Ha Patricia nem hívja fel a figyelmem erre a könyvre, számomra biztosan elsikkadt volna a megjelenések között. Pedig igazán kár lett volna érte! Szerintem egy igazán belevaló és szeretnivaló ifjúsági regény ez, Lakatos István illusztrációi pedig még rátesznek erre az egészre egy lapáttal. A Könyvhét utolsó napja amolyan uborkaszezon volt: kiültünk a szökőkút mellé, és vártuk az esőfelhőket, amiket nem tudom hány időjárással foglalkozó weblap ígért. Addig is, bele-belelapoztunk a standunkon levő könyvekbe, én pedig leragadtam Dóka Péter ifjúsági regényénél.

A kórházak nekem igazi mumusok, még így érettebb fejjel is: kiskoromban sok időt töltöttem ott, és mindig hatalmas trauma volt számomra (meg a nővérek számára is), ha bent kellett maradnom. Még mindig bennem van, ha belépek egy ilyen épületbe egyszerűen görcsbe rándul a gyomrom, és legszívesebben ajtót feltépve rohannék minél messzebbre onnan. Szóval, néhány szereplővel nagyon együtt tudtam érezni.

A történet kezdetén egy Olivér nevű kisfiú leesik egy magas fa tetejéről, és ezért kórházba kerül, ahol kénytelen pár napot ott tölteni. Megismerkedik a csehovi 6-os kórteremben levő gyerekekkel, és persze, a furcsa, nem igazán kedves kék hajú lánnyal is, aki a kerekesszékében ülve morcoskodik a világra. S hogy ki is ő? Mi az ő története? Ez derül ki nagyrészt a regényből, amelyben Olivér megpróbál megváltást hozni számára.

Nem volt semmiféle előítéletem a regénnyel kapcsolatban, talán csak annyi, hogy icipicit (de tényleg csak icipicit) féltem, hogy hatásvadász lesz, de ez a hangyányi félelmem teljesen alaptalan volt. Vannak benne szomorú részek vagy momentumok szép számmal, mint például az unokáját váró nagypapa, de ezeken mégsem csámcsog oldalakat, inkább csak finoman megmaradnak a háttérben, elegánsan mélyítve a történetet - s így belőlem sokkal erősebb érzelmeket váltott ki, mint ahogy gondoltam volna. Tetszett, ahogy az álomvilágot és a valóságot össze-összemosta: ahogy Olivér álmai lassan  bekúsztak a történetbe, és belekavarodtak a valóság szeletébe. Ezek abszolút lendítettek az egyébként is nagyszerű történeten. Amolyan ifjúságisan könnyed, humorral átszőtt regény ez, amelyben igenis komoly témák kapnak helyet, mint például a halál kérdése vagy éppen a depresszió, és ezt mindenféle szépítés nélkül. A könnyed és a nehéz határán egyensúlyozik, s a végeredmény valami egészen különleges hangulat. Szívfájdalmam csupán a mellékszereplők miatt van talán, én nem nagyon éreztem a "súlyukat", és név szerint nem is tudnám megmondani, hogy melyikük is a csajozós Don Juan, melyik a kövér és melyik a nyeszlett. Kicsit haloványak maradtak nekem, annak ellenére, hogy mindegyiküknek megvolt a maga drámája, de emellett azért azt is hozzátenném, hogy a történet terjedelme miatt ezért valahogy mégsem tudok haragudni. És hát ott van Mira karaktere, aki azért ezt mind el tudta feledtetni velem.

Örülök, hogy megjelent ez a könyv, és még nagyobb öröm, hogy elolvashattam. Kellett ez itthonra, én is azt mondom. Remélem, a célközönségnek is (kiskamasz/kamasz korosztály) legalább ennyire tetszeni fog Dóka Péter története , és még sok-sok ilyet kívánok.

