Egy hajszál választott el attól, hogy újból mérhetetlen szerelembe essek Alice Hoffmannal. A Tizenharmadik boszorkány sok-sok évvel ezelőtt hatalmas rajongást váltott ki belőlem, emlékszem, hogy képtelen voltam normális bejegyzés formájába önteni a véleményemet, csak kerestem a szavakat. Az Átkozott boszorkáktól is valami ilyesmit vártam, és azért az esetek nagy részében megfelelt a várakozásaimnak. De az olvasása alatt megrendelt saját példányt végül nem vettem át a boltban. És nem, nem a borzalmas és fantáziátlan borító miatt gondoltam meg magam.

Az írónő 1995-ben megjelent regénye mélyen megmártózik a mágikus realizmus utánozhatatlan hangulatában, amiért én teljesen odavagyok. Szerintem nem szentségtörés Marquezzel egy lapon említeni őt olyan szempontból, hogy közel hasonló módon szépirodalmi szinten műveli ezt. Szeretem, hogy a mágiát olyan könnyeden helyezi bele a megszokott, hétköznapi környezetbe, hogy szinte természetesnek tűnik a létezése. Ám közben ez az egész csupán a történet háttereként szolgál, amiben sokkal egyetemesebb, sokkal maradandóbb témákat boncolgat - elsősorban a női kapcsolatok terén; legyen az akár anya-lánya vagy éppen testvéri kapcsolat kényes egyensúlya illetve kiegyensúlyozatlansága. Alice Hoffman egy interjújában így nyilatkozott: "Az életemben két dolgot bánok a legjobban: nincsen lányom, se lánytestvérem (...) Az, hogy lánytestvérekről és lánygyermekekről írok tulajdonképpen egy módja annak, hogy megtapasztalhassam, milyen is az, ha van az embernek."

Sally és Gillian nem is lehetnének különbözőbbek - ahogy az egyik nagynénijük mondta: egyikük a nappal, másikuk az éjszaka. Gillian a család fekete báránya, akit mindig utolér a baj vagy éppen ő rohan a baj után. Ő az, aki ugyan boldog szeretne lenni és szabad, ám mindig rosszul dönt és balul sül el az egész. Ám ő az is, aki leghamarabb hajlandó kiállni saját magáért, és a leghamarabb belátja, hogy saját boldogulása illetve ennek a kulcsa az ő kezében van, és ezért hajlandó lépéseket tenni minden teketóriázás nélkül. Sally azonban megfontolt, kötelességtudó és óvatos. Kétlábbal áll a földön, és fontos számára, hogy mit gondolnak róla mások. Ő csak egy normális életet szeretne, csak olyan hétköznapit, ahol elfogadják őt és nem mutogatnak rá ujjal - ám az Owens család tagjaként ez lehetetlen. Sally az a fajta, aki inkább szerepek mögé bújik, csak ne kelljen magát teljes valójában felvállalnia. Sally és Gillian - mint írtam - nem is lehetnének különbözőbbek. Ám az, hogy testvérek örökre összeköti őket. Hiszen amikor Gillian sok-sok hosszú külön töltött év után egy este egyszer csak Sally ajtaján bekopog, majd közli vele, hogy egy hulla van a kocsijában, Sally igent mond a segítségkérésre és - mi sem természetesebb - segít elásni a holttestet a kertjükbe, az orgonafa alá. Mert akár ilyenek, akár olyanok, a testvéreknek mindig segíteniük kell egymást a nehéz helyzetekben.
A lányok döntését valahol megértettem egyébként, hogy végül mindketten arra az elhatározásra jutottak, hogy elhagyják a nagynénik házát, mert nem akarnak abban a kisvárosban Owensek lenni. Nehéz lehetett kitaszítottként felnőni, másnak lenni, de a nénik mégis csak befogadták őket és - igaz sajátságos módon, de - felnevelték őket. És a család az szerintem olyan dolog, ami elől el nem lehet futni, bármilyen nehéz terheket is kell érte cipelni. A múlt, a gyökerek mindig utolérik az embert, legyen akármilyen messze is. Az Owensék is Owensék maradnak sok ezer kilométerrel távolabb is.

Nagyon szeretni tudtam volna hát ezt a történetet - és amúgy szerettem is-, mert olyan dolgokról szólt, amiket én is fontosnak tartok, és ráadásul Alice Hoffman csodálatos stílusával elmesélve még mesésebb, még varázslatosabb lett az egész. Azonban voltak benne néha - szerintem - felesleges obszcén jelenetek, amik szinte világítottak a könyvben annyira nem voltak odavalók, mert annyira trágárul voltak megfogalmazva. És ezt tényleg nem prűdségből írom, esküszöm, nem lett volna ezzel bajom, ha mondjuk egy Bukowskit vagy egy Carvert olvasok. De itt nekem nagyon elütött a kettő. Nem tudom, hogy a fordítás csúszott-e itt el vagy eredetileg is ennyire oda  nem illő volt vagy csak az én készülékemmel van a probléma - mert aláírom, ez utóbbi is totál elképzelhető. De mindenesetre valami olyasmi volt ez, mint amikor egy különösen finom krémest eszel, ami totálisan elolvasztja az érzékeidet, és egyszer csak... néhány szőrszálat húzol ki a szádból... Nekem ez most totál elrontotta az egyébként szuperjó élményemet, úgyhogy végül ezért nem ruháztam be saját példányra. De mindenesetre azért örülök, hogy elolvastam, meg azért nagy részében tetszett is. Csak mégsem volt meg a tökéletes alicehoffman-élmény. Nekem.

Alice Hoffman: Átkozott boszorkák
Practical Magic
Fordította: Nagy Nóra
Kiadó: Palatinus Kiadó

A klastrom titka

"Aki meg akarja szerettetni magát, legyen mindig tudatlan. Ha pallérozott elméről teszünk tanúbizonyságot, nem legyezgethetjük a mások hiúságát – s akad-e értelmes ember, aki az ilyesmit szívből el ne szeretné kerülni? Kivált, ha nő, s ha az a balszerencse éri, hogy tud valamit – jól teszi, ha ezt minél gondosabban eltitkolja."

Tizenhárom évvel ezelőtt kaptam ezt a könyvet karácsonyra az anyukámtól. Emlékszem, milyen hosszú könyves kívánságlistát írtam pár hónappal azelőtt, amiből lehet válogatni, és végül erre esett a választása, mert kislány korában nagyon szerette Jane Austen regényeit, és végre engem is érdekelni kezdett. Addig hiába ajánlgatta nekem. Ezzel a könyvvel kezdődött az ismertségem Ms. Austennal, bár meg kell valljam, nem ragadott akkor annyira magával, ezt egy hosszú téli estén át is beszéltük anyukámmal. Még két évnek kellett eltelnie, hogy Mr. Darcy hűvös tartózkodása megnyerjen magának, és végül belássam, anyukámnak tényleg igaza volt, Austen világa tényleg nekem való. 

Azóta se olvastam újra A klastrom titkát, de minden évben belemerültem egy Austen regénybe, hogy emlékeztessem magam arra, hogy mennyire szeretem az írónő humorát és gondosan becsomagolt társadalomkritikáit. Tavaly úgy döntöttem, hogy megpróbálom magamban revideálni ezt a regényt is, amit talán mindig is kicsit mostohán kezeltem. S hogy sikerült-e? Sajnos, azt kell mondanom, hogy nem. A klastrom titka így második újraolvasás után is az Austen regények legutolsó helyén kullog bár most lényegesen jobban szórakoztam rajta, annak ellenére, hogy a hozzá kapcsolódó emlékeim továbbra is nagyon kedvesek. 

