2018. október 28., vasárnap

A párizsi feleség

"A könyvek által hihetetlen kalandokat éltem át. A takaróm alatt üldögéltem, alig moccantam és senki sem tudhatta, hogy az elmém együtt sodródott és a szívem megtelt a történetekkel. Bármilyen világba belecsöppenhettem, és minden külön értesítés nélkül eltávozhattam.."

Előfordul olykor olyasmi, hogy az ember szinte biztos benne, hogy egy bizonyos könyvért totálisan odáig lesz. Mert olyanok szeretik, akikkel általában megegyezik az ízlése vagy mert olyan dologról szól, ami már önmagában is instantszerelmet kéne kiváltson a fülszöveg elolvasásánál. De aztán nem jön az a bizonyos szikra, nem jön az önfeledt belefeledkezés boldogsága, csak valami megmagyarázhatatlan távolságtartás, és a hűvös idegenség érzése. Paula McLain regényével pontosan ez esett meg. 

Mit lehet tenni ilyenkor? Egyszerű: vagy becsukni az x. oldal után vagy kitartani a végsőkig, "hiszen olyan ígéretesen indult minden" és ebbe az ígéretbe kapaszkodni. Kitartottam Hemingway miatt, a korábbi vélemények miatt. De sajnos nem okozott nagyobb katarzist nekem, mint anno a Napkeringő című regénye. Nem volt rossz, de nem érzem az élmény maradandóságát vagy azt, hogy több lettem volna az elolvasásával.

Paula McLain regénye az egyik legnagyobb amerikai író, Ernest Hemingway első házasságának állít emléket Hadley, a feleség szemszögén keresztül. Elmeséli megismerkedésük történetét, végigkövetjük Hemingway-t az íróvá válás rögös útjain, és mesél azokról a legendás párizsi évekről, amikről maga Hemingway is írt a feledhetetlen Vándorünnep című írásában. 
Beszél a boldogságukról és a nehézségekről is: amikkel együtt néztek szembe, és azokról is, amik közéjük álltak. Hiszen nem könnyű egy olyan ember feleségének lenni, aki az irodalom halhatatlanjai közé szeretne bekerülni. Ez Hadley-től is sok lemondást, türelmet és áldozatot követelt, olykor túl sokat is. De ő vállalta, még ha nehéz is volt - egészen addig, amíg Ernestnek szüksége volt rá.  Két nem éppen átlagos ember kapcsolatának, házasságának a története ez a könyv egy nem éppen átlagos korban. Szabadságok és kötöttségek, célok és áldozatok, hullámhegyek és hullámvölgyek váltogatják egymást az évek alatt, míg végül a mérleg megállapodik az egyik oldalon. 

"Ernest egyszer azt mondta, hogy a paradicsom perzsa eredetű szó, és azt jelenti „fallal körülzárt kert”. Akkor tudtam, hogy érti, milyen fontosak a boldogságunkhoz az egymásnak tett ígéreteink. Az ember csak akkor lehetett valóban szabad, ha tudta, hol áll a fal, és ezt tiszteletben tartotta. A falaknak nekidőlhettünk, mert léteztek; azért léteztek, mert nekik dőltünk. "

Alapvetően érdekes volt, tetszett ez a Vándorünnep más szemszögből elképzelés. A problémát maga a kivitelezés okozta, aminek lektűri egyszerűsége éles kontrasztot alkotott a választott témával. Paula McLain szerintem egy teljesen átlagos szerző, akiből hiányzik az a plusz, amit az általa választott történetek megérdemelnének. Már a Napkeringőnél is kicsusszant a kezei közül Beryl Markham alakja, és most Hadley-vel és Ernesttel kapcsolatban is ezt éreztem kicsit. Bár itt nem volt olyan vészes a helyzet mint a másik regényénél, mert alapvetően jó irányba puhatolózott szerintem, de valahogy mégse sikerült őszintén átadnia a két ember lelki rezdüléseit. Folyton azt éreztem, hogy minden egyszerűsítve van vagy hiányzik a tettek mögött igazán felépített motiváció. A karakterek nekem nem álltak biztos lábon, mintha csak szerepet játszó színészekről olvastam volna, akik nem tudták beleélni igazán magukat a rájuk osztott szerepbe.

Most már világossá vált előttem, hogy Paula McLain egyáltalán nem nekem ír, még akkor sem, ha a könyveinek témáit érdekesnek találom. Van valami, ami nem passzol nálunk sosem, nem találjuk meg azt a közös hangot, ami megalapozhatná a boldog belefeledkezésemet a történeteibe. A párizsi feleség egy tényleg nagyon szomorú csalódás volt nekem, mert annyian szeretik ezt a történetet. Szeretni akartam én is, de nem igazán ment.
Ha Párizsról és Hemingwayről akarok olvasni, inkább megmaradok a Vándorünnepnél.


"Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatérünk, bárhonnan, bármennyit is változott Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk, és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs." (Ernest Hemingway: Vándorünnep)

Paula McLain: A párizsi feleség
The Paris Wife
Fordította: Csonka Ágnes
Alexandra Kiadó
376 oldal

4 megjegyzés:

Amadea írta...

Elég régen (hű, csak 2014-ben...) olvastam ezt a könyvet, akkor nagyon szerettem, lírainak, szomorkásnak találtam a hangulatát. Ehhez képest a Napkeringő egyáltalán nem tudott megfogni, pedig csak két évvel később olvastam. Vagy az én ízlésem változott, vagy az utóbbi könyv sikerült kevésbé, hasonlóak voltak a problémáim, mint neked.
Elvileg jön a szerző könyve magyarul Martháról, a harmadik feleségről, érdekes teszt lesz.:)

Heloise írta...

Nekem nagyon hasonlónak tűnt amúgy a Napkeringőhöz - mármint stílus tekintetében is. De amúgy biztos az is benne van ilyenkor, hogy x idő elteltével változik az ember ízlése, de az is lehet, hogy csak jókor talált meg téged anno jó helyen - vagy csak simán nem nekem ír McLain :D
Nagyon kíváncsi leszek én is, hogy mit fogsz róla mondani majd! Én most már letettem róla véglegesen - na jó... Ha nagyon rajongani fogsz érte, lehet (de csak lehet :P) hogy adok neki egy esélyt még. ;)

Amadea írta...

Fogalmam sincs, mikor kerül sorra, megveszem-e egyáltalán, egyelőre valamennyire érdekel, maradjunk ennyiben.:)

Heloise írta...

Szóval egyszer-talán-valamikor. :)))

Follow Me @photos_from_anna