Christelle Dabos sorozata az egyik legnagyszerűbb dolog, ami az alternatív világban játszódó sorozatokkal történt. Költői túlzás lenne? Biztosan van, aki számára igen, mindenesetre az én olvasói világomban ez egy nagyon igaz állítás. Az első rész után azt hittem, jobban nem is bolondulhatnék bele ebbe a világba, aztán jött a második rész, ami még inkább fokozott mindenféle rajongást bennem. És most, hogy elolvastam a harmadik részt... őszintén megmondom, elég szomorú lettem. Bárcsak ne írta volna meg! Vagy legalábbis ne így... 

Utálok ilyesmiket írni, főleg egy nagyon imádott sorozat kapcsán, de a Bábel emlékezete véleményem szerint messze elmarad színvonalban a korábbi kötetektől. 

A történetbe nem nagyon szeretnék belemenni, de legyen annyi a lényeg, hogy az előző rész befejezése után járunk két évvel, és Ophelie éppen Animán vegetál. Próbálja feldolgozni, hogy mik történtek vele, mire jöttek ők rá ketten Thornnal. Akinek mellesleg nyoma veszett. 

Végül egy kis segítséggel Ophelie eljut a világnak egy másik szilánkjára, Bábelre, ahol eltűnt férje szerinte rejtőzhet. Hamis személyazonossággal a keresésére indul ebben a merőben más világban, ahol teljesen más, általa ismeretlen szabályok uralkodnak. Vajon képes lesz megtalálni Thornt? És közelebb kerül a végső igazsághoz?

– Nem szokta magát egyedül érezni?
– Mindig mindannyian egyedül vagyunk.

Ezzel a kötettel alapvetően az volt a fő bajom, hogy rá kellett jönnöm, Ophelie önmagában egyáltalán nem érdekes vagy izgalmas karakter. Az előző részekben ez valahogy kevésbé volt számomra feltűnő, talán azért, mert a körülötte levő alakok, akik valóban érdekesek és egyediek voltak, kiváló figyelemelterelőként működtek. A kicsit semmilyen, folyton csetlő-botló Ophelie mellettük azért legalább szerethetőnek tűnt, de önmagában szerintem sajnos merő unalom és kiszámíthatóság. És az a baj, hogy most egyáltalán nem jöttek olyan karakterek, akik elterelték volna róla a figyelmemet legalább annyira, hogy ez a ráismerés ne idegesítsen. Az új szereplők nagyon marginálisan vannak csak jelen ebben a részben, és akkor is leginkább csak kalauzként funkcionálnak. 

És sajnos így mindenféle kalandozás a bábeli rengetegben jóval kevesebb élvezeti értéket hordozott, mint anno a Sarkon. Őszintén megmondom, az első kétszáz oldalon szabályosan unatkoztam, de olyan szinten, hogy kicsit meg is kellett makacsolnom magam olvasásügyileg. Szerintem sehova nem vitte a történetet ennek a kötetnek a nagy része, és így kicsit időpocsékolásnak tűnt. És ezt még az utolsó száz oldal izgalma se volt képes velem teljesen elfeledtetni. 

Pedig alapvetően tetszett, hogy Dabos kitágította az eddig megismert világának a határait. Izgalmas volt felfedezni Bábelt, ami legalább olyan izgalmas és fantáziadús volt, mint a Sark vagy Anima - ám mégis teljesen különböző tőlük. Talán ezért is sajnáltam picit, hogy Ophelie olyan hamar bekerült abba a virtuóziskolába, ami egy teljesen elszigetelt hely ebben a világban, akárcsak mondjuk egy apácanevelde. Nem nagyon érintkezhetnek az ott tanulók a külvilággal, hanem az előremenetelükre kell szorosan koncentrálniuk. 

Sok szempontból ez a harmadik rész inkább az Ophelie-ben zajló folyamatokról szólt, mintsem a világról, ami körülveszi őt. Az ő lelki vívódásai és belső változásai álltak leginkább a középpontban, legfőképpen annak kapcsán, hogy végre ráébred-e arra a dologra, amit mi olvasók már az első rész vége óta tudunk. 

De azért ne gondold, hogy végig utálkozva olvastam ezt a részt, mert az azért hazugság lenne. Persze, csalódni csalódtam, de a könyv utolsó harmada picit kárpótolt engem - és ha te is hasonlóan leszel vele, hidd el, téged is fog! - , illetve azt továbbra sem tagadom, hogy Dabos fantáziája lenyűgöz, és a rejtély, amit Ophelie és Thorn próbálnak megoldani, azért még mindig kellően csavaros, és ahogy egyre több minden a napvilágra kerül vele kapcsolatban, annál érdekesebb. Szóval még ez a gyengécskére sikeredett rész is megmozgatott bennem valamit és elérte ismét csak, hogy tűkön ülve várjam a következő részt. Remélem, nem kell sokáig várni!

Christelle Dabos: Bábel emlékezete

La Mémoire de Babel

Fordította: Molnár Zsófia

Kolibri Kiadó

584 oldal

Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban | A Tükörjáró 2.

Christelle Dabos ismét játszi könnyedséggel elérte nálam, hogy esténként pár oldal után rögvest kihajtsa a szememből a legmakacsabb álmosságot is, hogy aztán napközben zombiként is a jeges Sark világában kalandozzak képzeletben, valamint a címben is említett rejtélyes eltűnéseken agyalgassak. Micsoda erős évkezdő olvasmány! Hatszáz oldal egy szempillantás alatt elrepült, és most azt kívánom, bárcsak tudnék franciául, hogy a harmadik résszel folytathassam az olvasást rögtön, de azonnal és ne kelljen a magyar megjelenésre várnom. 

Szóval, mint ebből a kicsit sem lelkes, kicsit sem elfogult felvezetésből sejthető, A Tükörjáró sorozat második része is elég hamar előhozta belőlem a rajongót. Dabosnak annyi szuper eredeti ötlete van, annyira jól kanyarítja a szálakat, valamint olyan árnyalt és összetett karaktereket alkot, hogy egyszerűen képtelenség nem a hatása alá kerülni. Nagyon szeretem ebben a sorozatban, hogy egyik szereplőt sem ismerjük meg teljes valójában már az első fejezettől kezdve, hanem fokozatosan bontja ki előttünk a személyiségüket és fedik fel valódi motivációikat. És mégsem a mozdulatlanságukba bebetonozott alakokról van szó, hiszen a velük történt események, az egymás közötti interakciók változtatnak a személyiségükön, néha látványosan, valamikor azonban csak lassan és észrevétlenül.

Legnagyobb kedvencem továbbra is Thorn és az ő zordsága, ami olykor már felenged picit, de azért alapvetően még mindig az angolos távolságtartás a jellemző rá - viszont rengeteget fejlődött ebben a kötetben sok szempontból. Szeretem, hogy olvasóként is egy nagyon nehezen kiismerhető karakterről van szó, akiben tényleg több van, mint ami első megítélésre látszik. Ő a Sark világának Mr. Darcy-ja, csak kevesebb sármmal és több sebhellyel az arcán.
Ophélie -t viszont amennyire kedveltem az első részben, most annyira fárasztott néha, és bizony nem egyszer kaptam azon magam, hogy elfog az érzés, hogy legszívesebben megráznám a vállánál fogva. Bár többször is ki volt hangsúlyozva az első részben is, hogy - vőlegényéhez hasonlóan - nem igazán ért az emberekhez, inkább a tárgyak nyelvén tud beszélni - de néha annyira nyilvánvaló dolgokat nem vett észre másokkal kapcsolatban, és annyira nem tudott a dolgok mögé látni, hogy az már tényleg idegesített picit. Thorn viszont szerintem rengeteget fejlődött az empátia terén a hűvös angolsága mögött, ő ebben (is) valahogy sokkal előrébb tartott mint Ophélie.

"– A sértettsége roppantul megnehezíti az életemet, muszáj kibékülnünk. A hárembe nincs bejárásom, ezért kérem, hogy jöjjön el hozzám a kincstári hivatalba; vágjon a képembe, amit csak akar, pofozzon fel, törjön el a fejemen egy-két tányért, állok elébe, csak lépjünk már túl ezen! Alkalmazkodom az időbeosztásához, de a magam részéről nekem a csütörtök megfelelne (...) Mondjuk, tizenegy és fél tizenkettő között. Beírhatom a naptáramba? "

Ophélie ebben a kötetben bizonyos szempontból talán kicsit kevésbé lett naív és egyre jobban feltalálja magát az udvari intrikák közötti lavírozásban, de a legnagyobb pálfordulás a személyiségében inkább a kötet utolsó oldalain történik meg. Ez a nagyjelenet egy gyönyörű, szépen ívelt előkészítés eredménye, egyáltalán nem éri villámcsapásként az olvasót, inkább végig azt vártuk, hogy mikor jön már el ez a pillanat végre. És igazából szerintem ez (is) az, amit annyira kedvelek Dabos sorozatában, hogy minden szépen előkészített, valamikor egyértelműen látható, hogy merre tartunk, valamikor pedig csak később esik le nekünk olvasóknak, hogy mi és hogyan is vezetett pontosan idáig.

De persze az általa megalkotott világ sem utolsó. Tetszik, hogy az itt jelenlevő mágiába is lassan és fokozatosan enged csak bepillantást, igazából a szereplők által csepegtet el információkat a különleges képességek mikéntjéről és azok használatáról. Az olvasás finomságairól és nehézségeiről is egyre többet megtudunk ebben a részben, ahogy Thorn páratlan emlékezőtehetsége is jobban a középpontba kerül most bizonyos okok miatt.
Ám nemcsak a mágia miatt annyira különleges ez a világ, hanem a darabokra szakadt világszilánkokon jelenlevő családfők is legalább annyira érdekesek, valamint az is, hogy pontosan mi is történhetett itt a Nagy Szakadás előtt. Mert hogy ezt se lehet tudni teljesen pontosan. A Sark családfője, Faruk nagyúr sokak által rettegett alakja is nagyobb szerepet kap ebben a részben, amivel egy újabb talányos szereplő kerül középpontba. Faruk bár sokak szerint félelmetes, hiszen a puszta tekintetével is képes valakit ott helyben megölni, és bizony, eléggé szeszélyes családfő is, akinek a memóriája egy alzheimeresével vetekszik. De emellett néha előbukkan egy-egy emberibb vonása is, és amikor a történet végére képesek leszünk megérteni őt, amikor sok minden értelmet nyer előttünk, akkor bizony rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is félni kéne tőle, hanem segíteni neki. Thorn és Ophélie első pillantásra egyszerűnek tűnő kényszerházasságának szokványos története fokozatosan alakul át valami sokkal egyetemibbé, valami sokkal nagyobbá. Ahogy egyre tágul előttünk ez a darabokra szakadt világ, úgy jövünk rá, hogy a Dabos által írt történet mennyivel óriásibb és összetettebb dologról szól, mint amit még az első rész alapján hittünk.

A Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban ahogy a címéből is sejthető, egy kis krimiszálat is behoz ebbe az intrikákkal teli steampunkos történetbe, amolyan klasszikus nyomozók és gyanúsítottak felállással. Valamennyire hasonlít a zárt térben elkövetett gyilkosságokról szóló krimikhez, hiszen ebben a leszakított világszilánkon, a Sarkon történik mindez, a lehetséges elkövetők száma tehát bizonyos szempontból véges. Ophélie és Thorn vállalja fel elsősorban a nyomozó szerepét, ám egymástól függetlenül dolgoznak. Dabos a krimiszálat is egészen jól használta, bár maga az elrablásokhoz használt módszer igazán könnyen kideríthető volt, hiszen ezt a szöveg több ponton is kihangsúlyozta, szóval ebből a szempontból elég volt egy picit figyelmesebben olvasni, és az olvasó rögtön rájöhetett a módszer titkára. Maga az elkövető személyét viszont nagyon jól titkolta egészen a legvégső leleplezésig, én már annyi mindenkire gondoltam, de rá pont nem.

– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…

Szóval elmondható, hogy nagyon sok mindent szerettem ebben a részben is (például a humort is), egyedül Ophélie szerencsétlenkedését kevésbé tudtam most tolerálni. De érzem, hogy nehezen tudom magamban elengedni ezt a világot, nem tudom mi lesz itt velem a következő rész megjelenéséig. 
De örülök, hogy ennek is sikerült előhoznia a rajongói énemet, egyre biztosabbá válik számomra, hogy ez egy új kedvenc sorozat lesz. Ha még gondolkodsz, hogy belevágj-e Dabos regényeibe, én azt mondom, ne habozz! Hidd el, fantasztikus lesz!
Nekem pedig soha jobb évkezdő olvasmányt!

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban (A Tükörjáró 2.)
Les disparus du Clairdelune
Fordította: Molnár Zsófia
Kolibri Kiadó
664 oldal

A tél jegyesei - A tükörjáró 1.

Christelle Dabos debütáló regénye, amely A tükörjáró-trilógia első kötete, nekem szerelem volt első olvasásra. Abszolút vállalom az elfogódottságomat, elvégre simán lehetséges, hogy másnak nem lesz ez ennyire tökéletes élmény, elképzelhető az is, hogy vannak hibái, de őszintén szólva én egyet sem vettem észre. Sokkal ifjúságibb regénynek gondoltam, nem számítottam semmi különösre, és azon kívül, hogy jól ment a világa a télre forduló időjáráshoz, nem volt különösebb indokom olvasni. De cefetül jól esett belemerülni ebbe a világba, imádtam az ötleteit és a stílusát is.