A regény amúgy Austen első befejezett könyve, bár csak poszthumusz jelent meg végül 1817-ben. Az első munkacíme eredetileg Susan volt amikor 1803-ban átadta a londoni Crosby&Co.-nak, akik vállalták kiadását. Ám ebből nem lett semmi. 1816 tavaszán visszaadták bátyjának, Henry-nek a kiadás jogát ugyanazért az árért, amiért anno ők vették. Jane egy éven keresztül dolgozta át ezt a regényét, és a főszereplő nevét Susanről Catherine-re változtatta - így a regény munkacíme is megváltozott. Miután az írónő 1817. júliusában elhunyt, bátyja átnevezte a regényt a most ismert Northanger Abbey-re, és így jelent meg 1817. decemberében a Persuasionnel (Meggyőző érvek) együtt. 

Catherine Morland hiába lett hősnő, mégsem erre lett predesztinálva - ezt már Austen is megmondta. A kanyarban sincs Elizabeth Bennetthez vagy Eleanor Dashwoodhoz képest, ezt jó, ha tudjátok. Sokkalta több a közös benne inkább Fanny Price-szal, csak Catherine véleményem szerint sokkal butácskább, naivabb és ráadásul mindent túlaggódik és a folytonos megfelelni akarásától legszívesebben a falba verném a fejem. Tele van mindenféle társadalmi görcsökkel, oldalakat tud lamentálni arról, hogy vajon ez vagy az a barátnője mit gondolhat róla vagy milyen mértékű negatív érzésekkel viseltetik iránta vajon. Oh, Catherine, hát tojd le magasról - azt hiszem, ezt a tanácsot adtam neki a legtöbbször olvasás alatt. Azonban hogy Catherine mellett is szóljak pár jó szót, a javára írható az a vitán felül álló tény, hogy a regény során azért mégis csak fejlődik, és sok hibáját belátja. 

Ezzel a regénnyel amúgy szerintem az a baj, hogy nem annyira kiforrott; érződik, hogy első regény és hogy nem annyira nekünk szól. Claire Tomalin az írónőről írt életrajzában azt mondja, hogy ez a regény a leginkább olyan, ami a család szórakoztatására készült elsősorban. Valószínűleg tele van egy csomó olyan belső poénnal, ami ennyi év távlatából és az Edward-kori regények kevésbé ismerőjeként nem esik le sehogysem. 
Persze, jó ez meg időnként nagyon is szórakoztató (a narrátor kiszólásait egyszerűen imádom), de jóval kevesebb benne az a finoman becsomagolt, iróniában megmártózott, rettentően éleslátású társadalomkritika, ami a többi regényének sajátja. Vagy csak én értettem ezt most kevésbé? Ugyan a gótikus regényt és azok olvasóit remekül kifigurázza, de ez csak a regény elég kis százalékát teszi ki. Nem úgy, mint a későbbi Mansfieldi kastély esetében, ami az én olvasatomban a romantikus regények paródiája, és ezt nagyon szépen végigvonultatja az egész történeten. Ha itt is nagyobb helyet kapott volna, talán nem az Austen- listám végén szomorkodna ez a könyv.

Mégis... jó volt elővenni ezt a könyvet most. Nem Austen miatt, más miatt. Akárhányszor kinyitottam, eszembe jutott az a karácsony. Mintha meghasítottam volna kicsit az idő szövetét.

Jane Austen: A klastrom titka

Northanger Abbey

Fordította: Borbás Mária

Palatinus Kiadó

226 oldal  

 

Aki a virágot szereti....

Alexandre Dumas: A fekete tulipán

Dumas regényei valamiért teljesen kimaradtak gyerek- illetve fiatalkori olvasmányaimból, és valamelyik nap egyszer csak úgy ébredtem, hogy ez így nem mehet tovább, egyszerűen muszáj megismerkednem Dumas könyveivel, mert ez milyen dolog már, hogy még mindig nem ismerem "testközelből"... Igaz, a várólista-csökkentős játékba is bekerült Dumas -tól a Monte Cristo grófja (hasonló cél vezérelt már ekkor is, mikor megalkottam a tizenkettes listámat), de ahogy beléptünk ebbe az ominózus évbe, amikor is már igazán csökkenteni kéne ezt a várólistát, félni kezdtem a Monte Cristo vastagságától - ami annyira, de annyira nagy, hogy ölni is lehetne vele. (oké, most megint túlzásba estem....) No, mindegy is, végül is az a lényeg, hogy nem akartam rögtön így belevágni a közepébe, ezért választottam A fekete tulipánt, ami terjedelmét tekintve már rögtön nem annyira ijesztő, sőt igazán barátságosnak nevezhető. (persze, most ahogy leírtam, kicsit jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy igazából nem értem magam... most mi a csodáért félek én a Monte Cristo -tól? Csak azért mert vastag? De hát ez nem valami nyomós indok, elvégre szeretek olvasni, és ha élvezem olvasni a regényt, akkor folyton azon nyifogok, de miiiiiiééért lett vége?? én még akarom!... áh, komolyan mondom nem értem magam... agymenés vége.)

No, de hogy a lényegre térjek: az 1850-ben megjelent regény a XVII. század Hollandiájába kalauzol el minket. A könyv főszereplője Cornelius Van Baerle, aki nagyon, de nagyon szereti a virágokat, pontosabban a virágok legszebbjeit, a tulipánokat. De nem csupán szereti, hanem termeszti is őket, s minden vágya, hogy megalkothassa minden tulipánkertész leghőbb vágyát, a fekete tulipánt...
Nos, mint tudni véljük, Van Baerle nagyon ügyes és okos kertész, és úgy véli, sikerrel járt, de biztosat csak az elültetés/kivirágzás után lehet mondani. De nem ám olyan egyszerű a dolog! Számos akadályt kell legyőznie, melyet gonosz és irigy szomszédja gördít az útjába, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy Van Baerle tulipánhagymáit (amiből majd fekete tulipánok fognak kibújni) a magáénak tudhassa, hogy végül övé legyen a dicsőség a fekete tulipán kikísérletezéséért.

Olyan izgalmasan kezdődött ez a regény, hogy az valami hihetetlen! - volt itt minden: börtönből szökés, menekülés, felkoncolás, nép haragja meg minden... Úgy gondoltam, ha végig ilyen lesz, akkor tutira jó pajtások leszünk. És végül is tényleg izgalmas volt a végéig, csak mégsem sült el úgy a dolog, hogy azt mondhassam nagyon megszerettem a könyvet.

Igazából, ami nagyon zavart benne az az volt, hogy a romantikus jelenetek túl teátrálisak voltak az én ízlésemnek. Már-már a "fárasztó" jelzőt illetném rájuk - s bár nem a romantika volt a legfőbb vonulata a regények, mégis képtelen voltam ezeken túllépni. A párbeszédek, a mozdulatok, a reakciók egyáltalán nem voltak életszerűek, nagyon elnagyoltak, és túl fennköltnek hatottak. Igen, persze: tisztában vagyok vele, hogy nem egy realista regényről beszélünk A fekete tulipán esetében, de akkor is zavart.

A másik dolog, hogy bármennyire is izgalmas volt, azért mégis voltak olyan részek, amik untattak, és ebbe a kategóriába a könyv szinte egész közepe besorolható, vagyis azok a részek, amikor Van Baerle Leeuwensteen - ben raboskodott. Persze, voltak ott is csavarok meg ilyenek, de az erős kezdés után mégis úgy éreztem, hogy visszazuhantunk egy kicsit, mert ott már csak a tulipánhagymák körüli szerencsétlenkedések voltak a középpontban. Ja, meg a teátrális romantikus jelenetek.

Mindegy, kezdeti ismerkedésnek végül is elment a könyv - és nem, nem volt olyan szörnyű, mint ahogy ez most ebből a bejegyzésből kitűnik. Hogy őszinte legyek: élveztem, csak lehetett volna jobb is. Ahogy a molyon olvastam a véleményeket, szinte egyöntetűen állítják, hogy ez biza' nem a legjobb regénye Dumas -nak. Szóval, ezeket olvasva megnyugodtam, hogy ennél már csak jobb lehet, és akkor már biztosan jó pajtások leszünk.

