Hosszabb vagy rövidebb ideig tartó rajongás; a mindent IS el kell tőle olvasni érzés. Aztán... aztán történik valami, és az a szerző vagy akár műfaj egyszer csak kikerül a kedvenceink közül. Érdektelenné válik az érdeklődésünk vagy egyenesen viszolygásba csap át a szeretett rajongásunk. Bizonyára mindenki tapasztalt már ilyet olvasói léte során. Ha még nem, hát majd idővel biztosan fog. Hiszen ez nemcsak az irodalom, hanem egyáltalán az élet velejárója.
Az ilyesmi szerintem sosem - vagy legalábbis nem mindig - az átgondoltságunk vagy pont az át nem gondoltságunk függvénye. Sokszor egyszerűen csak változunk. Ami valamikor sokat jelentett akkor és abban az élethelyzetünkben, ami válaszokat adott az akkor megfogalmazott, ám ma már elmaradt, túllépett kérdéseinkre vagy csak ami egyszerűen elkapott akkor valamit belőlünk: érzést, hangulatot, humort vagy csak az újdonság varázsát volt képes adni, nem feltétlen tart ki velünk életünk végéig. Persze, vannak azok a könyvek, amik túlélnek bennünk és velünk bármennyi időt, de bizony ott vannak azok is - nem is kevesen - , akik nem képesek úgy kiállni az idő próbáját.
És persze ne feledkezzünk meg arról az esetről sem, amikor egyszerűen akkora és olyan mértékű csalódást okoznak nekünk bizonyos szerzők vagy műfajok, hogy akár egy könyv alatt is képesek vagyunk kiszeretni belőlük. Vagy könyvről könyvre vesztik el a beléjük vetett végtelennek hitt bizalmunkat. Régebben nehezen lehetett eltántorítani a rajongásaim tárgyaitól, azonban az utóbbi időben azt vettem észre, hogy nem kell sok hozzá, hogy végleg lemondjak egy-egy szerzőről. Lehetséges, hogy a részemről egyre tudatosabban művelt elengedés-dolog már az olvasmányaimra is kihat, de az is lehet, hogy tényleg ekkora csalódást okoztak számomra bizonyos szeretett szerzők, hogy onnan már nehéz visszajönniük.
Aki elsőre beugrik számomra ebben a kategóriában, az Fredrik Backman, akinek a könyveiért teljesen odáig voltam. Az Ove jött, látott és győzött nálam, a nagymamás könyvének is sikerült közel kerülnie hozzám (bár nem voltam annyira odáig érte, mint a morgós vénemberért). De úgy éreztem, innentől kezdve mindent IS be kell szereznem ettől a szerzőtől, mert imádtam ezeket a különc alakokat regényeinek lapjain. A Mi vagyunk a medvék már kicsit más koncepcióban íródott ugyan, de nekem bejött ez a kisvárosi történet, ahol sok mikrotörténet áll össze egy egésszé. Epedve vártam a folytatást, ami viszont olyan mértékű csalódást okozott számomra, hogy a szerzőtől azóta se olvastam semmit és nem is vágyom rá. Az Egymás ellen egy erőltetett életbölcsességekkel teleszuszakolt kisvárosi füveskönyv, ahol oldalanként felbukkan az élet értelme. Számomra annyira izzadságszagú volt és hatásvadász sok helyen, hogy nemcsak az, hogy totálisan elment a kedvem a többi jövőbeni könyvétől, de igazából még az előző, általam szeretett és olvasott könyvekben is kicsit megrendült a hitem. Vajon mindig is svéd Coelho volt ő, és csak most esett le számomra? Kicsit elbizonytalanodtam ebben a kérdésben. Ezen persze csak egy újraolvasás segíthetne, de az Ovéról túl kedves emlékeket őrzök, nem szeretném máshogy látni azt a történetet.
Legújabb csalódásom ért a legnagyobb meglepetésként, mégpedig Christelle Dabos személyében, akinek a Tükörjáró sorozata visszahozta azt a rég elveszett történetbe feledkezős, szívvel-lélekkel belemerülős rajongást, amit nem is tudom, mikor éreztem utoljára. Az első két részt imádtam. Bár ez a szó nem fedi le teljesen ezt az érzést, mert ennél jóval több volt. Aztán a harmadik rész olyan szinten tönkrevágta a dolgot nálam, hogy nem is vagyok abban teljesen biztos, hogy innen fel tud jönni a történet. A harmadik rész ugyanis világossá tette számomra azt, amit az első két kötet ügyesen palástolt: még pedig, hogy a főszereplő Ophelie túl kevés ehhez a történethez. Egyáltalán nem érdekes karakter, sőt kifejezetten unalmas. A csetléseiből, botlásaiból pedig már tényleg sok volt nekem így a harmadik 900 oldal után. Egyszerűen neonfénnyel világított minden elesése, tüsszentése. Mintha önmaga paródiája lett volna. És persze mindemellett sehova se ment a történet, a 800 oldal háromnegyed részében nem történt SEMMI, de tényleg SEMMI, ami külön kötetet érdemelt volna. És leginkább az, hogy ekkorát csalódtam Ophelie karakterében, szóval ez az, ami miatt teljesen elmúlt az ingerenciám arra, hogy elolvassam a negyedik kötetet. Jó, persze nyilván el fogom, de teljesen kibírom lelkileg, ha ez csak az év vége felé vagy netán jövőre jön össze.
Victoria Schwab bár nem okozott ilyen mértékű csalódást, hiszen az Egy sötétebb mágia trilógiájába éppen csak belezuhanni kezdtem az első résszel - plusz ugye egy másik sorozatát, Az Archívumot nagyon szerettem -, hogy aztán a második rész jól pofáncsapjon MarySue karakterével és funkciótlan jeleneteivel. Itt is igazából a csalódást okozó karakter miatt kaszáltam a sorozatot, és azóta elég gyanakvó is lettem a könyvei irányába. Fülszöveg alapján sok minden érdekesnek hangzik tőle, ugyanakkor nem tudom, mennyire érdemli meg az időmet. Nem kaszáltam el teljesen, mint szerzőt, de már nem nagyon kapom fel a fejem újabb megjelenésének hírére.
Nem teljesen ebbe a kategóriába tartozik Cassandra Clare, aki szerintem érezhetően sokat javult írástechnikailag a könyveiben. A Csontváros trilógiáját szerettem anno, annak ellenére, hogy sok hibáját láttam már első olvasásra is, mégis volt benne valami plusz, ami miatt nem zavartak annyira. Szívesen kalandoztam az Árnyvadászok világában, és évekkel később pedig kíváncsian vettem a kezembe a Pokoli szerkezetek trilógiáját is, ami sok tekintetben kiküszöbölte a Csontváros bizonyos hibáit, és sikerült valahogy megint elérnie azt, hogy örömmel olvassam ezt a történetet. Nem kifejezetten kerestem Cassandra Clare könyveit, ugyanakkor valamiféle komfortszerzővé lépett elő nálam, akitől tudom, hogy mit várhatok és mit tud számomra nyújtani. Aztán legutóbb pont ugyanezért vettem a kezembe a Lady Midnight-ot (magyarul Éjfél kisasszony címmel jelent meg), és rá kellett jönnöm, hogy unom Clare önismétléseit. Ismét csak egy ugyanolyan történet kezdett volna előttem kibontakozni, mint a Végzet Ereklyéiben vagy a Pokoli szerkezetekben. Meguntam, hogy ugyanazt a történetet ismétli újra és újra kicsit más körítéssel. És bár tényleg sokat fejlődött a Csontváros óta, mégis hidegen hagynak már a könyvei.
