Ha Agatha Christie műveiről van szó, eléggé a mainstream vonalat képviselem, azt hiszem. Hiszen, ha megkérdeznétek, melyek a kedvenc könyveim tőle, a listában tutira benne lenne a mindenki által unásig emlegetett Gyilkosság az Orient Expresszen, illetve a Tíz kicsi néger is. Plusz a többséghez hasonlóan leginkább a Poirot-os történeteket keresem, mert eléggé bírom ezt a kis belgát. 

Ms. Marple-lel már sok évvel ezelőtt próbáltam összebarátkozni, de az Egy marék rozson kívül nem nagyon szerettem vele nyomozni. Olyannyira nem, hogy pironkodva vallom be, egy-egy regényen el is aludtam, úgyhogy három-négy ilyen eset után fel is adtam a próbálkozást, sikeresen meggyőzve magamat arról, hogy az öreg hölgy esetei nem az enyémek és kész. Pedig ma már egészen másként látom a dolgokat, inkább arról van szó, hogy ugyanazokat a dolgokat vártam Ms. Marple történeteitől, mint Poirot-nál. És hát persze, hogy nem azt kaptam, de ennek talán nem is kéne meglepő dolognak lennie. Ők ketten teljesen más karakterek, más nyomozói stílust képviselnek - és a Gyilkosság a paplakban című regény megmutatta számomra, hogy ettől függetlenül Jane Marple is legalább olyan szórakoztató, mint a kis belga. 

Vagy csak én öregedtem annyit, hogy kiválóan el tudok szórakozni egy minden lében kanál idős hölgyön, akinek a brazil szappanoperák helyett a szomszédok élete szolgáltatja a napi adrenalinbetevőt.

 

Ebben a regényben egy olyan szereplőt tesz el valaki láb alól, akit az egész falu szívből utál. A haláleset a paplakban történik, s mivel egy lőfegyver végzett Protheroe ezredessel, ezért kétség sem fér hozzá, hogy gyilkosság történt. A baj csak az, hogy túl sok a lehetséges gyanúsított, hiszen szinte mindenkinek volt nyomós indoka arra, hogy megölje az ezredest. A rendőrség mellett maga a pap is részt vesz a nyomozásban, akinek nagy szerencséjére Ms. Marple a szomszédja. Az öreg hölgy kedvenc hobbija a kertészkedésen kívül, hogy mindent alaposan megfigyeljen maga körül, így olyan információkkal rendelkezik, amikkel talán még maga a gyilkos sem. 

Kedves fiam, ne becsülje le egy kis falu nyomozóösztönét. St. Mary Meadben minden áldott lélek tisztában van mindenki legbizalmasabb ügyeivel. Egész Angliában nincs olyan mesterdetektív , aki felvehetné a versenyt egy tisztes korú, és fölös ráérő idővel rendelkező öregasszonnyal.

Ms. Marple egyébként olyan ebben a narrációban, mint az életben is. Nem fürdik rivaldafényben, mint a kis belga, nincsenek sztárallűrjei - maga az elbeszélő sem teszi őt középpontba. A vénkisasszony majdnem észrevétlenül meghúzódik a háttérben, ott van a látószögünk perifériáján. Onnan figyel és elemez. És megold. De a regény történései alatt végig azt sugallja nekünk a szöveg, hogy itt az igazi nyomozó maga a pap, aki csak néha szalad információért az idős szomszéd hölgyhöz. De valójában ő adja a kezébe a megoldásokat, az egész logikáját ő fedi fel, és a legvégén egyedül ő képes előrukkolni az igazsággal. 

Ms. Marple nem a logika alapján dolgozik, mint Poirot. Ms. Marple az emberi természet jó ismerője és ennek mentén dolgozik. Mintákat keres és hasonlóságokat. Mert bármennyire is egyedinek tűnik az ember, a természete mind egy-egy sémába könnyen beilleszthető, ha megtaláljuk a megfelelőt. Legalábbis ez Ms. Marple elmélete. És bármennyire is fura dolog egy olyan néninek igazat adni, aki folyton a kerítése mögül leskelődik mások után, mégis kénytelenek vagyunk erre.

És azt kell mondjam, kifejezetten tetszett ez a nyomozás, Ms. Marple karaktere sokszor szórakoztatott. Bevallom, kicsit nagyobb csavarra számítottam a megoldást illetően - már mindenféle nyakatekert elméleteket kitaláltam, de pont a megoldás egyszerűsége volt az, ami miatt erre nem gondoltam és így jól meglepett vele a végén. Ha valaki tud még szuper Ms. Marple történeteket, ne tartsa magában, mert nagyon is elképzelhető, hogy jövő decemberben ismét a leskelődős néni mellett teszem le a voksomat. 