Kiadó: Palatinus
Eredeti cím: La Tulipe noire
Fordította: Hevesi Sándor
Oldalszám: 242
Eredeti ár: 3200 Ft

A könyv a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető. ITT

Intrikusok

Philippa Gregory: A másik Boleyn lány

Igaz, hogy a könyv már lassan négy éve kapható kicsiny hazánkban, de népszerűségéből mit sem veszített az évek alatt - ugyanis legalább két éve próbálok hozzájutni könyvtárban, de akárhányszor néztem, mindig kikölcsönözték. Azt hittem, hogy maximum nyugdíjas éveimben ismerkedhetek majd meg ezzel a könyvvel, de mákom volt: egyszer, mikor egy végül-is-miért-ne-menjek-most-könyvtárba könyvtártúrát tartottam, ott virított a könyvespolcon, és egyszerűen nem hagyhattam ott. Persze, mikor megfogtam, hogy leemeljem onnan, azért óvatosan körbenéztem, hogy vajon kivel kell majd megverekednem érte, de szerencsére sehol nem volt a láthatáron olyan ember, akit potenciális ellenfélnek tekinthettem volna. Hacsak azt a fiatal srácot nem számítom, aki pár polccal arrébb lapozgatott egy Philip K. Dick könyvet... de azért valljuk be, elég kicsi a valószínűsége, hogy A másik Boleyn lányra pályázott volna.

Philippa Gregory regénye a mindenki által jól ismert románc történetét dolgozza fel, amely Boleyn Anna és VIII. Henrik közt szövődött, ami végül az anglikán egyház kialakulásához vezetett, s így Anna hivatalosan is királynővé válhatott. VIII. Henrik szerelmeinek igazán regényes története van, nem csoda hát, hogy annyi film és regény alapjául szolgáltak. Philippa Gregory kicsit más módon nyúlt a megszokott történethez, hiszen nem Boleyn Annát állította a középpontba, hanem mára elfeledett nővérét vagy húgát (a történészek még a mai napig nem tudják biztosra melyikük volt az idősebb), Mary Boleynt.
Mary ugyancsak Henrik király szeretője volt, még Anna előtt, és a történészek valószínűsítik, hogy két gyermeke, Katalin és Henrik, a királytól fogant, s nem pedig férjétől, Sir William Carey -től. Bár, erre bizonyíték nincs, de kortársai közül néhányan állították, hogy fia, Henrik sok vonásában igencsak hasonlít a királyra.

Boleyn Annáról még csak Robin Maxwell regényében olvastam, és ott merőben máshogy jelent meg alakja: míg Maxwell egy jóindulatú, fülig szerelmes hölgyként ábrázolta, addig itt egy hataloméhes, irigy és önző dögként jelenik meg, aki bármire képes azért, hogy elérje azt, amit akar. Ha a két regényt nézzük, nem kétséges, hogy Gregory könyve magasan veri a másikat, sokkal valósághűbbnek, sokkal logikusabbnak tűnt számomra ez az egész a családok versengésével, a hatalmi játszmákkal, a sok hamissággal...

Igazából, szerettem olvasni ezt a könyvet, és tényleg el tudom képzelni, hogy így mentek akkor a dolgok, és a királyi udvar szinte tényleg egy nyilvános bordélyházhoz volt hasonlatos, ahol a király kedvére válogathatott az új udvarhölgyek közül, miközben a nemesi családok azon izgultak, hogy vajon az ő lányaikból választ-e majd Henrik, és vajon ennek segítségével mennyire magasra tudnak majd kapaszkodni?