És innen mindjárt eszembe is jutott, hogy mikor még újdonságnak számított a Könyvmolyképző Kiadó Vörös Pöttyös sorozata - öreg motoros bloggerek emlékezhetnek erre az időszakra, amikor minden csapból a Vörös Pöttyösök folytak - , akkor engem is magával ragadott a hév. Hogy dizájnban, vagy akár a történettípust tekintve mennyire különböztek az addig piacon levő könyvektől, és ez a különbözőség igencsak érdekelt engem. Nagyon sok VP könyv került ekkor a birtokomba. Aztán úgy egy vagy két év után, ahogy elmúlt bennem az újdonság varázsa és eloszlott a rózsaszín köd, rá kellett jönnöm, hogy megvolt ezeknek a helye és ideje az olvasói létemben, de ez már elmúlt. Néhány kivételtől eltekintve örökre búcsút is vettem ezektől a könyvektől, és azt hiszem, a Pokoli szerkezetektől eltekintve nem is olvastam azóta VP könyvet, aminek egy idő után lett egy kis pejoratív értelme is bizonyos olvasói körökben. Mármint magának a Vörös Pöttyös fogalomnak. Mindenesetre bárhogy is gondolkodunk ezekről a könyvekről, szerintem az tagadhatatlan tény, hogy anno jelentősen átrajzolta a hazai young adult (16-18 éveseknek szóló) kínálatot, beemelve oda egy csomó urban fantasyt ennek a korosztálynak, amik között azért voltak egészen értékes történetek is.
Még a Vörös Pöttyös időszak előtt, a blog kezdetének környékén eléggé szerettem még a történelmi romantikus könyveket is. Bár nem voltam a műfaj fanatikus rajongója, mégis könnyen el tudott csábítani mondjuk egy Boleyn Annáról szóló történet vagy bármi, ami a régebbi korban játszódott és kalandot és romantikát ígért. Aztán nem tudom, mi történt, de ez a műfaj aztán háttérbe szorult. Konkrét csalódás nem ért vagy legalábbis nem emlékszem rá, szerintem inkább az a dolog lehet benne, hogy ezután kezdtem el kicsit tudatosabban tágítani a komfortzónámat, megismerkedni jobban a szórakoztató irodalom különböző területeivel, és a romantika helyét inkább átvette a nyomozás és a rejtélyek megoldása.
De mióta gyerekem van, a nyomozós sztorik is árnyalódtak picit nálam. Az anyaság az olvasói létemre is hatással lett óhatatlanul is, amit nem gondoltam volna - vagy legalábbis nem ebben a formában. Egyszerűen képtelen vagyok azóta olyan történetet olvasni, amiben a gyerekek az áldozatok. Persze, eddig sem a kedvenc témám volt ez, de valahogy el tudtam ettől távolodni és tényleg a nyomozásra magára koncentrálni, de azóta minden idegszálam sikítani kezd és totálisan felkavarja a lelkivilágomat, ha a narrátor részletesen ecsetelni kezd bármiféle abúzust egy gyerek irányában, vagy ha ne adj isten egy gyerek holttestére bukkannak a nyomozók. Ilyenkor mindig a Fiatalurat látom ezekben a gyerekekben, és teljesen kikészülök az ilyen képektől. Most az az igazság, hogy nem is jut eszembe annak a könyvnek a címe, amit tavaly két oldal után letettem, és megfogadtam onnantól kezdve magamnak, hogy soha többet ilyen történetet, mert már az első fejezet eleje is annyira kikészített, hogy nagyon nehezen tudtam magamhoz térni.
Theodora #haviegyújraolvasáskihívása is hozott néhány kellemetlen ráismerést a sok fantasztikus újrafelfedezés mellett. Sarah Addison Allen könyvére, A csodálatos Waverley-kertre boldog nosztalgiával gondoltam mindig vissza, és esküszöm, akárhányszor ránéztem annak a könyvnek a gerincére, eszembe jutott az a szép, virágillattal teli május, amikor olvastam ezt a történetet sok-sok évvel ezelőtt. Pont ezért is vettem a kezembe a pandémia kezdetén, hiszen biztos voltam benne, hogy fel fog tölteni lelkileg. Ám sajnos az ígéretes kezdet után rá kellett jönnöm arra, ami anno valahogy elkerülte a figyelmemet: Allen a funkciótlan jó seggű, csókos szájú pasi szereplőkkel igazából seperc alatt egy Tiffany-füzet lapjaira kanyarította át az egyébként kifejezetten hangulatos mágikus realizmusos történetet. És hát persze ott volt még tavaly Audrey Niffenegger is, akinek Az időutazó felesége című regényéért anno minden könyves blogos odáig és vissza volt, plusz én is eléggé szerettem, ha jól emlékszem. A tavalyi újraolvasás azonban elég kényelmetlen ráismeréseket hozott, amik után már egyáltalán nem tudtam olyan jó szívvel visszagondolni erre a történetre.
