Pages

Levelek Skye szigetéről

2018. július 12., csütörtök

A sok-sok évvel ezelőtt olvasott vélemények alapján azt gondoltam, hogy kicsit elemibb erővel fog rám hatni a történet. Még ha nem is kerül fel a Legkedvencebb könyveim valaha nevezetű listámra, de minimum be akarok szerezni majd magamnak egy saját példányt - vagy valami ilyesmi hatást vártam. Nos, várakozásaimmal ellentétben inkább csupán egy szombat esti romantikus film megnézéséhez tudnám hasonlítani az élményt: jó, hogy megtörtént meg minden, de ennyi. 

Mondjuk nincs baj ezzel sem, mert kellenek az ilyen olvasmányok is, amik jól esnek akkor és ott az olvasónak - és ezt viszont maximális teljesítette is. Úgy tűnik, hogy erre az évre inkább az ilyen regények jutnak most nekem egyébként, de van ilyen. De azért Brockmole regényével kapcsolatban ne képzeljetek ide semmiféle negatív felhangot részemről vagy ilyesmi. Jó volt olvasni.
Különösen azért, mert szeretem az ízig-vérig levélregényeket. Tudjátok, amik nem csak hazudják magukról, hogy azok, közben meg nem is, mert oldalakon keresztül röpködnek a párbeszédek és egyebek, hanem szóval amik tényleg úgy vannak megírva, mint a levelek. Brockmole regénye pedig pont ilyen igazi levélregény volt. 

Plusz néha amúgy voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy jobban közelebb kerültem a történethez, mint általában. Ilyen volt az a jelenet, amikor Elspeth bevallotta, hogy mennyire retteg a tengeri utazástól, és számtalanszor lemaradt élete lehetőségeiről és találkozásairól csupán amiatt, mert nem mert hajóra szállni. Ahogy ott állt a kikötőben, útra készen, de mégsem mert fellépni a hajóra. Olykor én is ezt érzem, hogy visszatartanak dolgoktól a saját félelmeim és kisebbségi komplexusaim, és képtelen vagyok felszállni a hajóra, ami az új lehetőségek felé vinne. Vajon hogy lehet megtalálni azt a belső erőt, hogy végül megtegyük az első lépéseket és ne forduljunk vissza? Hogy lehet a bizonytalankodások ellenére is megtartani magunkban az elhatározást? Számomra ez volt a legerőteljesebb jelenete az egész regénynek: Elspeth szavain keresztül átélni, hogy milyen az, amikor átlépünk a saját árnyékunkon, és sikerül felülemelkednünk a félelmeinken. Drukkoltam, hogy végül sikerüljön neki. 

S hogy miről szól maga a könyv? Egymásra találásokról és elvesztésekről. A befalazott, elfeledni kívánt múltról, ami az önmagát ismétlő történelem viharában újra felszínre kerül.

"Nem lehetsz biztos benne, hogy jó kerékvágásban halad-e az èleted, amíg meg nem tapasztalod azt az utat, ami oda vezetett, ahol ma vagy."

Jessica Brockmole: Levelek Skye-szigetéről
Letters from Skye
Fordította: Bozai Ágota
Kiadó: Cor Leonis
238 oldal

Fülszöveg:
Elspeth mindig azt mondta a lányának: életem első kötete kifutott nyomtatásból. Ám amikor bombasorozat éri Edinburgh-t, és Margaret megtalálja anyját a hálószobában egy halom megsárgult levéllel az ölében, a múltra, melyet Elspeth oly gondosan titkolt, hirtelen fény vetül. A következő napon Elspeth eltűnik.
Egyedül maradva a levelekkel, Margaret megismer egy olyan anyát, akit soha nem ismert: egy költőnőt, aki Skye szigetén élt, és aki 1912-ben válaszolt egy Illinois-ban élő fiatal amerikai rajongója levelére.
Szemérmeskedés nélkül, Elspeth és Davey őszintén megosztották egymással álmaikat, félelmeiket – minden olyasmit, amit senki mással. Mert anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, kiválóan ismerték egymást.
Az óceán két különböző partján, békeidőben és háborúban, de leginkább papíron és tintán keresztül megélve az eseményeket a Levelek Skye szigetéről egy levél mindent megváltoztató erejéről szól – a levéléről, melyet soha nem kellett volna elküldeni, a levéléről, mely soha nem kerül elküldésre, és a levéléről, melyet örökre megőriz a címzettje.

4 megjegyzés:

PuPilla írta...

Picit azért sajnálom, hogy annyira nem fogott el, mint engem akkor. Azóta másoknak is sokat ajánlgattam, és több helyen nagyon betalált szerencsére.
Külön örültem, hogy említed ezt a fura jelenséget, hogy vannak önmagukat levélregénynek "hazudó" könyvek, ezt már én is észrevettem, és nem tetszik. A Skye viszont tényleg hamisítatlan levélregény! :)
Tetszik, hogy mit tartottál benne nagyon erőteljesnek - nekem épp akkor nem ez adta a legtöbbet, de valóban milyen fontos jelenet. :)
Egyébként valahol szerencsés vagy, hogy több ilyen jóleső olvasmány jutott, amik nem kiemelkedőek ugyan, de azért pozitív érzéseket hagynak és jó volt őket olvasni... nekem sajnos elég kevés volt az ilyen idén (igaz, kevesebb könyvet is olvastam eddig, mint szoktam általában).

Heloise írta...

@PuPilla: amúgy nem csalódtam a könyvben abszolút, szerintem tényleg bájoska. Csak az a plusz pici valami hiányzott nekem - de igazából az a lényeg, hogy sokaknál betalált ez a könyv :) És tényleg nem lehet nem szeretni ezt a történetet.
Igen, én az ilyen ál -levélregényektől mindig a falnak megyek, néha van úgy, hogy ezért vagyok képtelen elolvasni... :/
Igen, nem panaszkodom, szerintem jók ezek a könnyedek is, csak azért remélem, még lesz pár elementáris erővel ható könyv is idén. Ó, sajnálom, hogy neked most így jutott, de messze még az év vége, hátha most már csak szuperséges könyvek kerülnek a kezedbe :))) én drukkolok!

PuPilla írta...

Köszönöm! Én is remélem! :) Mindenesetre jó nagyokat sikerült a múlt héten olvasni, és ha más nem, könnyed és jóleső kis krimik kijutottak most, egymás után több is. :) Az elementáris erővel ható, katarzis okozó könyvek sajnos ritkák, és mint tudjuk mindig akkor toppannak be, amikor nagyon nem várjuk. ;)

Heloise írta...

akkor ez már tényleg egy jó kezdet a szuperséges könyvekhez az év hátralevő részében :)) Jaj, remélem, holnap már lesz egy kis időm, hogy behozzam a blogolvasós lemaradásaimat, kíváncsi vagyok! És a könnyed krimiknél nincs is jobb, én azt mondom!
Igen, a katarzisos könyvekre ez tényleg nagyon igaz :) lesből támadnak váratlan helyzetekben :))

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS