Négy évvel ezelőtt Sherlock Holmes karakteréről írtam ezt-azt, és aztán hatalmas lelkesedéssel nekikezdtem ennek a bejegyzésnek, ami egészen eddig piszkozatban hevert, félig megírva. Azonban most, hogy újra elkezdtem nézni a BBC Sherlockját, úgy gondoltam, mivel újra aktuálisnak nevezhető az életemben a híres detektív, közzéteszem ezt a bejegyzést.  Szóval folytatva a sorozatot, újra Sherlock Holmes korára fordítjuk figyelő szemeinket. Megtudhatjuk milyen illatok (vagy inkább szagok?) terjengtek a viktoriánus Londonban, ki is az a Joseph Bazalgette, miért is hívták a korabeli Londont a bűnözők Paradicsomának, és hogyan is válhatott egy-egy gyilkosból celeb. Gyertek, ugorjunk fel együtt a hintóra! Útitársunk és idegenvezetőnk pedig nem más, mint mindenki kedvenc detektívje: Sherlock Holmes.

"Eleinte tudtam követni az irányt, amerre haladtunk, de csakhamar - vagy a gyors vágtatás vagy a köd következtében, és mivel amúgy sem ismertem alaposan London utcáit - végképp elvesztettem a fonalat, csak annyit tudtam, hogy jó nagy távolságot tettünk meg. Holmes ellenben egy percre sem zavarodott össze, mialatt a hintó a legkülönbözőbb tereken, utcákon és szűk sikátorokon száguldott keresztül; ő egyhangúan dörmögte az utcaneveket.

- Rochester Row, Vincent Square! Most jön a Bridge Street. Úgy látszik, áthajtunk a surrey-i oldalra. Csakugyan, mindjárt gondoltam! Most a Vauxhall hídon vagyunk. Amott csillog a folyó! - Egy pillanatra csakugyan megcsillant a lámpafényben a Temze széles, hömpölygő vize, kocsink továbbgördült, s csakhamar belekeveredtünk az utcák tömkelegébe a túlsó parton.

- Wordworth Road - folytatta lakótársam. - Priosy Road, Larkhall Street. Úgy látszik, kalandunk nem a legelőkelőbb városrészbe visz bennünket."

Szinte látom magam előtt egy-egy Sherlock történet olvasása közben London utcáin végigszaladó gázlámpák füzérének fényét, vagy a járda mellett felcsapó fehér gőzök oszlopát, a házak kéményéből kanyargó-csavargó füstöt... Na, de ne legyünk ennyire idealisták, hiszen a könyvek sem azok. 1891-ben Sherlock Holmes nagyon is saját korának embere volt, aki szinte szembesítette olvasóit azzal a változó világgal, amiben éltek. Hiszen Doyle ahelyett, hogy hősét valami idealizált, régi környezetbe helyezte volna - mint ahogy sok kortársa tette ezt annak idején karaktereivel-, a viktoriánus Londont tette regényeinek, novelláinak helyszínévé, annak minden szépségével és mocskával együtt.

A XIX. századi Londont ugyanis elképesztő ellentétek jellemezték. Egyfelől ott volt, mint kozmopolita nagyváros, amelyben a jómódú középosztály polgárai elegáns kávézók bársony székeiben ülve, apró porceláncsészéikből szürcsölték teájukat, miközben a város másik felén tombolt a kolera- és tífuszjárvány, és a dülöngélő, összetákolt kalyibákban egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Főként a Temze szolgált ivóvízzel London lakosai számára, annak ellenére, hogy a csatornák minden mocska is beleömlött, szinte tonna számra. A kormány régóta próbált megoldást találni erre a problémára, de sokáig sikertelenül. Végül 1858 forró nyarán a medrében levő rengeteg szemét miatt lassan csordogáló, erősen szennyezett folyó bűze annyira elviselhetetlenné vált, hogy ezrek menekültek el a városból. A korszerű csatornázás egyre inkább létszükségletté vált, amire aztán egy bizonyos Joseph Bazalgette talált megoldást 1866-ban. Ám a Temzénél London levegője sem volt sokkal tisztább... gyakran leszállt a városra a szinte átláthatatlanul sűrű, sárgás köd, ami a fűtéshez, főzéshez használt szén elégetése miatt keletkezett.

