A történetek sosem állandóak. Folyton változó, formálódó valamik, amik minden egyes újrameséléskor más-más alakot öltenek. A történetek velünk változnak. És persze, az sem mindegy, ki meséli el azt. Jenn Lyons könyve remekül megfogja ezt a formátlanságot még írott szövegként is, hiszen narrátoraink már az elején nem értenek egyet. Melyik momentummal kezdődött az a történet, amit elmesélni kívánnak? Honnan kell a mesélőnek felfejtenie a szálakat, hogy a történet megkapja a valódi elejét? Így kezdődik hát két különböző idősíkon ugyanaz a történet más-más narrátor szemén keresztül. Ezeket a sztorikat aztán olykor-olykor lábjegyzetben félbeszakítja egy harmadik, sokáig névtelenségbe burkolózó narrátor, aki különböző kiegészítéseket, értelmezéseket fűz hozzá, vagy éppen rávilágít arra, hogy mikor hazudik éppen a másik kettő elbeszélő. Bizonyos szempontból egy korrekten összerakott bölcsész fantasy ez, legalábbis ami az elbeszélés módját illeti, mindenképpen. 

Főszereplőnk és egyben egyik elbeszélőnk, Kihrin, aki rögtön az események közepébe ugrasztja hallgatóságát. Mindenféle előzmény vagy háttértudás nélkül egy rabszolgapiacon veszi kezdetét az a történet, amiről úgy gondolja, hogy mindenki hallani akar. De persze, hogy nem figyel annyira a részletekre, kihagy dolgokat és meglehetősen hanyag elbeszélőnek mutatkozik sok esetben, hiszen nem szabadakaratából mesél nekünk, hanem kényszerítik rá. Ezt a mesét szakítja félbe aztán fogvatartója, Karom - az alakváltó, aki az általa megölt emberek emlékeit és érzéseit magába építi. Kihrin történetét ő máshol kezdi, időben jóval előrébb, és olyan alakok szemén keresztül követi nyomon Kihrint és a vele megesett dolgokat, akik nos, már nem élnek. Karom elbeszélés módja egy majdhogynem mindent tudó narrátoréhoz hasonlatos, hiszen az általa használt narrátoroknak, akik egyben szereplői is a történetnek, mind belelát a fejébe és hátsó szándékaiba. Amit olykor persze megoszt velünk, olvasókkal is, de van, amikor nem. 

Karom története ott kezdődik, hogy Kihrin dalnokként dolgozik egy bordélyházban apjával együtt. Mellékkeresetként némi betöréseket is vállal egy tolvajbandának, hogy végre elég pénzt gyűjthessen és kijusson a város nyomornegyedéből. Egyszer azonban az egyik betörése alkalmából egy démonidézés kellős közepébe csöppen, és hamarosan szembe is kell néznie ezzel a félelmetes teremtménnyel, aki üldözőbe veszi őt. Innentől kezdve az élete gyökeresen megváltozik. 

Ugyanis felfigyel rá egy uralkodóház is, akik biztosak benne, hogy rokoni szálak fűzik őket Kihrinhez, így befogadják őt udvarukba. Ám itt az élet továbbra sem tejjel-mézzel folyó Kánaán, hiszen összeesküvésektől hemzseg az udvar. A brutalitás és a kegyetlenség pedig minden nap kéz a kézben járnak errefelé. Sajnos, Kihrin számára hamar kiderül, hogy elveszett hercegnek lenni korántsem olyan érzés, mint a mesékben szokás. 

