2017. november 16., csütörtök

Utas és holdvilág

Vannak azok a könyvek, amik szinte örökös helyet szereztek a képzeletbeli mindenképpen kihagyhatatlan könyveim várólistáján. Szerb Antal regénye is ebbe a kategóriába esett, így szinte hallottam a képzeletbeli fanfárokat és pezsgőpukkanásokat, amikor végre elkezdtem olvasni az Utas és holdvilágot.
Az már más kérdés, hogy azt hittem, sokkal, de sokkal elementárisabb erővel fog rám hatni, de aztán nem így lett. Hiányzott a kapcsolatunkból a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka.


Igazából csak a könyv első felével voltak problémáim. Dehogy pontosan miért is, nehéz megmondani, pedig már azóta próbálom megfogalmazni az okát. Talán, prózaian csak arról van szó, hogy nem éreztem Mihály problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog.
Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez most távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően. Ugyanakkor az olasz városok leírásai mindig olyan jól estek a lelkemnek, még akkor is, ha Mihállyal kellett megosztoznom ezen a kicsit abszurd, lázálomszerű élményen, amiben még a legszűkebb sikátorban is folyton ott kísért az a múlt, amit képtelen volt elengedni.

Ha vissza kéne emlékeznem arra, hogy hol volt az a pont, ahol Szerb Antal regénye elkezdett tényleg tetszeni, az az volt, amikor más szereplők is elkezdtek jobban teret kapni Mihály mellett. Erzsi valahogy sokkal, de sokkal érdekesebb volt számomra, még akkor is, ha az alapvető problémája neki is ugyanaz volt. Ám Erzsi ezt valahogy másként kezelte: míg Mihály a nosztalgiájától képtelen volt szabadulni, és ez szerintem alaposan megbéklyózta őt a saját énkeresésében; képtelen volt előrejutni nagyon sokáig, sőt igazából nem is tudom, hogy ő eljutott-e valahova is; Erzsi viszont tényleg gondolkodott a saját helyzetén, ugyanakkor belevitt egy kis carpe diemes életérzést is, és végül már tényleg közel járt ahhoz, hogy megtalálja azt, amit keres. Más kérdés, hogy ahhoz, hogy tényleg belevágjon abba az útba, már nem volt meg a kellő bátorsága. Megijesztették az ismeretlen, végtelen lehetőségek. Félt ettől a jövőtől. Tetszett az is, hogy felismerte ő és Mihály kapcsolatának a mibenlétét, és így tovább tudott lépni ezen a valójában soha nem is létező házasságon. Hogy rájött, a szokatlanság nem megszelídíthető, az izgalmakat nem lehet hivatalossá tenni. Az, amit számára Mihály jelentett, abban a pillanatban megszűnt létezni, hogy kimondták az igent egymásnak. És Erzsi ezt képes volt megfogalmazni és bevallani magának. Mihály csak öntudatlanul menekült, nem tudta pontosan miből, és néha azt se tudta, hogy menekül.

Szerb Antal regénye tehát fontos és érdekes témát dolgoz fel, több szemszögből is. Szóval, én abszolút értem, hogy miért is szeretik ezt a regényt ennyire sokan. Rengeteg bekezdést, idézetet kiirkáltam most magamnak én is, pedig általában ez mindig elmarad. Ugyanakkor Mihály.... szóval, nélküle meglettem volna.

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Helikon Kiadó
301 oldal

6 megjegyzés:

Andrea írta...

Most megnyugodtam, hogy nem csak nekem nem tetszett annyira. Tavaly olvastam, de arra fogtam a vele kapcsolatos furcsa érzésem, hogy fáradt vagyok és nem tudok úgy odafigyelni, ahogyan kellene. De ezek szerint nem biztos, hogy bennünk van a hiba. Azért Szerb Antalt még szeretjük, ugye? :)

Heloise írta...

Persze, hogy szeretjük! :) Amúgy például a Pendragon legendát meg A királyné nyakláncát nagyon szerettem, nem tudom, itt miért ment félre nálam.
De akkor örülök, hogy nem voltam ezzel egyedül, pedig már azt hittem, így lesz :)

Zsuzsa írta...

Egyrészt persze mondhatjuk, hogy jesszus, ennyi nyafogós, szerencsétlen, teszetosza, határozatlan léhűtőt inkább jól fejbe kéne kólintani, de aztán elgondolkodtam, hogy néha, az élet bizonyos pontjain mind nyafogós, szerencsétlen, teszetosza, határozatlan léhűtők vagyunk:-)

Andrea írta...

Igazad van, Zsuzsa :). Nekem az jutott még eszembe, hogy mindannyian nyafogtunk már, amit természetesnek veszünk, de mások (állandó) nyavalygása már zavar bennünket. Aztán jó esetben leesik, hogy mi is olyanok vagyunk/voltunk, mint az idegesítő nyafogó.

A. Anna írta...

Irtó bosszantó Mihály a nyavalygásaival, viszont nagyon jól ábrázolta Szerb ezeket a metafizikai görcsöket, amelyeket általában a biztos hátterű fiatalok engednek meg maguknak.

Heloise írta...

@Anna: igen, abszolút igazad van. Nem is tagadom ezt :) És szerintem amúgy máskor, máshol talán nekem is jobban tetszett volna a könyv. Például tudom, hogy 10 évvel ezelőtt például jobban tudtam volna ezzel azonosulni. De ez persze már csak egyéni szocprobléma részemről, Szerb Antal attól még jó, és valahol azért szerettem ezt a könyvet is. :)
Nálam most a több Erzsi és kevesebb Mihály lett volna a nyerő - de hát ez nem kívánságműsor... :)

Follow Me @photos_from_anna