Pages

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Főnix Könyvműhely. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Főnix Könyvműhely. Összes bejegyzés megjelenítése

Paróka az ablakban

2021. augusztus 10., kedd

 



A májusi #haviegyújraolvasáskihívásra választott könyvem Kristen Kittscher ifjúsági regénye volt, ami a Paróka az ablakban címen jelent meg anno magyarul, és én korrektúráztam. Emlékszem, mennyire szerettem dolgozni ezzel a szöveggel, nemcsak a szuper fordítás, hanem maga a történet miatt is. Most, hogy tavaly óta eléggé belezúgtam Robin Stevens Murder Most Unladylike nyomozós ifjúsági sorozatába, újra elkezdett vonzani ez a történet is, tekintve, hogy tematikájukban eléggé hasonlóak. 

És persze ilyenkor jön a legfontosabb kérdés az újraolvasásoknál: képes volt-e megugrani ismét a lécet a történet? Milyen volt olvasni ezt egy hasonló, mégis óriási kedvenc sorozat fényében?

 

Sophie barátnője, Grace mindenáron titkosügynök akar lenni, pedig még csak tizenkét éves. Ennek eredményeképp estéiket a szomszédok utáni nyomozásokkal töltik. Sophie jobb programot is el tudna képzelni magának, de nehéz Grace lelkesedését letörni. Meg hát ártalmatlan nyomozgatások ezek. Egészen addig, amíg Grace fejébe nem veszi, hogy Sophie sulijának pszichológusa, Dr. Agford után szeretne nyomozni. A negédes, agyonplasztikázott nővel Sophie szerint nem éri meg packázni, de azért ő is beismeri, hogy elég gyanúsan csapkod valamit egy nagy késsel a konyhájában, és miután csuromvéresen lép ki házának ajtaján, a lányok tudják, hogy itt valami nagyon nincs rendben.

Az első pár fejezet után egy igencsak fontos kérdés merült fel bennem: vajon miért van az elbeszélőnek ennyire súlyos fixációja az iskolapszichológus melleivel kapcsolatban? Úgy értem akárhányszor felbukkan ez a lányok számára unszimpatikus és meglehetősen gyanús szereplő, elbeszélőnk tuti, hogy két sorral arrébb szentel legalább egy mondatot vagy egész bekezdéses litániát arról, hogy mennyire természetellenesen nagyok Dr. Agford mellei vagy hogy egyáltalán éppen hogy állnak vagy hogy néznek ki. És ez még úgy egyszer-kétszer elmegy, mert hát biztosan nagyon kirívóak lehetnek, és tiniként biztos izgalmas erről találgatni, hogy most igaziak vagy sem. Na de mindig?

 

És hát egyébként cuki kis nyomozós történet lenne ez, ha nem éreztem volna most az újraolvasáskor ennyire problémásnak a két lány kapcsolatát. Nem tetszett, hogy a nyomozást tulajdonképpen csupán az egyikük élvezi - az, akinek kvázi nincs is semmi vesztenivalója az egészben, hiszen másik iskolába jár, és ő erőszakoskodja ki Sophie-nál, hogy igenis nyomozzanak Dr. Agford után. Ő igazából csak bele lett rángatva a dolgokba, és egyáltalán nem élvezi. A nyomozásban igazából csak azért van benne, hogy Daisy elfogadja őt barátként, de leginkább az egész egy jó nagy púp a hátán. Sajnos nagyon egyoldalú barátság ez, amit az is alátámaszt, hogy az elbeszélő jó pár olyan múltbeli dologról mesélt barátnőjével való kapcsolatáról, ami felért egy-egy bullyingolással. És az az igazság, hogy emiatt szinte már a kezdetektől nem tudtam olyan jól szórakozni ezen a történeten. Robin Stevens sorozatában a két lány sokkal inkább egyenlőként indul. Tisztelik egymás személyiségét és tehetségét, és ami a legfontosabb: a nyomozásokat mindketten élvezik. És ez teljesen más hangulatot ad a történetnek. Itt én sokszor inkább kínosan éreztem magam, és legszívesebben megmondtam volna Sophie-nak, hogy nem kell ezt csinálnia, nyugodtan el is sétálhat bármikor. 