Tényleg jó és izgalmas regény volt, nagyon olvastatta magát, sokszor észre se vettem, és már vagy kétszáz oldalt haladtam a könyvben. Viszont ami olykor zavarta a szemem, azok a vulgáris szavak voltak. Igaz, nem sokszor fordultak elő, de én tényleg megütköztem rajtuk, valahogy nem éreztem odaillőnek azokat - persze, annak ellenére, hogy nem egy vattacukros regényvilágról beszélünk. A másik dolog, ami zavart benne, az Mary későbbi kapcsolatának a leírása, ami már tökéletes példa a giccs fogalmára, szerintem. Olykor úgy éreztem, mikor egy-egy együttlétüket megjelenítette, hogy valahogy így képzelek el egy Romana vagy Tiffany regényt belülről :-). Úgy érzem, ott néha kicsit elragadta az írónőt a hév, én meg legszívesebben rohantam volna a felmosóvödörért. Azért félreértés ne essék, ezeket teljesen megbocsátottam Gregory -nak, mert a többi rész tökéletesen élvezetes volt, és kellően realista, midenféle giccs és szirup nélkül.

Szóval, összességében végül is jó könyv ez, jó kis kikapcsolós könyv: intrikával, hatalomvággyal tele; egy olyan világról, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Ja, és 2008-ban filmvászonra vitték a regényt Justin Chadwick rendezésében, Mary Boleyn szerepében Scarlett Johansson, Anna szerepében pedig Natalie Portman - a regényhez képest elég sok mindent változtattak rajta, de alapvetően rendben van, Natalie Portman szerintem remekel Boleyn Anna szerepében - én legalábbis valahogy így képzeltem el őt. Ha van időtök, nézzétek meg (ha még nem tettétek)!

Eredeti cím: The Other Boleyn Girl
Fordította: Megyeri Andrea
Oldalszám:716
Eredeti ár: 3890 Ft
Kiadó: Palatinus

képek:
1. Mary Boleyn portréja
2. Anne Boleyn portréja
3. részlet a filmből

Romantikus thrilleres krimi, Zafón módra | A szél árnyéka

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

kiolvastam: 2009. november 1.

"Ez a hely, Daniel, csupa rejtély, olyan mint egy szentély. Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mndazoké, akik olvasták, átélték, álmodtak róla. Ahányszor csak valaki kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja a lapjait, a könyv szelleme újjáéled, erőre kap. Sok-sok éve már, hogy az apám először elhozott ide, és ez a hely már akkor is nagyon régi volt. Talán egyidős a várossal. Senki nem tudja mióta létezik, kik hozták létre. CSak annyit mondhatok, amennyit az apámtól hallottam. Amikor egy könyvtár megszűnik, egy könyvesbolt bezárja kapuit, vagy egy könyv a feledés homályába merül, mi, akik ismerjük és őrizzük a helyet, biztosan tudjuk, hogy itt rátalálunk. Ezen a helyen továbbélnek azok a könyvek, amelyekre már senki nem emlékszik, amelyek eltűnnek az idő süllyesztőjében, s türelmesen várják, hogy egy szép napon egy új olvasó, új szellem kezébe kerüljenek Az itt látható könyvek mindegyikéről elmondható, hogy egyszer a legjobb barátja volt valakinek. Most már csak ránk számíthatnak, Daniel. Ugye meg tudod őrizni a titkot?"

Fülszöveg:

A tízéves Daniel élete egy csapásra megváltozik, amikor egy hűvös hajnalon apja elviszi Barcelona szívébe, ahol az Elfeledett Könyvek Temetőjében felfedezi a regényt, mely döntő hatással lesz a sorsára. A kötet titokzatos szerzőjének nyomait kutató fiú életében kalandos évek következnek. Minél több mindent tud meg Daniel a lenyűgöző könyv történetéről, annál inkább szaporodnak a rejtélyek. Különös módon élete minden újabb fordulatát mintha a rajongásig szeretett könyvnek köszönhetné: az első szerelmet, a nagy kiábrándulást, új barátait, és még inkább fenyegető ellenségeit, majd a szívét betöltő újabb nagy szerelmet. Az elveszettnek hitt könyv elfelejtett szerzőjének nyomdokain járva elszánt és veszélyes ellenfelekkel kell megküzdenie, mivel akadnak, akik bármire képesek azért, hogy a múlt sötét titkaira ne derüljön fény. A sodró lendületű epizódok váltakozó hangulatú sora sajátosan rabul ejtő kaleidoszkóppá válik: szenvedélyes, romantikus jelenetek váltakoznak rémregénybe illően félelmetes fejezetekkel, melyek feszültségét vidám kópéságok oldják, és mindezek mögött kuszán húzódnak meg egy meghökkentően eredeti bűnügyi történet hálójának szálai.