Agatha Christie: Gyilkosság a paplakban

The Murder at the Vicarage

Fordította: Borbás Mária

Helikon Kiadó

356 oldal

Utas és holdvilág

Vannak azok a könyvek, amik szinte örökös helyet szereztek a képzeletbeli mindenképpen kihagyhatatlan könyveim várólistáján. Szerb Antal regénye is ebbe a kategóriába esett, így szinte hallottam a képzeletbeli fanfárokat és pezsgőpukkanásokat, amikor végre elkezdtem olvasni az Utas és holdvilágot.
Az már más kérdés, hogy azt hittem, sokkal, de sokkal elementárisabb erővel fog rám hatni, de aztán nem így lett. Hiányzott a kapcsolatunkból a szikra, és ennek - mint utólag rájöttem - mind Mihály volt az oka.

Igazából csak a könyv első felével voltak problémáim. Dehogy pontosan miért is, nehéz megmondani, pedig már azóta próbálom megfogalmazni az okát. Talán, prózaian csak arról van szó, hogy nem éreztem Mihály problémáinak súlyát. Olyan kicsit nekem-semmi-sem-jó fajta súlytalan világfájdalomnak láttam kezdetben, és nem igazán lett szimpatikus attól a ténytől sem, hogy  igazából fogalma sem volt, hogy mit csinál. Egyszer se. Elmerült ebben a világfájdalomban, és az elméleti szintekben való megmártózásokon túl nem igazán láttam más próbálkozást részéről, hogy előrébb jusson. Mihály felismert valamit, és várta, hogy majd a világ megoldja. Vagy talán a megoldást se várta. Nem tudom. És közben persze, tudtam én, hogy a mások által rákényszerített szereptől igyekszik menekülni, hogy a többi ember elvárásait próbálja levetkezni, hogy a konformizmus csapdájából igyekszik szabadulni. Hogy Mihály szeretné megtalálni önmagát. És ez alapvetően nekem mind okés, hiszen eléggé szeretem ezeket az énkereséses történeteket, mert ez számomra is fontos és érdekes dolog.

Rajongani tudok az ilyesmikért, ugyanakkor most mégsem. Nem azt mondom, hogy nem szerettem Szerb Antal regényét, mert ez nem lenne teljesen igaz... Azonban az én mércém szerint ez most távol állt (számomra) a frenetikusan jótól. Mihály kicsit pózőrnek tűnt ebben az emós szerepben, és nem igazán sikerült meggyőznie bármiről is. Mármint saját magát illetően. Ugyanakkor az olasz városok leírásai mindig olyan jól estek a lelkemnek, még akkor is, ha Mihállyal kellett megosztoznom ezen a kicsit abszurd, lázálomszerű élményen, amiben még a legszűkebb sikátorban is folyton ott kísért az a múlt, amit képtelen volt elengedni.

Ha vissza kéne emlékeznem arra, hogy hol volt az a pont, ahol Szerb Antal regénye elkezdett tényleg tetszeni, az az volt, amikor más szereplők is elkezdtek jobban teret kapni Mihály mellett. Erzsi valahogy sokkal, de sokkal érdekesebb volt számomra, még akkor is, ha az alapvető problémája neki is ugyanaz volt. Ám Erzsi ezt valahogy másként kezelte: míg Mihály a nosztalgiájától képtelen volt szabadulni, és ez szerintem alaposan megbéklyózta őt a saját énkeresésében; képtelen volt előrejutni nagyon sokáig, sőt igazából nem is tudom, hogy ő eljutott-e valahova is; Erzsi viszont tényleg gondolkodott a saját helyzetén, ugyanakkor belevitt egy kis carpe diemes életérzést is, és végül már tényleg közel járt ahhoz, hogy megtalálja azt, amit keres. Más kérdés, hogy ahhoz, hogy tényleg belevágjon abba az útba, már nem volt meg a kellő bátorsága. Megijesztették az ismeretlen, végtelen lehetőségek. Félt ettől a jövőtől. Tetszett az is, hogy felismerte ő és Mihály kapcsolatának a mibenlétét, és így tovább tudott lépni ezen a valójában soha nem is létező házasságon. Hogy rájött, a szokatlanság nem megszelídíthető, az izgalmakat nem lehet hivatalossá tenni. Az, amit számára Mihály jelentett, abban a pillanatban megszűnt létezni, hogy kimondták az igent egymásnak. És Erzsi ezt képes volt megfogalmazni és bevallani magának. Mihály csak öntudatlanul menekült, nem tudta pontosan miből, és néha azt se tudta, hogy menekül.

Szerb Antal regénye tehát fontos és érdekes témát dolgoz fel, több szemszögből is. Szóval, én abszolút értem, hogy miért is szeretik ezt a regényt ennyire sokan. Rengeteg bekezdést, idézetet kiirkáltam most magamnak én is, pedig általában ez mindig elmarad. Ugyanakkor Mihály.... szóval, nélküle meglettem volna.