Sajnos Kristen Kittscher könyve nem állta ki az újraolvasás próbáját annak ellenére sem, hogy nagyon szép emlékek fűznek ehhez a kötethez. Meg hát a legkedvesebb krimisorozatom fényében nehéz tündökölni, hiszen ott a bűntények és megoldásaik szerintem sokkal fifikásabbak és bár ugyanannak a korosztálynak szól, mégis több fontos témát integrál be gyönyörűen a sztoriba, 



Az Archívum

2013. április 4., csütörtök

Képzeld el, hogy létezik egy olyan hely, ahol a halál után nem vész el semmi: minden ölelés, mozdulat, kimondott szó, emlék megmarad. Minden elhunyt ember életének minden pillanata Történetté lesz, amely egy hatalmas könyvtár, az Archívum polcain pihen - többnyire békességben. Azért mondom, hogy többnyire, mert azt is tudnod kell, hogy vannak olyan Történetek, amelyek képtelenek megmaradni a helyükön. Felébrednek.
Kijutnak az Archívumból, és a Sikátorban bolyonganak, ahonnan már csak egy ajtó választja el őket az Odakitől - vagyis a mi világunktól. Egy Történet minél tovább van ébren, annál inkább kétségbeesik, és megtébolyodik, s ha kijut onnan a mi világunkba, annak végzetes következményei lesznek. Ezért vannak az Őrzők - ők azok, akik a felébredt és eltévelygett Történeteket visszavezetik  oda, ahova haláluk óta tartoznak: az Archívumba.
A regény főhősnője, Mackenzie Bishop is Őrző. Mindent, amit tud a Sikátorról, az Archívumról és a Történetekről  a nagyapja tanította meg számára, mielőtt végleg elbúcsúzott volna. Mac most már teljesen magára van utalva a világunkon túli folyosókon. Öccse halála után családjával új helyre költöznek: az ódon Coronadóba, amely nagyon úgy tűnik, hogy sötét titkokat őriz a múltból. De hogy pontosan mik is ezek, és hogy kapcsolódnak össze a gyanúsan sok Sikátorban bolyongó Történettel, Macnek kell kideríteni.

Az Archívum szuggesztív hangulata szinte a bőröm alá is bekúszott olvasás közben. A folyton felbukkanó visszaemlékezések, Mac öccse miatti gyásza egy olyan alaphangulatot teremtett, amely mellett képtelenség észrevétlenül elmenni, mindig ott lebeg a sorok között. És ez jó - szeretem az ilyen könyveket, amelyek képesek burkot vonni az olvasója köré. 

A külvilág zajai csupán tompa csengések voltak, néha úgy éreztem, hogy teljesen megszűnt minden
Inspiráló kép az írónő oldaláról. Valami ilyesmi hely a Sikátor
körülöttem, s a regényben lépkednék; például amikor  a lépcsőházunkon keresztül vágtam, eszembe jutott, hogy akár a Sikátorban is lehetnék, s mindig mikor egy-egy újabb sarkon fordultam be, szinte vártam, hogy mikor bukkan elő egy Történet, aki a kivezető utat keresi - s az egyik szomszéd kislány rám is hozta amúgy a frászt, aki pont akkor tartott hazafele, mikor ezen gondolkodtam.
Note to self: meg kell tanulnom  nem furán viselkedni az ilyen helyzetekben. 
Miután a kislány bizonyosan megállapította magában, hogy van egy buggyant szomszédja, eszembe jutott, hogy inkább egy Történettel találjam szembe magam, mint Mackel, mert mindezek után én biztos pofon vágnám. kiegészítő magyarázat: akkor éppen egy olyan fejezetnél tartottam, ahol húúú... Tudom, tudom: szinte tipikusnak mondható YA-főhősnő, és biztos a közöttünk levő korkülönbség miatt nem annyira tolerálom az érzéseit és a gondolatait, mint kellene, de akkor sem tudtam őt megkedvelni. 

