Ha harcban áll önmagával? Megtagadhatja a Föld a saját óceánjait? Megerősödött a szél. Talán látott valamit? Talán a szél is megtébolyodott?"

Mit tennél, ha a veszély folyton a közeledben ólálkodna, és csak akkor tudna ártani neked, ha megpillantanád a saját szemeddel? Ha egyszer csak kilépnél az ajtón, meglátnád, és utána beleőrülnél a látványba, még hozzá annyira, hogy a körülötted levőkkel majd végül saját magaddal is végeznél. Könyörtelenül. Megpróbálnál biztonságos helyet keresni valahol messzebb? Vagy soha többet ki nem tennéd a lábad otthonról? Becsuknád a szemed? Vagy inkább kivájnád? Hajlandó lennél-e vadidegenekkel szövetkezni? Vagy inkább az egyedüllétben látnád a biztonságot? Malorie ilyen világban éli rettegve mindennapjait a Madarak a dobozban című regény lapjai között, és ezért határozottan nem irigyeltem.

Josh Malermann egy igazán hátborzongató és fotelbe szegezős történetet írt, amit bár két nap alatt sikerült elolvasnom, mégis nagyon sokáig megmaradtak bennem bizonyos momentumai. Komolyan mondom, nagyon régen volt már, hogy egy könyv ennyire beparáztasson: totálisan bemászott az agytekervényeim legrejtettebb zugaiba is szerintem, mert az elolvasása után még napokig rettegtem - persze azért most már köszi, jól vagyok. Így egy hét után. Deakkorismégmindigúúúúristen! (Most pedig tegye fel a kezét, aki szerint nem kéne több horrorregényt olvasnom...)

A Madarak a dobozban tehát egy igazi rettegős, paranoid könyv a javából, amely igazából azért a legparáztatósabb, mert egészen a végéig nem tudjuk meg, hogy ki is vagy mi is az, amitől félnünk kell. Az ismeretlentől való rettegés pedig az egyik legerőteljesebb, hiszen egy író se tud olyan vérfagyasztó dolgot kitalálni, mint a saját képzeletünk. A regényben azonban nem csupán a lények kiléte marad rejtély, hanem az is, hogy konkrétan mi történik az áldozatokkal, ami kiváltja belőlük az őrületet - oké, azon kívül, hogy megpillantják őket. De hogy azután konkrétan mi történik és hogy miért őrülnek meg, nem derül ki... pedig ez is annyira érdekelt volna! Elméletek persze keringenek erről a túlélők között, de egyik sem nyer bizonyítást. Igazából az én fejemben már az is megfordult a végére, hogy vajon tényleg az egész világ megőrült vagy csupán a főszereplő(k), és igazából az egész regény során az ő tébolyodott elméjében kavarogtunk. De ez igazából csak egy futó gondolat volt részemről, és nyilván ez nem így van, de azért na... ez mégis csak egy nagy csavar lett volna. Próbáltam amúgy utánaolvasni, hátha az író itt-ott megosztotta a gondolatait ezekkel a fehér foltjaimmal kapcsolatban, de sajnos mindenről totálisan és mélyen hallgat. na, most kérdezzétek meg, melyik íróval találkoznék a legszívesebben, légyszi!


Malorie történetét két idősíkon keresztül ismerhetjük meg: a jelen és a múlt felváltva osztozik a regény lapjain; szépen-lassan kibontakozik előttünk, hogyan is lett egy apró rémhírből globális probléma, s pontosan miket élt át Malorie a posztapokaliptikus világ létrejöttének pillanataiban. Mert hogy erről is kevés könyv szól: oké, tudjuk milyen egy posztapokaliptikus világban élni, nade mi van a túlélőkkel? Mit tettek, hogy túlélték? Miket éltek át abban az időben, amikor a világ a szemük előtt fordult ki önmagából, és tűntek el egyik napról a másikra azok a dolgok, amik ma még számunkra annyira természetesek? Malerman regénye a csoportdinamikára is nagy hangsúlyt helyez: és hát hogyis hagyhatná ezt ki, amikor ez iszonyatosan érdekes drámákat hordozhat magában. Ki hogy reagál a világvégére, a szerettei elvesztésére, milyen áldozatokat képes hozni a túlélés érdekében, és hajlandó-e az akaratát és az igényeit a közösségnek alárendelni? Biztos vagyok benne, hogy Hitchcock bámulatos filmet forgatott volna belőle amúgy! Meg ő egyébként is szerette a madarakat... bocsi