Talán a csalódások azok, amik a legnagyobb kárt tudják okozni nemcsak az emberekkel, hanem a könyvekkel kapcsolatban is. Persze, nem mindig mindenki vágódik el nálam egy-egy kicsit rosszabbul sikerült történet után, de az az igazság, hogy a piedesztálról lehet a legnagyobbat esni. De így mindig jöhetnek új kedvenc szerzők, témák, műfajok a régiek helyére, halad tovább nemcsak az élet, hanem a könyvmoly-lét is. S talán ez a mozgalmasság, ez a fajta folytonos változás is válasz számunkra arra a kérdésre, hogy kik is vagyunk és mit keresünk a történetekben - és ezáltal a világban valamint önmagunkban.
A többiek csalódásai:
9 megjegyzés:
Az SAA élményt sajnálom, bár amikor 5-6 éve olvastam újra a Waverley-t, akkor ugyanezt tapasztaltam, hogy itt a pasik csak úgy vannak - bár azért még mindig nagyon szeretem a sztorit. A második részben egyébként a pasik ennyit se szerepelnek... Érdekes, mert pl. szerintem a The Girl Who Chased the Moonban sokkal jobb a férfi szereplő, még ha nem is annyira komplex. Úgy érzem amúgy, Allennek ezek a romantikus férfi karakterek nem mennek, de pl. a tini fiúkat és a nagypapákat nagyon jól hozza!
Az időutazó feleségét nagyon utáltam :/ sosem értettem, miért imádják, azonban most egyre több embertől hallottam/olvastam, hogy újraolvasás során megváltozott az élményük. Anno angolul kezdtem bele, 300 oldalt bírtam... én kiborultam tőle.
Nahát, itt is Backman!!! :O Meg vagyok lepve!
Nekem a Mi vagyunk a medvék se ment le már a torkomon. Svéd Coelho, ez tök jó! :D
Dabos-t sajnálom, főleg, hogy én most olvasom a harmadik részt, és mindenhonnan a csalódást olvasni erről is, meg a befejezőről is. Mondjuk talán akkorát nem fogok koppanni, nekem ugyanis Ophélie már eddig is, az első két részben is nagyon önmaga paródiája volt, nem egy igazi, jó hősnő alapanyag, és bár fejlődik, alig... Meg hát hiába fejlődik, ha közben tényleg elesik, lever, tüsszent, folyik az orra, szerencsétlenkedik nyakra-főre, tényleg többszáz oldalon keresztül...
Schwab, na én őt jól kifelejtettem, de jó, hogy eszembe juttattad! Majdnem így voltam én is. Az Archívum óriási kedvenc! De nekem már az Egy sötétebb mágia első része sem jött be, nem is folytattam... nagyon gyengének, sablonosnak éreztem. Azért még lehet, hogy olvasok tőle, de kiábrándító volt.
SAA-ért és Az időutazó feleségéért is kár, néha sajnos kellemetlen hozadéka is lehet ez a fajta csalódás, a dicsfény megkopása a kedvencek újrázásának. :( Nekem A könyvtolvaj nem tudta hozni ugyanaz, bár azért tetszett, de nem kaptam meg a régi kis katarzist, az igazán felemelő élményt tőle. Sajnos lutri, hogy mi lesz egy-egy újrázás végeredménye ilyen szempontból.
Szép a zárszó. :)))
Ohh, Pupi posztja után hozzád jöttem át és meglepődtem, hogy Backman nálad is szerepel. Nemrég nekem kellemes élmény volt a Hétköznapi csalódások :D
Hú Dabos. Na igen, az év végi nagy csalódásom volt...
"Theodora #haviegyújraolvasáskihívása is hozott néhány kellemetlen ráismerést a sok fantasztikus újrafelfedezés mellett." - Boooocs :D
Amúgy A Waverley-kert néhány éves újraolvasása nálam is csalódást váltott ki, el is adtam a példányomat (amúgy is keresett darab volt). Ill. most a Twilight is felhúzott több helyen, bár ott akkora rajongó voltam, hogy már csak a nosztalgia miatt sem veszem le a kedvenc címkét a könyvről - bár mai szemmel 3 pontot adtam neki.
