A Manderley-ház asszonya

Daphne du Maurier műve életem egyik meghatározó regénye, hiszen talán ez az a könyv, amit a legrövidebb időintervallum alatt a legtöbbször elolvastam - angolul és magyarul is. A pontos számot már nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a szakdolgozatom megírásának ideje alatt sose volt nyugta az éjjeliszekrényemen. Most hét év után újra lekerült a polcról Emma Watson könyvklubja, az OurSharedShelf apropóján, hiszen a szeptember-október választott olvasmánya A Manderley-ház asszonya volt. És valamiért tudtam, sőt éreztem: Manderley nem pihenhet tovább bennem, újra be kell lépnem az ajtaján.

"Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam."

Névtelen elbeszélőnk visszaemlékezése idézi meg előttünk a vöröslő rododendronokkal körülölelt elegáns Manderley képét, ahová igen fiatalon került a ház urának, Maxim de Winter feleségeként. A kifogástalanul elragadó kúria azonban sötét titkokat rejteget. A friss szerelem boldogsága és az új otthonának csillogása mögött szinte állandó társ lesz hamarosan a fenyegetettség és a félelem érzése. Manderley sötét oldala Rebeccához, az első feleség alakjához köthető - aki bár már nincs az élők sorában, de kitörölhetetlenül része lett a háznak. Manderley folyosóit járva még mindig hallani lehet Rebecca lépteit, szobái továbbra is érintetlenül állnak, mintha bármelyik percben visszatérhetne oda tulajdonosuk. Főszereplőnket amennyire megfélemlíti, legalább annyira vonzza Rebecca alakja - ám nem is sejti, hogy az első feleség utáni nyomozásával milyen titkokra bukkan majd. 

"Ó, ha feltalálnának valamit (…), valamit, amivel konzerválni lehetne az emlékeket, mint egy ízt vagy egy illatot! És ha az emlékek soha meg nem kopnának, soha el nem fakulnának, hogy amikor kedvünk tartja, elővehetnénk az üveget, és csak ki kellene húzni a dugót, és újra átélhetnénk az elmúlt pillanatot!"

Manderley pontosan egy ilyen üveg, a narrátor megérkezése idején, hiszen bár látszólag Rebecca halála után minden folyik tovább a medrében, de valójában bizonyos részei még mindig a múltban léteznek: nem változott semmi, minden ugyanolyan mint Rebecca halála előtt. Úgy is mondhatnánk, hogy az első asszony és hajdan volt háza összenőttek. „...minden Rebecca” - vallja be Mr de Winter második feleségének. Rebecca ízlése formálta a kertet, a bokrokat, az azaleákat, a szobákat – az a Manderley, amit mindenki ismer Rebecca műve. Ám halála után személyisége valamelyest visszaszorult a ház terében, nem annyira erős a jelenléte mindenhol. De bizonyos helyiségek továbbra is az ő uralma alá tartoznak, szinte kegyhelyként funkcionálnak.  Nem csoda így, hogy a második feleség kívülállónak, sőt: betolakodónak érzi magát új otthonában. Hiszen Rebecca tereit megváltoztatni, meghódítani számára lehetetlenség, mintha csak az első feleségnek fogadtak volna örök hűséget.  

Manderley egy tipikus gótikus helyszín útvesztőkkel, titkokkal, emlékekkel. Egy olyan hely ez, amely képes manipulálni az illúziókat, folyamatosan ígérget, és ezzel együtt rémisztő is. Számos kísérteties elem bukkan fel itt, amely du Maurier regényét a kísértettörténetekhez teszi hasonlatossá. 

"Gondolja, hogy a halottak visszajárnak, és figyelik az élőket?"

A legerősebb szorongást keltő dolog Mrs. Danvers személye. Már első találkozásukkor is félelmet ébreszt a narrátorban csontvázszerű kinézetével, beesett szemeivel, riasztó, sárgás arcbőrével. A vele való érintkezés sem szüntette meg a félelmét, sőt, még inkább fokozta, mert Mrs. Danvers jéghideg, élettelen keze a halál érintését idézte fel a narrátorban. Szorongása igazából akkor hatalmasodott el rajta, amikor zavarában leejtette a kesztyűjét a bemutatkozás után, és Mrs Danvers gúnyos mosollyal vette fel neki a földről: „...ajka körül valami kis mosolyféle játszadozott, ami gúnyt fejezett ki...” A történet későbbi részében a gúny mellett ellenszenvet és rosszindulatot is feltételez Mrs Danvers személyében iránta, és az ő alakja sokszor megbénítja, zavarba hozza ezt az egyébként is komplexusokkal teli, félénk narrátort, aki miután megtudja, hogy házvezetőnője még mindig Rebeccához hű, még jobban eluralkodik rajta a rettegés – ő az, aki szembesíti vele Rebecca érintetlenül, ám gondosan rendben tartott szobáit, aki felidézi előtte Rebecca és Mr de Winter együtt töltött boldog éveit. Mrs Danvers és Rebecca szorosan összetartoznak a regényben, azt is lehetne mondani, hogy Mrs Danvers az ő emlékének ápolója, aki szinte vallásos imádattal tekint egykori úrnőjére, ezért is tartotta meg kegyhelyként a szobáit.

Rebeccával kapcsolatban egyébként is szinte minden szorongást vagy éppen félelemet kelt a narrátorban, legyen az akár a tenger zúgása, az érintetlen tárgyak a lakásban, de Rebecca mint tabutéma is ugyanezt az érzést váltja ki belőle: folyton attól retteg, hogy valaki kimondja a nevét, vagy éppen ő lesz az a bizonyos személy, aki óvatlanul is elejt róla vagy vele kapcsoltban egy-egy megjegyzést. Bár ez nem annyira Rebeccával, inkább Mr. de Winter -rel kapcsolatos szorongás, hiszen a Rebecca név inkább belőle vált ki olyan reakciókat, amiket az ifjú feleség nem akar újból megtapasztalni, és ezért igyekszik kerülni ezt a nevet.  

Továbbá a narrátor sokszor megjegyzi, hogy úgy érzi, mintha szemmel tartanák minden apró lépését: Manderley sok ablaka megijeszti, hiszen azokon keresztül bárki észrevétlenül figyelheti őt. Az ettől való félelemében igyekszik láthatatlanná válni Manderley-ben, hang nélkül osonni a folyosókon, és a ház nyugalmát sem szeretné megzavarni. Mondhatni, élő létére kísértetté válik saját otthonában.

Du Maurier regényének hangulata szinte megbabonázza az olvasót ezzel a nagyon finoman jelenlevő fenyegetettség és félelem érzésével, ami a szememben inkább teszi gótikus regénnyé, mint romantikussá - mint ahogy sokan képzelik. Számomra - ahogy előzményregénye a Jane Eyre is - totálisan távol áll az utóbbi műfajtól. Hiszen sem Mr. Rochester, sem Mr. de Winter egy hősszerelmes figura. Hogy őszinte legyek, számomra mindkét férfialak rémisztő, és a később feltárult titkok csak még jobban megerősítik ellenszenvemet irányukban. De ennek alaposabb kifejtése már erősen spoileres lenne, így azt a másik bejegyzésemre hagyom.

Hősnőnk végül legyőzi Rebeccát vagy éppen fordítva? Vagy talán más az, akitől tartania kéne? Sikerül-e végül felfedeznie a ház összes titkát? Hiszen Manderley mesélni akar. Végigsuttogja történetét csendes folyosóin, csak győzzük kivárni a végét. 

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

Rebecca

Fordította: Ruzitska Mária

Európa Könyvkiadó

439 oldal