Maresi - Krónikák a Bíborklastromból

Maria Turtschaninoff neve a kábé megjegyezhetetlen kategóriába tartozik, szóval biztos számtalan mémet lehetne erről összehozni, mint Benedict Cumberbatch esetében. Nagy szerencse, hogy ifjúsági regényének címe nem sorolható a tucatkategóriába, így már önmagában is elég a könyvesboltban vagy a könyvtárban való keresgéléshez. 

A történetre talán tavaly ilyen tájban figyeltem fel, amikor érkezett belőle a boltunkba pár példány, és a fülszövege alapján elég különleges és érdekes ifjúsági regénynek tűnt. Aztán ahogy kicsit jobban utánaolvasgattam, hogy az olvasóknál milyen fogadtatásra lelt, kicsit megtántorodtam, mert nem nagyon születtek róla egyértelműen pozitív értékelések. Hogy nem lezárt a történet (mondjuk, ez picit fura dolog, mert egy trilógia első részéről beszélünk, szóval szerintem ez a dolog belefér) meg hogy nem szól semmiről meg úgy egyébként se történik benne semmi sem. És oké, mindenkinek szíve joga egyébként úgy érezni egy könyvvel kapcsolatban ahogy, de az elolvasása után én azt mondom, hogy kár lett volna, ha ezek az értékelések végleg elriasztottak volna ettől a történettől. 

Nevem Maresi Enresdotter, és ezen sorokat a harmindkettedik Anya tizenkilencedik évében írom. Négy évet töltöttem már itt a Bíborklastromban, és ezen idő alatt a Klastrom történetéről szóló csaknem összes írást elolvastam. O nővér azt mondja, hogy az én elbeszélésem is odakerül majd a többi közé. Mi tagadás, ez igencsak furcsa érzés. Elvégre nem vagyok sem főnöknő, sem tudós nővér, csak egy egyszerű novícia. O nővér szerint azonban fontos, hogy éppen én írjam le, ami történt - én ugyanis ott voltam, láttam mindent.

A regény egy alternatív világban játszódik, ahol létezik egy sziget, melynek neve Menos. Ez a nők és leányok menedéke, a férfiak ki vannak tiltva a szigetről. A klastromról szóló mendemondák szájról szájra járnak a nők között, mintegy utolsó mentsvárukként. Hiszen sok nő és leány választja Menos szigetének oltalmát különböző okokból: szegénység, éhség, agresszió vagy zaklatás elől menekülnek. Valaki önként jön ide, valakit viszont küldenek. Így került ide Maresi is, aki novíciaként él már több éve Menos szigetén. Az életét boldognak és egésznek érzi, és ha csak teheti, elvonul a Tudás Házának könyvtárába, hogy válogatás nélkül olvashasson, amit csak szeretne. Egy nap azonban újabb jövevény érkezik a szigetre, a csendes, visszahúzódó Jai, akivel valószínűleg szörnyű dolgok történtek korábbi életében. És sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a borzalmakat képtelen volt maga mögött hagyni, azok a békés szigetre is követik őt.

Érdekes volt egy ennyire erősen nőközpontú ifjúsági regényt olvasni. Bevallom, legelőször ezzel is keltette fel az érdeklődésemet, hiszen ez a vonal már a fülszöveg olvasásából is lecsapódott. Tetszett, hogy nem úgy női regény - ifjúsági létére - , hogy a szerelemről vagy a tinédzserlányok kisebbségi komplexusairól szól, hanem más módon közelített a kérdéshez, és bele mert menni olyan meredekebb témákba, mint például a családon belüli erőszak vagy a lelki bántalmazás. Amiket nyilván nem csak férfiak követhetnek el egyébként, és nem csupán nők lehetnek a szenvedő alanyai - ilyen szempontból kicsit egyoldalúnak láttam a történetet. És bár voltak olyan férfialakok, akikről kiderült, hogy mégsem az ördög földi helytartói, de alapvetően mégis a velejéig gonoszak voltak túlsúlyban. Én ezt olykor kicsit erősnek éreztem egy ifjúsági regényhez, annak ellenére, hogy egyébként tetszett és vonzott is a regény nőközpontúsága.

De ezt leszámítva nekem nagyon tetszett a történet, hiszen a fentebb említett szempontból szokatlan és újszerű volt. A girlpower mellett a stílusa is nagyon bejött: az első pár fejezetben és néhány megmozdulásában egyébként számomra Atwood Alias Grace regényét idézte fel, ahol szintén fontos szerep jutott a narrátornak a saját elbeszélt történetéhez való viszonyulásának. Maresi is, mint a regény krónikása, sokat elmélkedik az éntörténetek erejéről, valamint arról, hogy milyen nehéz azt elmesélni a hallgatóságnak, amit mi valóban mondani akarunk. Hogy hiába a szándék, az üzenet óhatatlanul is átalakulhat mire elér a címzetthez, és ezért milyen fontos a megfelelő szavak megválasztása, és a történet megfelelő elmesélése.  Eléggé imádom az önmagukra hivatkozó szövegeket és önmagukat elemezgető narrátorokat.

Számomra Maria Turtschaninoff regénye egy nagyon kellemes olvasmány volt, jó élményként maradt meg bennem. Valóban lehet, hogy kicsit lassú folyású, és talán indokolatlan a történet sorozattá való duzzasztása - talán tényleg elég lett volna egy kötetben megírni. Nem tudom még. Viszont a stílusa, a hangulata nálam abszolút elvitte a fókuszt az ilyesfajta gondolataimról (ha egyáltalán voltak), inkább a klastrom falai között bóklásztam. Szerintem aki szereti a szokatlan ifjúsági regényeket és egy kis girlpower is jöhet, az biztos nem fog csalódni ebben a regényben.

Azért mesélek, hogy a Klastrom ne feledje soha, ami történt. De azért is, hogy én magam jobban megértsem a történteket. Az olvasás mindig sokat segített abban, hogy jobban megértsem a világot - remélem, az írás is ugyanilyen hatással lesz majd. 

Maria Turtschaninoff: Maresi - Krónikák a Bíborklastromból
Maresi
Fordította: Annus Ildikó
Scolar Kiadó
222 oldal