A világ egyszer régen szilánkokra szakadt.

Animán a tárgyaknak lelkük van, és az ott élő emberek különös kapcsolatban vannak velük. Főhősünk, Ophelie például olvasó: érintése nyomán feltárul előtte a tárgyak múltja és a tárgyakkal kapcsolatos emberek érzései, gondolatai, akik valaha az idők folyamán birtokolták, készítették vagy éppen csak megérintették azt. Az olvasó nagyon ritka Animán, ám Ophelie még emellett is különleges, hiszen ő olyan mélyre tud jutni egy tárgy múltját tekintve, mint előtte szinte senki: képes visszaolvasni egészen a tárgy létrejöttéig is. A zárkózott lány még mindig nem volt hajlandó férjhez menni, pedig a kora szerint már igencsak illendő volna. De őt nem nagyon érdekli a házasság: sokkal boldogabb a múzeum  vezetőjeként, ahol dokumentálja az ott levő tárgyak múltját. 

Egy nap azonban a családja, pontosabban a Matrónák előállnak azzal, hogy sikerült férjet találniuk számára. Egy messzeföldön élő férfit, Thornt. 

Thorn kincstárnok: ő végzi a Birodalom könyvelését. A nevét arrafele mindenki ismeri, de senki sem rajong érte, hiszen nemcsak zárkózott, hanem emellett egyáltalán nem tud kedves lenni senkihez. Nem érdekli semmi, csak a számok és azok kérlelhetetlen logikája. Ophelie vele kénytelen hát hátrahagyni szeretett otthonát, hogy egy olyan világba utazzon, ahol semmi sem az, aminek látszik. Intrikák, áskálódások nehezítik beilleszkedését ebbe a kegyetlen, rosszhírű világba. 

Ophelie-t nem minden olvasó szerette határozatlansága és zárkózottsága miatt, de számomra ő pont ettől volt igazán érdekes. Sokat fejlődött a regény folyamán, tetszett, hogy bizonyos események hatással voltak a későbbi viselkedésére, és ráadásul hajlandó volt átértékelni egy-egy szereplővel való viszonyát is. És mindezek ellenére én mégsem mondanám Ophelie-t lagymatag hősnőnek, aki passzív félként éli meg az eseményeket, ám nem is az a fajta, aki kardot rántva védi meg saját igazát, és lever mindenkit puszta kézzel, aki csak ártani próbál neki. Ophelie kezdetben elveszik ebben az idegenül ismeretlen világban, és bár elfogadja sorsát, amit a Matrónák rámértek, de mégsem boldog attól a tudattól, hogy neki ezentúl jó feleségként csak az otthonülés jut, és az egyetlen feladata immáron a gyerekszülés. Ám ahogy haladunk előre a történetben, ahogy egyre inkább kiismeri ezt a világot, megszerzett tudását és saját maga által szerzett kapcsolatait megtanulja saját céljaira felhasználni. Ophelie lehet hogy nem egy talpraesett, nagyszájú hősnő, akinek mindig van egy szellemes replika a tarsolyában, de képes tanulni, képes egy idő után eligazodni a világban, és ezt a folyamatot végigkövetni szerintem sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint egy karakán nő asztal borogatásairól olvasni. 

Talán, azon egyszerű oknál fogva, mert én sem vagyok nagyszájú. 

A kiismerhetetlen, zárkózott főkincstárnoktól pedig odáig meg vissza voltam. Thorn sem az a tipikus férfikarakter, aki után döglenek a női szereplők. Nem izmos, nem helyes, tutira nem kérnék fel egy magazin címlapfotózására sem. Tetszett, hogy nincs idealizálva - ahogy egyébként Ophelie sem - , és a kedvesség tényleg távoláll tőle. Thornt kiismerni lehetetlenség - főleg kezdetben, mert szinte nem mutat semmit sem magából, nagyon-nagyon ritka az az alkalom. Ám aztán rájövünk, hogy a főkincstárnok olyan, mint egy hagyma* ( :D ) - azon ritka alkalmakkor, mikor megmutatja magát, engedi felfedni az érzéseit (nem, nem a romantikus érzéseit!) egy újabb réteg válik láthatóvá személyiségéből, ami egyre és egyre izgalmasabb és érdekesebb. 