Jenny Lyons nagyon jó és okos szerző, aki szuperül kihasználta a narrátorokkal való játékot, s tette ezt úgy, hogy tényleg egy nagyon érdekes összhatást eredményezett vele, ami számomra kiemelte a tucatfantasyk közül. És bár közel ezer oldal, mégis elérte azt, hogy szinte repüljön az idő az olvasása alatt, hamar bevonzott magával ebbe a világba. Ám mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy olykor Lyons sok mindent túlságosan is túlgondolt. A könnyednek ígérkező kikapcsolódás egyre bonyolultabb és bonyolultabb szálakat hozott be magával, és amikor már a lélekvándorlásos dolog miatt a nevekre is több névréteg rakodótt, akkor aztán már tényleg elvesztettem a fonalat, hogy most pontosan ki kicsoda és mit és miért csinált. Leginkább a Kihrin által mesélt történet rugaszkodott el szépen, lassan a valóságtól, nehéz volt ott lépést tartanom a történésekkel. És mondjuk ezt nem feltétlenül írom a hibái közé, hiszen miért ne lehetne egy kicsit agyalósabb, mélyebb, összetettebb egy történet, de én addigra már teljesen belehelyezkedtem a kényelmes olvasó szerepébe, akinek nem kell ennyire agyalgatnia dolgokon a történet kapcsán, hogy most akkor ki is az, aki újjáéledt és mit is cipelt magával, milyen konfliktust is kell megoldania a szintén újjáéledt szereplők között. 

Sok tekintetben emlékeztetett engem egyébként Patrick Rothfuss A szél neve című csodás fantasyjére, amit nagyon szerettem olvasni sok évvel ezelőtt. Bizonyos megoldásokban, történetvezetésben és stílusban éreztem rokoni kapcsolatot ezzel a regénnyel, miközben olvastam, de mégsem éreztem a Királyok vesztét egy epigonregénynek. Hiszen mindemellett volt benne saját és - számomra - eredeti ötlet.

Látható, hogy igencsak vegyes érzéseket hagyott bennem maga után ez a történet. Egyfelől csodálom és elismerem, hogy tényleg egy nem mindennapi regény ez, aminek a világában jó ilyen hosszan kalandozni. Ugyanakkor mégse vagyok képes feledni azt az érdektelenséget részemről, ami a végefelé elhatalmasodott rajtam, amikor egyre kacifántosabb és kacifántosabb irányt vett a történet. A folytatását egyszer mindenképp elolvasom, de ehhez pihennem kell, úgy érzem. Jó lett volna "de" nélkül szeretni, mert bizony hiányoznak nekem ezek a belemerülős, komótos fantasyk. 

 

Jenn Lyons: Királyok veszte

The Ruin of Kings

Fordította: Sárpátki Ádám

Agave Könyvek

 719 oldal

A hobbit

A legenda szerint J. R. R. Tolkien A hobbit ikonikus első mondatát egy vizsgapapírra firkantotta anno, és ebből kerekedett ki végül pár év kiegészítésével, finomítgatásával és tökéletestésével Zsákos Bilbo feledhetetlen kalandja, ami elsősorban gyermekeknek íródott. 

A hobbit jó pár éve a kedvenc Tolkien történetem, pedig tinédzserként nagyon más volt számomra a sorrend. Azonban egy öt évvel ezelőtti újraolvasás mindent megváltoztatott. A hobbit esetében nemcsak a Tolkien által megalkotott világért rajongtam, hanem azért is, ahogy megírta. Számomra akkor valahogy sokkal többet is jelentett ez a történet, sokkal inkább láttam benne önmagamat, mint azelőtt. S a mostani újraolvasásom elhozta számomra azt a felismerést is, hogy én és Zsákos Bilbo bizony igencsak rokonlelkek vagyunk, hiszen bár engem is vonzanak a kalandok és szívesen gondolok vissza rájuk később, de az az igazság, hogy miközben megélem őket, én is arra a szeretett otthonosságra tudok gondolni, ami odahaza körülvesz engem. Nagyon együtt tudtam érezni hát Bilbóval, aki a vadonban töltött ideje során az elmaradt második reggelije és a kandallója előtti nyugodt pipázásai után vágyakozott. 

This is a story of how a Baggins had an adventure, and found himself doing and saying things altogether unexpected.

Zsákos Bilbó otthonának ajtaján egyszer csak maga a kaland kopogtat egy mágus és egy csapatnyi törp személyében. A feladat a lehető legtávolabb áll a nyugalmas hobbit-élettől: a csapat ugyanis nem kisebb vállalkozásra szánta rá magát, mint hogy visszaszerezzék azt, ami az övék volt hajdanán, ám most egy rettenetes sárkány, Smaug birtokában van. Főhősünk az elején bár kétkedve fogadja ezt a megbízást, hiszen ehhez nemcsupán Zsáklakot, jól ismert otthonát kell elhagynia, hanem a Megyét is, és ezzel együtt a kényelmes és kiszámítható életét is. 

