Ennél lélekgyűrögetősebb, szívfacsaróbb és a tehetetlenség érzése miatt dühítőbb olvasmányt azt hiszem, nem is választhattam volna magamnak. Nem egyszer undorodva olvastam benne bizonyos jeleneteket, és az is elég gyakran előfordult velem olvasás közben, hogy annyira dühös voltam, hogy még a pulzusom is felgyorsult. 

Ha valakinek ebből mondjuk nem jönne le teljesen egyértelműen: remek könyvnek tartom Hosseini regényét. Pont ezekért a dolgokért. Mert olyan indulatokat korbácsolt fel bennem és olyan élethű módon, hogy képtelen voltam semleges maradni a szereplőkkel történtek iránt. A jó könyvek ugyanis nem csak kellemes élményeket adnak vagy megnyugtató gondolatokat: hanem ilyen élményeket is. Hogy például ennyire felforgatják a világodat, az érzelmeidet, és hogy az olvasottak után képtelen vagy csak úgy belekezdeni egy másik könyvbe. Mert ezt, amit a történettől kaptál, le kell zongoráznod magadban. Kicsit fordul ilyenkor a világ veled. 

Az 1980-as évek Kabuljában járunk, a tálibok, a terror és a háború uralta Afganisztánban, ahol sok ember próbálja átvészelni valahogy ezt az időszakot. A fegyverek ropogása, bombák robbanása szinte mindennapos, ahogy az is, hogy házak néptelenednek el, vagy régi ismerősöket ragad el a halál egyik pillanatról a másikra. A könnyek egy idő után elfogynak, és az emberek csak a saját túlélésükre koncentrálnak: valaki menekül, valaki marad. De a legtöbben inkább a másvilágra távoznak. Az emberélet fogyó eszköz, ahogy a személyes szabadság is.
Bár az utóbbi már a tálibok előtt se létezett mindenki számára. Bizonyos nők számára legalábbis semmiképpen. A törvénytelen leánygyermeket már kiskorúként, akarata ellenére hozzá lehetett kényszeríteni akár egy negyven évvel idősebb, ismeretlen férfihoz is. Csak hirdetni kellett, és várni a megfelelő - vagy inkább:  az első - jelentkezőre. Ez történt az egyik főszereplővel, Marjammal is, aki így került végül Kabulba, még kiskorúként, de már férjezett asszonyként. Erőszakos, hirtelen haragú férje mellett kénytelen újra rádöbbenni, hogy létezése még férje számára sem kívánatos, ahogy anno ezt apjánál is megtapasztalta.
Leila Kabulban nevelkedett, ahol az iskolában nem csupán tanárai, de diáktársai is elismerték éles eszét, és tudták mindannyian, hogy valami nagy dologra hivatott. Ám odahaza nem volt ennyire támogató a légkör, hiszen már egészen kisgyermekkorától kezdve bátyjai árnyékában élt, majd azok halála után, édesanyja súlyos depressziója miatt, amitől sokszor hetekig ki sem mozdult a szobából, kénytelen volt felnőni ahhoz a feladathoz, hogy egészen kislányként vezesse az otthoni háztartást. Édesapjával való szoros kapcsolata és legjobb barátjához fűződő mély érzelmiség volt az, ami képes volt feledtetni vele azt a tényt, hogy édesanyja számára gyakorlatilag láthatatlan volt mindig is. Ám a háború mindent elvett tőle. A családját is. Abban a végzetes pillanatban fonódott össze Marjam és Leila sorsa, ami az évek során ritka és pótolhatatlan, mély kötelékké alakult át. Egy olyan női kapcsolattá, ami azelőtt egyiküknek se adatott meg.

Hosseini regénye egyáltalán nem kegyes a szereplőihez. Olyan dolgokon kell keresztülmenniük egészen a kezdetektől fogva, amik egyenként is komolyan embert próbálóak. Marjam és Leila életében már megismerkedésük előtt megfigyelhetőek bizonyos hasonlóságok. Anyjukkal való kapcsolatuk egyiküknél sem nevezhető ideálisnak: mindkét anya mélyen bevonja lányát személyes tragédiáikba, megmártóztatják gyermekeiket a lelkeik legsötétebb zugaiban, és hagyják, hogy a sok keserűség és elkeseredettség állandó árnyékként húzódjon meg lányaikkal töltött mindennapjaikon. Nem szolgálnak számukra útmutatásul, nem adják meg nekik szeretetük melegét - talán, mert már valóban kihűlt belőlük. Nem kegyetlenségből teszik ezt, és még talán nem is szándékosan. Egyszerűen az élet annyira elbánt ezekkel az anyákkal, hogy a végtelen bánaton és elkeseredettségen kívül nem tudnak már mást érezni. Még lányaik jelenlétében sem.
Hogy ez felmenti-e őket tetteik - pontosabban tétlenségük - alól? Szerintem nem. Hiszen pont Marjam és Leila a példa arra, hogy a szeretet kiirthatatlan, elpusztíthatatlan - csak nyitottnak kell lenni az érzésre. Ők a legnagyobb sötétség közepette is képesek voltak érezni, s azok lenni egymás számára, amiknek valódi anyjuknak kellett volna lenniük. Támaszoknak. Biztos pontnak. Bensőségességnek.

Dühítő volt emellett olvasni a nők ottani helyzetéről. Amit ugyan eddig is tudott az ember - vagy körvonalaiban vagy részleteiben, de Hosseini annyira közel hozta ezt a világot és közben nem engedte becsukni az olvasó szemét. És ennél talán még dühítőbb volt látni azt a lemondó beletörődést ebben a hihetetlenül igazságtalan világban. Hogy a férjek tulajdonképpen bármit megtehetnek az asszonyaikkal. Bármit. Mert nem többek egy puszta berendezési tárgynál. Nem lehet akaratuk, nem lehetnek kívánságaik, nem beszélhetnek, nem tehetnek semmit sem férjeik beleegyezése nélkül. És ha a férj kegyetlenül veri őket, többször szexuális erőszakot követ el rajtuk, büntetésből éhezteti őket ők akkor sem menekülhetnek el. Egyszerűen nem. A férj beleegyezése nélkül még csak az utcára sem léphetnek ki. A házasságból nincs menekvés. Itt a nőket nem csupán a lelki abúzus következményei fogják vissza attól, hogy maguk mögött hagyják börtönük őreit, hanem maga a vallás sem áll az ő oldalukon.
És a tálibok uralma után ez az egész csak fokozódik. A vallási szélsőség törvényi szintre emelkedik, nem csupán bizonyos - a hagyományokat követő - háztartásokra lesz ez jellemző, hanem egész Afganisztánra. Fegyveres rendfenntartók vernek agyon egyedül járkáló nőket, ahogyan azokat is, akik nem hordanak burkát. A tálibok a vallás zászlaja alatt azonban nem csupán a nőktől vesznek el mindent, hanem mindekitől. A könyveket, a tévét, a színházat és mindenfajta szórakozást betiltanak, az ebből élőket kegyetlenül kivégzik vagy agyonverik - az emberek csak a vallásnak élhetnek. Minden más világi hívság, és minden más világnézet istenkáromlás. Mint például a Kabul határában található, Világörökség részét képező, IV. századi Buddha szobrok, amiket egy szempillantás alatt, mindenféle bűntudat nélkül felrobbantanak pár nap leforgása alatt.
És megannyi pusztítás, megannyi vér és szenvedés... És nem a távoli múltban, nem sokszáz évvel ezelőtt, hanem akkor, amikor már én is éltem, iskolába jártam. Néhány hírre emlékszem még abból az időből, de akkor térben annyira távolinak tűnt ez az egész, és a tízperces hírösszefoglalóban leadott pár mondat és képkocka egyáltalán nem tudta ezt közelebb hozni hozzám. Hosseini könyve viszont ezt tette.

És brutálisan húsbavágó volt sok szempontból. Mind a szereplők sorsát tekintve, mind az országgal történt események miatt. Képtelenség ezt a könyvet csak úgy letenni és továbblépni. Meggyűri az ember lelkét ez a sok kegyetlenség, ami nem hatásvadász módon van jelen, hanem a háború és a vallási fanatizmus, valamint az emberi könyörtelenség természetének okán. Ám ebben a vérrel teli sötétségben, ha felbukkan mégis valami szép, az egyezer tündöklő nap fényességével ragyogja tele a lapokat.

Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
A Thousand Splendid Suns
Fordította: Bobory Dóra
Libri Kiadó
480 oldal

Egymás ellen

A tavalyi év utolsó előtti hetében, amikor leesett a hó, éreztem, hogy északra, pontosabban Björnstadba vágyom. Ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, ahová a rossz nyelvek szerint nem vezet út, csupán elmegy mellette. Ahol kemények a telek és az ott élő emberek messzeföldön híresek szívósságukról és hokiszeretetükről. Ez a sport jelenti számukra szinte az egyetlen örömöt a természet kegyetlenségével szemben; ez a dolog az, amiért képesek bármit feláldozni. Erre már a sorozat előző részéből is fény derült. 

A folytatásban az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. Ana feledni szeretne, továbblépni - ahogyan családja is, de ez nem olyan egyszerű. Nem csupán a saját belső démonaival kell megküzdenie, hanem a városlakók megítélésével és ismeretlen egyének zaklatásaival. Valamint a tudattal, hogy a vele történt szörnyűségek családtagjaira is kihatással vannak. Ana barátnője, Maya társaságában próbál feledni és elbújdosni a város szeme elől. A björnstadiak hamarosan új célpontokat találnak maguknak: közeledik a szomszéd várossal, Heddel való mérkőzés. Új edző érkezik a városba, aki nemcsak különc módszereivel hívja fel magára a figyelmet, hanem női mivoltával is. A konzervatív björnstadiak nem éppen ujjongva fogadják, ahogy azt sem, ami az egyik fontos játékosukról napvilágot lát.

Björnstad és Hed egymás ellen sorakozik. A feszültség tetőfokán pedig egy újabb tragédia rázza meg a kisváros életét. 

Backman könyveivel kapcsolatban elmondható, hogy eléggé rajongva imádtam eddig az összes könyvét, amit csak olvastam: a mogorva, ámde igencsak szerethető Ove alakjától kezdve a sokkal összetettebb és igencsak sokrétű Mi vagyunk a medvékkel bezáróan. Nagy lelkesedéssel vetettem hát bele magam a Björnstad sorozat második részébe, hiszen tudtam, hogy biztosan megugorja az első rész színvonalát. Sajnos, azonban nagyot koppantam. Ugyan jól és fontos problémákról beszélt az Egymás ellen, viszont olvasás közben gyakran éreztem a keserű szájízt.

Hány órán át várunk a gyerekeinkre mindenféle előszobákban ? Hány ősz hajszálat köszönhetünk nekik? Hány életet szentelünk az ő egyetlen életüknek? Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk ? Nem sok. Csak minden. Minden.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez picit izzadságszagúra sikerült. Volt egy alapvetően jó ötlete a folytatással kapcsolatban, de ez a kötet mintha nem teljesen belső kényszer, hanem inkább külső nyomásra született volna meg. Erőltetett életbölcsességekkel volt tele - legtöbbször totálisan random helyeken. Mintha a szöveg utólagos átfutása közben észrevette volna vagy ő vagy a szerkesztő, hogy az elmúlt tíz oldalban semmilyen nagy gondolat nem került kifejtésre, és gyorsan írjunk be valahova valamit. Nem volt számomra teljesen koherens a szöveg így, és ezért nagyon haragudtam. Ugyanis az eddigi könyveiben ezek a jó gondolatok szépen, szinte észrevétlenül kerültek belefűzésre, a helyüknek és a mondanivalójuknak oka volt, és sokszor tényleg annyira szíven ütötték az embert, hogy utána szinte szó szerint kongtak benne a szavak. Most pedig úgy éreztem, mintha a regénybe csukott szemmel bemásolgattak volna egy komplett füveskönyvet. 