Dóka Péter: A kék hajú lány
Illusztráció: Lakatos István
Kiadó: Móra Könyvkiadó
Oldalszám: 88

Szerelem a palackban

Múlt szerdán borult volt az ég: az eső olykor-olykor szemerkélt, vagy erősebben rázendített, s a cseppek ütemesen doboltak a piros pöttyös esernyőm tetején. Mert bizony hosszú sétára indultam, mondván mert az egészséges, meg hát egyébként sincs most bérletem, és ráadásul mennem is kellett, mert jött a drótposta, hogy megérkezett a könyv, amit rendeltem. Mert hát rendeltem. Méghozzá Mariana Alcoforado: Portugál levelek című kötetét, amiről - szégyen, nem szégyen - nem hallottam addig, míg Amadea bejegyzését el nem olvastam.

Beértem az antikba, átvettem, és jól meglepődtem. Igaz, Amadea ugyan írta, hogy milyen pici könyv ez, de a kötet csöppnyiségének tudata mégis csak akkor jutott el hozzám, mikor fizikai valójában megláttam. Pontosabban: inkább nem láttam, ugyanis a hozzácsatolt számla és a nejloncsomagolás annyira beborította ezt a piciny könyvet, hogy nem láttam belőle semmit. Mikor hazaértem, gondoltam belelapozok mielőtt Catullus és Marcus Aurelius közé elhelyezném a polcon - mert van egy "pici könyvek"-polcom - , és végül a belelapozásból egy belefeledkezős olvasás kerekedett. A Szabó Magda által írt előszó - ugyanis ő volt a kötet magyarítója - rögtön megragadott, s a levelek stílusáról, gondolatiságáról írt mondataival az utolsó szóig egyetértek - mármint így utólag.

"Ha él benned még egy parányi érdeklődés életem iránt, írj gyakran nekem. Úgy megérdemlem azt a kis fáradságot, amibe kerül, míg tudatod, mit érez szíved, hogy megy sorod. De mindenekelőtt: jöjj, jöjj, látogass meg! Áldjon az ég, szinte nem tudok elszakadni ettől a papírtól, mert kezed közé jut majd valaha. Ó, bár nekem is ez a szerencse jutna osztályrészül! Jaj, mily esztelen is vagyok! Jól tudom, hogy ez lehetetlen. Áldjon az ég, nincs erőm többre már. Áldjon az ég! És szeress, örökké!"

A Portugál levelek szerzője egy apáca volt valamikor az 1600-as években. Kolostorának erkélyéről egy nap lepillantott, és egy tisztre lett figyelmes, aki épp' a lovát táncoltatta. Végül - külső segítséggel - szerelem szövődött kettejük között, ám sejthető, hogy a magányra ítélt apáca, aki korábban nem tapasztalt ilyen érzelmeket, sokkal komolyabban vette ezt a kapcsolatot, mint a világot járó, folyton szerelembe eső nyalka tiszt. A kötet öt szépirodalmi igényességgel megírt levelet tartalmaz, amelyet az apáca a szerelmének küldözgetett egy éven keresztül.

A levelek 1669-ben jelentek meg először, ám nem portugálul, hanem franciául. Fordítója pedig - állítólag - az apáca szerelme, a lovát táncoltató katona, azaz Chamilly gróf. Már a Portugál levelek első megjelenése is viharos sikert aratott. A wikipédia szerint öt kiadása jelent meg egy éven belül - s a XVII. században még kb. negyven kiadás követte. Szóval, egy igazi bestseller volt; illetve még a mai napig is annak számít.
Persze, joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon egy ilyen kötet, ami "véletlenül" ennyire nagyon illeszkedik az akkori idők irodalmi mainstreamjébe, és mindennek tetejében nem csupán irodalmi igényű nyelvezetről beszélhetünk e kötet kapcsán, hanem olvasóként még azt is rögtön észrevehetjük, hogy mennyire feszesen és jól megkomponált ívet alkotnak ezek a levelek, s ráadásul azt se feledjük el, hogy ekkoriban szinte bevett irodalmi gyakorlat volt fikciós műveket valódiként eladni az olvasóközönségnek, szóval mindennek tudatában joggal tehetjük fel a kérdést, hogy vajon ezek valódi levelek vagy csupán egy ügyesen tálalt fiktív levélregény? Szabó Magda egyértelműen Mariana Alcoforado szerzősége mellett teszi le voksát, ám a helyzet nem ilyen egyszerű. Utánaolvastam, és a vita máig tart irodalomtörténészi körökben: vannak, akik úgy gondolják, hogy az egészet Chamilly gróf írta; vannak, akik szerint valóban léteztek ezek a portugál levelek, de a gróf nem szó szerint fordította le őket, hanem itt-ott átköltötte, átfogalmazta, hogy könyvként eladható legyen; s vannak, akik szerint a levelek valóban egy portugál apáca alkotásai cakompakk.
S persze, valóban kalandosabb ez az utóbbi elgondolás, és az olvasási élményre is rárak némi pluszt - sőt! - , de én inkább maradok a kiábrándítóbb verziónál - vagyis hogy ezek fiktív levelek -, mert túl jól megkomponáltak, rengetegszer túl általánosan megfogalmazott érzésekről, emlékekről beszél, nagyon kevés benne a személyes élmény; s ráadásul a kötet túl szabályos érzelmi ívet alkot ahhoz, hogy az azt alkotó leveleket amolyan rögtönzött, és valódi bensőséges alkotásokként tekintsük. De ne legyen igazam! Bevallom, a másik verziót én is jobban szeretném igaznak tudni.