"Senki sem ismeri olyan pontosan London nagy bűnözőinek világát, mint én, és ezt maga is tudja, Watson."

Bár sejthető, hogy az egészségtelen környezet csak a legkisebb gond volt. A szegényebb rétegeknél a napi betevő falat megszerzése szinte általános problémát jelentett, nem meglepő tehát, hogy sokan a bűnözés útjára léptek. A kisebb lopások, rablások szinte mindennaposak voltak - valószínűleg ezért válhatott bevett gyakorlattá a Metropolitan Police -nél, hogy a bejelentett lopások nagy részét csupán "elvesztett tárgyak" -ként jegyzőkönyvezték. Ez egészen az 1930-as évekig folyt így... De emellett persze még virágzott a prostitúció is, és erőszakos bűncselekmények is akadtak szép számmal, plusz bizonyos városrészek különböző bűnbandák uralma alá tartoztak. Nem csoda hát, hogy a városlakók nagy többsége ódzkodott a magányos éjszakai sétáktól. 1859-re már több mint kétszáz rendőrőrs létezett Anglia szerte. S ahogy Doyle történeteiből kiviláglanak, ezek valóban erősen bürokratikus szervezetek voltak, és ahogy az lenni szokott ilyen esetekben: iszonyatosan lassan őröltek malmaik, és (részben emiatt is) nem is mindig jártak sikerrel a bűnözők kézre kerítésében.

A XVIII. században szinte minden bűncselekmény esetében osztogatott halálbüntetések a viktoriánus kor elején visszaszorultak, és már csupán a gyilkosokra és az árulókra vonatkoztak. Ám a rengeteg bűnözővel mégiscsak úgy gondolták, hogy kezdeniük kell valamit - mert hát tényleg rengetegen voltak- , így a rabokat elkezdték Ausztráliába szállítani. Számuk az 1830-as évek elején érte el a csúcsát (becslések szerint szinte minden harmadik rabot hajóra raktak), majd az 1860-as években végleg leálltak a börtön-szigetre szállítással. A cellákban raboskodó embereknél sokféle bánásmódot is kipróbáltak: az 1830-as és 1840-es években például elszigeteltségben, és csendre kárhoztatva kellett élniük, magukra hagyva őket saját gondolataikkal, és az erkölcsi vezetőként szolgáló Bibliával. Később már munkára is kötelezték őket, és rendszeres találkozásokat biztosítottak nekik a lelkésszel, elősegítve ezzel javulásukat. Ám század végén, ahogy a bűntettek okait elkezdték megérteni, az orvos és a pszichiáter is legalább annyira fontos látogatóvá vált, akárcsak a lelkész.