A Madarak a dobozban a maga körömrágósan izgalmas, letehetetlen történetével totálisan megnyert magának, és most még a tőmondatok sem zavartak. Ez a széttöredezettség szerintem csak fokozta bennem az egyébként sem kicsi feszültséget, szóval szerintem ez nagyon passzolt a könyvhöz - bár olvastam, hogy pár embernek meg pont ez nem tetszett benne.
Hihetetlen amúgy számomra, hogy ez Malerman első könyve! Ráadásul egy rockbandában is játszik, így hát mikor, ha nem most van a legmegfelelőbb alkalom, hogy beálljak én is grouppie-nek. Na, jó... mondjuk azt azért mégsem. De ha a következő regényét tűkön ülve várom, az vajon számít?

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Fordította: Rusznyák Csaba
Fumax Kiadó
262 oldal

Részlegesek -trilógia

Vannak dolgok az ember életében, amelyekre első pillanatban azt lehet gondolni, hogy talán jó ötlet. Mint például esőben táncolni, macskát fürdetni, a paradicsomos turmixot tejjel készíteni, hétköznap hajnalig olvasni vagy mondjuk elővenni megint egy felkapott young adult sorozatot. Ne értsetek félre, jó ötlet volt amúgy ez a Partials, hiszen olyan irányba terelgette az érdeklődésemet, amiről azt hittem, nagyon távol áll tőlem, de azért így már mind a három résszel a hátam mögött elmondhatom, hogy továbbra sem értem ezt az óriási felhajtást ekörül a trilógia körül.

Rendben, oké. Álljunk meg itt egy percre. Hazudtam. Bevallom, engem is elkapott olykor-olykor a rajongási láz, előfordult, hogy azt vettem észre, hogy génmódosításokról és egyebekről olvasgatok szabad perceimben, és a városban csatangolva elképzelem, hogy hogyan is nézne ki ez vagy az az utca, ha már több mint tíz éve nem járkálnának rajta emberek. Hogyan foglalná vissza magának a természet a tőle elorzott területeket, hogyan törné fel a betont a fű és a gaz, hogyan nőnének fák a házak tetején, és hogyan vadulnának hipp-hopp vissza a többezer éve megszelídített állatok.S vajon mi lenne, ha a manapság oly' megszokott dolgok, mint mondjuk az internet, egyszer csak eltűnnének a föld színéről.

"Barlanglakó régészként ülünk a jövő romjain."

Dan Wells tinidisztópiás trilógiája egy nem is olyan távoli jövőben játszódik. Tizenegy évvel ezelőtt történt, amikor a mesterségesen létrehozott, genetikailag módosított biofegyverek, a Részlegesek fellázadtak az emberiség ellen, és egy olyan vírust szabadítottak a világra, amelynek köszönhetően az emberek 99% meghalt, és csak párezren élték túl. A túlélők nagy része közösségbe tömörült, és a civilizáció maradványain élősködve próbálnak túlélni, miközben a Részlegesek újabb csapásaitól tartanak. Sajnos, hiába élték túl a vírustámadást, úgy tűnik, mégsem menekültek meg teljesen: sajnos, egy csecsemő sem képes életben maradni. Pár nap után, a fertőzést követően, mindannyian borzalmas kínok között elhaláloznak. Az emberiség nagyon úgy tűnik, hogy az utolsókat rúgja. Kira Walkernek, a szülészetre helyezett ifjú ápolónak azonban van egy elmélete, hogyan lehetne ezt az igen fájdalmas és nehéz problémát megoldani. Ehhez tulajdonképpen nem is kell más, mint egy Részleges...