A másik dolog, ami nekem még kilógott és erőltetettnek hatott, az Maya és Ana barátsága volt. Nekem ez most nem volt hiteles, inkább olyasmihez hasonlított, mintha egy szülő a lánya instagram posztjai és az alatta levő, barátnőktől érkező hozzászólások alapján próbálna papírra vinni és rekonstruálni egy lánybarátságot. És amúgy fogalmam sincs, miért volt itt ez a szál, mert alapvetően azonkívül, hogy az oldalakat töltötte, szerintem semmit nem adott hozzá a történethez, se a karakterekhez. 

Inkább csak kínos volt ezeknek a jeleneteknek az olvasása. 

Ahogy a szövegbe beszúrt dalszövegeké is. Mondjuk ez már tényleg egyéni nyavalyám, de én veszettül utálom, ha egy regényben dalszövegek vannak, mert én ezekkel sose tudok mit kezdeni. Verseknek általában pocsékak, dallam nélkül meg nem nagyon van értelmük. Szerintem.

Két dolog mentette meg számomra a regényt, ezek közül az egyik Zackell alakja volt, a Björnstadba került női edzőé. Szuperül bemutatta, hogy egy alapvetően férfiszakmában mennyi dologgal kell megküzdenie egy nőnek azért, hogy elfogadják. Nemcsak a csapat, hanem a város, a szurkolók, a munkáltatók is. Hogy mennyivel többet kell letennie az asztalra, mennyivel több elvárásnak kell megfelelnie, és mennyivel jobbnak kell lennie egy férfi edzőnél, hogy elismerjék a legitimitását. Még akkor is, ha Zackell esetében nem egy tipikus feminin karakterről beszélünk. Zackel tudatossága az edzősködésben nagyon tetszett, ahogy az is, hogy az általa egyébként érthetetlen érzelmi dolgokat felhasználta a csapatépítéshez. Érdekes volt ez a sportpszichológiai vonal, amit bemutatott a kemény fizikai edzések mellett. 

A másik szereplő pedig, akire talán kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem volna, az a négyéves Alicia, aki a családi erőszaktól menekülve szerelmesedik bele a hokiba. Még igazán apró gyermek - ráadásul lány is - , de minden gondját és fájdalmát a hokiba öli. Sune, a björnstadi csapat régi edzője hamarosan pártfogásába veszi, ahogy anno Peterrel is tette. Alicia eltökéltségét és kitartását bármelyik hokijátékos megirigyelhetné. Sajnos az ő története nagyon háttérben marad, pedig biztosan lett volna mit mesélni róla. Én legalábbis kíváncsi voltam rá. 

Szóval, összességében az Egymás ellen nem hozta számomra a Backmantól elvárt szintet. Lehet, mégse kéne annyira ragaszkodnia ehhez a "minden-évben-írok-egy-regényt" elvhez, hanem csak hagyni, hogy jöjjön az ihlet, amikor jön és olyan tempóban megírni a történetet, ahogy valóban jól esik neki. Mert különben sajnos ez lesz: erőltetettség. De remélem, hogy ez csak valami átmeneti zavar volt nála, és legközelebbre kicsit összekapja magát. 

Kár volt ezért.

Fredrik Backman: Egymás ellen

Vi mot er

Fordította: Bándi Eszter

Animus Kiadó

414 oldal

Várólista csökkentés 2018. - Az összegzés

Ki gondolta volna, hogy a 2017.-es sikeres teljesítésem után ennyire csúfosan elbukom az idei várólista csökkentést? Nyilván, a tapasztaltabb versenyzők. Én azonban őszintén csodálkoztam ezen egész évben, hogy a szaloncukorkómából felébredő felelősségteljes énem által összeállított listához egyszerűen nem volt kedvem. Pedig egy baromi ütős könyvvel, A szolgálólány meséjével kezdtem, ami tényleg hetekre a falhoz vágott. De aztán valahogy el is hagyott a lendület a többi könyvet tekintve, és teljesen más témák felé fordultam. 

Olykor inkább bűntudatból, mint óriási kedvvel kezdtem neki a listán szereplő olvasatlan könyveknek, és ezen próbálkozások nagy többsége végül mindig kudarcba fulladt: pár oldal után félretettem őket. 

Így az év végére a kitűzött tizenkét könyvből csupán a felét, azaz hat darab regényt sikerült elolvasnom. De igazából ezt nem kudarcként könyvelem el magamban, inkább csak azt mondom, egyszerűen így alakult. 

Ami inkább szomorú, hogy sajnos ebből a hat könyvből csupán a fele volt az, ami igazán tetszett, a másik három könyv leginkább egy amolyan "elmegy" élményként maradt meg bennem. Hogy ez most az olykor feltörő kötelességtudatból való olvasásból fakadt vagy úgy egyébként sem találtunk volna egymásra már örökre titok marad. 

S hogy mi a tanulság a jövő évi várólista csökkentésemre vonatkozóan?

Fogalmam sincs. Pontosabban talán az, hogy lehet bármennyire is átgondolt meg alaposan kiválogatott, változatos listám, ha éppen úri kedvem úgy szottyan, ugyanúgy nem tud lázba hozni, mintha telepakoltam volna nehéz és depresszív könyvekkel. Szóval, talán a válogatást se veszem legközelebb már annyira komolyan, hogy napokon keresztül pakolgassam fel és le a könyveimet róla. Oké, nyilván így tettem egyébként, hogy napokon keresztül listáztam, mert a listázásért akkor is odavagyok.

És most jöjjön a lista (linkekkel) azokról a könyvekről, amiket idén elolvastam a várólista csökkentés keretein belül:

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Paula McLain: A párizsi feleség

Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában

Agatha Christie: Találkozás a halállal

Tracy Chevalier: Hulló angyalok (alternatív listáról)

De mindenféle idei negatív tapasztalatomtól függetlenül nagyon örülök neki, hogy például végre megismerkedtem Margaret Atwooddal, akitől azóta már az Alias Grace-t is elolvastam, illetve beszereztem még A vak bérgyilkost illetve a Penelopeiát is, amik jövőre tutira ott lesznek az elolvasott könyveim listáján. Zseniális nő, de tényleg. De ott van még az újabb Poirot történet is, a Találkozás a halállal, amit szintén nagyon szerettem olvasni a karácsonyfánk közelében vagy az Egy különc srác feljegyzései is szintén emlékezetes olvasmányként maradt meg bennem. További jó hír, hogy Paula McLain könyveiről végleg letettem, így hiába csábítgatnak érdekesnek tűnő fülszöveggel vagy szép borítóval: ha ő írta, ezután tutira nem fog érdekelni. És a rászánt pénzem például mehet majd sokkal királyabb könyvekre is. 

Hamarosan jelentkezem a jövő évi listámmal is! Mert 2019-ben is indulok, ez nem is lehet kérdés.

Hulló angyalok

Tracy Chevalier regénye 1901-be repíti vissza az olvasóját, Angliának egy olyan meghatározó évébe, amely után különféle társadalmi, gondolkodásbeli és egyéb változások követték gyorsan egymást. A regény Viktória királynő halálhírével kezdődik, azaz egy meghatározó korszak lezárásával, amelyből fokozatosan alakul majd ki valami nagyon más, valami nagyon új. Chevalier két család szemén keresztül mutatja be nekünk az ezekben az években zajló fontosabb változásokat, s köztük különösen erős hangsúlyt kap a szüfrazsett mozgalom is. 

Ugyan nagyon szerettem az írónő eddig általam olvasott könyveit, azonban a Hulló angyalok számomra nem hozta azt a szintet, amit eddig megszoktam Chevaliertől vagy amit elvártam volna tőle. Bár a korszak maga érdekelt volna nagyon is, de valahogy hiányzott a történetből az az átgondoltság, az a megszerkesztett precízség, amit az eddig olvasott regényeiben megtaláltam. Ahol tudatosan, ám nem tolakodóan használ szimbólumokat és ellenpontozásokat, ahol nem csupán alakjai, hanem maga a szöveg is többrétegű, elgondolkodtató. A Hulló angyalok ezzel szemben számomra egy olyan történet volt, amit már-már faék egyszerűségű lektűrnek mondanék. Nincs íve, nincs igazán kifutása a sztorinak, szereplői pedig klisések és vértelenek maradnak mindenféle komplexitás nélkül. 

Felejthető regény.

Mondom ezt annak ellenére, hogy ugyan az összetettségre való törekvést valamennyire megtaláltam a két család asszonyának alakjában, akik közül az egyik - Gertrude Waterhouse -  a már leköszönőben levő viktoriánus korszak ideálját testesíti meg, míg a másik asszony - Kitty Coleman -  a hagyományokkal szembeforduló, gondolkodásra törekvő modernnek nevezhető edwardiánus korszak képviselőjének tekinthető. A két korszak különbözősége, elkülönülése még egyéb szimbólumokban is megjelenik - például a két család sírszobránál - , de sajnos ezek a kis utalások, rejtett vagy kevésbé rejtett jelképek mégsem olyan gyakoriak, és mégsem működnek annyira jól, hogy a szövegnek valódi komplexitást adjanak. Ott vannak ugyan, de Chevalier most nem használja ki őket eredeti módon - inkább klisésen és unalmasan. És ez igazán kár érte. 

A legnagyobb problémám Kitty Coleman alakjával volt, akivel gondolom szimpatizálnom kellett volna az olvasás során, hiszen ő az, aki egyszer csak rájön, hogy nem feltétlen elég neki a családi élet nyújtotta öröm, hogy egyéniségének kibontakoztatásához többre van szüksége, mint mások szolgálata vagy éppen boldogtalan házasságában való tengődés. De valami elcsúszott. Mert Kittyről én egyáltalán nem hittem el, hogy ő valóban egy szabad szellem lenne. Vagy egy intelligens nő. Csupán egy unalmában senyvedő, jó nagy adag spleennel megáldott feleséget láttam, akinek a viselkedése egyáltalán nem tükrözi a regény szerinti intelligenciáját. Sok olyan butaságot csinál, ami egyáltalán nem viszi előre a történetet, sőt: inkább csak visszafogja. Kitty csatlakozása a szüfrazsett mozgalomhoz ugyan egy új lehetőséget hozhatott volna a sztoriba: esélyt arra, hogy karaktere kevésbé butácska fordulatot vegyen. 

Igen ám, csakhogy Chevalier a várttal ellentétben abszolút nem engedett mélyebb bepillantást a mozgalomba, nem törekedett arra sem, hogy a korabeli nők problémáit közelebb hozza. A szüfrazsettek - Kittyhez hasonlóan - inkább csak unatkozó nőkként vannak ábrázolva, akik csupán a választójog elnyerésének rendelik alá önmagukat, de ezen kívül semmiféle koncepció nem áll mögöttük vagy egyéb távlati célok nem mozgatják őket. A szüfrazsettek - Chevalier története szerint - olyan nők, akik csupán egy jelképes célért küzdenek, miközben családjukat, gyermekeiket félretaszítják az útjukból. És nem tudom, ki hogy van vele, de én eléggé kezdem unni a feministák ilyen egysíkú és démonizáló ábrázolását. Igen, ott is voltak szélsőségesek, akik robbantgattak és egyéb extrém dolgokat csináltak, vagy a regényben szereplőkhöz hasonló szerencsétlen alakok, akik harcoltak ugyan a választójogért, de nem tudták valójában hogy ez mit is jelent és miért is jó dolog, de vegyük már a fáradságot, hogy ne csak ez kerüljön bemutatásra, hanem a valóban elgondolkodtató, előremutató eszmék is. És a mozgalomban résztvevő valóban gondolkodó nők is.