Még szerencse, hogy a mellékszereplők olyan szórakoztatóra és szeretni valóra sikerültek, hogy simán kompenzálni tudták nálam ezt a dolgot: Roland a piros tornacipőjével,  az életmódmagazinjaival és a veleszületett jófejségével már a második találkozásunkkor belopta magát a szívembe. Amúgy Bridge kolléganőtől megtudtam, hogy Roland ihletője az egyik leghíresebb doktor volt, persze beleszámítva Dr. John Carter és az orvosként-még-szexibb George Clooney-t is, méghozzá a David Tennant -féle Doki a Dr. Whoból. S igen, ezt tekintsétek mézesmadzagnak :-)
S még ott volt Wesley is, akit először csak egy fura emós fiúnak tartottam a fekete gönceivel meg a kihúzott szemeivel, és szinte biztos voltam benne, hogy majd löki itt nekem a rizsát a világfájdalomról meg az ilyesmikről, de... ne higgyetek a látszatnak ti sem. Wesley amúgy a legeslegeslegszórakoztatóbb, legjófejebb szereplő itt, akit legszívesebben kiemelnél a lapok közül, hogy jól megölelgethesd. De tényleg.

A Sikátor, az Archívum és az Odaki világa engem abszolút megvett magának, s hiába tartja Mac elképzelhetetlennek, hogy miért is akar bárki Könyvtáros lenni az Archívumban, én szívesen bevállalnám amúgy a dolgot: bolyongani a végtelennek tűnő, követhetetlenül kacskaringós folyosókon; Történeteket olvasni és felügyelni az Őrzők munkáját - ennél érdekesebb és izgalmasabb munkát nem nagyon tudok elképzelni. Kíváncsi vagyok, hogy a következő részekben mik derülnek még ki erről a misztikus helyről - mert hiába lezárt ennek a résznek a vége, azért nem egy megválaszolatlan kérdés maradt bennem.  


A könyv megjelenik a Könyvfesztiválra.

Az első fejezetet a kiadó közzétette a Facebook-oldalán,  ITT beleolvashattok

Victoria Schwab: Az Archívum
Eredeti cím: The Archived
Fordította: Hudácskó Brigitta


u.i.: itt pedig az írónő vlogos bejegyzése arról, mikor először foghatta könyv formájában a regényét. Szerintem irtó aranyos :-)







"Nincs igazság. Se a Földön, se a Pokolban."

2012. július 17., kedd

Az utóbbi napokban két dolgot tanultam meg:
1. az Isten valójában nő. (ami különben teljesen logikus)
2. Lucifer nem veti meg a szakácsművészetet (legalábbis a palacsintája állítólag isteni)

S persze, most hihetnétek azt is, hogy igen komolyan belevetettem magam a bibliai hermeneutikába, de csalódást kell okoznom ezzel kapcsolatban. (szinte hallom is a felhördülést) Különben ez az a könyv, amit még tavasszal kaptam kölcsön, és iszonyatosan megörültem neki, és igazából folyton csak örültem meg ujjongtam, de mindig hátratolódott a listán. Aztán egy reggel felkeltem, hogy ez kérem szépen, nem mehet így tovább, egyszerűen tudnom kell, hogy mi is ez valójában. Így kutatásom első lépéseként azt az igen bölcs cselekedetet hajtottam végre, hogy hozzákezdtem az olvasásához. aztán el is olvastam

És most leírom nektek - nagy rajongások közepette - , hogy engem biza' már az első fejezetnél megvett kilóra. A stílusa eredeti, szórakoztató - egyszerűen zseniális! Csak hogy elcsépelt címszavakban fejezzem ki magam. Magáról a történetről vagy éppen a karakterekről se tudnék ezeknél a sablonosnak tűnő - de jelen esetben nagyon is indokoltnak gondolt - címszavaknál rosszabbat mondani. Nem is tudom, hogy le merjem-e írni, hogy mennyire meglepődtem, mikor csak úgy röpködtek a fejemben olvasás közben ezek a jelzők - igen, a fantáziátlan nyelvhasználatomra egyszer még ígérem visszatérek - , hiszen egy kortárs magyar szórakoztató irodalmi műről van szó. És mielőtt valaki leoltana kultúrsznobságom miatt, hadd emeljem ki, hogy a hangsúly a magyar jelzőn van, ami hozzá van tapadva a szórakoztató irodalmi címkéhez. És nem, most nincs kedvem mélyebben belemenni ebbe a témába, csak annyit jegyeznék meg, hogy ennek a könyvnek köze nincs a joghurt-irodalomhoz vagy a csillagtök-lázhoz. Még csak távolról sem. A Kísértés Rt. abszolút meggyőzött arról, hogy igenis létezik a kortárs magyar szórakoztató irodalomnak igényes szekciója is. Hurrá, és ezer köszönet érte! Azt hiszem, ebben a tudatban ezután békésen hajthatom álomra a fejem.