A nyomtatott sajtó terjedésének nagy része volt abban, hogy a komolyabb bűnesetek, mint a hidegvérű gyilkosságok, széles körű érdeklődésre tartsanak számot. Az írástudók számának emelkedése, a sokszorosítás elterjedése valamint a közlekedés felgyorsulása mind-mind hozzájárult a hírek gyors terjedéséhez, így könnyen lehetett egy véres gyilkosság igazi szenzáció. A viktoriánus kor emberei szinte szomjazták a rémhíreket, és ezt az újságok ki is használták. 1842-ben a Punch magazin így viccelődött ezzel: "Kereskedő közösség vagyunk - kalmárnép. A gyilkosság kétségkívül egy rendkívül sokkoló bűn, ugyanakkor viszont ha már megtörtént, ami megtörtént, akár pénzt is kereshetünk rajta." - irodalmi és valódi gyilkosok árasztották el az újságok hasábjait, és a nép borzongva imádta. Dalokat is írtak az esetekről - olykor némi erkölcsi tanulsággal, de leggyakrabban inkább komikus hangvételűeket, amelyeket aztán az emberek otthon a család körében vagy a kocsmákban énekelhettek egy pint sör felett.  Ha a valódi gyilkosságokat tekintve éppen uborkaszezon volt, akkor az újságírók nem restelltek kitalálni nem létezőeket is. 
1849-ben Maria és Fredrick Manning által elkövetett gyilkosság a kor egyik legnagyobb szenzációja lett. Egy barátjukat ölték meg a pénzéért majd a holttestet a konyhájuk padlója alá rejtették. A kivégzések akkoriban már egyre ritkábbak voltak, a nőké még ritkább, de egy házaspáré viszont már tényleg az elmondhatatlanul ritka kategóriába volt sorolható. Elképesztően nagy példányszámban keltek el a róluk szóló hírek és pamfletek, és kivégzésükön a szép számmal összegyűlt érdeklődők helyjegyeket vásároltak nem csupán a tömlöcük ablakánál, hanem még a tetőkön is. Az amerikai regényíró, Hermann Melville, naplójában leírta, hogy társával fejenként félkoronát fizettek egy-egy állójegyért az egyik tetőn, hogy láthassák a kivégzést. Azonban mivel sokan csak álmodozhattak arról, hogy eljutnak ide, nekik is kitaláltak valamit kíváncsiságuk csillapítására: Manchesterben például viaszbábukat készítettek a Manning házaspárról, sőt Madame Tussaud is megígérte, hogy elkészíti kivégzésük reprodukcióját.
1888. őszén Hasfelmetsző Jack bár egy viszonylag kis területen végezte ámokfutását a londoni East Enden, mégis hamar irtózatos pánikot okozott szerte Angliában az újságoknak köszönhetően. Az erőszak, különösen némi szexuális borzongással, hamar eladta a lapokat. Hasfelmetsző Jack minden rémtette ellenére jó üzlet volt - és még ma is az.

Maria and Frederick Manning

Maria and Frederick Manning

Olvasgatnivaló:
Drew D. Gray: Crime, Policing and Punishment in England
http://www.bbc.co.uk/history/british/victorians/crime_01.shtml
http://www.loyno.edu/~history/journal/1999-2000/Kinsler.htm
Victorian Crime &Punishment: http://vcp.e2bn.org/justice/ --> ez amúgy egy nagyon király weboldal, tele érdekesebbnél érdekesebb esetekkel a viktoriánus korból.

Értekezés a disztópiákról

"Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos."
 George Orwell

Az utóbbi években a szórakoztató irodalom - különösen a young adult - terén egyre inkább helyet követel magának a disztópia mint olyan. Azonban ebben az esetben szerintem korántsem a vámpíros, vérfarkasos-vonulat érthetetlen felkapottsága játszik szerepet, hanem a mai világban jelenlevő kulturális, társadalmi és morális kérdések megválaszolására hívták ezt a műfajt újra életre. A miértekre és a hogyanokra ebben a bejegyzésemben próbálok válaszokat találni, némi szórakoztató népnevelő szándékkal. 

A jövő lehetséges kimenetele mindig is foglalkoztatta az embereket - talán már azóta, hogy az idő fogalmát megalkottuk magunknak - , s az is hogyan is lehetne ez a jövő a lehető legjobb, hogyan élhetnének az utódaink mindenféle probléma nélkül - nem csupán egyéni, hanem társadalmi szinten is. Már Platón az Állam című művében is igyekezett felvázolni egy ideális társadalom képét: azt a világot, ahogy szerinte a dolgok a legjobban működhetnének. Ám nem csak a pozitív jövő alkotja párbeszédei témáját: a VIII. könyvben a hibás államformákról is értekezik, azaz olyan jövőképekről, amelyben a boldog jövő létrehozhatatlan lenne. A hibás államformák metamorfózisára is részletesen kitér, azaz hogy süllyed egyre lentebb és lentebb ez az egész, mígnem végül a türanniszok zsarnoki uralmában tocsognak az elszenvedők. 

S Platón filozófiai eszmefuttatása tulajdonképpen magában hordozza a jövő két faék egyszerűségű lehetséges kimenetelét: mégpedig vagy csudijó lesz minden vagy nagyon szar. És most itt álljunk csak meg egy percre, hogy érezzük ennek a kijelentésnek a zsenialitását és egyben súlyát is. Látszólag egyszerű dolog ez, nem szükséges ehhez platóni magasságokba emelkedni, ámde gondoljatok bele, mégis csak mekkora óriási dolog ezt leírni és több oldalon keresztül lamentálni rajta! Hiszen - mai tudásom szerint - mégis csak ő volt az első, aki ezt az egészet leírta, és rendszerezni próbálta a lehetséges végkimeneteleket, megalapozva ezzel egy több ezer évvel utána kifejlődött irodalmi műfaj alapjait. Minden, de tényleg minden itt kezdődött. Bár azt hiszem, Katniss nem mondana neki köszönetet ezért. 

Ha már Platón szóba hozta, azt hiszem nekünk is jó lenne tisztázni itt az elején az utópia-disztópia fogalompár különbségeit. Szóval:

utópia: Az utópia többnyire jövőbeli, a tökéleteshez közeli fejlettségi szinten álló emberi társadalmat, illetve egy ilyen társadalmat leíró irodalmi művet jelent. A szó eredete szerint görög. Az „utópia” kifejezés két görög szó, a „nem” (ou – ου) és „föld / hely” (toposz – τόπος) egyesítéséből származik, a jelentése „seholsem” vagy „sehol-hely”. A szót úgy alkották meg, hogy az eutopia (annyit tesz: jó hely) szóra is hasonlítson. Az eredeti kontextusban a szó mindkét jelentéstartalommal bírt, magát a terminust Morus Tamás alkotta meg a nemes egyszerűséggel Utópia címre keresztelt, remekbe szabott könyvében 1516-ban. 

disztópia: A disztópia vagy antiutópia egy társadalom víziója, mely ellentétes az utópiával. A legtöbbször negatív jövőképet mutat, ahol a hatalom elnyomás alatt tartja a népet, korlátozva őket egyéni szabadságukban. A disztópikus társadalmakban általában az életkörülmények nyomorúságosak, a szenvedés, a szegénység, az elnyomás, az erőszak, járványok és szennyeződések jellemzik.

Kifejezetten disztópikusként kikiáltott irodalmi művel jóval később bukkantak fel az irodalom polcain, mint a boldog jövőképet lefestő társaik. A társadalom jobbá tétele a felvilágosodás kora környékén kezdte igazán foglalkoztatni Európa gondolkodóit - persze, korábban is jelen volt, de talán ez volt az az időszak, amikor inkább előtérbe került - , ám a negatív jövőképek, vagyis hogy ez az egész mindenség balul sülhet el, a globális háborúkkal sokkolt XX. század termékei lettek igazából. 

Ez az utópia-disztópia párosa azonban csak látszólag ellentéte egymásnak. Véleményem szerint mind a kettő ugyanarról a jövőről beszél, csupán a szemszög változik a két műfajban. Míg az utópia elsősorban a hatalom, a "felsőbb jó" oldaláról mutatja be a dolgokat, addig a disztópia ugyanezt a jövőképet a kisemberek szemén keresztül láttatja. Az utópiák már Platóntól kezdve Morus Tamáson át a társadalmi elégedettség, a paradicsomi állapot elérésének érdekében a konformitás megvalósítására törekszenek. Hiszen rájöttek: az igazi boldogság, a konfliktus mentesség csak úgy érhető el, ha mindenki egyforma, ha mindenki mindenre ugyanúgy reagál - hiszen csak így működhet a gondosan kigondolt elmélet. Valamit valamiért. Az utópia az egyéniség temetője. Ám az utópia efelett mind szemet huny, hiszen ez a műfaj nem a kisemberek szemén keresztül láttatja a dolgokat, hanem csak a célt mutatja: íme, elértem a boldog társadalom állapotát. Ezt csináld utánam! Igen ám, de milyen áron?!

A boldog társadalom, mint globális dolog, azonban elérhetetlen. A boldog társadalom lemondásokkal, áldozatokkal járhat; ám maga az ember hiába társas lény, saját egyéni boldogulása mégis valahol előbbre való, s mindig akadni fognak olyan személyek vagy csoportok, akik ki mernek állni a többség ellen saját magukért. A való életben ez pontosan így működik: egy csoport elnyomásban él, harcol a maga igazáért, felülkerekedik, hogy aztán később egy másik elnyomott csoport fellázadhasson a többségbe kerültek ellen. Ez a történelmünk dinamikája, ami persze sokakat becsaphat: azt az érzést keltheti bennünk, hogy tartunk valahová, hogy fejlődünk, és hogy végül, hosszú utak során elérhetjük a boldogság állapotát. Azt az állapotot, ami után már nincs dinamika, már nincs mozgolódás, hiszen mindenki elégedett és boldog. 