(kép forrása: www.fotocommunity.de)

Mert ha ezek a levelek - tegyük fel - valóban igaziak, akkor az még több érdekes és izgalmas kérdést vet fel, még pedig az irodalmi alkotások mibenlétének kérdéséről: például, hogy lehet-e úgy is műalkotás, ha nem olvasóközönségnek szánták? Képes-e úgy megszólítani, ha nem a megszólítás volt a célja? És persze, még napestig sorolhatnám, de inkább nem untatok senkit.

Egy a lényeg: így vagy úgy, akárki is írta ezeket a leveleket, gyönyörű olvasmány, ami érzékletesen ábrázolja a szerelem minden apró rezdülését az emésztő, vagy éppen szárnyakat adó szerelmen át egészen a lemondásig, a kedves nevének és a hozzákapcsolódó emlékek feledni akarásáig. Akár tudatos írások, akár nem, mégis van bennük valami mélységesen őszinte nyíltság, zsibbadó fájdalom, ami az egyik legátérezhetőbb szerelmes alkotások közé emeli ezt a kötetet. Még így, közel négyszáz év után is.

Mariana Alcoforado: Portugál levelek
Eredeti cím: Les Lettres Portugaises
Fordította: Szabó Magda
Kiadó: Móra
Oldalszám: 110
Eredeti ár: ? (én 500 Ft -ért vettem)

Éljünk, Lesbia!

Catullus összes költeménye

kiolvastam: 2010. november 5.

Még gimnáziumban ismerkedtem meg Catullus nevével, aki megénekelte, hogy képes egyszerre gyűlölni és szeretni. S tanárnőnk hiába zengedezett ódákat erről, hogy ez milyen nagy dolog, hogy ezt a kettős érzést felismerte és leírta, engem mégse tudott hatalmába keríteni. Untam ezeket az órákat, mert a verseket is untam.

Aztán még elsőéves egyetemistaként felvettem egy római irodalommal foglalkozó szemináriumot, s máris másként tekintettem a régiekre. Képes lettem átérezni a régiek nagyszerűségét, talán azért, mert én is érettebb lettem. Be is szereztem egy Catullus kötetet, amire tegnap portörlés közben rábukkantam, s gondoltam, épp csak beleolvasok, de aztán ott ragadtam, képtelen voltam letenni a kezemből. Catullust most még inkább élveztem olvasni, mint ezelőtt bármikor.

A költőről egyébként nem sokat lehet tudni, születésének és halálozásának a dátumát csak valószínűsíthetjük, s életéről az irodalomtudósok sem tudnak többet, mint amennyit versei elárulnak. Szíve hölgye, Clodia, egy konzul felesége volt, akinek nevét ma Lesbiaként ismeri a világ, s a gimnáziumi tananyagnak hála, mindenki tudja, hogy volt egy madárkája. Bár, azt a verset még mindig nem szeretem. Catullus költeményei egyébként nem voltak nagyon divatosak az ókorban, talán ez a féltékeny Horatius barátunknak tudható be, aki szántszándékkal árnyékba borította Catullus életművét, ami hajszál híján elveszett: egyetlen középkori kódex, nevezetesen a veronai, őrizte csak a jelen számára az Összes költeményeket. S mikor ez újra napvilágra került, Catullus ismét hódító útjára indult, most már jóval sikeresebben, mint korábban. Így valóra vált a költő kívánsága, melyet a kötet nyitó versében fogalmaz meg:

E kis kötet tiéd hát,
bármi bármit is ér. S te add, kegyes szűz,
hogy több századot is megérjen egynél!

Hát, megért. Sokkal többet. De hogy miért is jó Catullust olvasni? Hát, higgyétek el, hogy nem a gimnáziumban tanult versei miatt! Catullus egy hihetetlenül vicces, csipkelődő költő volt, aki mindig megmondta mindenkinek a magáét, s meglepő módon, sokszor egészen obszcénan.Csúnyábban káromkodott olykor, mint egy kocsis, s olyan szerkezeteket használt, hogy még a mai napig is nagyokat kacaghatunk rajta. Kifiguráz költőket, ismerősöket, lehordja kritikusait vagy azokat, akik meglopták vagy csak próbálták.

Borzadalmas e könyv, az istenekre!
s ezt küldted, csak azért Catullusodnak,
hogy meghaljon, amint kezébe kapja,
Saturnalia ünnepén, e legszebb
ünnepen! De megállj ravasz! ha virrad,
vásárolni futok, s a könyveseknek
polcáról csupa Caesiust, Aquinust,
Suffenust szedek össze, mind e mérget
elküldöm neked: ezt kapod, lakolj meg!

Azt hiszem ilyen versekkel lehet közelebb hozni igazán a mai emberekhez a történelmet. Mert persze, tanulunk róluk ezt-azt, de az ehhez hasonló versekből világlik ki számunkra az, hogy mennyire valóságosak voltak a régi kor emberei: mennyire hasonlítottak ránk! Ők is irigykedtek, bosszút esküdtek, viccelődtek, piszkálták egymást stb. Az ilyen dolgokból, s nem az évszámokból, csatákból, társadalmi felépítésből, lehet tudni, hogy ők igazán éltek és lélegeztek. Mert, persze a történelmi regények is közelebb hozzák hozzánk az elmúlt időket, de azokat is csak egy mai kor embere írta. Ezek a versek, eposzok, drámák pedig egyenesen abból a letűnt világból hallatják hangjukat. S ezt felfedezni, szerintem csodálatos!

Üdvözlégy, te leány, te nem kis orrú,
nem szép lábu, nem éjsötét szemű, sem
hosszú ujju, se nyáltalan pofáju,
sem jeles csevegő, a formiaei
koldus úr szeretője. Hát terólad
a provincia azt regéli, szép vagy?
Ó, szellemtelen és bolond e század!

Természetesen, a nők is, különösen az örömlányok is terítékre kerülnek verseiben, a fentihez hasonló illetve ennél durvább hangvételben. Catullus verseire jellemző, hogy sohasem a szóban forgó személyt akarja olvasóival meggyűlöltetni, hiszen legtöbbször még csak meg se tudjuk a nevét annak az utált személynek. Ő , vagyis Catullus csupán kiengedi a dühét: s ez a düh jelenik meg a verseiben, ennek enged szabad folyást. De azért ne higgyük, hogy az összes költeménye csak dühös fröcsögésből és utálkozásból áll: versek szólnak még a borról, az örömről, az idegen tájakra vágyódásról. Catullus ezeket is olyan természetességgel írja meg, hogy az olvasó nem érzi azt, hogy valami költői pózról lenne szó. Természetesek, ám ettől még nem kevésbé csodálatosak:

Lelkem már remeg, úgy akar bolyongni,
lábam már bizsereg vidám erdőben.
Édes társaim, ég tivéletek, kik
együtt kéltetek egykor íly nagy útra,
s más-más út vezet ím hazánkba vissza.

