A tavalyi év utolsó előtti hetében, amikor leesett a hó, éreztem, hogy északra, pontosabban Björnstadba vágyom. Ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, ahová a rossz nyelvek szerint nem vezet út, csupán elmegy mellette. Ahol kemények a telek és az ott élő emberek messzeföldön híresek szívósságukról és hokiszeretetükről. Ez a sport jelenti számukra szinte az egyetlen örömöt a természet kegyetlenségével szemben; ez a dolog az, amiért képesek bármit feláldozni. Erre már a sorozat előző részéből is fény derült.
A folytatásban az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. Ana feledni szeretne, továbblépni - ahogyan családja is, de ez nem olyan egyszerű. Nem csupán a saját belső démonaival kell megküzdenie, hanem a városlakók megítélésével és ismeretlen egyének zaklatásaival. Valamint a tudattal, hogy a vele történt szörnyűségek családtagjaira is kihatással vannak. Ana barátnője, Maya társaságában próbál feledni és elbújdosni a város szeme elől. A björnstadiak hamarosan új célpontokat találnak maguknak: közeledik a szomszéd várossal, Heddel való mérkőzés. Új edző érkezik a városba, aki nemcsak különc módszereivel hívja fel magára a figyelmet, hanem női mivoltával is. A konzervatív björnstadiak nem éppen ujjongva fogadják, ahogy azt sem, ami az egyik fontos játékosukról napvilágot lát.
Björnstad és Hed egymás ellen sorakozik. A feszültség tetőfokán pedig egy újabb tragédia rázza meg a kisváros életét.
Backman könyveivel kapcsolatban elmondható, hogy eléggé rajongva imádtam eddig az összes könyvét, amit csak olvastam: a mogorva, ámde igencsak szerethető Ove alakjától kezdve a sokkal összetettebb és igencsak sokrétű Mi vagyunk a medvékkel bezáróan. Nagy lelkesedéssel vetettem hát bele magam a Björnstad sorozat második részébe, hiszen tudtam, hogy biztosan megugorja az első rész színvonalát. Sajnos, azonban nagyot koppantam. Ugyan jól és fontos problémákról beszélt az Egymás ellen, viszont olvasás közben gyakran éreztem a keserű szájízt.
Hány órán át várunk a gyerekeinkre mindenféle előszobákban ? Hány ősz hajszálat köszönhetünk nekik? Hány életet szentelünk az ő egyetlen életüknek? Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk ? Nem sok. Csak minden. Minden.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez picit izzadságszagúra sikerült. Volt egy alapvetően jó ötlete a folytatással kapcsolatban, de ez a kötet mintha nem teljesen belső kényszer, hanem inkább külső nyomásra született volna meg. Erőltetett életbölcsességekkel volt tele - legtöbbször totálisan random helyeken. Mintha a szöveg utólagos átfutása közben észrevette volna vagy ő vagy a szerkesztő, hogy az elmúlt tíz oldalban semmilyen nagy gondolat nem került kifejtésre, és gyorsan írjunk be valahova valamit. Nem volt számomra teljesen koherens a szöveg így, és ezért nagyon haragudtam. Ugyanis az eddigi könyveiben ezek a jó gondolatok szépen, szinte észrevétlenül kerültek belefűzésre, a helyüknek és a mondanivalójuknak oka volt, és sokszor tényleg annyira szíven ütötték az embert, hogy utána szinte szó szerint kongtak benne a szavak. Most pedig úgy éreztem, mintha a regénybe csukott szemmel bemásolgattak volna egy komplett füveskönyvet.
A másik dolog, ami nekem még kilógott és erőltetettnek hatott, az Maya és Ana barátsága volt. Nekem ez most nem volt hiteles, inkább olyasmihez hasonlított, mintha egy szülő a lánya instagram posztjai és az alatta levő, barátnőktől érkező hozzászólások alapján próbálna papírra vinni és rekonstruálni egy lánybarátságot. És amúgy fogalmam sincs, miért volt itt ez a szál, mert alapvetően azonkívül, hogy az oldalakat töltötte, szerintem semmit nem adott hozzá a történethez, se a karakterekhez.
Inkább csak kínos volt ezeknek a jeleneteknek az olvasása.
Ahogy a szövegbe beszúrt dalszövegeké is. Mondjuk ez már tényleg egyéni nyavalyám, de én veszettül utálom, ha egy regényben dalszövegek vannak, mert én ezekkel sose tudok mit kezdeni. Verseknek általában pocsékak, dallam nélkül meg nem nagyon van értelmük. Szerintem.
Két dolog mentette meg számomra a regényt, ezek közül az egyik Zackell alakja volt, a Björnstadba került női edzőé. Szuperül bemutatta, hogy egy alapvetően férfiszakmában mennyi dologgal kell megküzdenie egy nőnek azért, hogy elfogadják. Nemcsak a csapat, hanem a város, a szurkolók, a munkáltatók is. Hogy mennyivel többet kell letennie az asztalra, mennyivel több elvárásnak kell megfelelnie, és mennyivel jobbnak kell lennie egy férfi edzőnél, hogy elismerjék a legitimitását. Még akkor is, ha Zackell esetében nem egy tipikus feminin karakterről beszélünk. Zackel tudatossága az edzősködésben nagyon tetszett, ahogy az is, hogy az általa egyébként érthetetlen érzelmi dolgokat felhasználta a csapatépítéshez. Érdekes volt ez a sportpszichológiai vonal, amit bemutatott a kemény fizikai edzések mellett.