A véres XX. század sokat megélt és látott embere, aki látta az egész világot vérben tocsogni; aki a diktatórikus ideológiák agymosását szemtől szembe megtapasztalhatta a világ szinte bármely pontján immár, elvesztette a reményét a szebb jövőben. Látta, hova vezethetnek a megvalósuló eszmék, s fizikailag megtapasztalhatta, milyen áldozatokkal járhat a felsőbb jó szolgálata. Nem csoda, hogy ebben a kiábrándult korban jelentek meg az első igazi disztópiák Huxley 1932-ben megjelent Szép új világ című regényével az élén, amelyet aztán az 1984, a Harc a szalamandrákkal vagy a Fahrenheit 451 követett. 

Ám az igazi disztópia-cunamit, Lois Lowry: Az emlékek őre című regénye indította el, amely az első ifjúsági témájú disztópia volt, s ezt követően a 2000-es évek elejére egyre több és több ilyen műfajú regény jelent meg a könyvpiacon, s ma már az egyik legsikeresebb és legütősebb young adult műfajnak titulálhatjuk. Ez persze nem lehet véletlen, hiszen a műfaj sajátosságai nagyon jól illenek a lázongással, a szülői hatalom folytonos megkérdőjelezésével, a világ megváltoztathatóságába vetett hittel nyakon öntött tinédzserkorhoz. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években ez a korcsoport sajátította ki igazán ezt a műfajt magának, hiszen alapvető szellemisége talán hozzájuk áll a legközelebb.
Biztos vagyok benne, hogy ez a műfaj több komponensből álló okok miatt került fel a világirodalmi slágerlisták élére. Nyilván beszélhetünk az ifjúsági irodalom kiterjesztéséről, ami az utóbbi évtizedekben egyre inkább árnyalódik (mind műfajban, mind korosztály szerint), valamint a világpolitika terén jelenleg fennálló enyhén puskapor szagú levegőről, amely szinte már csak a megfelelő gyújtószilánkra vár a robbanáshoz. Illetve talán a technikai vívmányok elképesztően gyors fejlődése és az ezzel járó morális kérdések felröppenése is kivetül ilyen szinten az irodalomra.

S hogy mit a hoz a jövő a disztópiák szempontjából? Mennyire tekinthetjük majd ezt csak egy múló divatműfajnak pár év múlva? Talán ez megjósolhatatlan. Mindenesetre most szerintem megvan a maga létjogosultsága.

Fontosabb disztópiák, amelyeket olvastam illetve amiket csak tervezek elolvasni:

1. George Orwell: 1984
2. George Orwell: Állatfarm
3. Aldous Huxley: Szép új világ
4. Ray Bradbury: Fahrenheit 451
5. Lois Lowry: Emlékek őre
6. Suzanne Collins: Éhezők viadala
7. Veronica Roth: A beavatott
8. James Dashner: Az útvesztő
9. Lauren Oliver: Delírium
10. Dan Wells: Részben ember
11. Scott Westerfeld: Csúfok
12. Ally Condie: Matched
13. Kiera Cass: A párválasztó
14. H. G: Wells: Az időgép
15. Marissa Meyer: Cinder
16. Kurt Vonnegut: Macskabölcső
17. Rick Yancey: Az 5. hullám
18. Philip K. Dick: Ember a fellegvárban
19. Jasper Fforde: Shades of Grey
20. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
21. Karel Capek: Harc a szalamandrákkal 
22. Pierce Brown: Vörös lázadás
23. Karen Thompson Walker: Csodák kora
24. Anthony Burgess: Gépnarancs
25. Catherine Fischer: Incarceron
26. Dmitry Glukhovsky: Metro 2033
27. Robert Merle: Védett férfiak, Malevil
28. Victoria Aveyard: A vörös királynő
29. Samantha Shannon: Csontszüret
30. Neal Stephenson: Seveneves - A hét Éva

Hemingway kedvenc törzshelye

Mert most épp' Hemingway -t olvasok - ma reggel felébredtem, és miközben iszogattam a kávém, arra gondoltam, hogy nekem most Hemingway-t kell olvasnom. S lőn. - , és pont ehhez a részhez értem. mindjárt idézem
...
és aztán muszáj volt rákeresnem a guglin, mert ezt látnom kellett.