S hát, persze a szerelem is szóba kerül Lesbia kapcsán, akinek szépségét fennen hirdeti híres Lesbia-ciklusa. Vannak köztük elég sablonos versek is, ezt nem tagadom, amik nem igazán képesek megragadni az olvasó figyelmét. De egy-két verse viszont annyira jól sikerült, hogy még manapság is képes megdobogtatni a szíveket. Az én kedvencem az LI. vers, ami a világirodalom egyik legeslegszebb szerelmes verse:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel
egy s ha nem bűn kimondani: náluk is több
annál, ki szemben ül véled, egyre lát és
hallja hangod,

hallja édes szép nevetésed: ettől
én szegény, elbágyadok: egyszer is ha
rádtekintek, Lesbia, nincs egy árva
hang sem a számon,

béna lesz nyelvem, puha tűz szalad le
testemen, belső zavaros zenétől
cseng fülem nyomban, s a szememre kettős
éjszaka száll le.

Hát, nem gyönyörű? Olvassatok, Ti is Catullust!

Az értékelésemben 9 pontot ért el!

Az eltűnt idő nyomában

Michael Ende: MOMO

kiolvastam: 2010. szeptember 17.

Eddigi életem során saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az idő mennyire szubjektív, s hossza mennyire függ attól, hogy hogyan éli meg az ember azt. Emlékszem, gyerekkoromban nekem is rengeteg időm volt: egy-egy napra visszagondolva időtlennek, álomszerűnek tűnik minden. Bezzeg mostanában, sokszor van az, hogy kénytelen vagyok versenyt futni az idővel, s hiába próbálok minél több dolgot bezsúfolni a napomba, úgy érzem, hogy a huszonnégy óra nagyon kevés. Esténként mindig meglepve tapasztalom, hogy "jé, megint eltelt egy nap"... vagy egy hónap, vagy egy év. Olyan az egész, mint egy gyorsított felvétel, amit az ember csak nagyon ritkán tud megállítani, ha erre egyáltalán képes.

Álmodozó tinédzserkoromban még azon az állásponton voltam, hogy én bizony nem fogok beszállni a taposómalomba, hanem kényelmes életet fogok élni - s tessék, ma már fél lábbal mégis ott vagyok...

S engem pont ebben a pillanatban talált meg Momo! S mióta olvastam a történetét, egyre bizakodom, hogy egyszer visszaszerzi a gonosz szürke uraktól az én elveszett időmet is. Ugyanis ez a történet rólunk, folyton időhiányban szenvedő felnőttekről szól, akik a nap végén mindig rácsodálkoznak, hogy mennyi az idő, és milyen sok dolog vár még rájuk.

Mert ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek.

Momo egy nagyon furcsa kislány, aki egyedül él egy dél-európai város amfiteátrumában. Az emberek szívesen mennek hozzá különböző problémáikkal: hiszen Momo jelenlétében ihletet kapnak, vagy megtalálják a megoldást valamilyen problémájukra vagy elmúlik a haragjuk. Momo titka abban áll, hogy olyasmit tud, amire a legtöbb ember képtelen: meghallgatni másokat. Persze, most sokan mondhatják, hogy az nem is nagy kunszt, hallgatni mindenki tud - bár, megsúgom, hogy ez bizony nem így van. És különbség van hallgatás és hallgatás közt: nem mindegyik ilyen felszabadító hatású.

Mindenki békében él ebben a városban, jókedvűen végzik a munkájukat, boldogok a gyerekek is, és minden úgy jó, ahogy van. Ám egyszer különös, úgynevezett szürke urak jelennek meg, akik kihagyhatatlan ajánlatot kínálnak az embereknek: levezetik előttük, hogy mennyi felesleges dologra fecsérlik az idejüket, amit meg is spórolhatnának, s ezt elhelyeznék a szürke uraknál letétbe, s öregkorukra a dupláját kapnák vissza. A város lassan megváltozik: a fodrász már nem cseverészik el kedélyesen a vendégeivel, hanem "a minél több vendég, minél rövidebb idő alatt" a legfőbb célja; a város emberei, akik szerződést kötöttek a szürke urakkal, egyre inkább időhiányban szenvednek, s a korábbi vidám hangulatot felváltja az idegesség, az ingerlékenység és a letargia. S Momo elhatározza, hogy ez így nem mehet tovább: nyomába ered az elveszett idők rejtélyeinek...

Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő.
Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában.
Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.

A történet egyszerűen varázslatos volt, s rengeteg igazságot mondott, nem csupán az időről, hanem magáról az életről, az igazán fontos dolgokról, a halálról, a gyerekekről, a játékról, s még egy csomó-csomó mindenről. S mielőtt még valaki megijedne, hogy ez valami közhelyekkel teli, világmegváltó, boldogságkeresős mester-tanítvány könyv, hát azt megnyugtatom, hogy erről szó sincs. Ende bácsi könyve gyermekien mesés, s idős emberhez méltóan bölcs, tele szimbólumokkal, költői nyelvezettel megírva. Annyi, de annyi mindent le lehetne írni ennek kapcsán, de az meghaladná a blogbejegyzés kereteit, és különben is szeretném, ha a könyvön keresztül jutnának el hozzátok ezek a csodálatos gondolatok, hogy mindenki nézzen a saját lelkébe, s értelmezze az olvasottakat.

Ez a rengeteg bölcs gondolat, s ez az aranyos kis történet teljesen levett a lábamról. Az értékelésemben 10 pontot ért el! Bár, annyit szeretnék megjegyezni, hogy ez bár gyerekkönyvként van beállítva, de én inkább egy ifjúsági címkére szavaznék, hiszen egy bizonyos érettség azért szükséges hozzá, hogy valaki maradéktalanul megértse ennek a könyvnek az üzenetét. Tetszett nagyon, s egy új kedvencet avattam!

Fülszöveg:

Momo története a fantázia világában játszódik, a Soha és a Sehol birodalmában, avagy a kitágított, időtlen jelenben. Nem királyfiak, tündérek és varázslók népesítik be ezt a birodalmat, helyszíne egy modern nagyváros, valahol Dél-Európában. De ha ezt a világot Momónak és barátainak a szemével látjuk, kiderül, hogy a mi korunk sem szegényebb csodákban és titkokban, mint a rég letűntek. Egy kísérteties társaság, a szürke urak csoportosulása hatalmába keríti az embereket, és arra ösztönzi őket, hogy takarékoskodjanak az idővel.De az idő maga az élet, és az élet a szívben lakozik. Minél inkább takarékoskodnak tehát az emberek vele, annál szegényebb, sivárabb és hidegebb lesz a jelenük, és annál idegenebbé válnak önmaguk számára is. A gyerekek szenvednek leginkább ettől a fogyatkozó szeretettől és életkedvtől. Tiltakozásukat azonban senki nem hallja meg.Amikor a szükség a legnagyobb, és úgy tűnik, a világ már végképp a szürke uraké. Hora mester, az Idő titokzatos ura közbelép, de szüksége van egy embergyerek segítségére. A világ megállt, és Momo, ennek a történetnek borzas kis hősnője egyedül veszi fel a harcot a szürkék seregével, semmi más nem segíti őt ebben, csak egy szál virág a kezében és egy teknősbéka a karjában. Csodálatos módon győznek ők hárman. Minden életidő visszatér tehát az emberekhez, akiktől azt csalással elorozták. A reménytelenül betegnek tűnő világ gyógyítható. Mese? Így is lehet nevezni, ha ezt a fogalmat úgy értjük, mint a romantikusok. Hiszen mindennapiság és álom játszanak át költői módon egymásba.De egyúttal a mai és a jövőbeli valóságunk kérdései is, amelyek sokszínű figurákban és sorsokban tükröződnek.Tehát olyasmi, mint a regény? Mondjuk hát így: meseregény.

Eredeti cím: Momo

Fordította: Kalász Márton

Oldalszám: 256 oldal

Eredeti ár: -

ISBN: 963 11 5070 4

Akik előttem olvasták:

miestas