"Serene Nightingale kellemesebb estét is el tudott volna képzelni magának, mint hogy egy profin kivitelezett gyilkosságot követően London külvárosának egyik sötét utcáján várakozzon, karján szatyorral, kezében pedig a másnapi modern filozófia zárthelyi dolgozatra megtanulandó jegyzetekkel." És akkor még nem is gondolta, hogy mi (vagy inkább ki) várja otthon ezután... - az enyhén üldözési mániás macskáján kívül, persze. Serene Nightingale lelkének értéke ugyanis se perc alatt az egekbe szökött még aznap, ugyanis az Anyaúristen és a Sötétség Hercege fogadást kötöttek: vajon Serene lelke elnyerheti az üdvösséget, vagy kárhozatra ítéltetik?
Természetesen, sem Pandora, sem Lucifer nem gondolták, hogy ölbe tett kézzel várják meg, míg a jelenleg huszonhárom éves, makkegészséges bérgyilkosnő majd nagymama korában beadja a kulcsot... Izgalmas verseny veszi hát kezdetét, tele észveszejtő csavarokkal, gondosan kigondolt hadműveletekkel és farzsebekből kihúzott aduászokkal.

"– Tehát… az ördög – ismételte meg elbizonytalanodva.
– Mint ahogy azt már legalább háromszor kifejtettem, Miss Nightingale, igen, Lucifer vagyok, a Pokol démonura – dörzsölte halántékát fáradtan a vörös kabátos férfi. – Legközelebb hozok egy táblát, és felírom rá hat nyelven a nevem.
– Tábla a Főnöknek – jegyzetelt a háttérben a szemüveges Kleio."


Ha lekötöznétek és félnapos nonstop Nostradamus próféciái-felolvasást tartanátok nekem, esküszöm, akkor se tudnék egy rossz szót se szólni a Kísértés Rt. -ről. Egyszerűen minden klappolt közöttünk, és mélységes meggyőződésem, hogy ez a regény teljes valójában megtestesíti az igényes szórakoztató irodalmat - persze, nem egyedüli képviselőjeként, mert azért vannak még mások is. De ez is egy közülük. Ez talán, így első hallásra nagyot mondónak tűnhet - oké, én is szkeptikusan állok az efféle kijelentésekhez, bevallom - , de erre csak azt tudom mondani, győződjetek meg róla magatok. Könyvtárból, kölcsönkönyvként is akár - mindegy. Én mindenesetre ráállítom a pénztárcám a megvásárlására - ez lesz a következő projektem - , mert kedvenc lett. Kedvenceket meg muszáj a polcomon tudnom.

Persze, még beszélhetnék a sziporkázó párbeszédekről, az imádnivalóan ironikus, olykor önreflexióra hajlamos elbeszélőről, a szerethetően szórakoztató (vagy szórakoztatóan szerethető?) karakterekről, az össze-visszacsavarintott történetről, a humor mögött megbúvó érdekes kérdésekről és az arra adott válaszokról... de tudjátok mit? Ezt inkább az újraolvasós-posztomra hagyom, mert bizony olyan is lesz nem sokára. Reménykedem, hogy addigra a sok sablonos jelző használata helyett már jobban ki fogom tudni fejezni magam. Legalább egy fokkal.

"Néha történnek olyan valószínűtlen események, hogy az embernek komoly erőfeszítésébe kerül meggyőzni az elméjét: nem csak hallucinált. Például, amikor két szóval tönkretehetünk egy életet, és e felismerés után el kell töprengenünk, hogy vajon tényleg kimondtuk azt a két szót, vagy csak elképzeltük a hatásukat. Álom és valóság cérnavékony határvonalán sétálunk ilyenkor, és mindössze az dönti el, melyik oldalra kerülünk, hogy gondolatban vagy tettben nyilatkozunk-e meg."


Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.
Oldalszám: 396
Eredeti ár: 2980 Ft
Kiadó: Főnix Könyvműhely

(kép forrása: http://image.baidu.com/)
 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS