A májusi #haviegyújraolvasáskihívásra választott könyvem Kristen Kittscher ifjúsági regénye volt, ami a Paróka az ablakban címen jelent meg anno magyarul, és én korrektúráztam. Emlékszem, mennyire szerettem dolgozni ezzel a szöveggel, nemcsak a szuper fordítás, hanem maga a történet miatt is. Most, hogy tavaly óta eléggé belezúgtam Robin Stevens Murder Most Unladylike nyomozós ifjúsági sorozatába, újra elkezdett vonzani ez a történet is, tekintve, hogy tematikájukban eléggé hasonlóak.
És persze ilyenkor jön a legfontosabb kérdés az újraolvasásoknál: képes volt-e megugrani ismét a lécet a történet? Milyen volt olvasni ezt egy hasonló, mégis óriási kedvenc sorozat fényében?
Sophie barátnője, Grace mindenáron titkosügynök akar lenni, pedig még csak tizenkét éves. Ennek eredményeképp estéiket a szomszédok utáni nyomozásokkal töltik. Sophie jobb programot is el tudna képzelni magának, de nehéz Grace lelkesedését letörni. Meg hát ártalmatlan nyomozgatások ezek. Egészen addig, amíg Grace fejébe nem veszi, hogy Sophie sulijának pszichológusa, Dr. Agford után szeretne nyomozni. A negédes, agyonplasztikázott nővel Sophie szerint nem éri meg packázni, de azért ő is beismeri, hogy elég gyanúsan csapkod valamit egy nagy késsel a konyhájában, és miután csuromvéresen lép ki házának ajtaján, a lányok tudják, hogy itt valami nagyon nincs rendben.
Az első pár fejezet után egy igencsak fontos kérdés merült fel bennem: vajon miért van az elbeszélőnek ennyire súlyos fixációja az iskolapszichológus melleivel kapcsolatban? Úgy értem akárhányszor felbukkan ez a lányok számára unszimpatikus és meglehetősen gyanús szereplő, elbeszélőnk tuti, hogy két sorral arrébb szentel legalább egy mondatot vagy egész bekezdéses litániát arról, hogy mennyire természetellenesen nagyok Dr. Agford mellei vagy hogy egyáltalán éppen hogy állnak vagy hogy néznek ki. És ez még úgy egyszer-kétszer elmegy, mert hát biztosan nagyon kirívóak lehetnek, és tiniként biztos izgalmas erről találgatni, hogy most igaziak vagy sem. Na de mindig?
És hát egyébként cuki kis nyomozós történet lenne ez, ha nem éreztem volna most az újraolvasáskor ennyire problémásnak a két lány kapcsolatát. Nem tetszett, hogy a nyomozást tulajdonképpen csupán az egyikük élvezi - az, akinek kvázi nincs is semmi vesztenivalója az egészben, hiszen másik iskolába jár, és ő erőszakoskodja ki Sophie-nál, hogy igenis nyomozzanak Dr. Agford után. Ő igazából csak bele lett rángatva a dolgokba, és egyáltalán nem élvezi. A nyomozásban igazából csak azért van benne, hogy Daisy elfogadja őt barátként, de leginkább az egész egy jó nagy púp a hátán. Sajnos nagyon egyoldalú barátság ez, amit az is alátámaszt, hogy az elbeszélő jó pár olyan múltbeli dologról mesélt barátnőjével való kapcsolatáról, ami felért egy-egy bullyingolással. És az az igazság, hogy emiatt szinte már a kezdetektől nem tudtam olyan jól szórakozni ezen a történeten. Robin Stevens sorozatában a két lány sokkal inkább egyenlőként indul. Tisztelik egymás személyiségét és tehetségét, és ami a legfontosabb: a nyomozásokat mindketten élvezik. És ez teljesen más hangulatot ad a történetnek. Itt én sokszor inkább kínosan éreztem magam, és legszívesebben megmondtam volna Sophie-nak, hogy nem kell ezt csinálnia, nyugodtan el is sétálhat bármikor.
Sajnos Kristen Kittscher könyve nem állta ki az újraolvasás próbáját annak ellenére sem, hogy nagyon szép emlékek fűznek ehhez a kötethez. Meg hát a legkedvesebb krimisorozatom fényében nehéz tündökölni, hiszen ott a bűntények és megoldásaik szerintem sokkal fifikásabbak és bár ugyanannak a korosztálynak szól, mégis több fontos témát integrál be gyönyörűen a sztoriba,
