A guilty pleasure vagyis a bűnös élvezet is egy olyan dolog, aminek nem kéne jelen lennie. Hiszen miért is kéne negatív érzéseket társítanunk ahhoz, ami élvezetet okoz? Miért nem lehet csak úgy valamit élveznünk önmagáért vagy a saját örömünkért? Miért gondoljuk, hogy az egyik örömforrásunk vállalható mások előtt, a másik meg nem? 

Nem emlékszem már kinél és mikor láttam, de egyszer szembejött velem egy olyan instagramos bejegyzés, amelynek a szerzője azon pironkodott éppen, hogy Fredrick Backmant olvas és még élvezi is. És emlékszem arra, hogy én mennyire furcsán éreztem magam ezt olvasva. Mert bár Backmantól nem olvasnék már, mert kicsit kiábrándultam belőle, ugyanakkor mégsem gondolnám olyan szerzőnek, akinek a könyveit csak barna papírba csomagolva lehetne olvasni a villamoson, nehogy mások megtudják. Egész délután aztán ezen gondolkodtam, hogy tulajdonképpen ezt az egész guilty pleasure dolgot mi csináljuk magunknak - és hogy ez az egész annyira viszonylagos.  Mármint hogy mit érzünk cikisnek. Backmant, Daniel Steelt, Coelhot, Helen Fieldinget vagy Christelle Dabost vagy esetleg Tolkient. 

Igazából ebben az egész bűnös élvezet dologban, ott van a kisebb vagy nagyobb mértékben jelen levő megfelelni akarás mások felé. Hogy mit fognak gondolni rólunk, ha kiderül, szeretjük például a Twilightot. De persze, nem akarok magas lóról beszélni, mert amikor sok-sok évvel ezelőtt arról meséltem egy illetőnek, hogy szeretem Cassandra Clare könyveit és erre kaptam egy képembe röhögést, akkor azért elszégyelltem magam az Árnyvadászok miatt. De alapvetően utána sem éreztem azt, hogy el kéne dugnom azt a három könyvet a könyvespolcom hátsó zugába, meg azért elolvastam utána a Pokoli Szerkezeteket, de a reakció pillanatában - meg talán utána is pár óráig - mégis cikinek éreztem magam. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy-egy negatív kritika egy általam szeretett könyvről nem gondolkodtat el olykor (aztán néha tényleg találok benne igazságot, néha meg nem), de azt hiszem olyan még tényleg nem fordult elő velem, hogy miközben olvasok valamit és élvezem, kínos élményként élem meg az örömömet. Persze, olyan volt már, hogy egy könyvről úgy gondoltam, hogy ez aztán biztos nem nekem való, mert nem volt valamiért szimpatikus, aztán mégis belelapoztam valami miatt, és kiderült, hogy tetszik. Ilyen volt például Leiner Laurától az Ég veled vagy mondjuk sok-sok évvel ezelőtt a képregény mint műfaj is. Amikor még nem olvastam őket, mert nem gondoltam, hogy élményt tudnának számomra nyújtani. De azt hiszem, ezeket sem bűnös élvezetként éltem meg, hanem csak tévedésként. 

Azt viszont tudom, hogy néha kínosnak érzem olvasni mások guilty pleasure-jeit, főleg amikor olyan címek bukkannak fel, amiket én is szeretek. Mint például, hogy D. Tóth Krisztának a guilty pleasure filmje a Bridget Jones naplója. Amit én odáig és vissza imádok, egyetemista korom óta rengetegszer megnéztem, és a mai napig előkerül minden decemberben. És egyáltalán nem gondolom kínos filmnek, mert szerintem sok problémát dolgoz fel, jól visszaidéz bennünk egy érát, és hát úgy egyébként is... annyira vicces még mindig, pedig már kívülről tudom az összes szöveget benne. 

Persze, játékosan szoktam vicceskedni azzal, hogy a férjem titkos kedvenc filmje a Pitch Perfect - ami egyébként totál igaz, ez az egyetlen film, amit több mint ötször látott, és biztos nem vallaná be a barátai előtt. De amúgy meg semmi bajom ezzel, igazából jobban örülök ennek, mintha Stallones vagy A karate kölyök típusú filmeket kéne néznem. 