Ezt a regényt leginkább úgy tudnám jellemezni, mint a könyvet, ami fogalmam sincs, hogy mit akart. A legvége talán egy kicsit javított a megítélésemen, de ahhoz mégis csak kevés volt, hogy valamennyire jó élményként maradjon meg bennem. Igazából, ha nem lettek volna jegyzeteim, amiket olvasás közben írogattam, nagy bajban lettem volna a bejegyzés megírásánál, mert szerintem már másnap túlléptem magamban a történeten. 

Kár érte. 

Tracy Chevalier: Hulló angyalok

Falling Angels

Fordította: Kiss Marianne

Geopen Kiadó

368 oldal

Találkozás a halállal

Nem telhet el egy december sem Agatha Christie krimi olvasása nélkül mióta sok-sok évvel ezelőtt részt vettem egy, az írónőhöz kötődő molyos kihíváson. Aztán az eltelt évek során valahogy észrevétlenül összekapcsolódott nálam az izgalmas nyomozás a kis belga (vagy esetleg más detektívje) a forró csokival és a karácsonyfa fényeivel. 

Nem teljesen befolyásmentes volt a választásom ezzel a regénnyel kapcsolatban, de elolvasva a könyvet abszolút igazat kell adnom annak az ajánlásnak, amely szerint ez egy igencsak zseniálisan összerakott Agatha Christie krimi. És azt hiszem, talán ez az első általam olvasott könyve, ami nem Európában, hanem a Közel-Keleten játszódik. 

A helyszín ezúttal Jeruzsálem, ahol mindenki kedvenc kis belgája éppen a megérdemelt pihenését tölti. Azaz töltené, ha egy óvatlan pillanatban egy igencsak gyanús mondat nem csapná meg a fülét a szállodája ablakánál. „- Meg kellett volna ölnünk, érted?” Poirot bár igyekszik neki nem nagy jelentőséget tulajdonítani, de mégis annyira eszébe vési ezt a hangot, hogy később bármikor felismerhesse. 

Mindeközben a szálloda vendégeinek figyelmét egy igencsak különös család, Boyntonék furcsa kompániája kelti fel, ahol a már eléggé idős Mrs. Boynton feltűnően zsarnok módjára uralkodik családja felett, és láthatóan minden egyes percét kiélvezi gyermekei lelkének megnyomorításának, akik ugyan bár gyűlölik őt, de mégis képtelenek fellázadni ellene és az ő következetes módon alkalmazott lelki terrorja ellen. Egy nap a szálloda vendégei elhatározzák, hogy kirándulást tesznek Petra csodálatos városába. A kirándulás bár igen jól indul, ám Mrs. Boyntont egyik este holtan találják, és ez felforgat mindent. Először csupán szívrohamra gyanakszanak, hiszen az idős hölgynek köztudottan szívproblémái voltak, az út megerőltető lehetett számára... ám valaki nem éri be ezzel a magyarázattal. Valami más lappanghat a háttérben. 

Így Hercule Poirot ismét színre lép, hogy újra bebizonyítsa, mire képesek a szürke kis agysejtek.  

"...egy bűnügy felderítéséhez csak annyit kell tennünk, hogy engedjük az elkövetőt vagy az elkövetőket beszélni - és ők végül mindig elmondják, amit hallani akarunk."

Ahogy sok Poirot történetben, itt is fontos szerepet kap a nyomozásban a pszichológia, az emberi lélek mozgatórugóinak alaposabb vizsgálata. Jelen esetben egy zsarnoki, mérgező szülő gyermekeire, családjára és a közvetlen környezetére gyakorolt hatása áll a középpontban. Mrs. Boynton ugyanis meglehetősen imádta magához láncolni gyermekeit, és emellett a lelki terror eszközeit is gyakran alkalmazta rajtuk. És ők - ahogy ez a bántalmazó kapcsolatokban lenni szokott - képtelenek voltak kilépni ebből, egyszerűen képtelenek voltak megálljt parancsolni zsarnokuknak. Fontos könyv lehetne ez egyébként ebben a mostani áldozathibáztató légkörben, ahol a teáskanál érzelmi szintjén levő bizonyos egyének nem képesek megérteni hogyan és miért zárja rá önmagára a kalitka ajtaját a bántalmazó kapcsolatban élő áldozat, miért nem képes arra, hogy kinyissa az ajtót és elmeneküljön. Bár nyilván Agatha Christie regénye ennek csak a felszínét kapargatja, hiszen elsősorban a gyilkosság és nyomozás része van a középpontjában, a pszichológia pedig csak mint eszköz jelenik meg, mégis sok mindenre rávilágíthat, ha kicsit figyelmesebben olvasunk. 

A regény egyik nagy dilemmája a kívülállók beavatkozása bizonyos dolgokba. Vajon szükségszerű, ha felismerjük a bajt? Ha valami rosszat látunk vagy tapasztalunk mások életében, akkor mindenképp bele kell avatkoznunk? A regény egyik szereplője dr. Gerard szerint ez akár jól, de akár rosszul is elsülhet. Sok minden függ a beavatkozó egyéntől: mennyire érett, milyen élettapasztalatokkal rendelkezik stb. Viszont a beleavatkozás más dolgába még emellett is kétélű marad, hiszen a következményeket nem láthatjuk mindig előre. A fiatalok ugyanakkor nagyobb eséllyel élnek ezzel a lehetőséggel: így az ő beavatkozásaik hasznosak, ugyanakkor károsak is lehetnek. Míg a középkorúak vagy annál idősebbek pontosan emiatt inkább megriadnak a következményektől és ezért nem tesznek semmit sem. De vajon ki teszi jobban? Aki nem számol a következményekkel, de cselekszik, vagy pedig az, aki tétlenül végignézi mások szenvedését? 

Ez a tenni/nem tenni dilemma pedig aztán ki is terjeszthető magára az igazságszolgáltatásra is. A regény maga több ponton hasonlóságot mutat, sőt egy beszélgetés erejéig konkrétan meg is idézi Poirot egy korábbi ügyét, amit mi olvasók a Gyilkosság az Orient expresszen címen ismerünk. 

Sarah és dr. Gerard könyv eleji beszélgetése sok nagyon fontos gondolatot tartalmaz, köztük például egy eszmefuttatást a nemek egyenlőségéről is. Sarah ugyanis azt fejtegeti, hogy miért is kéne számítson a nemünk? Miért nem lehet mindannyiunkat emberként megítélni? Aszerint hogy jók vagy éppen rosszak vagyunk? Miért kell a nemek között különbséget tenni és különböző sztereotípiákkal teleaggatni őket? "Ne haragudjon, de én gyűlölöm ezt a nemek közti különbségtételt. 'A modern lányoknak teljesen üzleties az élethez való hozzáállásuk.' Ezeket a fajta megfogalmazásokat. Mert nem igazak! Vannak üzleties szemléletű lányok és vannak másmilyenek. A férfiak között is vannak szentimentálisak meg zavaros fejűek, és vannak világos gondolkodásúak meg logikusak is. Egész egyszerűen többféle berendezésű elme létezik. A nem csak akkor számít, amikor közvetlenül a nemiségről van szó." Christie gondolataival abszolút azonosulni tudok itt, hiszen az én általam vallott feminizmus is hasonló elveken alapszik. Kár hogy dr. Gerard ezt a témát már túl kínosnak találta, és inkább témát váltott. De alapvetően a lényeg szerintem mégis csak kimondásra került. 

Mint látható, Agatha Christie krimije ismét csak érdekes témákat érint. Vannak köztük újabbak, és vannak régebbiek is, amelyeknek újabb aspektusát villantja fel előttünk. Mindemellett persze maga a nyomozás is meglehetősen izgalmas, de ezt a kis belgától már igazán megszokhattuk. Annak aki jó Poirot  történetet keres, bátran ajánlom ezt a kötetet is. 

Agatha Christie: Találkozás a halállal

Appointment with Death

Fordította: Sipos Katalin

Európa Kiadó

259 oldal

A fiú, akit Karácsonynak hívnak

Matt Haig Karácsony apó történetéről szóló sorozatának első része két évvel ezelőtt jelent meg magyarul, és azóta rengeteg dicsérő véleménnyel lehetett találkozni vele kapcsolatban. Mindjárt itt az elején el is árulom, hogy én is kénytelen vagyok beállni a sorba, hiszen valahol az első fejezet elolvasása után szinte biztosra tudtam, hogy én ezt a történetet minden porcikámmal szeretni fogom. És ez tényleg így is lett.

A fiú, akit Karácsonynak hívnak tulajdonképpen  Karácsony apó - vagy ahogy mifelénk hívják: Mikulás - gyerekkorát meséli el, illetve azt, hogy hogyan is lett egy nagy szegénységben élő, félárva kisfiúból  az a nagypocakos, piros ruhás valaki, akit a világon minden gyermek repesve vár decemberben. Honnan jött ő? Mi volt az út, amit bejárt? Miben változtatta meg a karácsonyt?

Matt Haig csodás meséje képes az olvasóját igazi karácsonyi hangulatba hozni: nemcsak a rénszarvasok és a koboldok miatt, hanem mert olyan jól lapjai közé zárja a karácsony olyan értékeit, amiket mi felnőttek olykor talán el is felejtünk. Pedig a karácsony valóban a csodavárás időszaka. Az a nap, amikor misztikus módon bármi megtörténhet, még a szeretet is szinte kézzel foghatóvá válik. Ám ez nem azt jelenti, hogy az év többi napján ezek a dolgok ne lennének jelen az életünkben, egyszerűen ekkor valami varázslatos módon ezek az év közben minket körülölelő csodák valahogy megsokszorozódnak. És Matt Haig könyve is pontosan ilyen hangulatot áraszt magából.

Az egész világ, legalábbis a mi világunk, az embereké, tele van szörnyű dolgokkal. Mindenhol nyomorúság, mohóság, meg szomorúság, éhség, durvaság, ahová csak nézel. És van egy csomó gyerek, aki soha nem kap ajándékot, és szerencsésnek érezheti magát, ha egyáltalán néhány kanál gombaleves jut neki vacsorára. Nincsenek játékaik, és minden este éhesen fekszenek le. Aztán vannak, akiknek még szülei sincsenek, és rettenetes felnőttek vigyáznak rájuk, mint például Karola néni. Egy ilyen világban pedig könnyen lesz rossz ember valakiből. Úgyhogy ha valaki még így is jó, az már önmagában is csoda! Ami reménnyel tölti el az embert. Márpedig a remény a legszebb dolog ezen a világon.

Ám érdekes módon ennek ellenére nem dagonyázik a cukormázban; mégsem érződik rajta az átlagos karácsonyi történetek szinte klisés szirupossága. Hiszen ezeket ellensúlyozandó a népmesék darkosabb, kegyetlenebb vonalától se riad vissza, hogy azokat belefűzze a történetbe. Szerettem ezt a sötétséget is, hiszen - ahogy az az életben is lenni szokott - így sokkal inkább értékelni tudtam a napfénnyel teli oldalát is. Még jobban tudtam csodálni így főhősünk, Nikolas széplelkűségét és a Jóba vetett hitét. Hiszen a vele történt szomorú és néha kegyetlen dolgok ellenére ő valóban a jóságot választotta - és ez a választás így sokkal, de sokkal értékesebbé vált számomra, mintha egy csupa szép és vidám életben csak úgy jelen lett volna.
Nikolas valóban egy utat járt be a regény során: megjárta a mélységeket, újra és újra csalódni volt kénytelen a körülötte levő emberekben, ám aztán ezen mindig valahogy felül tudott emelkedni, és így a karácsonyi történeteknél megszokott hepiend valóban megérdemelten toppant be végül.

– Miért, nem mindenki Finnországban él? – kérdezte Nikolas.
…
– Nem – válaszolta a fiának. – Vannak, akik Svédországban élnek. És vagy heten meg Norvégiában. De lehet, hogy azóta nyolcan is vannak. A világ óriási.

Szerintem kiváló könyv a közös olvasásokhoz: a játékos narrátor szinte felolvasásért kiált. És nem mellesleg a humora is remek, szóval a komolyabb témák átbeszélése mellett azért bőven tartogat szórakozást is felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. A mai rohanó világban pedig tényleg a közös idő a legnagyobb ajándék - és ha ezt még egy karácsonyi történettel is fokozni tudjuk, akkor tényleg átérezhetjük közösen a karácsonyi hangulatot.

Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak
A Boy Called Christmas
Fordította: Magyari Andrea
Kolibri Kiadó
270 oldal

A Spy in the House | The Agency #1.

Ha szereted a nyomozós történeteket, odáig meg vissza vagy a viktoriánus milliőért, szereted a nem mindennapi hősnőket, akkor Y. S. Lee sorozata pont neked való, ha egy könnyed kis kikapcsolódást keresel. Hiszen igazából minden megvan benne, ami garantálja a szórakoztató olvasást, sőt: már itt az első részben olyan témákat is behoz a történetbe, amikkel szerintem mégis csak kiemelkedik műfajából.

Főhősnőnknek, Mary Quinn-nek nem mindennapi sors adatott. Mivel korán árvaságra jutott, kénytelen volt a tolvajláshoz és csaláshoz folyamodni, hogy életben tudjon maradni az utca kegyetlen világában - ám a viktoriánus korban kegyetlenül megbüntették a tolvajokat, ha egyszer elkapták. Mindössze tizenkét éves, amikor bitófa általi halálra ítélik.
Ám mielőtt véget érne az a történet, ami éppen csak elkezdődött, egy börtönőrnek öltözött hölgy menekíti ki a rettegő kislányt, hogy aztán egy bizonyos Miss Scrimshaw lányiskolájába vigye, ahol nem csupán biztonságban lesz, hanem tanulhat, és több lehetőséget is felkínál számára, mint amit az utca valaha képes volt. Öt évvel később a lányiskola egyik tanáraként látjuk viszont Mary-t, aki bár megvan elégedve helyzetével, mégis valahogy többre vágyik. Az intézet vezetői is szerencsére hasonlóképpen látják a dolgot: egy lány, akit az utca nevelt, jártas a közelharcban és a tolvajlásban, ám az évek során megfelelő műveltséget szerzett és előkelő társaságban is képes már elvegyülni... Ennél nem is létezik jobb kémalapanyag.
Így beavatják hát Mary-t a nagy titokba, vagyis beszélnek neki az intézet árnyékában működő szupertitkos ügynökségről, amelyben női kémeket alkalmaznak és küldenek ki mindenféle megbízásokhoz. Mary nem sokat mérlegel, akar-e csatlakozni ehhez az elit csapathoz. Megkezdődik hát a kiképzése, és hamarosan a Thorold családnál találja magát kiküldetésen, ahol Mr. Thorold gyanúsan sötét ügyletei után kell nyomoznia az úr lányának társalkodónőjeként.


Az ügynökség sikerének titka - az intézet vezetői szerint - abban keresendő, hogy akkoriban a nőket kissé butácskának, elvarázsoltnak és gyengének tekintették, így egy női kém létezésének még a feltételezése is a lehetetlennel volt egyenlő. A nők így sokkal hatékonyabban tudták kihallgatni a titkos beszélgetéseket, észrevétlenül kutatni a rejtett iratok között - senki sem gyanakodott rájuk. A nők korabeli helyzete meglehetősen központi téma amúgy a regényben, és ennek kihasználása oly' módon mint ahogy az előbb említettem például, zseniális húzás Y. S. Lee részéről.
Az írónő emellett még a bevándorlás témájával is foglalkozik regényében - igaz, kevésbé központi témaként, inkább marginálisan van jelen, de akkor is szuper dolog, hogy ilyet bevállalt. Leginkább a távol-keleti munkások helyzetéről mesél, amivel valljuk be őszintén, egészen ritkán lehet találkozni. Ahogy olyan főhősnővel is, aki nem az átlagos europid külsővel rendelkezik, hanem némi távol-keleti vonásokat is hordoz. Az ilyesfajta hősök pedig megdöbbentően alul vannak reprezentálva az európai, amerikai irodalomban - pedig ha jobban megnézzük, az arányokat tekintve igencsak tisztességesen képviseltetik magukat mind a két kontinensen akár a negrideket, akár a mongoloidokat értve ide. Mary személyisége így tovább árnyalódik, mélyebb háttértörténetet kap, nagyobb kontextusba helyeződik mint amire a műfaj alapján számítani lehetne. És ez szerintem szuper dolog.

„Do I look the type to ruin my life by falling in love and getting married?”
„Well, if that's your attitude, you'll certainly end up a lonely, embittered old man.”
„Oh, I'll marry eventually,” he said calmly. „But when I do, it'll be for the right reasons.”
„Which are?”
Ha waved his hand vaguely. „Money. Business contacts. Political connections.”
„And in return, your wife would get…?”
His expression suggested that it was an odd question. „A husband, of course.”
„That's it?”
„What else do women want? Flowers? Jewels? Sonnet sequences? Children?” He shrugged. „I can manage all that.”

Mindezek mellett pedig a humor sem hiányzik a lapokról, erről pedig leginkább Mary és James csipkelődős párbeszédei gondoskodnak. Imádtam minden egyes közös jelenetüket, James látszólagos nem törődöm bunkóságát és Mary frappáns replikáit. Az a bizonyos romantikus szikra nyilván ott van egyébként kettőjük között, ez már az első jelenetek után érződik, de szerencsére Y. S. Lee azért nem vált közben műfajt a történet előrehaladtával: továbbra is a nyomozás van középpontban, Mary és James jelenetei pedig csak színesítik a történet izgalmait.

Szóval aki Y. S. Lee regényét választja kikapcsolódásul, az egy tök jó alapötlettel dolgozó, izgalmas, humoros, viktoriánus környezetben játszódó regényt fog olvasni. És az ilyesmit meg ki ne szeretné?

Y. S. Lee: A Spy in the House (The Agency 1.)
Walker Books
340 oldal

A szépség kultusza

Naomi Wolf könyvére ismét csak Emma Watson könyvklubja az OurSharedShelf okán figyeltem fel, és meglepődve tapasztaltam, hogy létezik magyar kiadása. Az Artemisz Könyvek - melynek keretében napvilágot látott magyarul ez a könyv is -  nem kisebb dolgot tűzött anno zászlajára, mint hogy elterjessze a közgondolkodásban a társadalmi nemi szerepek kritikai vizsgálatát, és olyan könyveket adtak ki, amelyek megkérdőjelezték a kultúrális beidegződéseket. Külön érdekesség számomra, hogy ebben a sorozatban jelent meg Virginia Woolftól az Egy jó házból való angol úrilány című írása is. 

A szépség kultusza eredetileg 1990-ben jelent meg, és ahogy a címből is sejthető, alapvetően a szépségről, mint társadalmi jelenségről szól, illetve hogy a szépség kultusza miképpen határozza meg mindennapjainkat, okoz bennünk szorongást - bizonyos esetekben akár olyan mértékűt is, amely tragikusan végződik. Naomi Wolf alaptézise, hogy a szépség tulajdonképpen egy modenkori rabszolgaság, amely az élet minden területét áthatja, ezalól kivonni magunkat teljes képtelenség. A szerző ugyanakkor már a bevezetőjében igyekszik azt tisztázni, hogy ő nem szépségellenes. Fontosnak tartja, hogy egy nő élhessen az öröm, a szépítkezés, saját szépsége és szexualitása adta lehetőségekkel - ő amellett igyekszik inkább érvelni könyvében, hogy a nők megválaszthassák mit kívánnak tenni az arcukkal és a testükkel, anélkül hogy azt a társadalom büntetné vagy elítélné. Mert a külsőnknek önmagunkat kéne tükröznie, saját magunk reflexiója kéne legyen és nem pedig egy elvárt sablonba beletuszkolt valaminek. Mert így az egész csak szorongást okoz, és sosem fogjuk igazán jól érezni magunkat a bőrünkben.

Naomi Wolf nem a rúzs használata ellen emeli fel tehát szavát. Hanem például az olyan dolgok miatt, hogy a szépségipar, a szépség reklámozói micsoda elképesztő nyomást gyakorolnak a tömegkultúrára, amely így csak az ennek megfelelő képekkel és alakokkal hajlandó magát népszerűsíteni, amivel gyakorlatilag a tehetséget cenzúrázza. Gondoljunk például a filmiparra: hány színésznőt kényszerítettek/kényszerítenek fogyókúrázásra (például Jennifer Anistont is a Jóbarátok előtt), hogy a képernyőn "megfelelően" mutasson. És hány színésznő van, aki csupán az alakja miatt nem kapta meg a hőn áhított szerepet, noha a tehetsége megvolt hozzá.. És ez még csupán a jéghegy csúcsának legteteje.

A szerző leginkább tehát azt nehezményezi, hogy  a nőkhöz a társadalmi hierarchiában kulturálisan, felülről meghatározott fizikai normák alapján rendelnek értéket. Pedig a szépség valójában nem egyetemes és nem mentes a változásoktól sem. Mégcsak nem is evolúciós funkciónak tartja, hiszen az ideálok sokkal gyorsabban változnak, mint a fajok fejlődésének ideáljai. Valamint maga Darwin se volt teljesen megyőződve arról, hogy a szépség egyfajta szexuális kiválasztódás eredményeként jönne létre. Wolf igazából azt pedzegeti, hogy a szépség ilyesfajta előírása, ideáljainak ráerőszakolása a női nemre csupán arra szolgál, hogy elválasszon az önbizalmunktól, önazonosságunktól és egymástól. Hiszen a kétségbeesésre, az önbizalomhiányra vagy az önutálatra sok, igazán jövedelmező ipart fel lehet húzni.

Igazán érdekes volt erről az irodalom dimenziójában is olvasni, ami nekem egy óriási vesszőparipám. Nem győzöm hangsúlyozni például, hogy mekkora szükség van cselekvő, tettre kész mesehősnőkre és regénybeli hősnőkre. Mert az ilyen minták rendkívül fontosak és bizony, komoly hatással lehetnek egy gyermek vagy akár egy tinédzser önértékelésére, világlátására. Az ezzel kapcsolatos fanyalgókat pedig egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Bocs.