Értékelés:

Ez azt hiszem az első könyv, ami abszolút és teljes mértékben a könyvesblogok olvasása miatt került fel a várólistámra, méghozzá igen lelkesen tettem fel rá. A rengeteg kedvcsináló bejegyzés gondoskodott erről a lelkesedésről.
 Már nyáron meg akartam venni magamnak, de nem találtam egyik könyvesboltban sem, az meg eszembe se jutott, hogy interneten is megrendelhető... (ritkán veszem igénybe ezeket a virtuális könyvesboltokat) így végül kivettem könyvtárból, mert ott legalább megvolt. :)

Nos, bevallom töredelmesen, először itt is az volt a helyzet, mint az Imprimaturnál: annyian áradoztak róla, hogy milyen jó könyv, így nálam megint sikerült valami mitikus mű magasságába emelkednie és amikor elkezdtem olvasni, akkor kicsit csalódtam. Annyira nem jött be az író stílusa, kicsit olyan coelhos beütésű kriminek éreztem az egészet, s nem igazán voltam ráhangolódva a nagy életbölcsességekre. Aztán ahogy haladtam a könyvvel, egyre jobban éreztem, hogy nem tudom letenni a kezemből, egyre több ideig olvastam és mindig halogattam a letevését (csak még egy fejezet! -mondogattam). Szóval, szépen lassan bekapcsolódtam a könyv sodrásába és már úton-útfélen a kezemben volt. Megtetszett, na! :)

Talán Zafón azért is képes volt megnyernie a közönség tetszését, mert minden szórakoztató műfajt belekevert ebbe a regénybe, és így mindenki megtalálhatta a neki tetsző elemeket: van itt romantika, krimi, fejlődésregény, egy család borzalmas történetét is megismerhetjük , de a thrillerek kedvelői sem maradhatnak ki a sorból, nekik is van mit csipegetni. Szóval, ebben a regényben felvonul a szórakoztató irodalom műfajainak színe-java! (Engem leginkább a nyomozás része fogott meg, illetve a rémregényes jeleneteknél sikerült tövig rágnom a körmömet. Kedvenc szereplőmmé természetesen Fermín vált, aki nagyon sokszor képes volt megnevettetni a regény során. )

Ha nagyon irodalmárosan fogalmaznék, azt mondanám, hogy a regény az intertextualitás mikéntjét önti regénybe, azaz bizonyos szövegek hogyan alakítanak más szövegeket. Jelen esetben szövegnek tekintjük Daniel történetét is, hiszen, mint a végén megtudjuk, ez is egy visszaemlékezés, amelyet írott formába önt melyet Carax regénye, A szél árnyéka inspirált, és ha a végét Carax regénye mintájára fejezi be, akkor valószínűsíthető, hogy a korábbi történetek is e regény nyomán lettek megírva. Minden egyes szálból újabb és újabb történetek bontakoznak ki: érdekes emberi sorsok, életszerű figurák és a spanyol történelem komor korszaka is felsejlik a sorok között.

A történet szövevényes, elgondolkodtató, lebilincselő. Szeretném hinni, hogy valóban létezik egy Elfeledett Könyvek Temetője, és egyszer én is rátalálok arra a regényre, ami igazán és kizárólagosan az én számomra íródott, ami iránt felelősséggel viseltethetek. Zafónnak ez az ötlete minden könyvszerető ember szívét megindíthatja.

Mivel egyáltalán nem egy mindennapi regényről van szó, különösen sajnálom, hogy a mű vége sablonosra sikeredett.