Azt hiszem egyébként én személy szerint azért nem érzem vagy értem ezt a guilty pleasure dolgot, mert mindig meg tudom magamnak ideologizálni, hogy miért is tetszik valami - mégha az a valami olyan kis könnyed semmiség, mint mondjuk Kerstin Gier Rubinvörös című regénye. Meg a másik dolog még szerintem az, hogy számomra sem a film- vagy sorozatnézés, sem az olvasás nem azért létezik, hogy művelődjek általuk. Persze, kellemes hozadéka tud ez lenni, jó érzés ezt-azt megtudni a világról, a történelemről, egy adott kultúráról - vagy az is szuper szokott lenni, amikor valami annyira felkelti az érdeklődésemet, hogy utánaolvasok máshol is, kutakodok és beleásom magam az adott témába. De mindez csak kellemes hozadék, és nem cél nálam. Számomra ezek a hobbik tényleg azért léteznek, hogy feltöltődjek, hogy merítkezzek belőlük, hogy megtaláljam önmagamat bennük. És ha ezt adott esetben egy kortárs ifjúsági regény adja meg, hát akkor az. Nem fogok pironkodni, hogy nem Heidegger művei tornyosulnak az éjjeli szekrényemen, és hogy könnyed esti lazításként nem Hannah Arendt értekezéseit olvasom. De ha majd egyszer ezeket fogom, és ráadásul élvezem is, ígérem, ezek miatt sem fogok pironkodni. 

Ti mit gondoltok a guilty pleasure-ről? 

A bejegyzés a Témázás keretein belül született, amihez bármikor lehet csatlakozni, ha szeretnél.

Less be a többiekhez is, nekik mit jelent a guilty pleasure:

Dóri

Kata

Eszti

Ildikó

Hangyák - Világbirodalom a lábunk alatt

Ha azt mondom, hogy gyerekkorom óta hangyás vagyok azt úgy kell érteni, hogy amióta csak az eszemet tudom, imádtam a hangyákat nézegetni, követni, megfigyelni, akár órákon keresztül is. És a mai napig is képes vagyok rá, bár erre azért manapság hosszú óráim nincsenek, de azért a Fiatalúr is meglehetősen kapható a hangya-megfigyelésekre. Ez azt hiszem, egy olyan fun fact az életemről, amire amúgy itt a blogon sose derült volna fény, ha a Park Könyvkiadó gondozásában nem jelent volna meg Susanne Foitzik és Olaf Fritsche közös könyve, ami kizárólag a hangyákkal foglalkozik. Aminek köszönhetően megtudtam, hogy amúgy léteznek hangyakutatók  - és hát már miért ne léteznének, hiszen mindent is lehet kutatni és kell is ebben a világban, csak hát sose gondoltam bele ebbe se - , akiket amúgy mürmekológusnak hívnak. És ha ezt hamarabb tudtam volna, akkor lehet, más foglalkozást választottam volna.

Persze, miután elolvastam a könyvet, rájöttem, hogy valószínűleg úgyse lettem volna mürmekológus - ami azóta egyébként az egyik kedvenc szavam lett, keresem az alkalmakat, amikor használhatom, úgyhogy ebben a bejegyzésben is még biztos fel fog bukkanni párszor - , mert hogy az van, hogy nem szívesen utaznék azért a világ távoli tájaira azért, hogy aztán esténként, koromsötétben csússzak-másszak egy-egy esőerdő talaján, és aztán jól összecsipkedjenek a hangyák. Vagy ki tudja mik. Mondjuk első gondolatra a ki-tudja-miktől jobban tartanék, de aztán eszembe jutna a puskagolyó hangya, ami akár négy centiméter hosszúra is meg tud nőni, és harapása a Schmidt-indexen az idáig lejegyzett legnagyobb fájdalmú rovarcsípésként van számontartva, ami ráadásul 24 órán keresztül tart. Szóval, lehet a ki-tudja-mivel mégis jobban járna az ember. 

Na meg a könyvet olvasva arra is gondoltam még, hogy ahhoz hogy mürmekológus legyen az ember, tényleg átvitt értelemben is kicsit hangyásnak is kell lenni, mert hát ki más gondolna olyasmire egyébként, hogy kiásson egy teljes kolóniát a föld alól, hogy aztán a hűtőszekrényében tárolja egy kis keksz és tonhal társaságában?

Mindenesetre sok érdekességet megtudtam a mürmekológus lét mellett a hangyák társadalmának felépítéséről: arról, hogyan születik egy kolónia vagy egyáltalán a hangyák fajtáiról. Vagy arról, hogy egyes királynők kezdetben saját kertet gondoznak maguk körül. Na és persze a zombivá változtató gombákról ne is beszéljünk, akik képesek benőni a hangya izomzatát és annak akaratától függetlenül mozgatják őket, és a végén - mikor a gombának megfelelő helyre elirányította a gazdatestet - pedig öngyilkosságra kényszeríti.  

Szóval rájöttem, hogy a hangyák még sokkal, de sokkal érdekesebb lények, mint eddig gondoltam. És nagy szerencsére ez a könyv pedig aztán tényleg nagyon olvasmányosan van megírva. Valamennyire tudományos persze, de alapvetően mégis csak szórakoztató, sőt olykor még humoros is. Pont olyan, mint amilyennek reméltem. Már csak jó memória kéne ehhez, hogy a hangya-megfigyeléseink alatt tudjam szórni gyermekem felé az érdekességeket. 

Susanne Foitzik - Olaf Fristche: Hangyák - Világbirodalom a lábunk alatt

Weltmacht auf sechs Beinen

Fordította: Fodor Zsuzsa

Park Könyvkiadó

299 oldal

Spellman nyomozóiroda

 

 

Ez a könyv is lassan a múlt ködébe vész, pedig volt idő mikor nagyon népszerű volt - legalábbis könyves blogok tekintetében. Akkoriban hódított a Szingli fejvadász sorozat is, és valaki vagy megrögzött spellmanos vagy szinglifejvadászos volt. De a nosztalgia mellett igazából egy a lényeg: mindkettő nagyon humoros és élvezhető sorozat, amik hasonló sorsra jutottak idehaza. Sajnos Lisa Lutz Spellman családjának a kalandjait mindössze az első részig élvezhettük magyar nyelven. Talán mégsem volt olyan sikeres a könyves blogokon kívül, mint akkoriban hittem. Mindenesetre ez a szomorú tény ne tántorítson el egy új olvasót sem: az első kötet önmagában is teljesen élvezhető.

"Tizenöt évesen: Ray bácsi megkérdezte, mit szeretnék születésnapomra. Egy üveg vodkát, feleltem. Erről persze hallani sem akart, mire megkértem, hogy tanítson meg zárat feltörni. Ez nem megszokott része a magánnyomozói munkának, de azért megtanította, mert értett hozzá."

 

A Spellman családban nincsenek titkok. Nem azért, mert annyira őszinték lennének egymással a családtagok, sőt valójában épp ellenkezőleg: amit csak lehet, titkolnak egymás elől, hogy megőrizzék maguk számára a magánélet látszatát. Ami valójában egy nem létező fogalom itt, hiszen Spellmanék ízig-vérig magánnyomozók. Ezt a mesterséget nemcsak ügyfelek számára, hanem bizony odahaza is profin művelik. Nem létezik az a rossz osztályzat, az az igazgatói intő, az a titkos szerelem vagy éppen házi buli, ami ne jutna a szülők tudomására. Hála profi megfigyelési módszereiknek na meg a jól elhelyezett poloskáknak. 

Izzy ebben a környezetben nőtt fel, és már gyerekként becsatlakozott a családi vállakozásba. Először mint kisegítő megfigyelő némi zsebpénzért cserébe, majd felnőttként már saját ügyeket is kapott. Lassan harmincéves, de a Spellman irodától nem tudott szabadulni, ahogy attól sem, hogy tinédzser módjára borzolja szülei idegeit korához nem méltó életmódjával. 

Lisa Lutz regényét újraolvasni szuper élmény volt. Annál is inkább, hiszen jó tíz évvel ezelőtt egy kissé felejthető közepes élményként maradt meg bennem. Pedig - és erre most döbbentem csak rá - egy nagyon szerethető regény ez sok tekintetben. Elsősorban az önironikus humora az, amit most a legjobban értékeltem, mert tényleg annyira vicces, ahogy sok abszurd, néha nem vicces dolgot elmesél, hogy képtelenség nem mosolyogni az olvasása alatt. És hát ez meg a másik dolog, amiért úgy szerettem most ezt a regényt, hogy voltak itt nagyon komoly dolgok, amiket aztán mégsem érfelvágósan tálalt a narrátorunk, hanem megtalálta azt a szórakoztató elmesélési módot, hogy közben azért a háttérben mégis csak érezzük a súlyát a dolgoknak. És persze, ez az egész ha jobban belegondolunk nagyon para és nagyon nem egészséges, ahogy a családtagok viszonyulnak itt egymáshoz - mármint hogy mindent lenyomoznak a másik magánéletében - , de közben meg mégis olyan jó karikatúrája ez a nagyon kontrollálni igyekvő szülőknek, és tagadhatatlan hogy számos vicces helyzetet produkál ez az egész. 

Gyorsan olvasható, igazi strandkönyv ez, ami nemcsak a nyaralás alatt képes felvidítani, hanem bármikor. És persze, igen felejthető regény ez valahol, de éppen ezért olyan jól eső érzés alkalomadtán újraolvasni ennek a nem normális családnak a kalandjait. Aki egy könnyed, humoros szórakozásra vágyik, ezzel a könyvvel biztosan nem lő mellé. 

Lisa Lutz: Spellman nyomozóiroda

The Spellman Files

Fordította: Záhonyi Éva

Konkrét Könyvek

494 oldal