Naomi Wolf rávilágít arra a tényre, hogy az irodalomban a nők csupán szépségek lehetnek a férfiak világában. Egy szép hősnő önellentmondás volt nagyon sokáig - és ha belegondolok, ez talán még most is így van. Nem nagyon jut eszembe olyan hősnő, aki igazi egyéniség volt és emellett nem volt problémája a külsejével. A kultúra a nőket egysíkúvá tette: vagy "Szépség, de intelligencia nélkül" vagy pedig "intelligencia, de szépség nélkül." vár rájuk: a nőnek vagy teste van vagy agya, de egyszerre a kettő nem lehet. Másrészről a nők írásai olykor fejreállítják ezt a mítoszt: a női írók legnagyobb közös vonása, hogy a kisugárzást keresik a hősnőkben. Azaz az olyan szépséget, amelynek értelme van. A hős próbatétele pedig az, hogy képes-e meglátni a hősnő igazi szépségét.

A szépségkultuszt számos médiumon keresztül vizsgálja, ahogy ezek káros pszichológiai hatásait is és nagyon érdekes következtetésekre jut. Nem mondom, hogy nem keményvonalas feminista könyv olykor, elhiszem, hogy sok kritikusnál és olvasónál kicsapta a biztosítékot - de szerintem mindenképp érdemes az elolvasásra, akit érdekelnek a társadalmi jelenségek vagy a szépség kultusza. Mert alapvetően jó meglátásai vannak Wolfnak, és talán, ha kicsit tudatosabban kezeljük magunkban a szépség kultuszát, akkor talán nem okozhatunk akkora kárt magunkban, mintha csak tudattalanul utaznánk ezen a járaton. Mert a jelenség vitathatatlanul valós. Mindenki érzi és látja. 

Az, hogy ki áll emögött - a titkos szobákban gonosz kacajokat hallató gonosz férfiak vagy maga a sátán - ez már más kérdés, és talán nem is annyira fontos. Nekem ez a része az én világlátásommal nem egyezett: az én feminizmusomban nem szerepelnek titkosan összeesküvő férfiak. Szerintem mindannyian bizonyos társadalmi berögződések és megítélések csapdájában vergődünk, és mindegyik nemnek megvan a maga keresztje vagy keresztjei. És igazából erre kéne törekednünk, hogy mindannyiunkról minél több teher kerüljön le. 

De ez már egy teljesen másik gondolatmenet. 

Wolf könyvét - ettől függetlenül - tényleg ajánlom elolvasásra.

Naomi Wolf: A szépség kultusza

The Beauty Myth

Fordította: Follárdt Natália

Artemisz Könyvek

364. oldal

A Manderley-ház asszonyai - A névtelen elbeszélő

 

Folytatva a két részes bejegyzéssorozatomat, amelyben tulajdonképpen a mesterdiplomás szakdolgozatom fő témáját igyekszem bemutatni, azaz Manderley két asszonyának személyiségét, valamint azt, hogy milyen titkok hordozói lehetnek - már amennyire ezt persze a blog műfaja engedi. Előző bejegyzésemben Rebecca alakját vettem górcső alá, most pedig a névtelen elbeszélővel, azaz a második feleséggel folytatom a sort. A spoilerveszélyre itt is mindenképp szeretném felhívni a figyelmedet az írás kapcsán - spoilermentes ajánlóért kérlek, látogasd meg EZT a bejegyzésemet.  

 

 A regény narrátora – s egyben főszereplője is a regénynek – az idő távlatából úgy emlékszik vissza hajdani önmagára, mint egy félénk, csöndes gyermekre. Nem csupán viselkedésében hasonlított rá, hanem kinézete is olyan volt: rövid, gyerekes haja keretezte babaarcát, sohasem sminkelte magát, pedig évei számát tekintve már a felnőtt korban járhatott. A smink hiánya a nőiség, a szexualitás hiányára utal. Elbeszélőnkről bár tudjuk, hogy nőnemű, még sem látni ennek igazán nyomát a regényben. Nemisége ilyen formában képlékenynek vagy inkább meghatározhatatlannak mondható. Valószínű, ezért is szemelte ki magának Mr de Winter, hiszen előző felesége egyik jellemzője az erősen kidomborodó nőisége volt.  

 

Narrátorunk önmagát mindig jelentéktelennek tartja, ami az állandó alárendelt szerepéből eredeztethető. A történet kezdetén Mrs van Hooper társalkodónőjének szerepében látjuk, amelyben az öreg hölggyel való kártyázás, illetve az ügyes-bajos ügyeinek intézése a dolga. Mrs van Hooper egy nagyon domináns személyiség, aki folyton elnyomja a narrátor önállóságra való törekvéseinek a próbálkozásainak már a csíráját is; társaságban még megszólalni se hagyja, szinte mindig ő válaszol a narrátornak feltett kérdésekre is. Persze, ez nem azt jelenti, hogy a narrátornak ne lenne véleménye bizonyos dolgokról, de ezt hangosan sosem mondja ki, csak az olvasó szerezhet róla tudomást.

A narrátor annyira megszokta ezt az alárendelt szerepét, hogy még a szállodai személyzettel szemben is ezt a viselkedésformát veszi fel, pedig a vendég-kiszolgáló viszonylatában ennek inkább fordítva kéne lennie. A magatartása a regény során nagyon sokáig nem mutat változást, hiszen később a Manderley-ben levő személyzetnek is meghódol, nem szól bele a munkájukba, nem nyilvánít véleményt – azaz nem viselkedik háziasszonyként. 

 

A narrátor kora ismeretlen marad a számunkra, csak annyit tudunk, hogy jóval fiatalabb Mr de Winter – nél. „ Maga olyan fiatal, hogy a lányom lehetne.” - és pontosan ezt tükrözi Mr de Winter -rel való kapcsolatának jellege is, hiszen a férje sokszor „fiam”-nak vagy „gyermekem”- nek szólítja a feleségét, és kapcsolatuk szinte minden romantikát nélkülöz, ami talán a lánykérésnél ütközik ki a legjobban, amikor Mr de Winter elmondja a narrátornak, hogy mi lenne a feladata a feleségeként: „instead of being companion to Mrs van Hooper you become mine [ahelyett, hogy Mrs van Hooper társa lenne, az enyém lesz]” „...kötelességei csaknem ugyanazok maradnak, mint Mrs van Hooper mellett voltak. Én is szeretem az új könyveket, és szeretem, ha virág van a szalonban. És én is szeretek ebéd után bésigue -t játszani. Szeretem, ha nem nekem kell kitöltenem a teámat. Az egyetlen különbség közöttünk az, hogy én nem használok arckrémet. Viszont nagyon kell ügyelnie rá, hogy a megszokott fogpasztám soha ne fogyjon ki” Láthatjuk, hogy milyen szerepkört szánt az elbeszélő számára: igazából nem sokban különbözik jelenlegi helyzetétől, a feleség szereptől pedig elég távol van. Ez házasságuk után is fennáll, sokszor meg is jegyzi, hogy férje úgy bánik vele, mint egy ölebbel vagy egy gyermekkel, és ez a narrátor számára szintén szorongást okoz, hiszen ő nem erre a szerepkörre vállalkozott.

 

A narrátor számára egyébként Manderley az elképzelt és aztán meghiúsult remények helyszíne. Manderley -be kerülését egy valósággá vált tündérmeseként éli meg, hiszen már gyermekkorában nagy csodálója volt ennek a háznak, képzeletében mesebeli kastélyként idéződik fel az egész, amelyet sok évvel ezelőtt egy képeslapon pillantott meg. A helyszín mesébe illőségének a képzetét az is erősíti, ahogy megérkeznek oda friss házasokként: a ház közvetlen közelében élők kíváncsi szemekkel figyelik a friss házaspár megjelenését – ahogy a tündérmesékben üdvözlik az alattvalók királyukat és királynőjüket – , majd egy vége nincsnek tűnő hosszú út következik sűrű, sötét erdőn keresztül, amelynek a végén található egy világos, virágoktól tarka réttel övezett tisztáson maga Manderley. Ám ez a szépnek tűnő mese valójában félelmekkel teli: a kíváncsiskodó arcok mögött rosszindulatot sejt, a rengeteg rododendron fenyegető, vöröslő szörnyetegekként veszik körbe a házat.

Ez a kegyetlen, félelmekkel teli tündérmese szintén a Kékszakáll történetét idézi, és akárcsak a Jane Eyre -nél, itt is rengeteg jelenet kapcsán lehet társítani ezt a regényt a meséhez. Így például Rebecca helyszíneinek elzárása, különös tekintettel a tengerparti házra, amelynek a közelében található Rebecca holtteste. 

A gótikus regényekre egyébként eléggé jellemző, hogy gyakran újraírják Kékszakáll történetét, amely kapcsolatba hozható a kísértetiessel. Freud szerint a kísérteties érzése akkor jelenik meg, ha valami olyan titok lát napvilágot, amelynek rejtve kellett volna maradnia. Ez a titok a gótikus regényekben maga a volt feleség személye, akit a férjeik vagy meggyilkoltak vagy elzárva tartanak, kitiltva őket a külvilágból.  Az új feleség miután felfedezi ezt a titkot, megrémül, hogy arra a sorsra jut mint az előző, tehát az ismétlődéstől való félelem is csak még erősebbé teszi a kísérteties jelenlétét ezekben a szövegekben, és ez A Manderley-ház asszonyára is igaz.

 

Az elbeszélő neve csupán kétszer van említve a regény során, de csak utalásszerűen, a választ sosem tudjuk meg igazából. „Se megszólítás, se aláírás. De az én nevem állt a borítékon, mégpedig helyesen leírva, ami egészen szokatlan volt”  Ebből az idézetből megtudhatjuk, hogy a narrátor nevének a helyesírása nagyon nehéz, sokszor eltévesztik, és ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a neve szokatlan lehet a brit fül számára, tehát valami más eredetű neve lehet, vagyis őmaga más nemzetiségű - vagy a családja volt az. Így viszont a narrátor félénksége, alárendelt szerepe, halk szavúsága, olykori némasága az angolokkal szemben ezáltal egy teljesen más, tágabb jelentést hordoz magában. Családjáról érdekes módon nem igazán tudunk meg semmit sem, annak ellenére, hogy amikor Maxim de Winter érdeklődött e téma felől a narrátornál, az órákon keresztül mesélt róluk. Mi olvasók azonban csak annyit tudunk meg a szövegből, hogy a szülei meghaltak, és hogy nagyon szerette édesapját, aki világéletében gyűlölte a külsőségeket.

A narrátor névtelensége, múlt nélkülisége, akaratgyengesége, hangsúlyosan alárendelt szerepe egy olyan speciális identitásnélküliséghez vezet, amelynek során fizikai valója is láthatatlanná válik mind az olvasó, mind a regény többi szereplője számára. Az E/1 számú elbeszélésmód már önmagában hordozza a testetlenséget, hiszen a narrátor önmagát ritkán láttatja kívülről, és legtöbbször nem teljes valójában, hanem csak egy-egy külső tulajdonságot emel ki. Ez természetesen, teljesen érthető, hiszen ez a fajta elbeszélésmód inkább az elbeszélő belső konfliktusaira, lelki életére fókuszál. Ebben a regényben viszont többször tapasztaljuk azt is, hogy a narrátor szó szerint láthatatlan mások számára.

Az elbeszélő többszörös szintű alárendeltsége, testetlensége avagy formálatlansága az igazán vonzó Maxim de Winter számára. Hiszen nem kell egyenrangú partnerként kezelnie, és nem is kell tartania attól, mint Rebecca esetében, hogy egyszer csak fellázad. Maxim a második választásával úgy érzi, biztosra ment, hiszen egy olyan feleséget szerzett végre maga mellé, akire hatni tud, akit saját elvárásai szerint formázhat. Már a regény kezdetén kisajátítja, magáévá teszi narrátorunk egyetlen kincsét, egyetlen féltve őrzött dolgát: ez pedig az édesapja. Mikor családja felől érdeklődik, a narrátor megjegyzi, hogy mennyire nem szívesen beszél Maximnak erről, hiszen ez számára túlságosan is intim, túlságosan is személyes dolog. Ám végül a férfi mégis eléri, hogy beszéljen róla: egyedül neki - mi, olvasók ebből semmit sem hallunk. Maxim így hát narrátorunk történetét is kisajátítja, akárcsak Rebeccáét. 

Ám elbeszélőnk kiforratlan személyisége nem feltétlen Maxim elvárásainak megfelelő irányt vehet csupán. Narrátorunk a regény folyamán többször is azonosul Rebecca alakjával, felveszi szokásait, beleképzeli magát szerepébe, sőt: a jelmezbál során annyira élethűen megelevenedik személyében az előző feleség alakja, hogy mindenki úgy tekint rá, mintha kísértetet látna. Mr. de Winter ezt az átlényegülést nagyon durván és erőszakosan fogadja. Az ifjú feleség nem léphet Rebecca útjára. Hiszen - mint arról később tudomást szerez - annak egyetlen következménye a teljes megsemmisülés lehet csupán. A narrátor vonzódása és érdeklődése ezután teljesen meg is szűnik Rebecca irányába: elutasít mindent, ami ő volt, igyekszik kitörölni őt Manderley-ből is. 

A Manderley-ház asszonyai - Rebecca

Ebben a két részes bejegyzéssorozatban tulajdonképpen a mesterdiplomás szakdolgozatom fő témáját igyekszem bemutatni, azaz Manderley két asszonyának személyiségét, valamint azt, hogy milyen titkok hordozói lehetnek - már amennyire ezt persze a blog műfaja engedi. Emma Watson könyvklubja, az OurSharedShelf szeptemberi választása apropóján vettem idén elő ismét Daphne du Maurier regényét, és ez nyilván újra előhozta belőlem ezt a sok évvel ezelőtti rajongást Manderley iránt. Úgy gondoltam, hogy az újraolvasásom dokumentálása csakis úgy lehet teljes, ha ezt a szerelemmunkámat valahogy átköltöztetem a blogomra is. A spoilerveszélyre mindenképp szeretném felhívni a figyelmedet az írás kapcsán - spoilermentes ajánlóért kérlek, látogasd meg EZT a bejegyzésemet. 

Rebecca, azaz a néhai Mrs. De Winter volt a Manderley-ház első asszonya, aki már a regény kezdete előtt eltávozott az élők sorából. Személyiségét, történetét  - akárcsak Bertha Mason esetében - , szintén csak mások elbeszélése alapján ismerhetjük meg. Ugyan Rebecca szellemességét, szépségét még férje, Maxim sem tagadta, ám az ő elbeszélése szerint a látszólag okos, kedves asszony nem volt más, mint egy könyörtelen manipulátor, aki az ördöghöz volt hasonlatos.  A szövegből nem derül ki, hogy mik voltak azok a dolgok, amelyek ennyire elborzasztották a fiatal férjet, hogy már a házassága elején a gyilkosságot fontolgassa – erre talán csak következtethetünk abból, amit Rebecca későbbi viselkedésével kapcsolatban említ: az alkoholizmus egyre jobban eluralkodott rajta az évek során, kétes hírű barátai voltak, akik nem éppen a legmegfelelőbb társaság voltak egy előkelő származású hölgy számára. S persze ott volt még Rebecca fékezhetetlen szexualitása, aminek leplezése a közvetlen környezete előtt a legnehezebb volt számára: nem csupán egy alkalmazottjával, hanem sógorával is kikezdett. 

Tehát, ezzel az ördögi lénnyel kötött monte carlo-i nászútjukon Mr. de Winter egy fausti szerződést, melynek értelmében hajlandó elnézni felesége kicsapongásait, nem illendő viselkedését, ha Manderley-t cserébe felvirágoztatja, és az előkelő társaság előtt a boldog házasság és a tökéletes feleség látszatát fenntartja. Az alku megköttetett, ám Rebecca nem volt képes sokáig ilyen szigorú keretek közt tartani vad mulatozásait, hisztérikus rohamait. Ahogy telt az idő, egyre óvatlanabb lett, egyre kevésbé érdekelte házassága és férje hírneve – s ezzel elvetette a sulykot. Mr. de Winter– nek nem maradt több oka arra, hogy életben hagyja: gyűlölte feleségét, ahogy gyűlölte tetteit is. 

Ám valóban hinnünk kell Mr. de Winter elbeszélésének? Mi van akkor, ha valójában Mr. De Winter története hazugság – egy féltékeny férj nézőpontja -, és Rebecca valójában nem ilyen volt? Vagyis pontosabban: mi van akkor, ha  nem Rebecca volt az ördögi figura a történetben?  Természetesen, ez a kérdés egy újabb értelmezésnek ad lehetőséget, és a szövegben megbúvó utalások Shakespeare Othellojára nagyobb  jelentőséget nyernek, hiszen így már könnyű párhuzamot vonni e két mű között. 

És így Rebecca ez alapján nem csupán egy gyilkosságnak, hanem a házasságnak az áldozata is. Mrs. Danvers Rebeccája is ezt az elméletet látszik alátámasztani, ugyanis a regény tizennyolcadik fejezetében egy teljesen más nőt fest le a narrátor előtt, mint amit később Mr. de Winter fog. Rebecca szépsége nála sem kérdéses, de itt ez a tulajdonság egy teljesen más színezetet kap: nem a rossz tulajdonságok leplezője, hanem a tökéletességéhez elengedhetetlen dolog. A hajdani Mrs. de Winter persze Mrs. Danvers elbeszélésében is mentes az olyan keresztényi tulajdonságoktól mint az alázat, a szerénység és a szolgálatkészség – de ő Mr. De Winter -rel ellentétben ezeket nem is hiányolja. Vadsága, megzabolázhatatlansága, akaratossága egy különleges, karakteres nőnek a képét jelenítik meg, akit képtelenség keretek közé szorítani. Mrs. Danvers szemében Rebecca az, aki előtt nincs akadály, aki bármivel képes megbirkózni, aki mindig győz. 

Mint az előző bejegyzésemben is említettem, Rebecca és Manderley két elválaszthatatlan fogalom mind a férj, mind a narrátor számára.  Ám halála után személyisége valamelyest visszaszorult a ház terében, nem annyira erős a jelenléte mindenhol. Bár bizonyos helyiségek továbbra is az ő uralma alá tartoznak, szinte kegyhelyként funkcionálnak. Úgy vélem, Rebecca megmaradt terei érdekesen tükrözik hajdani tulajdonosuk személyiségét, illetve utalnak Manderley-ben való életére. Első ilyen helyszín a dolgozószoba, azaz a sárga szoba, amely a narrátor szerint valamiféle hideg céltudatosságot áraszt magából. A gondosan rendben tartott íróasztal, a különböző mappákkal a tetején, melyek mind gondosan fel voltak címkézve – ezek a dolgok Rebecca precizitásáról árulkodtak. Kézírása a címkéken, a jegyzeteken, monogramja a levelezőpapíron még mindig érintetlenül megtalálható ebben a szobában, azt az érzést keltve a narrátorban, mintha a ház asszonya éppen csak kiszaladt volna elintézni valami fontos dolgot. Az alaposan megtervezett, jó ízléssel berendezett szobában Manderley legdrágább és legértékesebb dolgai kaptak helyet. Ezeket maga Rebecca válogatta, – ezzel téve dolgozószobáját az egész ház legértékesebb pontjává. S valóban, ha belegondolunk, ez tényleg igaz erre a szobára, hiszen itt igazgatott mindent, amitől Manderley az a híres és csodált Manderley lett, amit mindenki ismer. Ebben a szobában folytak a levelezések, a telefonhívások a bálokkal, vendégségekkel vagy éppen a hétköznapi étkezésekkel kapcsolatban – ez volt Manderley szíve. 

Rebecca másik nagyon fontos helye a házban, a nyugati szárnyban található - ez pedig Rebecca hálószobája. Ide a halála óta, Mrs. Danvers -t kivéve, nem lépett senki. Az öltözőasztalán még mindig ott sorakoznak a kefék és a fésűk, a sminkkészlet, a parfüm – az első feleség nőiségének szimbólumai. A hatalmas párnákkal és takarókkal bevetett ágy is szintén a szexualitást jelképezik. Ám Rebecca hálószobája még egy plusz jelentést is kap a regényben: ez egy átmeneti helyszín, egy öltözőszoba, ahol felöltötte magára a jó feleség és a gondos háziasszony álarcát, amit a környezetének mutatott Mr de Winter -rel való szerződés értelmében, és elnyomta magában a vad, tomboló énjét. Ezt az álarcot hivatott jelképezni a sminkkészlet és a rengeteg, jelmezszerű ruha. Rebecca életének ezen részének színházszerűségét a legerősebben a fényekkel való játék érzékelteti. A narrátor, amikor belép a szobába sötétség fogadja – hiszen a zsaluk be vannak csukva - , ezért felkapcsolja a villanyt. A villanykörte fénye mesterkéltséget visz a szobába, úgy világítja meg a szobát, mintha színpad lenne, és a szobában található dolgok pedig a díszlet. Egyedül a színésznő hiányzik.  Mikor a főszerepő kinyitja a zsalukat, beáramlik az ablakokon a napfény: „... a napfény életet varázsolt a falak közé. Elfeledkeztem a dohos szagról, és a többi ablak bezárt zsalujáról is. Vendég vagyok ebben a házban, hívatlan vendég.”   A napfény tehát, a kísértethistóriák szokásával ellentétben nem hogy megszüntetné a narrátor félelmét, hanem még inkább csak fokozza, hiszen az egész szoba olyan hatást kelt így, mintha már nem is díszlet lenne, hanem igazi és élő volna. Majd Mrs. Danvers miután becsukta a zsalukat, a szoba elsötétül, és vele együtt a látvány is – akár a színpad előadás után. Az ajtó becsukása közben a narrátor még egy utolsó pillantást vet a sötét szobára, a jelenet véget ér, a függöny legördül.

A harmadik fontos helyszín – s talán mind közül a legfontosabb – a házon kívül esik. Ennél a helyszínnél nagyon fontos az elrejtettség és az, hogy szinte erődként veszi körbe a meredek sziklafal. Ezen a helyen található ugyanis Rebecca magánvillája, ahol életében nagyon sokszor tartózkodott. Itt élte valódi életét, itt lehetett olyan, amilyen valójában volt. A korábbi helyszíneknél egyértelmű volt a női kéz nyoma, kétség sem férhetett hozzá, hogy azok a hajdani asszonyhoz tartoztak. De itt már más a helyzet. A nőiség háttérbe szorul – vagy inkább azt mondanám, hogy egy másfajta nőiség kerül előtérbe: nem a törékeny, védtelen háziasszony szerep kap itt díszletet, hanem az, amiről Mrs Danvers beszélt Rebecca kapcsán. A vad és megzabolázhatatlan Rebecca, aki kihívásnak tekintette egy olyan ló betörését, aminek a megszelídítése kudarcba fulladt mindenki számára, vagy a tengeren uralkodni akaró Rebecca, aki egy vihartól sem riadt vissza, aki úgy hitte magáról, hogy még a leglehetetlenebb dolgokat is képes engedelmessé tenni számára – ennek a Rebeccának az otthona ez a tengerparti ház. A helyszín, ahol végül Maxim végzett feleségével, és ami azóta az enyészetté lett. Az egyáltalán nem művi, valaha kényelmes és talán (?) barátságos otthont birtokba vette a természet, a tenger és a doh szaga.