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Helikon Kiadó
301 oldal

Kutyavilág

A Virginia Woolf által írt életrajz - mert hogy ez a könyv egy életrajz - roppant eredeti és roppant mód különös is. Az esetek nagy részében az életrajzokról elmondhatjuk, hogy olyan életutakról számolnak be az olvasóközönségnek, amelyek követendő vagy éppen elrettentő példával szolgálhatnak az embereknek. Sok esetben előfordul az is, hogy nem maga a bejárt életút a lényeg elsősorban, hanem maga a személy, aki ezeket át-illetve megélte. S hát itt van a Flush, melyet ha valóban életrajzként olvasunk - mint fentebb említettem - roppant mód különös. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy nem egy híres vagy éppen hírhedt személy áll a középpontjában, hanem ott van az is, hogy még csak nem is ember, hanem egy kutya életéről szerezhetünk tudomást.

"Flush pontos születési idejének megállapítására vonatkozóan minden kutatás csődöt mondott: nem ismerjük sem az évet, sem a hónapot, sem a napot; annyi azonban erősen valószínűnek látszik, hogy 1842 első felében látta meg a napvilágot. "

Számomra itt maga a témaválasztás is az, ami érdekessé teszi ezt a kis könyvecskét. Az viszont, hogy Woolf miképp töltötte ki Flush életének eseményeiről szóló dokumentumok között tátongó hézagokat, amelyek nyilvánvalóan a fikció szintjén mozognak - pl. Flush gondolatai a társadalomról stb. - az életrajzírásnak olyan momentumaira világítanak rá, amelyeket nem feltétlen veszünk észre egy emberről írt életrajz esetében, még pedig: a másokról írt életrajzokban a fikciók, a spekulációk ugyanúgy jelen vannak, akárcsak (teszem azt) egy történelmi regény esetében. Igen, ott vannak a dokumentumok, a naplók, a levelek stb., de bármennyi is áll a rendelkezésünkre, akkor sem képesek lefedni egy egész élet minden egyes momentumát. S ha már hézagok vannak, akkor jönnek a (nem mindig tudatos) spekulációk, a vetítések.
És itt jön az az érdekes kérdés (ami lehet, hogy csak számomra érdekes), hogy vajon létezhet-e hiteles életrajz bárkiről is? Nem arról van-e szó, hogy a lapokon egy olyan embert ismerünk csupán meg, amit az életrajzíró látni/láttatni akar? S ezáltal ezek a hús-vér emberek a hátrahagyott, kézzel fogható dokumentumaikkal együtt nem válnak-e fiktív szereplőkké?

(James Edwin McConnell: Elizabeth Barrett-Browning és Flush.
Kép forrása: http://www.bridgemanartondemand.com)

Ám a Flush-t egy ember (pontosabban egy nő) életrajzának is tekinthetjük. Ő pedig nem más, mint (Amadea által az utóbbi időkben oly' sokszor emlegetett, és általa nagyon kedvelt) Elizabeth Barrett-Browning költőnő. És ez egy tök izgalmas megközelítése a témának (szerintem), és a fentebbi bekezdés utolsó gondolataihoz szorosan kapcsolódik. Flush szerintem egy ideális életrajzíró: az ő szemén keresztül ismerjük meg Barrett-Browning kisasszonyt, hiszen árnyékként követi minden egyes lépését. Flush ennek ellenére sok dolgot nem ért gazdájával kapcsolatban: nem érti motivációit, gondolatait,érzéseit. S ő ezekkel tisztában van, ezt többször be is vallja. Nem áltat, nem spekulál, nem von le konzekvenciákat: csak annyit mond, amennyit lát. Nem többet. Különben ezek, hogy pl. csak azt mondjuk el, amit látunk, ne többet, látszólag pofon egyszerűnek tűnnek, pedig tudatosan vagy nem tudatosan, de minden mondatban ott vagyunk mi is. S szerintem ezért ideális életrajzíró Flush, mert képes szétválasztani saját maga gondolatait és a látványt. Továbbá tudatában van a gazdája és a közte levő szakadéknak - ami nem azért van ott véleményem szerint, mert két külön fajról beszélünk. Ez a szakadék ott van köztünk, emberek között is: soha nem leszünk képesek egymást teljesen és igazán megérteni. S pont az a dolog okozza ezt az igazán mély szakadékot köztünk, ami ennek az áthidalására jött létre: a nyelv maga. (és erre volt is a könyvben egy tökre idevágó idézet, de lustaságom és betegségem okán ezt nem jelöltem olvasás közben, és most az istenért sem találom sehol. jellemző... )

Különben korántsem ennyire elméleti ez a regény, mint ahogy én most bemutattam. Simán lehet egy aranyos kutyás sztorinak is olvasni, vagy csak egy kedves kis történetként, de nekem ilyesmik jártak a fejemben olvasás közben vagy éppen az olvasások között. Woolftól a második regényem volt, és ezzel még inkább meggyőzött magának. Én ezt a könyvét is, ahogy a Saját szobát, csak ajánlani tudom. Stílusos, érdekes, és hihetetlenül intelligens kisregény.
Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete...

Virginia Woolf: Flush
Eredeti cím: Flush: A Biography
Fordította: Rónay György
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 158 (jegyzetestül mindenestül)
Eredeti ár: passzolom. Az Európa újra kiadta a Woolf-életmű sorozatában.