Lassan már tényleg nem kellene meglepődnöm, mennyire egy rugóra jár az agyunk. :) Ahogy olvastam a posztodat, belém hasított, hogy szinte hajszálra ugyanezt írtam én is, pedig, szokás szerint, nem beszéltünk össze!
Nagyon érdekes volt olvasni arról, hogy az anyaság az olvasási szokásaidra is kihatott - szerintem ha én is anyuka leszek, valószínűleg még kevésbé fogom elviselni a durvább skandináv krimiket. Nekem is van egy határ, ameddig bírom, de annál tovább nem tudok menni. Biztos az érzékenységem is elég meghatározó ebben. :)
Nahát, PuPinál és Nálad is szerepelt Backman! (Spoiler alert: nálam is) Találó ez a svéd Coelho kifejezés, valóban. Nagyon úgy tűnik, hogy a mélyen szántó filozofálgatásokba csomagolt kesze-kusza történetek egy idő után önismétlővé válnak, és valljuk be, senki sem kíváncsi a harmadik-negyedik ugyanarra kifuttatott sztorira. Azt hittem, ennél több van Backmanban, de félek, csak ennyit tud. :(
Sajnálom, hogy SAA csalódást okozott! Én azért bízom abban, hogy Az első fagy kellemes élményt fog nyújtani. :)
De jó a posztcímed (Zuhanás)! Ez lehetne egy krimi címe is (lehet van ilyen címmel már könyv). SAA Waverly kertje nekem idei élményem, de nekem nagyon tetszett, de azért nem magasirodalom, szerintem a romantikus vonala kissé bugyuta volt, de maga a család (és a titkaik), és a könyv hangulata bejött, úgyhogy szeretném majd folytatni is egyszer.
VP-s korszaka szerintem minden régi motorosnak volt, szinte kikerülhetetlen volt, ahogy írtad, hiszen mindenhonnan ez folyt, ha akartunk se tudtunk volna más olvasni. Backmant már többeteknél láttam, úgyhogy nem hoztátok meg a kedvem hozzá :D :D :D Bár az OVe-s film cuki volt, kétszer is láttam azóta, de ennyi bőven elég is volt belőle azt hiszem.
Ahogy Pupi írta, én is most olvasom a 3. Tükörjárót, és közben láttam már az elégedetlenkedőket a 4. rész miatt. Amúgy a főhősnő tényleg nem egy észlény, de engem magával tud ragadni a történet, bár egy kicsit félek, hogy lesz a nagy mindenség titka a végén, de hát én is végigküzdöm rajta magam akármi lesz!
@Avilda: Igen, a holdas könyve még mindig tervben van azért egyébként. :) Talán pont az újraolvasásos posztomnál írtad, hogy annak adjak még egy esélyt, szóval fogok is majd mindenképp :)
Nekem a hangulata alapvetően tetszett meg az elképzelése az időutazásról, viszont az, ahogy Clare-t ábrázolta illetve a párkapcsolatot magát, nekem az elég kínos volt sok helyen. :(
@PuPilla: Hah, na igen, én is szinte mindenkinél láttam most a posztokban Backmant, szóval nem képzelődünk vele kapcsolatban ezek szerint :D Igen, emlékszem, hogy a medvés könyv jól kiakasztott téged.
De hátha neked attól még tetszeni fog a harmadik rész :) Ophélie valahogy nekem az első két részben kifejezetten szimpi volt, de valószínűleg azért, mert mindig volt mellette valaki érdekes karakter és így jól el tudott bújni előlem :D de ha te már alapból nem szeretted őt, akkor szerintem tényleg nem fog olyan nagy csalódást okozni az a kötet. Kíváncsian várom majd a posztodat a könyvről!