Megfelelő volt-e Rebeccának ez az élet, hogy valódi énje Manderley-ből - egy így házasságából is - ki volt tiltva? Milyen kapcsolatról árulkodik ez Maxim és Rebecca között? Maxim számára ugyanis Rebecca csak addig volt jó, amíg engedelmeskedett, amíg elnyomta valódi személyiségét a látszat érdekében. Fair kapcsolat-e az, ahol nem lehetünk önmagunk? Ahol az önállóságot ördögtől való dolognak tartják, és ahol a lázadást keményen megbüntetik? Számomra Maxim de Winter alakja ezek tükrében igenis félelmetes, még akkor is, ha narrátorunk előtt egészen meggyőzően tudja alakítani a spleennel teli hősszerelmes figurát. Rebecca szerintem egészen mást és máshogy mesélne Maximról, Manderley-ről és saját magáról is, ha nem némították volna el. 

Mert egy erős női karakternek nincs helye Manderley-ben. Ott csakis Maxim de Winter uralkodhat.

Maresi - Krónikák a Bíborklastromból

Maria Turtschaninoff neve a kábé megjegyezhetetlen kategóriába tartozik, szóval biztos számtalan mémet lehetne erről összehozni, mint Benedict Cumberbatch esetében. Nagy szerencse, hogy ifjúsági regényének címe nem sorolható a tucatkategóriába, így már önmagában is elég a könyvesboltban vagy a könyvtárban való keresgéléshez. 

A történetre talán tavaly ilyen tájban figyeltem fel, amikor érkezett belőle a boltunkba pár példány, és a fülszövege alapján elég különleges és érdekes ifjúsági regénynek tűnt. Aztán ahogy kicsit jobban utánaolvasgattam, hogy az olvasóknál milyen fogadtatásra lelt, kicsit megtántorodtam, mert nem nagyon születtek róla egyértelműen pozitív értékelések. Hogy nem lezárt a történet (mondjuk, ez picit fura dolog, mert egy trilógia első részéről beszélünk, szóval szerintem ez a dolog belefér) meg hogy nem szól semmiről meg úgy egyébként se történik benne semmi sem. És oké, mindenkinek szíve joga egyébként úgy érezni egy könyvvel kapcsolatban ahogy, de az elolvasása után én azt mondom, hogy kár lett volna, ha ezek az értékelések végleg elriasztottak volna ettől a történettől. 

Nevem Maresi Enresdotter, és ezen sorokat a harmindkettedik Anya tizenkilencedik évében írom. Négy évet töltöttem már itt a Bíborklastromban, és ezen idő alatt a Klastrom történetéről szóló csaknem összes írást elolvastam. O nővér azt mondja, hogy az én elbeszélésem is odakerül majd a többi közé. Mi tagadás, ez igencsak furcsa érzés. Elvégre nem vagyok sem főnöknő, sem tudós nővér, csak egy egyszerű novícia. O nővér szerint azonban fontos, hogy éppen én írjam le, ami történt - én ugyanis ott voltam, láttam mindent.

A regény egy alternatív világban játszódik, ahol létezik egy sziget, melynek neve Menos. Ez a nők és leányok menedéke, a férfiak ki vannak tiltva a szigetről. A klastromról szóló mendemondák szájról szájra járnak a nők között, mintegy utolsó mentsvárukként. Hiszen sok nő és leány választja Menos szigetének oltalmát különböző okokból: szegénység, éhség, agresszió vagy zaklatás elől menekülnek. Valaki önként jön ide, valakit viszont küldenek. Így került ide Maresi is, aki novíciaként él már több éve Menos szigetén. Az életét boldognak és egésznek érzi, és ha csak teheti, elvonul a Tudás Házának könyvtárába, hogy válogatás nélkül olvashasson, amit csak szeretne. Egy nap azonban újabb jövevény érkezik a szigetre, a csendes, visszahúzódó Jai, akivel valószínűleg szörnyű dolgok történtek korábbi életében. És sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a borzalmakat képtelen volt maga mögött hagyni, azok a békés szigetre is követik őt.

Érdekes volt egy ennyire erősen nőközpontú ifjúsági regényt olvasni. Bevallom, legelőször ezzel is keltette fel az érdeklődésemet, hiszen ez a vonal már a fülszöveg olvasásából is lecsapódott. Tetszett, hogy nem úgy női regény - ifjúsági létére - , hogy a szerelemről vagy a tinédzserlányok kisebbségi komplexusairól szól, hanem más módon közelített a kérdéshez, és bele mert menni olyan meredekebb témákba, mint például a családon belüli erőszak vagy a lelki bántalmazás. Amiket nyilván nem csak férfiak követhetnek el egyébként, és nem csupán nők lehetnek a szenvedő alanyai - ilyen szempontból kicsit egyoldalúnak láttam a történetet. És bár voltak olyan férfialakok, akikről kiderült, hogy mégsem az ördög földi helytartói, de alapvetően mégis a velejéig gonoszak voltak túlsúlyban. Én ezt olykor kicsit erősnek éreztem egy ifjúsági regényhez, annak ellenére, hogy egyébként tetszett és vonzott is a regény nőközpontúsága.

De ezt leszámítva nekem nagyon tetszett a történet, hiszen a fentebb említett szempontból szokatlan és újszerű volt. A girlpower mellett a stílusa is nagyon bejött: az első pár fejezetben és néhány megmozdulásában egyébként számomra Atwood Alias Grace regényét idézte fel, ahol szintén fontos szerep jutott a narrátornak a saját elbeszélt történetéhez való viszonyulásának. Maresi is, mint a regény krónikása, sokat elmélkedik az éntörténetek erejéről, valamint arról, hogy milyen nehéz azt elmesélni a hallgatóságnak, amit mi valóban mondani akarunk. Hogy hiába a szándék, az üzenet óhatatlanul is átalakulhat mire elér a címzetthez, és ezért milyen fontos a megfelelő szavak megválasztása, és a történet megfelelő elmesélése.  Eléggé imádom az önmagukra hivatkozó szövegeket és önmagukat elemezgető narrátorokat.

Számomra Maria Turtschaninoff regénye egy nagyon kellemes olvasmány volt, jó élményként maradt meg bennem. Valóban lehet, hogy kicsit lassú folyású, és talán indokolatlan a történet sorozattá való duzzasztása - talán tényleg elég lett volna egy kötetben megírni. Nem tudom még. Viszont a stílusa, a hangulata nálam abszolút elvitte a fókuszt az ilyesfajta gondolataimról (ha egyáltalán voltak), inkább a klastrom falai között bóklásztam. Szerintem aki szereti a szokatlan ifjúsági regényeket és egy kis girlpower is jöhet, az biztos nem fog csalódni ebben a regényben.

Azért mesélek, hogy a Klastrom ne feledje soha, ami történt. De azért is, hogy én magam jobban megértsem a történteket. Az olvasás mindig sokat segített abban, hogy jobban megértsem a világot - remélem, az írás is ugyanilyen hatással lesz majd. 

Maria Turtschaninoff: Maresi - Krónikák a Bíborklastromból
Maresi
Fordította: Annus Ildikó
Scolar Kiadó
222 oldal

A Manderley-ház asszonya

Daphne du Maurier műve életem egyik meghatározó regénye, hiszen talán ez az a könyv, amit a legrövidebb időintervallum alatt a legtöbbször elolvastam - angolul és magyarul is. A pontos számot már nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a szakdolgozatom megírásának ideje alatt sose volt nyugta az éjjeliszekrényemen. Most hét év után újra lekerült a polcról Emma Watson könyvklubja, az OurSharedShelf apropóján, hiszen a szeptember-október választott olvasmánya A Manderley-ház asszonya volt. És valamiért tudtam, sőt éreztem: Manderley nem pihenhet tovább bennem, újra be kell lépnem az ajtaján.

"Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam."

Névtelen elbeszélőnk visszaemlékezése idézi meg előttünk a vöröslő rododendronokkal körülölelt elegáns Manderley képét, ahová igen fiatalon került a ház urának, Maxim de Winter feleségeként. A kifogástalanul elragadó kúria azonban sötét titkokat rejteget. A friss szerelem boldogsága és az új otthonának csillogása mögött szinte állandó társ lesz hamarosan a fenyegetettség és a félelem érzése. Manderley sötét oldala Rebeccához, az első feleség alakjához köthető - aki bár már nincs az élők sorában, de kitörölhetetlenül része lett a háznak. Manderley folyosóit járva még mindig hallani lehet Rebecca lépteit, szobái továbbra is érintetlenül állnak, mintha bármelyik percben visszatérhetne oda tulajdonosuk. Főszereplőnket amennyire megfélemlíti, legalább annyira vonzza Rebecca alakja - ám nem is sejti, hogy az első feleség utáni nyomozásával milyen titkokra bukkan majd. 

"Ó, ha feltalálnának valamit (…), valamit, amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot! És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélhetnénk az elmúlt pillanatot!"

Manderley pontosan egy ilyen üveg, a narrátor megérkezése idején, hiszen bár látszólag Rebecca halála után minden folyik tovább a medrében, de valójában bizonyos részei még mindig a múltban léteznek: nem változott semmi, minden ugyanolyan mint Rebecca halála előtt. Úgy is mondhatnánk, hogy az első asszony és hajdan volt háza összenőttek. „...minden Rebecca” - vallja be Mr de Winter második feleségének. Rebecca ízlése formálta a kertet, a bokrokat, az azaleákat, a szobákat – az a Manderley, amit mindenki ismer Rebecca műve. Ám halála után személyisége valamelyest visszaszorult a ház terében, nem annyira erős a jelenléte mindenhol. De bizonyos helyiségek továbbra is az ő uralma alá tartoznak, szinte kegyhelyként funkcionálnak.  Nem csoda így, hogy a második feleség kívülállónak, sőt: betolakodónak érzi magát új otthonában. Hiszen Rebecca tereit megváltoztatni, meghódítani számára lehetetlenség, mintha csak az első feleségnek fogadtak volna örök hűséget.  

Manderley egy tipikus gótikus helyszín útvesztőkkel, titkokkal, emlékekkel. Egy olyan hely ez, amely képes manipulálni az illúziókat, folyamatosan ígérget, és ezzel együtt rémisztő is. Számos kísérteties elem bukkan fel itt, amely du Maurier regényét a kísértettörténetekhez teszi hasonlatossá. 

"Gondolja, hogy a halottak visszajárnak, és figyelik az élőket?"

