Van az úgy, hogy egy történet valahogy felkerül az ember radarjára. Nem tolakodóan, de azért ott csücsül kitartóan és várja a sorát, hátha egyszer odajut az olvasó. Jodi Taylor regénysorozata számomra pont ilyen volt. Már a megjelenése után nem sokkal tudtam, hogy el szeretném olvasni, mert időutazást és humort ígért, szóval olyan dolgokat, amik elég komoly hívószavak tudnak lenni nálam, főleg amikor könnyedebb történetre vágyom. Mint például azon az augusztusi délutánon, amikor tanácstalanul nézegettem a könyvtári szerzeményeimet, s végül arra jutottam, miért is ne kezdhetnék bele végre pont ebbe a történetbe. 

Ha elbizonytalanodsz, főzz egy kis teát!

Hogy az Egyik átkozott dolog a másik után beváltotta-e a hozzáfűzött reményeimet? Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem. Minden szempontból kevés volt számomra még úgyis, hogy semmi műfajformálót vagy éppen komoly agymunkát nem vártam ettől a könyvtől. Én csak a szórakozást kerestem, azt a fajta könnyed belemerülést, ami elfeledteti velem a meleg nyári éjszakákat, amit igazán jól esik elővenni egy-egy hosszabb nap után. És az a helyzet, hogy ezt csak nagyon kevés ideig - kábé a könyv első harmadáig - nyújtotta számomra, aztán valahogy nem is tudom, mi történt. Ellaposodott a sztori vagy túl kiszámítható lett, nem tudom. De azt vettem észre, hogy ahogy haladok egyre beljebb a történetben, nem hogy egyre inkább behúzna magába, hanem pont egyre kevesebb érdeklődést mutatok iránta. 

Pedig maga az alapötlet elképesztően bejött, vagyis az, hogy egy titkos történettudományi intézet munkatársai úgy végeznek kutatásokat, hogy az időutazás segítségével felkeresik a vizsgálni kívánt kort vagy eseményt, és megfigyelőként dokumentálják az ott látottakat. Hát mi ez, ha nem nagy ötlet? Főhősünk, Max pedig igencsak hasonlít egyik kedvenc karakteremre, Thursday Nextre sok tekintetben, szóval tényleg nagyon sok minden adva volt ahhoz, hogy kedveljem ezt a könyvet. 

De hogy mi és miért mehetett mégis félre nálam, pontosan meghatározni nem tudom. A számomra indokolatlan és hirtelen felbukkanó szerelmi szálon mondjuk azért sokat húztam a számat, mert ennek nekem elég beszuszakolós érzete volt. Nem láttam jönni, nem is tűnt fel semmi, a pasi nekem olyan jelentéktelen volt, hogy először azt se tudtam, pontosan kiről van szó, mikor a főhősnek éppen elmondták hogy tetszik neki. Aztán az egész olyan kidolgozatlan, felskiccelt, nem is tudom, milyen kapcsolat volt ez. És ez az egész megmondom, miért volt. Hogy lehessen beleírni egy motorháztetős szexjelenetet. Ami számomra szintén olyan random volt, mint az e heti nyerő lottószámok. Amúgy nem tudom, nevezzetek engem nyugodtan prűdnek, de az indokolatlan szexjelenet, ami csak azért van, mert jó olvasni, de amúgy semmit nem tesz hozzá a történethez semmilyen szempontból, szóval nekem az ilyenek mindig nevetségessé teszik a történetet, és nem tudom komolyan venni. Mármint nem atwoodian komolyan venni, hanem értitek... Ha van szexjelenet, az legyen már valaminek az eredménye, valaminek a beteljesedése, vagy akarjon láttatni vagy érzékeltetni valamit a szerző ezzel, és ne csak azt, hogy tud ő ilyet is írni amúgy vagy mert úgy gondolja, hogy nőknek szóló könyvben ez ilyen kötelező kellék, mert különben mit sem ér az egész. Rövidre zárva inkább csak annyit mondok, hogy én meglettem volna enélkül az egész kapcsolat nélkül, és szerintem a történet is. 

És hát továbbá az is kár, hogy a beígért Douglas Adamset idéző humor nem, vagy csak nagyon  lightosan és ritkán bukkant fel. Amiért alapvetően nem szoktam haragudni egyébként, csak ha már ezzel van reklámozva, akkor mutasson már ebből valamit a narrátor.

Plusz sajnos felejthető is volt nekem az egész, hiányzott ebből az egészből valami olyan, ami megadja azt az extra érzetet, amitől azt érzem, hogy én feltétlenül akarom a következő részt belőle - és nem Jodi, ez nem a szexjelenet. Az ötletes és izgalmas alapötlet szerintem kevés volt, pedig nagyon ígéretesnek hangzott. 

Jodi Taylor: Egyik átkozott dolog a másik után

Just One Damned Thing After Another

Fordította: J. Magyar Nelly

Metropolis Media

376 oldal

A hobbit

A legenda szerint J. R. R. Tolkien A hobbit ikonikus első mondatát egy vizsgapapírra firkantotta anno, és ebből kerekedett ki végül pár év kiegészítésével, finomítgatásával és tökéletestésével Zsákos Bilbo feledhetetlen kalandja, ami elsősorban gyermekeknek íródott. 

A hobbit jó pár éve a kedvenc Tolkien történetem, pedig tinédzserként nagyon más volt számomra a sorrend. Azonban egy öt évvel ezelőtti újraolvasás mindent megváltoztatott. A hobbit esetében nemcsak a Tolkien által megalkotott világért rajongtam, hanem azért is, ahogy megírta. Számomra akkor valahogy sokkal többet is jelentett ez a történet, sokkal inkább láttam benne önmagamat, mint azelőtt. S a mostani újraolvasásom elhozta számomra azt a felismerést is, hogy én és Zsákos Bilbo bizony igencsak rokonlelkek vagyunk, hiszen bár engem is vonzanak a kalandok és szívesen gondolok vissza rájuk később, de az az igazság, hogy miközben megélem őket, én is arra a szeretett otthonosságra tudok gondolni, ami odahaza körülvesz engem. Nagyon együtt tudtam érezni hát Bilbóval, aki a vadonban töltött ideje során az elmaradt második reggelije és a kandallója előtti nyugodt pipázásai után vágyakozott. 

This is a story of how a Baggins had an adventure, and found himself doing and saying things altogether unexpected.

Zsákos Bilbó otthonának ajtaján egyszer csak maga a kaland kopogtat egy mágus és egy csapatnyi törp személyében. A feladat a lehető legtávolabb áll a nyugalmas hobbit-élettől: a csapat ugyanis nem kisebb vállalkozásra szánta rá magát, mint hogy visszaszerezzék azt, ami az övék volt hajdanán, ám most egy rettenetes sárkány, Smaug birtokában van. Főhősünk az elején bár kétkedve fogadja ezt a megbízást, hiszen ehhez nemcsupán Zsáklakot, jól ismert otthonát kell elhagynia, hanem a Megyét is, és ezzel együtt a kényelmes és kiszámítható életét is. 

Ám a Megyén kívül a sok veszélyes kaland mellett Bilbó előtt megelevenednek a legendák és azok a történetek, amiket eddig csak mesékből hallott.

Bilbo története nekem arról szól, hogy olykor mennyire szükséges elhagyni a komfortzónánkat. Hogy egy kicsit kilépjünk a megszokott rutinunkból, máshogy éljük meg a napjainkat; hogy vegyük nyakunkba a világot. Még ha nem is feltétlen szó szerint értve ezt. Hogy bár az ismeretlen tele van veszélyekkel és olykor kényelmetlenségekkel, mégis nagyon sokat kaphatunk ezektől a másfajta élményektől. Bilbó is más csomaggal tért haza, mint amivel elindult. Nemcsak a vagyont vagy a Gyűrűt értve ezalatt. Hanem mindaz a kaland, amit megélt, más hobbittá formálta őt. Olyan dolgokat látott, olyasmiket élt meg, ami a legrejtettebb, vagy talán előtte nem is létezett énjeit is előcsalogatta vagy éppen megteremtette. Bilbó az út végére már saját maga is tisztába jött azzal, amit Gandalf már az utazás előtt sejtett: ő nem egy átlagos hobbit. 

„There is always more about you than anyone expects!”

Ezt a történetet most olvastam el harmadjára, ám életemben először angolul veselkedtem neki. És nem tudom, hogy a magyar kiadásnál miért nem tűnt fel annyira, de eredetiben rá kellett jönnöm, hogy ez a szöveg elképesztően vicces és önironikus. Egyszerűen odáig és vissza voltam a történet narrátoráért, hiszen ennyiszer én nem nevettem sose ezen a regényen. Szerettem azt, ahogy elszórakozott Bilbó hobbitos szenvedésein, amiket a nem-hobbit-kompatibilis kaland miatt élt meg. És hát persze, szerettem Bilbót magát is, akinek a személyében - mint említettem - teljesen rokonlélekre bukkantam. 

A törpöket továbbra se tudom egyébként megkülönböztetni, és különösebben nem is izgatnak - szerintem túl sokan vannak egyébként, és Tolkien se tudott velük sok mindent kezdeni. De ezt bőven kárpótolta Bilbó összetettebb személyisége, aki nem eszményi hős, hanem igenis vannak hibái, és éppen ezért szívesebben is olvastam róla, mint mondjuk Frodóról. 

A történet eredeti nyelven pedig még nagyobb szerelem lett, mint volt egyébként - lehet, A Gyűrűk Urának is nekiesek majd egyszer így.

J. R. R. Tolkien: The Hobbit

HarperCollins Publishers

320 oldal