Igen, szinte látom az arcotokat: én is pont így voltam vele, amolyan olvassam-neolvassam dilemma volt ez, hiszen valahol úgy is tudtam, hogy csak egy szokásos YA regényt fogok kapni, de egy kis részem reménykedett benne, hogy ez egy amolyan ritka és jófajta YA lesz. Most lőjem le a poént? Persze, hogy szokásos volt! Nagyon jól indult minden egyébként, iszonyatosan bejött nekem ez a romos világ, sőt a szereplők is viszonylag szimpatikusak voltak. De! Igen, itt ez a fránya de... a második résztől lett számomra egyre inkább világosabb, hogy Dan Wells tulajdonképpen az egész első kötet alatt átvert: elhitette velem, hogy ő egy jobb fajta író, pedig nem is. Szerintem ő a YA disztópiák John Greenje: össze tudott hozni egy viszonylag tisztességes iparos munkát, de igazából ennyi. Nincs benne megújító szándék, és igazából - ami talán a legszomorúbb -  lélek sem. Mert én egyszerűen hiszem, hogy minden igazi könyvnek lelke van: legyen jól kivitelezett vagy éppen kicsit hibás, az igazán jó könyvekben érezni lehet a lelket; az író lelkesedését és szeretetét, amivel leírta mindezt; az erőt, amivel kikívánkozott belőle; vagy a fájdalmat, amivel kiírta magából. Ezen érzések valamelyikét én úgy vélem, tényleg lehet érezni olvasás közben, mert áthatják a lapokat. Ám itt, ahogy John Greennél, úgy itt sem éreztem semmit, inkább csak egy recept szerint megírt valamit. 

A Partials - így már a három résszel a hátam mögött elmondhatom - éppen két kötettel hosszabb, mint aminek lennie kéne. Na jó. Legyen másfél kötet. Igazából ezt az egész mindenséget simán el lehetett volna mesélni rövidebben is, és akkor lehet nem húznám ennyire a szám. Voltak kérdések, amik nagyonnagyon érdekeltek, hogy akkor most ez vagy az hogy is van, de így utólag visszagondolva, nem érte meg ez a közel 1000 oldal a válaszokért. Mert túl hosszú ez. A válaszok meg túl bagatellek. Wells elhúzta előttem a mézesmadzagot, én meg bedőltem - nem is mondhatnám ezt másként. 

A másik akivel a legnagyobb gondom volt, az a főhősnő, Kira Walker. Az elején még szimpi volt, kifejezetten szimpi. Meglepett, hogy végre nem egy tipikus és idegesítő női főszereplőt kapunk, ám a történet előrehaladtával egyre inkább idegesített ez az öncélú világmegmentős rögeszméje, ami fogalmam sincs igazából, hogy honnan jött és tulajdonképpen minek a hatására is döntötte el magában, hogy akkor ő most az egész bolygót meg akarja menteni a legutolsó hangyáig. Egyszerűen unalmas, ismétlem u-nal-mas volt, hogy csak ez mozgatja ezt a lányt meg persze a hormonok, amik - micsoda szerencse! - a legnagyobb szörnyűségek közepette is működnek, és nekik hála pár hulla és robbanószer vagy éppen savas eső társaságában elmélázhatunk főhősünkkel arról, hogy vajon vonzódik-e hozzá a kiválasztott fiú? Bár ez talán egy kis üdítő változatosság volt a fárasztó mindenkitmegfogokmenteni - gondolatok garmadája után. 

Szóval, jó lett volna ez a történet amúgy, ha nem Dan Wells írja meg, hanem mondjuk egy igazi író. Vagy egy tűrhetően író akárki. Bánni persze nem bánom, hogy elolvastam, mert azért bevallottan jól esett néha ez a világ, meg belehelyezkedni a YA regények egyszerű kis világába, és elhatárolódni a valóságtól. Ám mindenesetre utána alig vártam, hogy normális könyvek foghassak a kezembe. Most egy darabig messzire elkerülöm a YA könyveket, azt hiszem. 

Dan Wells: Partials, Fragments, Ruins

Fordította: Bayer Antal

Fumax Kiadó

A marsi

-- Milyen érzés lehet? -- tűnődött. -- Ott ragadt, azt hiszi, teljesen egyedül van, és lemondtunk róla. Milyen hatással van ez egy ember lelkiállapotára?
Visszafordult Venkathoz. 
 -- Vajon mire gondolhat éppen? 

NAPLÓBEJEGYZÉS: 61. SOL 
Hogy lehet, hogy Aquaman képes irányítani a bálnákat? Hiszen azok emlősök! Ennek semmi értelme.

Néha már elfilóztam azon, miközben valamelyik sci-fi sorozatot néztük, hogy milyen lehet ott ragadni egy tök idegen bolygón. Totál szívás. Úgy értem, semmi otthonosság nincs benne, minden idegen, mások a törvények, és az ember ott tényleg minden percben a túlélésért küzdene. Persze, ez mindig csak átvillant az agyamon, sose foglalkoztam igazán behatóan a témával. Annyit azonban biztosan tudtam: én nem élném túl, az fix.

Nem úgy, mint Mark Watney, a Marson ragadt Robinson Crusoe, aki egy szerencsétlen véletlen folytán ott ragad a vörös bolygón, és nagyon úgy tűnik, ott is fog kipurcanni. De Mark nem adja magát olyan könnyen: tervet készít, hogyan is húzhatná ki minél tovább. Mark titkos fegyverei igazából a kiirthatatlan élni akarása és örök optimizmusa voltak, amik nélkül valószínűleg egy solig se bírta volna ki. Az olykor már-már mániás rögeszmébe átcsapó számítgatásait is elnézte neki az ember, mert egy idő után tudta, hogy újra visszatér majd az a szórakoztatóan sziporkázó elbeszélő, aki élvezetessé teszi ezt az eseménytelen Marson ücsörgést.

Jó, nyilván ez túlzás - mert nem volt eseménytelen, csak kicsit más volt a tempója a dolgoknak. Nem egy feszes tempójú, letehetetlenül izgalmas regénnyel kell számolni Andy Weir könyvénél, de az biztos, hogy az ember egy idő után eljut arra a pontra, amikor egyszerűen tudni akarja, hogy Mark épségben megmenekül, és a hihetetlen kalandja után visszatér a Földre, ahol a víz és az oxigén - egyelőre - nem egy számolgatni való, beosztásra létszükség.  Félelmetes amúgy belegondolni, hogy a számunkra természetesnek vett dolgok, amik az életben maradásunkhoz kellenek, mennyire kiszolgáltatottá tehetnek minket másmilyen környezetben. Például egy másik bolygón. Mindezen dolgok - víz, levegő, élelem, hőmérséklet - egyszerűen annyira természetesek, hogy észre sem vesszük, mennyire függünk tőlük az életben maradásnál. 

Ám Mark marsi tartózkodásának legfélelmetesebb része talán a magány volt. A teljes, totális magány - tudni, hogy ő az egyedüli élőlény egy egész bolygón. Félelmetes és nyomasztó egyszerre. Bár ez nyilván nem üt ki annyira a sorok közül, hiszen Mark egy hihetetlen pozitív személyiség, akinél nem igazán úgy tűnik, hogy nagyot szólna ez a "úristenamarsonragadtam"-dolog,  de azért át-átsejlik olykor az egyetemes magány érzése. 

Markot, mint elbeszélőt imádtam. Azt hiszem, kevesen lennének képesek egy robinzonádot élvezetesen elmesélni. Bár őszintén bevallom, még így is inkább a földi események voltak számomra a gyorsabban olvasósak, talán a több interakció és egyéb miatt. Mindenesetre Andy Weir regénye hihetetlenül jó volt (még ha ezt olvasás közben nem is gondoltam mindig így - főleg a sok számolgatásnál), a hihetetlen McGuiver beütések mellett is. Mindenesetre arra a megállapításra jutottam, hogy Weir regényében nem lennék főszereplő semmi pénzért, mert nem kevés megpróbáltatások elé állítja főhőseit. És én ezt garantáltan nem élném túl. 

 

Andy Weir: A marsi

The Martian

Fumax Kiadó

358 oldal