(Hemingway és Sylvia Beach a Shakespeare és Company bejáratánál.

Forrás: paris-museums.org)

"Akkortájt nem volt pénzem könyvet venni. Olvasnivalót a Shakespeare és Társai kölcsönkönyvtárából, Sylvia Beach rue de l'Odeon 12. szám alatti könyvtárából és könyvesboltjából kölcsönöztem. Meleg és derűs helyiség volt ez a bolt a hideg és széljárta utcában, télen nagy kályha fűtötte, s mindenütt könyvek álltak, az asztalokon, a polcokon, új kiadású könyvek a kirakatban, a falon pedig híres írók fényképei, élőké és holtaké egyaránt. Valamennyi fénykép olyan volt, mintha pillanatkép lenne, még a halottak is úgy festettek rajtuk, mintha valóban élnének még. (...)

(kép forrása: lightstalkers.org )

Mikor először jártam benn a boltban, nagyon bátortalan voltam, hiszen még annyi pénzem sem volt, hogy beiratkozhattam volna. Fizessem ki a letétet, mondta Sylvia, amikor majd tudom; kitöltötte a kölcsönzőjegyet és felhatalmazott, hogy annyi könyvet vegyek ki, amennyit akarok.

Semmi oka nem volt rá, hogy megbízzon bennem. Nem ismert, az a cím pedig, amit bediktáltam - a rue de Cardinal Lemoine 74. - szegényszagúbb már nem is lehetett volna. Mégis nyájas volt, lekötelező és szíves, s mögötte meg bent az épület belső udvarára nyíló hátsó helyiségben mindenütt plafonig érő polcok és polcok a könyvtár kincseivel. "

(Részlet Hemingway: Vándorünnep c. regényéből, fordította: Göncz Árpád)

(grapesonavine: Shakespeare Company. Paris, France.
forrása: prettybooks.tumblr.com )

A Shakespeare and Company nevezetű könyvesbolt 1919-ben nyitotta meg először kapuit Párizsban, és a Hemingway által is emlegetett Sylvia Beach volt a tulaja. Ez akkor még a rue Dupuytren 8. szám alatt volt, ami hamar szűkös helynek bizonyult. Így 1922-ben az egész bolt kénytelen volt egy nagyobb helyre költözni, a rue de l'Odeon -ra. A húszas években rengeteg híres író visszajáró vendége volt (pl. Hemingway, Ezra Pound vagy éppen James Joyce), tisztára pezsgő élet lehetett ott akkoriban...
Végül, 1941-ben a német megszállás alatt mindennek vége szakadt. A könyvesbolt bezárt, és soha többé nem nyitotta meg újra kapuit.

Amit ma Shakespeare and Company néven ismerünk - és ahova bármely párizsi vagy éppen Párizsba látogató könyvszerető ember bekukkanthat - 1951-ben George Withman alapította. A könyvesbolt leánykori neve "Le Mistral" volt, de 1964-ben végül Shakespeare and Company -vé avanzsált Sylvia Beach emlékére. Manapság könyvesboltként és könyvtárként is egyaránt funkcionál, polcain pedig leginkább az angol irodalom - legyen az népszerű vagy éppen kevésbé ismert - remekeiből lehet válogatni.
Végigbogarászva a neten fellelhető képeket erről a boltról, teljesen levett a lábamról. Szerintem egyszerűen varázslatos a könyveknek ez a kissé dekadens és túlzsúfolt elrendezése a régi, ütött-kopott bútorok között - olyan igazi kuckós feelingje van.
Nem is csodálkozom, hogy az Éjfélkor Párizsban és a Mielőtt lemegy a Nap című filmekben is feltűnt.
...
Igazából, csak ennyit akartam :-) Na, megyek és folytatom tovább a Vándorünnepet, hogy legalább lélekben Párizs utcáin sétálhassak.