Igen, kicsit megvan a rizikója az újraolvasásoknak ilyen szempontból - másfelől meg néha nem árt revideálni magunkban, hogy mik szerepelnek azon a bizonyos kedvenc listán :) Pl én utólag kicsit pirultam volna, ha mostanában ajánlottam volna valakinek SAA regényét, mint amerikai mágikus realizmusos regényt :D
@theodora: És még Sisternél is ott lesz, de nem akarok spoilerezni :D szerintem amúgy Backmannek az is lehet a titka, hogyha valakit éppen egy bizonyos élethelyzetben talál meg a történetével, akkor jól tud neki jönni.
Jaj, emlékszem, pont együtt olvastuk talán azt is anno, ahogy a második részt.
Huh elhiszem, hogy a Twilight felhúzott mai szemmel egyébként - de bevallom, engem is vonz egy újraolvasás valamiért :D XD
@Sister: Én se lepődtem meg, hogy hasonló gondolatokra jutottunk bizonyos szerzőkkel kapcsolatban :) :-*
Igen, bizonyos skandináv krimik nekem is nehezen csúsztak eddig is, illetve voltak, amik megviseltek, de mióta anya vagyok, hát én totál kikészülök már két bekezdéstől is olykor :( még az Angela Marsons krimik elmennek, de azért azoknál is néha rezeg a léc.
Jaj, ezt nagyon jól leírtad Backmannal kapcsolatban! Annyira igazad van, pont ilyen szerintem is.
@zakkant: igen, a hangulata nekem is nagyon bejött az SAA regénynek meg ez a családregény vonulat, csak ezek a férfialakok és a funkciótlanságuk most nagyon kiakasztott, és elvitte nálam az egész élményt. És az nekem külön dühítő volt, hogy SAA bemutatta, hogy képes írni, szuperül tud hangulatot teremteni, jó ötletei vannak, és akkor jön az ilyen filléres megoldás :( nemááár.
Igen, a VP-s korszakot nem nagyon lehetett kikerülni akkor, az biztos :) de szerintem nincs is ezzel gond amúgy. Újdonság volt és nagyon más a korábbiakhoz képest. Szerintem egyébként az Ove tényleg egy jól sikerült regénye, de a film is szuper lett belőle, nagyon jól hozta a könyv hangulatát. Én végigbőgtem mind a háromszor :D
Én nem nagyon olvastam még a negyedik részről véleményt, nem szeretném, ha még jobban elvennék a kedvem :D most egy kicsit pihentetem, mert a harmadik részre tényleg dühös vagyok még mindig :( pedig olyan szuper volt az első két rész, régen éreztem ilyen rajongást már. De én is mindenképp elolvasom majd a negyediket, azért tudnom kell, mi lesz a vége. :D
Nagyon jól összeszedett bejegyzés, nagy bólogatások mellett olvastam.
Backman már annyiszor került elő, hogy muszáj leszek megismerkednem vele. Ugye, hogy a gyermekek megérkezése is változtatnak az olvasási szokásainkon? Én is igyekszem elkerülni azokat a könyveket, ahol gyermekek az érintettek, nagyon kivételes helyzetekben teszek csak kivételt.
Úgy látom, a többségünknek megvolt a VP-korszak. :)
Dabos negyedik részétől én is tartok, a harmadik rész nekem is javarészt csalódás volt.
SAA-tól még a Sugar Queen jó volt, de a legutóbbi könyve már nem tetszett annyira. Most még Az első fagy a polcomon van, azt mindenképp elolvasom, de ha nem jön be, akkor azt hiszem, el fogom engedni az írónő történeteit.
@Kritta: Köszönöm szépen! Backmantől egyébként az Ovét én nagyon szerettem, és hát szinte mindannyiunk is :) Szóval, ha szeretnél vele megismerkedni, az Ovét azért szerintem érdemes :)
@Nita: A Sugar Queent én is megvettem még régebben, amikor még úgy emlékeztem, hogy milyen jó volt a Waverley :D de az az igazság, hogy pár éve el akartam kezdeni azt a regényét is, de kb 3 oldal után visszatettem a polcra, mert gagyinak tűnt. Persze, lehet hogy nem voltam épp ráhangolva vagy ilyesmi. Azért én is adok neki egy esélyt - ha már megvettem anno - de erőltetni sem fogom szerintem.
Megjegyzés küldése