A másik szereplő pedig, akire talán kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem volna, az a négyéves Alicia, aki a családi erőszaktól menekülve szerelmesedik bele a hokiba. Még igazán apró gyermek - ráadásul lány is - , de minden gondját és fájdalmát a hokiba öli. Sune, a björnstadi csapat régi edzője hamarosan pártfogásába veszi, ahogy anno Peterrel is tette. Alicia eltökéltségét és kitartását bármelyik hokijátékos megirigyelhetné. Sajnos az ő története nagyon háttérben marad, pedig biztosan lett volna mit mesélni róla. Én legalábbis kíváncsi voltam rá.
Szóval, összességében az Egymás ellen nem hozta számomra a Backmantól elvárt szintet. Lehet, mégse kéne annyira ragaszkodnia ehhez a "minden-évben-írok-egy-regényt" elvhez, hanem csak hagyni, hogy jöjjön az ihlet, amikor jön és olyan tempóban megírni a történetet, ahogy valóban jól esik neki. Mert különben sajnos ez lesz: erőltetettség. De remélem, hogy ez csak valami átmeneti zavar volt nála, és legközelebbre kicsit összekapja magát.
Kár volt ezért.
Fredrik Backman: Egymás ellen
Vi mot er
Fordította: Bándi Eszter
Animus Kiadó
414 oldal
6 megjegyzés:
Kár, hogy nálad negatív élmény lett ez a könyv. Nekem ez is imádat volt, és szerencsére nem éreztem rajta ezt a füveskönyv szagot, ahogy fogalmaztál. Olvastad a kisregényeit? Na, azokon jön át nekem pont ez az érzet, sőt, igazából azoknál nem értem, hogy egyáltalán miért kellett így, könyv alakban publikálni. Ott éreztem úgy, hogy minden mondat valami nagyot akart mondani.
Én ennél a résznél is azt szerettem nagyon, hogy Björnstad minden rétegébe betekintést nyerünk és az új probléma hatása mellé kapunk újabbakat, tehát nem folyamatosan ugyanazt a csontot rágjuk. Meg az baromi elgondolkodtató volt, hogy ami a lánnyal történt, az a családja minden tagjára milyen és mennyire eltérő hatással van (az öccsének a szála nagyon érdekes volt).
Én amúgy a többi regényét (a nagymamásat, meg a Britt-Marie-t) nem merem olvasni, mert nagyon fanyalognak rá, és nálam Ove az etalon, azt az élményt nem szeretném elrontani.
Azért remélem nem maradt nagyon sokáig meg a rossz szájíz nálad, kívánom, hogy Backman következő könyve tudja veled feledtetni! :)
Igen, ezt én is nagyon sajnáltam, egyáltalán nem erre számoltam, hanem hogy tök jó lezárása lesz az évnek majd ez a könyv meg minden... :(
Egyébként egyetértek, jók voltak a problémafelvetések meg érdekes szempontokat hozott megint be, csak... nekem mondom, ez a sok nagy gondolat túl sok volt most :D Szóval, ezért igazából most kicsit dühös is vagyok, mert érzem és tudom, hogy tök nagy szerelem lett volna ez a könyve is meg nagyon vártam már az olvasását, és erre ez lett :(
Igen, tényleg! Ana öccsének a szála is nagyon érdekes volt, meg úgy az egész családé is.
Nekem a Britt Marie még hátravan, a nagymamás könyvét én mondjuk szerettem - bár nem annyira mint az Ovét, valóban :) Az a regény úgy tökéletes, ahogy van <3 és még a film is milyen jól sikerült belőle!
Jaj, én is remélem egyébként, hogy a következő könyvénél elfelejtem ezt a dolgot, és újra elvarázsol. Mert én nagyon szeretem őt szeretni :)
Ezt a részt még nem olvastam, viszont Backman honlapján olvasható egy bejegyzés, amit az amerikai könyvturnéján írt. Arról szól többek között, hogy az Egymás ellen írása során szorongani kezdett, pánikrohamai lettek. Nagy nyomást tett rá a siker, és az elvárások. Fiatalabb kora óta vannak depressziós periódusai. Szóval akár ezt is érezheted a regényen.
Lehet, hogy ezt a nyomás kényszert éreztem a könyvön, valóban. És elhiszem azt is, hogy nem lehet könnyű a sikert és az elvárásokat elviselni ilyen labilis személyiséggel.
Viszont ennek tudatában sem tudok a szöveggel elnézőbb lenni.
De legalább akkor magyarázatot kaptam erre a sejtésemre, köszönöm :)
Szívesen, nincs mit! Kíváncsi leszek, hogy én hogy érzem majd. Nagyon drukkolok Backmannak, hogy kilábaljon a depresszióból, és ne egy megbetegítő kényszerré és nyomássá váljon számára az írás, mert szeretem az írásait és jól is ír. Sajnálnám, ha abbahagyná.
Nagyon egyetértek! Kár lenne érte :( de remélhetőleg hamar kilábal belőle! Én is nagyon drukkolok neki
Megjegyzés küldése