A boltról a tényeket a wiki-ről merítettem.
Aki pedig szeretne még sok-sok szép könyvesboltot nézegetni, és róluk álmodozni, annak szívből ajánlom Christina bejegyzéseit: ITT és ITT kedvére böngészheti magát :-)

Charlotte Brontë megkerült házi feladata

Ismét egy kis érdekességre bukkantam internetes szörfözésem eredményeként, és ezek után tényleg kezdem azt hinni, hogy külföldön csak úgy hemzsegnek az elveszett, majd újra felfedezett cuccok. Volt itt ugye szó Jane Austen igaz/hamis portréról, most pedig egy kézirat került a középpontba. De eközben az is bebizonyosodott számomra - csak úgy mellékesen - , hogy tök jó dolog csak úgy olvasgatni a neten, mindenféle cél vagy ilyesmi nélkül. Bár, ehhez hozzátenném, hogy eléggé időrabló is.

Brian Bracken, elismert Brontë-kutató, Charlotte Brontë elveszett írására bukkant a Musée de Royal Mariemont levéltárában. A rövid kis történet pár hónappal Charlotte Brüsszelbe érkezése után íródott, és amolyan iskolai házi feladat volt, amit ( a Shelia Kohler regényben csak Mr. H. -ként emlegetett, jajj... az a könyv...) Constantin Heger adott fel tanítványainak. A fabula címe L'Ingratitude, és egy patkányról szól, aki édesapja túlzott gondoskodásától menekülve nekivág a nagyvilágnak, hogy kalandokat keressen - a mese végül szomorú véget ér. A nyelvtani és mondatszerkesztési hibáktól hemzsegő történet (Charlotte ugyanis franciául írta) megírása 1842 március 16.-ára van datálva, és nagy valószínűséggel a házi feladat célja az volt, hogy a tanulók La Fontaine állatmeséinek stílusában írják meg.
Különben ez a legkorábbiként ismert házi feladata a Brüsszelben töltött időkből. Harminc ilyen írásról van tudomásuk, amit a nővérek (Emily és Charlotte) Heger óráira írtak.


A kéziratról egyébként 1913 körül hallottak utoljára, amikor Heger fia, Paul odaadta egy iszonyatosan vastag pénztárcával rendelkező belga magángyűjtőnek, aki nagyon ácsingózott egy Charlotte vagy Emily által írt levélért, de helyette ezt kapta. (meg pluszban még négy levél másolatát)
A kéziratot már fel is töltötték, ITT el lehet olvasni az eredeti szöveget és annak angol fordítását is. Az itt látható fénykép is arról a helyről származik.

Most egyébként azon gondolkodom, hogy vajon ez a házi feladat egyáltalán releváns elemnek tekinthető-e Charlotte életművében, és úgy egyáltalán: van-e értelme a kutatóknak ezzel foglalkozni, vagy csak annyit ér, mint teszem azt: egy padlásról előkerült, ősrégi bevásárlólista?

A Dickens bicentenáriumról

Az van, hogy a The Guardian már a decemberben megnyitott londoni kiállítás óta a 2012-es Charles Dickens bicentenáriumtól hangos, és nagyon kíváncsi lettem, hogy ez az egész mit is takarhat valójában, így utánanéztem a dolgoknak.

Hát, kérem szépen, kutatásaim szerint (aki esetleg nem tudná) most teljes mértékben kitört a Dickens-mánia az egész világon - amibe majd reményeim szerint én is bekapcsolódom egy csöppnyit. Nem a divat kedvéért, egyébként is terveztem már a Karácsonyi ének óta olvasni valami mást is az írótól. Habár, ahogy magamat ismerem, lehet, hogy a Dickens-mánia majd akkor fog rajtam kitörni, mikor elmúlik ez a tobzódás... (különben marhára nehéz legépelni azt, hogy bicentenárium. De komolyan. Állandóan félrenyomom a betűket....próbáljátok csak ki!)