A legerősebb szorongást keltő dolog Mrs. Danvers személye. Már első találkozásukkor is félelmet ébreszt a narrátorban csontvázszerű kinézetével, beesett szemeivel, riasztó, sárgás arcbőrével. A vele való érintkezés sem szüntette meg a félelmét, sőt, még inkább fokozta, mert Mrs. Danvers jéghideg, élettelen keze a halál érintését idézte fel a narrátorban. Szorongása igazából akkor hatalmasodott el rajta, amikor zavarában leejtette a kesztyűjét a bemutatkozás után, és Mrs Danvers gúnyos mosollyal vette fel neki a földről: „...ajka körül valami kis mosolyféle játszadozott, ami gúnyt fejezett ki...” A történet későbbi részében a gúny mellett ellenszenvet és rosszindulatot is feltételez Mrs Danvers személyében iránta, és az ő alakja sokszor megbénítja, zavarba hozza ezt az egyébként is komplexusokkal teli, félénk narrátort, aki miután megtudja, hogy házvezetőnője még mindig Rebeccához hű, még jobban eluralkodik rajta a rettegés – ő az, aki szembesíti vele Rebecca érintetlenül, ám gondosan rendben tartott szobáit, aki felidézi előtte Rebecca és Mr de Winter együtt töltött boldog éveit. Mrs Danvers és Rebecca szorosan összetartoznak a regényben, azt is lehetne mondani, hogy Mrs Danvers az ő emlékének ápolója, aki szinte vallásos imádattal tekint egykori úrnőjére, ezért is tartotta meg kegyhelyként a szobáit.

Rebeccával kapcsolatban egyébként is szinte minden szorongást vagy éppen félelemet kelt a narrátorban, legyen az akár a tenger zúgása, az érintetlen tárgyak a lakásban, de Rebecca mint tabutéma is ugyanezt az érzést váltja ki belőle: folyton attól retteg, hogy valaki kimondja a nevét, vagy éppen ő lesz az a bizonyos személy, aki óvatlanul is elejt róla vagy vele kapcsoltban egy-egy megjegyzést. Bár ez nem annyira Rebeccával, inkább Mr. de Winter -rel kapcsolatos szorongás, hiszen a Rebecca név inkább belőle vált ki olyan reakciókat, amiket az ifjú feleség nem akar újból megtapasztalni, és ezért igyekszik kerülni ezt a nevet.  

Továbbá a narrátor sokszor megjegyzi, hogy úgy érzi, mintha szemmel tartanák minden apró lépését: Manderley sok ablaka megijeszti, hiszen azokon keresztül bárki észrevétlenül figyelheti őt. Az ettől való félelemében igyekszik láthatatlanná válni Manderley-ben, hang nélkül osonni a folyosókon, és a ház nyugalmát sem szeretné megzavarni. Mondhatni, élő létére kísértetté válik saját otthonában.

Du Maurier regényének hangulata szinte megbabonázza az olvasót ezzel a nagyon finoman jelenlevő fenyegetettség és félelem érzésével, ami a szememben inkább teszi gótikus regénnyé, mint romantikussá - mint ahogy sokan képzelik. Számomra - ahogy előzményregénye a Jane Eyre is - totálisan távol áll az utóbbi műfajtól. Hiszen sem Mr. Rochester, sem Mr. de Winter egy hősszerelmes figura. Hogy őszinte legyek, számomra mindkét férfialak rémisztő, és a később feltárult titkok csak még jobban megerősítik ellenszenvemet irányukban. De ennek alaposabb kifejtése már erősen spoileres lenne, így azt a másik bejegyzésemre hagyom.

Hősnőnk végül legyőzi Rebeccát vagy éppen fordítva? Vagy talán más az, akitől tartania kéne? Sikerül-e végül felfedeznie a ház összes titkát? Hiszen Manderley mesélni akar. Végigsuttogja történetét csendes folyosóin, csak győzzük kivárni a végét. 

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Rebecca

Fordította: Ruzitska Mária

Európa Könyvkiadó

439 oldal

Az új név története

Elena Ferrante neve is kezd felvésődni a fejemben azon szerzők listájára, akiknek a regényeire instant szükségem van. A Nápolyi-tetralógiájának első része, a Briliáns barátnőm teljesen megvett magának, és azóta alig várom, hogy a két lány történetének további részeivel is megismerkedhessek. Beleszerettem szövegeinek zubogásába, amelyek észrevétlenül bevonnak magukba, majd sodornak és csak sodornak mint a szaladó folyók, amelyek megállíthatatlanul rohannak valahová - valahová, ahova majd mi is megérkezünk. Csak győzzük kivárni. 

Ezúttal viszont tisztán láttam a régi telep családanyáit. Idegesek voltak, fásultak. Hallgattak, összeszorított szájjal, vagy üvöltve szidták rosszalkodó gyerekeiket. Alig vonszolták magukat, girhesek voltak, karikás szemekkel, beesett arccal; vagy kövérek, termetes hátsóval, dagadt bokákkal, súlyos mellekkel, bevásárlószatyrokkal, a szoknyájukba kapaszkodó csemetékkel, akik nyafogtak, hogy felvegyék őket. […] Elnyűtte őket az élet, a férjük, az apjuk, a fivéreik, akikre egyre inkább hasonlítottak, vagy a gürcölés, az évek, a betegségek. Mikor kezdődik ez az átalakulás? A házimunkával? A terhességgel? Az ütlegelésekkel? Lila is formátlan lesz majd, mint Nunzia? [..] És egy nap az én testem is tönkremegy majd, és átalakul anyám és apám testévé? És elillan majd minden, amit most az iskolában tanulok, újra felülkerekedik a telep, a régi szokások, a régi módszerek, és minden összekeveredik valami feketés iszappá, Anaximandrosz és az apám, a Folgore ejtőernyős-hadosztály és don Achille, a vegyértékek és a tavak, a görög igeragozás, Hésziodosz és a Solarák arcátlan gátlástalansága, minden, ahogyan egyébként ezer éve történik ebben az egyre kuszább, egyre lepusztultabb városban?

Az új név története pontosan ott folytatódik, ahol az első részben hátrahagytuk a lányokat.  Ahogy a címből is sejteni lehet, ez most leginkább Lila története, aki a Briliáns barátnőm utolsó oldalain éppen az esküvője napján döbbent rá házasságának hamis voltára. A második részben Lila életének eseményein és lelki változásain van a hangsúly, míg Elena - vagyis a narrátorunk - története inkább marginálisan, Lilához viszonyítva van jelen. 

A női sorsokat most a házasság, a gyerekvállalás tükrében láthatjuk kibontakozni, így a férfiakkal való kapcsolatokra is igen nagy hangsúlyt helyez. Mindkét lány igyekszik elkerülni a telep anyáinak végzetét: a kihasználtságot és a fiatalon öregedést. Ám ketten kétfajta utat választanak: Elena a tanulásra koncentrál, míg Lila a jólétet egy gazdag ember feleségeként próbálja megkaparintani. Ő a látszólag könnyebb és gyorsabb utat választotta, de hamarosan rájön, hogy ezért hatalmas árat kell fizetnie. Lila ugyan próbál később ellenállni annak a szerepnek, amit egyszer elfogadott, amitől felemelkedést remélt, de ebből a fajta béklyóból szabadulni mégsem olyan egyszerű - legyen  Lila akármennyire is öntörvényű és talpraesett. Lila ellenállása hiábavaló: a telepi viszonyokban értendő házasság nőkre gyakorolt fizikai és mentális transzformációjától ő sem képes elmenekülni. Hiszen ahogy a cím is sugallja, ez Lila metamorfózisának története. 

A második részben - mint említettem - a férfiakkal való kapcsolat mellett maguk a férfi karakterek is hangsúlyosabb szerephez jutnak, mint az első részben. Ugyan sokféle típust bemutat és megmutat nekünk a szöveg, de az erőszak, az agresszió, a nők ellen elkövetett bántalmazások jóval nagyobb teret kapnak. Nem csoda, hiszen a telepi élet kegyetlen, és az ott élő feleségeknek leginkább ilyen sors jutott. Már az első részben is helyet kapott az ott teljesen természetesnek vélt családon belüli erőszak: ahol a férj konfliktuskezelése pofonokban nyilvánult meg leginkább, de néha "csak úgy" is kaphatott a feleség, ha a férjnek éppen olyan kedve volt. Lila és Elena életéhez hozzátartozott az ilyesfajta agresszió, mégis: amikor Lilával, mint feleséggel történik meg ugyanez, már mégsem képesek a hétköznapok szükséges velejárójaként tekinteni Lila férjének erőszakos megnyilvánulásaira. Hiszen így Lila végül odajutott, ahonnan menekülni próbált: hiába a gazdagság, mégis egy erőszakos, hierarchikus kapcsolatban kötött ki végül. Lila világában szinte minden harc és kegyetlenkedés - minden fizikális. Ám mielőtt Lila végleg alámerülne ebbe a világba, egy olyan ember lép az életébe, aki sokkal inkább a szellemi síkon létezik: vágyakkal, gondolatokkal van tele, akárcsak Lila. Ő az, aki megerősíti a lányt abban, hogy a gondolkodás, a tanulás mennyire fontos. 

Hiszen Lila sosem adta fel azt az énjét, aki folyton tudásra szomjazott - inkább csak az ezzel az úttal járó nehézségeket akarta kikerülni. Úgy gondolta, hogy az eszével uralkodhat majd férje felett, és így elnyerheti a hőn áhított jólétet és szabadságot, amit a tanulás adott volna. Túlságosan is önhitt volt, túlságosan is lebecsülte a telep patriarchátusának erejét. 

Ninoval való kapcsolata felébresztette ezt a kissé apátiába süllyedő, tudásra szomjazó, független énjét - hogy ez Lila veszte vagy inkább mentsvára lett végül, nehéz eldönteni. Legalábbis egy bizonyos pontig. 

Milyen könnyű a Lila nélküli életemről mesélni: az évek folyama szállítja az eseményeket, mint a repülőtéren a szalag a bőröndöket; leveszed őket, papírra veted és kész.
Jóval nehezebb összefoglalni azt, ami ezekben az években Lilával történt. Nála a szalag lelassul, felgyorsul, hirtelen elkanyarodik, kiugrik a helyéből. A bőröndök leesnek, kinyílnak, a tartalmuk szanaszét szóródik. Lila holmija összekeveredik az enyémmel, a nagy kavarodásban kénytelen vagyok visszatérni a saját történetem eleddig zökkenőmentes elbeszéléséhez, kibővíteni a mondatokat, melyek már mesterkéltnek tűnnek.

Hogy Lila történetét Elena mennyire valósághűen mutatja be, sajnos nem tudhatjuk. Ő maga is utal rá egy ponton, hogy Lila élete számára nagyon zavaros volt ebben az időszakban, hiszen sokszor voltak távol egymástól, és sok olyan történt barátnőjével, ami az ő világától idegen volt - más dolgok kezdték formálni kettejük személyiségét. És persze emellett sokszor felmerült bennem az is, hogy ennek fényében Elena vajon mennyire megbízható narrátor? Olykor-olykor kiviláglik a szövegből, hogy nagyon másként látja kettejük kapcsolatát illetve személyiségüket is. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon Lila hogyan mesélte volna el ezt a történetet? Vajon egy teljesen másfajta regény kerekedett volna belőle?

Vajon miért érezte úgy Elena, hogy meg kell semmisítenie Lilának a saját szavaival elbeszélt történetét? Ennyire nem illeszkedtek volna Elena valóságába? Miért csak Lila elhallgattatásával tudja Elena megtalálni a saját szavait? 

Ezeken gondolkodtam, miután becsuktam a könyvet. Meggyőző válaszokat még nem találtam rájuk magamban. De hátha a következő kötettel. 

Elena Ferranta: Az új név története

Storia del nuovo cognome

Fordította: Matolcsi Balázs

Park Könyvkiadó

488 oldal