Christelle Dabos szerintem sokat meríthetett a Naptól keletre, a Holdtól nyugatra című skandináv meséből, ahol a lányt egy messzi északon élő medvéhez adta feleségül a családja. Hiszen alapszituáción kívül akadt még néhány ilyen utalás erre a történetre. Mint például az Animára érkező, fehérmedve bundába öltözött Thorn, akit kezdetben Ophelie egy valódi medvének hitt.  Thorn kapcsán sokszor eszembe jutott még a Büszkeség és balítélet Mr. Darcy-ja is, hiszen karakterét tekintve elég hasonló kaliber, szóval talán a rajongásom innen is eredeztethető.  

És az írónő által teremtett skandináv steampunkos világról még nem is áradoztam, de ez így már tényleg hosszú lenne, és még két szuperlatívuszokkal teletömtött bekezdést már igazán nem szeretnék rátok sózni. Dabos regénye ötletes, eredeti és szuperül megírt. Igen, szerintem még az eleje is fantasztikus -  nem is értem, hogyha nem rögtön az események közepébe csöppenünk, hanem kicsit komótosabban bontja ki előttünk a világot a történet, az miért is baj. Főleg, ha ezt nem öncélúan teszi. Én legalábbis szeretek az ilyen világokkal betakarózni. 

Christelle Dabos: A tél jegyesei - A tükörjáró 1.

Les Fiancés de L'hiver

Fordította: Molnár Zsófia (btw a fordítás is szuperséges lett!)

Kolibri Kiadó

580 oldal

* tegnap este néztem egy filmet, ahol az egyik szereplőt egy hagymához hasonlították, és ez nagyon megmaradt. :D A film amúgy a Blind Side volt.

Amikor egy jó könyv... | Christelle Dabos: A tél jegyesei

Van úgy, hogy egy jó könyv már az első oldalaknál megmutatja magát. Már onnantól kezdve sejted, hogy ennél jobb történetet nem is választhattál volna magadnak. Ott és akkor tudod, hogy jókor vagy és jó helyen. Egy olyan világ vár téged az első fejezet kapujában, ami érdekes és izgalmas és nagyon új. És te boldogan rábízod magad az íróra, mert tudod, mert érzed, hogy jó kezekben vagy.

Aztán van úgy is, hogy egy jó könyvvel alkudozni kezdesz az éjszaka közepén. „Ha rövid a következő fejezet, akkor még azt is elolvasom” - gondolod. Pedig éjfél is elmúlt, holnap munka van, de képtelen vagy otthagyni főhősödet abban a megmerevített pillanatban, amivel véget ért a fejezet. Sodor magával a történet – szokták mondani, és tisztában vagy vele, hogy mennyire klisés, elcsépelt kifejezés is ez, de ott és akkor ezt nagyon igaznak érzed. És csak hagyod magad, és sodródsz, kit érdekel a valódi idő. „Thorn vajon hányszor pillantott volna már az órájára?” - szökik át rajtad a gondolat, de már ki is léptél a saját világodból.

És van az úgy is, hogy egy jó könyv története kilép a lapok közül, és beléd fészkeli magát. Lapról lapra otthonosan elhelyezkedik az elmédben, kitúrja a nem hozzáillő dolgokat. Fészket épít magának. Az idő múlásával, már akkor is a könyv világán jár az eszed, ha éppen nem olvasod. Egyre többször jut eszedbe egy-egy fordulat, újra lejátszod magadban az eddigi kedvenc jeleneteket, és elhatározod, hogy csak azért sietsz jobban munka utána buszmegállóba, hogy még a felszállás előtt is legyen pár perced olvasni. Mert a kedvenc jeleneteket nyilván újra kell olvasni, nem is kérdés. És akkor rájössz, hogy milyen ritkán van ilyen, és hogy ez mennyire különleges érzés.

Jó könyveknél előfordul az is, hogy valahogy mindig felkerülnek a beszélgetés folyamán. Valamikor ügyes felvezetéssel, valamikor a dolgok közepébe vágva. Mert erről az élményedről mindenkinek tudnia "kell", mindenkinek át "kell" éreznie. Egy igazán jó történet nem maradhat csak a tied.

Egy jó könyv, ha véget ér, még utána is napokig veled marad. A gondolatok, érzések kavalkádja lassan leülepszik, és a csendes üresség vesz körül. Egy jó könyv tud csak ürességet hagyni maga után, ez ennek a különleges élménynek a velejárója. De mégis megéri. Hiszen tudod, érzed, hogy ott és akkor számodra tényleg kinyílt egy ajtó, és te besétáltál teljes valóddal valakinek a fantáziavilágába.
Idő kell, hogy ismét magad legyél.

Christelle Dabos könyve számomra pont ilyen élmény volt. De majd írok róla összeszedettebben is.