Ám a Megyén kívül a sok veszélyes kaland mellett Bilbó előtt megelevenednek a legendák és azok a történetek, amiket eddig csak mesékből hallott.

Bilbo története nekem arról szól, hogy olykor mennyire szükséges elhagyni a komfortzónánkat. Hogy egy kicsit kilépjünk a megszokott rutinunkból, máshogy éljük meg a napjainkat; hogy vegyük nyakunkba a világot. Még ha nem is feltétlen szó szerint értve ezt. Hogy bár az ismeretlen tele van veszélyekkel és olykor kényelmetlenségekkel, mégis nagyon sokat kaphatunk ezektől a másfajta élményektől. Bilbó is más csomaggal tért haza, mint amivel elindult. Nemcsak a vagyont vagy a Gyűrűt értve ezalatt. Hanem mindaz a kaland, amit megélt, más hobbittá formálta őt. Olyan dolgokat látott, olyasmiket élt meg, ami a legrejtettebb, vagy talán előtte nem is létezett énjeit is előcsalogatta vagy éppen megteremtette. Bilbó az út végére már saját maga is tisztába jött azzal, amit Gandalf már az utazás előtt sejtett: ő nem egy átlagos hobbit. 

„There is always more about you than anyone expects!”

Ezt a történetet most olvastam el harmadjára, ám életemben először angolul veselkedtem neki. És nem tudom, hogy a magyar kiadásnál miért nem tűnt fel annyira, de eredetiben rá kellett jönnöm, hogy ez a szöveg elképesztően vicces és önironikus. Egyszerűen odáig és vissza voltam a történet narrátoráért, hiszen ennyiszer én nem nevettem sose ezen a regényen. Szerettem azt, ahogy elszórakozott Bilbó hobbitos szenvedésein, amiket a nem-hobbit-kompatibilis kaland miatt élt meg. És hát persze, szerettem Bilbót magát is, akinek a személyében - mint említettem - teljesen rokonlélekre bukkantam. 

A törpöket továbbra se tudom egyébként megkülönböztetni, és különösebben nem is izgatnak - szerintem túl sokan vannak egyébként, és Tolkien se tudott velük sok mindent kezdeni. De ezt bőven kárpótolta Bilbó összetettebb személyisége, aki nem eszményi hős, hanem igenis vannak hibái, és éppen ezért szívesebben is olvastam róla, mint mondjuk Frodóról. 

A történet eredeti nyelven pedig még nagyobb szerelem lett, mint volt egyébként - lehet, A Gyűrűk Urának is nekiesek majd egyszer így.

J. R. R. Tolkien: The Hobbit

HarperCollins Publishers

320 oldal

Bűvös hajó

Az a lassan közhellyé koptatott mondat, hogy "könyvet ne ítélj borítójáról" többszörösen igaz Robin Hobb Bűvös hajó című regénye esetében, ami az Élőhajók-ciklus első kötete. Ha nem kapom meg egy kedves barátnőmtől születésnapi ajándékként, nem hiszem, hogy elolvastam volna valaha is, és akkor egy elképesztő élménnyel lennék szegényebb. 

Robin  Hobb regényének közel ezer oldala egy szempillantás alatt elfogyott, hiszen én valóban ott éltem egy héten keresztül ebben az általa teremtett világban, ahol kalózok, kalmárok, életre kelt hajók és tengeri kígyók történetei örvénylenek és fonódnak össze egymással. Éreztem, ahogy arcomba fúj a sós tengeri levegő, ahogy imbolyog alattam a fedélzet; szerettem vagy éppen szívből gyűlöltem azokat az embereket, akiknek a sorsában osztoztam ezeken az oldalakon.
Szóval, Robin Hobb már ezzel az egy könyvével elérte azt nálam, hogy akarjak olvasni tőle mindent, ami csak megjelent a neve alatt. És a jövőben valóban ezen leszek.

Az élőhajók különleges teremtmények. Mágusfából készülnek, és a tulajdonos családja biztosan eladósodik hosszú nemzedékeken keresztül, mert nem olcsó mulatság beszerezni egy ilyet. Az élőhajó három nemzedéken át szunnyad, s amint a család harmadik tagja is meghal a hajó fedélzetén, az életre kel. Magában hordozza az elhunytak bölcsességét, érzéseit, emlékeit, ugyanakkor tőlük független élőlény lesz.
Az élőhajó fedélzetén mindig lennie kell egy családtagnak ezután, mert csak őt fogadja el vezetőjének. Idegen nem irányíthat élőhajót, az csak a vérszerinti családtagnak engedelmeskedik. S hogy miért is jó egy ilyen élőhajót birtokolni? Mert nincs náluk gyorsabb, megbízhatóbb hajó sehol. Aki ilyennel kereskedik, előtte nincs akadály: olyan helyekre eljuthat, ahová egyszerű hajók kapitányai soha. Egy élőhajó előtt nincs lehetetlen.
A Vestrit család Viviána nevű hajója Efron Vestrit halálával felébred. A kapitány két lánya közül azonban mégse az örökli a hajót, akire mindenki számított: Althea hiába töltötte szinte egész életét a hajón, hiába érzi, hogy már ébredése előtt sikerült összekapcsolódnia a Viviánával, apja halála után kisemmizve marad és a nővére, Keffria örökli a hajót. Ám ez az öröklés inkább csak nevében létezik, hiszen Keffria vagyonával férje, Kyle rendelkezik, így a hajó is kvázi az ő tulajonába kerül. Kyle mit sem tud az élőhajók igazi természetéről, a régi kalmárcsaládok szokásait, döntéseit és elveit sem kívánja betartani: ő minél hamarabb pénzhez akar jutni, hogy a családi adósság minél hamarabb megszűnjön, és végre olyan színvonalon élhessen ő és a gyermekei is, amire mindig is vágyott. A makacs és önfejű Altheát félreállítja, és helyette fiát, a papnak felajánlott Wintrow-t hozza a hajóra, hogy egy vér szerinti Vestrit is legyen a hajón. Ám Wintrow nem akarja a tengerész életet, minden porcikája ellenkezik, ám apja akaratával szemben tehetetlen.
Mindeközben Kennit, a kalóz nem kisebb dologra vágyik, minthogy egyesítse a mindenféle rendszer és egység nélküli kalózokat: ő szeretne lenni az uralkodójuk. S úgy véli, ehhez a legmegfelelőbb eszköz egy élőhajó beszerzése.

Ahogy a leírásból is sejteni lehet, ez a regény nem az a fajta fantasy, amelyben a világ felépítése állna a középpontban, sokkal inkább a karakterek. Érzéseik, vágyaik, motivációik és egymással való kapcsolatuk az, ami a regény fő pilléreit adja. Mindenki annyira élő, annyira valóságos és olyan jól felépített mozgatórugókkal rendelkeznek, hogy az olvasó hamar képes beleélni magát a helyzetükbe. Bár Althea forrófejűsége olykor kicsit az agyamra ment, sőt az elején kifejezetten, de - ahogy mások is, úgy ő is - sokat változott a történet során, s ahogy az életben is lenni szokott, a vele történtek mind hatással lettek személyiségére, felfogására is. A legérdekesebb karakter szerintem Keffria, akinek Kyle mellett nincs más dolga, mint a gyermeknevelés és a háztartás vezetése. Ezt a dolgot kiváltságnak tartotta egészen addig, amíg szépen, lassan nem fogta fel, hogy mivel is jár az, ha kizárólag a férj hordja a nadrágot. Hogy nincs beleszólása semmibe, még a saját örökségébe sem, és Kyle a saját területein is megkerülheti őt, mert Keffria jogai csupán látszat jogok, amik addig működnek, amíg a férje elvárásaival és elképzeléseivel azonosak. Keffria rádöbbenése olyan finoman és hihetően van érzékeltetve: nem fordul ki ezután sem önmagából, hanem észrevétlenül formálja őt és a maga módján, csendesen lázad.
Ugyanakkor gyanítom, hogy Kyle és Keffria elkényeztetett, hamar felnőni akaró lánya, Málta is nagy karakterfejlődésen fog majd átmenni a további kötetekben, A Bűvös hajóban egyelőre csak egy önző, picsáskodó (már elnézést, nem találtam rá jobb szót) akaratos lányt ismertem meg vele, de a tettei szerintem nem maradnak következmények nélkül, és van egy olyan érzésem, hogy a történet igazi végében majd azért máshogy fog ő feltűnni. 

Az eddigi fantasy olvasmányaimhoz képest szokatlanul nagy ebben a regényben a női szereplők aránya, és tényleg üdítő volt ilyet olvasni, ahol a nők is központi szereppel bírnak, ugyanakkor mégsem a pasikon való lamentálás vagy a külsőségekkel kapcsolatos problémák állnak a történet középpontjában, hanem karakterenként változatos témákat vonultatnak fel. S mindemellett a férfi szereplők sem maradnak árnyékban, nekik is megvannak a maguk konfliktusaik, és ezeket sem éreztem kevésbé hangsúlyosnak, és ők is legalább olyan változatosak, mint a női karakterek. Vannak, akikkel szimpatizálni lehet, akiket szívből gyűlölni vagy éppen olyanok is, akiknek kíváncsian követjük a sorsát.

 Azt tudom mondani, hogy Robin Hobb személyében egy nagyon érdekes és igényes fantasy szerzőt ismertem meg, aki merőben más élményt nyújtott karaktereit tekintve a korábbi fantasy regényeimhez képest. Sok kérdés nyitva maradt a Bűvös hajó végével. Néhány szereplő sorsa egy meghatározott irány felé folytatódik, ugyanakkor vannak olyanok is, akikkel kapcsolatban csak találgathatok, miként alakul a későbbiekben. Egy biztos: nem hagy nyugodni ez a történet, el kell olvasnom a folytatásait mindenképpen.

Robin Hobb: Bűvös hajó I-II.
Ship of Magic
Fordította: Horváth Norbert
Delta Vision
1096 oldal

A koboldcsászár

Alig két oldalra volt szükségem, hogy teljesen belemerüljek a történetbe. Igen, tényleg kettő. Ennyit elolvasva bőven elég volt arra az elhatározásra jutnom, hogy nem viszem vissza másnap a könyvtárba, valamint hogy megint nem fogok tudni éjfél előtt elaludni. De arra aztán végképp nem számítottam, hogy napokon keresztül ennek a regénynek a világára gondolok még akkor is, amikor éppen nincs a kezemben a könyv. Mármint reméltem, hogy tetszeni fog, de csupán egy átlagos olvasmányélményre számítottam. Most vagy Katherine Addison könyve ennyire jó, vagy már nagyon szomjaztam valami jó kis fantasyre. 

Bár azért azt már itt az elején le kell szögeznem, hogy ez nem hagyományos értelemben vett fantasy regény. Nincsenek kóborlások ebben a világban, nincs küldetés, se epikus csaták vagy izgalmas harci jelenetek, ahogy különös mitikus lények sem. Itt csupán egy, a királyi udvarból száműzött félig kobold, félig tünde fiúról van szó, aki nem mellesleg a tündecsászár fia. És ez a fiú, Maia egy nap mégis csak császár lesz, ugyanis az apja és örökösei mindannyian életüket veszítik egy léghajóbalesetben. Így ő, mint egyedüli és törvényes örökös kénytelen elfoglalni a trónt és nyakába venni a birodalom összes dilemmáját és baját. Ez a váratlan helyzet rengeteg új és ismeretlen dologgal szembesíti Maiát, aki eddig távol élt az udvartól, és semmiféle uralkodáshoz szükséges tudást vagy etikettet sem tanult soha életében, hiszen nem is számított rá sose, hogy egy nap ő hordhatja a koronát. 

A regény alapvetően Maia nem annyira fizikai értelemben vett, sokkal inkább lelki útját követi végig, ahogy a tudatlan és kissé megszeppent uralkodóból önálló döntéseket hozó, mások tiszteletét kivívó császárrá válik. Tehát a szó hagyományos értelmében nem egy cselekménydús könyvről beszélhetünk A koboldcsászár esetében, de a lelki folyamatok ábrázolását és az udvari intrikák közötti lavírozást mégis olyan izgalmasan és érdekfeszítően tálalja Addison, hogy egy percre sem unatkoztam az olvasás alatt. Hiszen Maia önmagára találását olyan gyönyörű ívben vezeti végig, hogy az tényleg tankönyvbe illő szerintem. 

Maia félig kobold származása és az abból adódó hátránya a tünde udvarban egy nagyon finoman, ám mégis érezhetően jelenlevő probléma, ami az idegenség, a másság kérdéskörét is hangsúlyossá teszi a történetben. Vártam, hogy ez a vonal nagyobb szerepet kap esetleg a történetben, nem csak a háttérben meghúzódó dolog marad. De sajnos nem így történt. És akkor például simán el lehetett volna hagyni a nők egyenjogúságával foglalkozó szálakat is. Bár szívügyem ez a téma, de nekem itt ez már kicsit olyan beszuszakolt vonalnak tűnt, ami nélkül is meglett volna a történet. Ebben a világban ugyanis a nők - egy bizonyos vagyonnal és hatalommal rendelkezők körében - nem választhatják ki a férjüket, hanem leginkább politikai házasságok köttetnek. Édesanyja szintén egy ilyen házasságnak volt az áldozata és emiatt élete végéig boldogtalan volt, hiszen a tündecsászár undorodott tőle - származása miatt is, meg az előző császárné miatt viselt gyásza miatt is. Maiaban mély nyomott hagyott édesanyja boldogtalansága, és ezért tiltakozik már császárként az elrendezett házasságok ellen, valamint a női szereplőket - mások számára meglepő módon - egyenrangúként, saját akarattal rendelkező egyénként tiszteli és aszerint is viselkedik velük. Ami persze, egyébként egy nagyon fontos és jó téma, viszont a női karakterek - ennek a szellemnek a mentén - miért maradnak mégis marginális helyzetben a történet szempontjából? Egy meghatározó vagy igazán hangsúlyos nőalak sincs - kivéve talán Maia anyját, aki halott.

Maia széplelke és igazságossága nemcsak a nőkre, hanem minden elnyomottra, elfeledettre és láthatatlan szolgára és alkalmazottra is kiterjed. Maia mindenkit önálló individuumként tisztel, és nem a rangját vagy a vagyonát nézi, hanem magát az embert. Ez az attitűd emeli ki őt végül apja árnyékából, ez a viselkedése mossa el mások szemében kobold származását. A sokszorosan hátrányos helyzetből induló fiatalember végül diadalmaskodik és megváltoztatja a lelketlen királyi udvart. Ez kicsit tündérmeseszerű végkicsengés, hiszen mint köztudott, a politikai játszmák még a tiszta és ártatlan, szívből idealista emberek lelkét is képesek szempillantás alatt bedarálni a folytonos megalkuvásokkal és lavírozásokkal az igazság szürke tartományaiban. De ez a kicsi meseszerűség és optimista végkicsengés mégis jól áll a történetnek, még akkor is, ha ez most talán nem tűnik annyira izgalmasnak vagy formabontónak.

Szóval Katherine Addison könyve tényleg nem egy hagyományos fantasy regény, igazából még világ felépítés se nagyon van benne. Erről a koboldok és tündék lakta világról éppen csak annyit tudunk meg, ami Maia szempontjából szükséges. Inkább az udvari intrikák, a politikai élet és persze Maia saját hangjának a megtalálása áll a történet középpontjában. Tényleg egy nagyon hangulatos regényről van szó, ami bár eléggé összetett a politikai vonal miatt, mégis a régimódi tündérmeséket idézi fel az olvasóban.

Katherine Addison: A koboldcsászár
The Goblin Emperor
Miks-Rédai Viktória
Gabo Kiadó
448 oldal