Hol tartottam? Ja, igen: szóval kitört a Dickens-láz, tombolnak a rajongók világszerte, és a 2012-es év végéig rengetegsok csuda klassz esemény meg egyebek keretében emlékeznek meg az angol irodalom egyik legnevesebb írójára. Az ereszd-el-a-hajamnak még külön honlapot is készítettek, ahol mindenről tudomást szerezhetünk. Így például az éppen futó, vagy a közeljövőben megrendezendő kiállítások listáját is megtekinthetjük (és tényleg sok ország részt vesz benne, úgy mint pl. Svájc vagy éppen a U.S.A. ) És például milyen tuti dolog már, hogy az egyik könyvtár olyan Dickens könyvklubot szervez, ahol a megjelenés csakis viktoriánus ruhában engedélyezett.... oda én is el akarok menni! De a modern kor vívmányainak hála, internetes könyvklubok is létrejöttek, így például a (z igazán meglepő elnevezésű) Dickens Book Club, amelyhez a Twitteren és a Facebook-on keresztül is lehet csatlakozni.

De nem csupán kiállítások és könyvklubok alkotják a programot, rengeteg fesztiválra és egyéb ünnepségekre is ellátogathatunk (vagyis -hatnánk, ha arrafelé élnénk...) . Február 7-én például beszélgetésekkel, filmnézéssel, zenével és tánccal egybekötött hatalmas születésnapi tomboláson vesznek részt a szerencsés vendégek, vagy pár kilométerrel arrébb, a Shrewsbury-ben található Lion Hotelben pedig Dickens ük-ükunokájával találkozhatnak, aki színész lévén, egy egyszemélyes előadással fogja szórakoztatni a közönséget. (reméljük, szórakoztatóbb lesz, mint ahogy ez első hallásra hangzik... )

És persze, a színházi előadásokról, filmekről, tévéműsorokról pedig ne is beszéljünk, amik majd egész évben kiszolgálják a Dickens-lázban tomboló emberek/országok ízlését.

Egyébként ez olyan jó bulinak hangzik, nem? Nekem legalábbis annyira megtetszett ez a dolog. Tudom, elcsépelt befejezésnek tűnik, de úgy szeretném, ha egyszer itthon is lenne valami hasonlóan nagy tombolás valamelyik írónk/költőnk tiszteletére... (és igen, tisztában vagyok vele, az ilyesmiken tök felesleges keseregni, de hát ez van.)

Jane Austen elveszett portréja?

Ezt a képet bizonyosan sokan ismeritek. Igen, ő Jane Austen néni, és ezt a képet testvére, Cassandra készítette vízfestékkel még 1810-ben.

Hát, nem egy Monet pingálta az egyszer biztos, de jobban sikerült, mintha én csináltam volna. Mindenesetre nem rossz kép ez, de hát mégis csak ez az egy darab úgymond autentikus portréja létezik...(illetve ennek még egy 1870-es átdolgozása)

Aztán a napokban olvastam a Guardian oldalán, hogy Jane Austen egyik életrajzírója, nevezetesen Dr. Paula Byrne egy árverésen mégis ráakadt egy új Jane Austen portréra. Pontosabban nem ő, hanem a férje lepte meg őt ezzel a kis ajándékkal. Eredetileg "Jane Austen képzeletbeli portréja"-ként volt aposztrofálva, és egy magángyűjtemény darabjaként került árverésre, a kép hátoldalán pedig az alábbi felirat volt olvasható: "Miss Jane Austin". Ám Dr. Byrne mikor megpillantotta, rögtön felismerte a jellegzetes Austen-i orrot. Véleménye szerint ez egy teljesen hiteles portré, hiszen a családjára jellemző arcvonások mind megtalálhatóak - s úgy véli, hogy ez egy úgymond "képzeletből festett" arckép esetében nem igazán lenne valószínű (habár, szerintem miért ne lenne? ). A grafitrajzot egyébként 1815 körülre datálja.

Persze, most folyik a vita más szakértőkkel, hogy ez most tényleg ő vagy mégsem? Mondjuk, én továbbra se tudom, hogy mit gondoljak erről a képről, pedig már jó ideje ezen járatom az agyam. Mindenesetre, ha ez mégis ő, akkor (ahogy ezt Dr. Byrne is megjegyezte) ez a kép valóban egy teljesen más Jane Austen-t tár elénk... nagyon kíváncsi vagyok, hogy mire jutnak majd a kutatók.


És íme a kép:

(Jane Austen as pictured in the portrait discovered by Dr Paula Byrne. Image: Courtesy Dr Paula Byrne)