Pages

Halálos fehér

2019. május 13., hétfő


Hogy miért érdemes belekezdeni Rowling krimisorozatába? Mert hangulatos. Mert régimódi krimi stílusú. Mert az egyes kötetek mind-mind nagyon érdekes és aktuális társadalmi problémákkal foglalkoznak. És persze ott van Cormoran és Robin, akik ezt az egészet összefogják, és akik miatt szintén érdemes adni a Galbraith regényeknek egy esélyt.  
A Halálos fehér az idei év egyik legjobban várt megjelenése volt számomra a Jim Kay által illusztrált Harry Potter mellett. Rowling még mindig képes kenterbe verni mindenkit. Még akkor is, ha a sorozat legutóbbi része, a Gonosz pálya nem tetszett maradéktalanul. 

És nem mondanám, hogy a folytatás teljesen elhagyta volna azokat a dolgokat, amikért nem szerettem (annyira) az előző részt. Nyomozópárosunk magánélete ott ugyanis túlzottan előtérbe került, a rejtély felgöngyölítése majdhogynem marginális lett ahhoz képest, hogy mi történik vagy mi nem Cormoran és Robin között. És hát ez a másik dolog, ami miatt kicsit megharagudtam a sorozatra a Gonosz pálya olvasása közben: miért kell feltétlenül szerelmi szálat kanyarítani a két főszereplő közé, ha azok ellenkező neműek? Szerintem szuperek a karakterek, ahogy a háttértörténetük is bőven elég érdekes ahhoz, hogy a magánéleti szálakat elvigyék hátukon. Minek kell még ennél is többel túlbonyolítani a dolgokat? Nem a karakterközpontúsággal van hát a bajom (sőt, ezt kifejezetten élvezem a Strike regényekben, mert mint említettem Cormorant és Robint is kellően érdekesnek tartom ehhez), a gondom inkább a szinte kötelező jellegű kollégák közötti plátói vagy nem annyira plátói románccal van.
Szóval ezeknek a dolgoknak a tudatában és az ilyen értetlenségeimmel karöltve vágtam hát bele a Halálos fehérbe, és a többséggel ellentétben én azért imádkoztam, hogy a Strike és Robin között bimbózó románc ne fojtsa el a nyomozós szálat. És bár akadtak fejezetek, amik szinte csak ezzel foglalatoskodtak, de talán mégsem éreztem annyira hangsúlyosnak, mint az előző részben. 

Ellenben most a nyomozásból és a gyanús elemekből kapunk bőven. Olyan szerteágazó az egész, hogy nagyon nehéz volt - sőt, a legvégéig szinte lehetetlen - kitalálni, hogy mi tartozik össze és mi nem. Rowling ismét megcsillogtatta krimiírói tehetségét, csak úgy brillírozott az elterelések használata és a ráutaló nyomok eltűntetése között. Ismét egy meglepő fordulatokkal gazdagított, igazán érdekes nyomozást sikerült neki összehozni. Az utolsó fejezeteket kénytelen voltam hajnalig olvasni együltő helyemben, örömmel vállalva a másnapi zombiállapotot is.
Talán pont ez a szerteágazósága sugallhatja egyeseknek a Halálos fehér túlírtságát. És nem mondom, hogy gyorsan tudtam haladni ezzel a röpke  633 oldalas történettel, de mint minden Cormoran Strike regénynél, úgy itt is jól esett belehelyezkedni ebbe a lassú folyású, olykor kicsit noiros beütésű, vérbeli angol krimibe.

Mindemellett bepillantást kapunk a politikusok világába is, ahol mindenki azon van, hogy vagy minél ügyesebben rejtegesse a saját mocskát a nagy nyilvánosság elől, vagy pedig minél hatékonyabban rántsa le a leplet a másik botrányos vagy kétes ügyleteiről. Ez a macska-egér játék folyik a színfalak mögött: mindenki titkol valamit, már csak az a kérdés, hogy vajon meddig sikerül. Ezeknek a befolyásos embereknek a magánélete sem sokban különbözik: az otthon nem egy meleg családi fészek, ahova jó megérkezni. Zűrös ügyeket, sötét családi titkokat, elhidegült kapcsolatokat lehet csak szinte találni. A gazdag és befolyásos emberek élete egyáltalán nem fenékig tejfel, és ezt Galbraith kíméletlenül meg is mutatja nekünk ismét.
Mindemellett nagyon érdekes volt Robin szála is, ahol a lelki abúzus témája ismét csak erőteljesen jelen volt Matthewnak köszönhetően. Amellett, hogy azt a srácot minden Strike-olvasó legszívesebben képen törölné ahányszor megszólal, nagyon jó bepillantást enged az ilyesfajta kapcsolatba, és hogy a bántalmazott miért is képtelen otthagyni partnerét még akkor is, ha mindenki számára totálisan nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem jó irányba tart ez az egész. A regény most még erőteljesebben kihangsúlyozta Robin magánéletének és munkájának kontrasztját, ahol míg utóbbiban abszolút sikeres és talpraesett, szinte egyenrangú partnerként létezik, addig Matthew közelében egy óvatoskodó, feszült és lelkileg megalázható nőként. És bár lehet, hogy ez a kettősség ellentmondásosnak tűnik első hallásra, de szerintem egyáltalán nem az. Matthew esetében Robin beleragadt egy sok-sok éve fennálló szerepbe, ahonnan nehéz kitörni úgy, hogy az évek és megszokás rárakódtak. Nehéz ennyi évet eldobni, még akkor is, ha kényelmetlen. De Robin munkahelyi sikerei és az ott átélt tapasztalatai az idő elteltével a magánéletébe is változásokat hoznak, és ő is kezdi másképp látni a dolgokat. Érdekes volt megfigyelni ezt a folyamatot nála, kicsit persze sajnálom, hogy erre nem hamarabb került sor.

Nagyon szerteágazó, sok mindent felölelő történetre sikerült ez, ami talán egyesek szemében pont az élvezhetőségére nyomja rá a bélyegét. Ha az előző három részt lassan csordogáló történetvezetésként jellemezzük, akkor ez inkább gleccser lassúságú. Oké, ennyire azért nem.... de tény, hogy lassabban bontakozik ki, mint az előző részeknél. Mindenesetre én baromira élveztem elmerülni a könyvben, újra beülni Strike-kal és Robinnal egy pubba ls együtt nyomozni velük. Hihetetlen hangulata van ezeknek a regényeknek, és ez erre a részre is abszolút igaz.

Robert Galbraith: Halálos fehér
Lethal White
Fordította: Nagy Gergely
Gabo Kiadó
640 oldal

2 megjegyzés:

Amadea írta...

Én se bántam a gleccser-lassúságot, egyszerűen jólesett elmerülni a részletekben. Nem tudom, mi az, ami ennyire addiktívvá tesz, talán az, hogy az aprólékosságot ötvözi a jó jellemrajzokkal és a sok gondolkodnivalóval.

Heloise írta...

Igen, ezen már én is gondolkodtam magamban hogy mitől lettem ennyire rajongója a sorozatnak - és abszolút igazad van, talán ezek azok a dolgok, amik engem is megfogtak :)
Jöhetne a következő rész most már : D

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS