Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban | A Tükörjáró 2.

Christelle Dabos ismét játszi könnyedséggel elérte nálam, hogy esténként pár oldal után rögvest kihajtsa a szememből a legmakacsabb álmosságot is, hogy aztán napközben zombiként is a jeges Sark világában kalandozzak képzeletben, valamint a címben is említett rejtélyes eltűnéseken agyalgassak. Micsoda erős évkezdő olvasmány! Hatszáz oldal egy szempillantás alatt elrepült, és most azt kívánom, bárcsak tudnék franciául, hogy a harmadik résszel folytathassam az olvasást rögtön, de azonnal és ne kelljen a magyar megjelenésre várnom. 

Szóval, mint ebből a kicsit sem lelkes, kicsit sem elfogult felvezetésből sejthető, A Tükörjáró sorozat második része is elég hamar előhozta belőlem a rajongót. Dabosnak annyi szuper eredeti ötlete van, annyira jól kanyarítja a szálakat, valamint olyan árnyalt és összetett karaktereket alkot, hogy egyszerűen képtelenség nem a hatása alá kerülni. Nagyon szeretem ebben a sorozatban, hogy egyik szereplőt sem ismerjük meg teljes valójában már az első fejezettől kezdve, hanem fokozatosan bontja ki előttünk a személyiségüket és fedik fel valódi motivációikat. És mégsem a mozdulatlanságukba bebetonozott alakokról van szó, hiszen a velük történt események, az egymás közötti interakciók változtatnak a személyiségükön, néha látványosan, valamikor azonban csak lassan és észrevétlenül.

Legnagyobb kedvencem továbbra is Thorn és az ő zordsága, ami olykor már felenged picit, de azért alapvetően még mindig az angolos távolságtartás a jellemző rá - viszont rengeteget fejlődött ebben a kötetben sok szempontból. Szeretem, hogy olvasóként is egy nagyon nehezen kiismerhető karakterről van szó, akiben tényleg több van, mint ami első megítélésre látszik. Ő a Sark világának Mr. Darcy-ja, csak kevesebb sármmal és több sebhellyel az arcán.
Ophélie -t viszont amennyire kedveltem az első részben, most annyira fárasztott néha, és bizony nem egyszer kaptam azon magam, hogy elfog az érzés, hogy legszívesebben megráznám a vállánál fogva. Bár többször is ki volt hangsúlyozva az első részben is, hogy - vőlegényéhez hasonlóan - nem igazán ért az emberekhez, inkább a tárgyak nyelvén tud beszélni - de néha annyira nyilvánvaló dolgokat nem vett észre másokkal kapcsolatban, és annyira nem tudott a dolgok mögé látni, hogy az már tényleg idegesített picit. Thorn viszont szerintem rengeteget fejlődött az empátia terén a hűvös angolsága mögött, ő ebben (is) valahogy sokkal előrébb tartott mint Ophélie.

"– A sértettsége roppantul megnehezíti az életemet, muszáj kibékülnünk. A hárembe nincs bejárásom, ezért kérem, hogy jöjjön el hozzám a kincstári hivatalba; vágjon a képembe, amit csak akar, pofozzon fel, törjön el a fejemen egy-két tányért, állok elébe, csak lépjünk már túl ezen! Alkalmazkodom az időbeosztásához, de a magam részéről nekem a csütörtök megfelelne (...) Mondjuk, tizenegy és fél tizenkettő között. Beírhatom a naptáramba? "

Ophélie ebben a kötetben bizonyos szempontból talán kicsit kevésbé lett naív és egyre jobban feltalálja magát az udvari intrikák közötti lavírozásban, de a legnagyobb pálfordulás a személyiségében inkább a kötet utolsó oldalain történik meg. Ez a nagyjelenet egy gyönyörű, szépen ívelt előkészítés eredménye, egyáltalán nem éri villámcsapásként az olvasót, inkább végig azt vártuk, hogy mikor jön már el ez a pillanat végre. És igazából szerintem ez (is) az, amit annyira kedvelek Dabos sorozatában, hogy minden szépen előkészített, valamikor egyértelműen látható, hogy merre tartunk, valamikor pedig csak később esik le nekünk olvasóknak, hogy mi és hogyan is vezetett pontosan idáig.

De persze az általa megalkotott világ sem utolsó. Tetszik, hogy az itt jelenlevő mágiába is lassan és fokozatosan enged csak bepillantást, igazából a szereplők által csepegtet el információkat a különleges képességek mikéntjéről és azok használatáról. Az olvasás finomságairól és nehézségeiről is egyre többet megtudunk ebben a részben, ahogy Thorn páratlan emlékezőtehetsége is jobban a középpontba kerül most bizonyos okok miatt.
Ám nemcsak a mágia miatt annyira különleges ez a világ, hanem a darabokra szakadt világszilánkokon jelenlevő családfők is legalább annyira érdekesek, valamint az is, hogy pontosan mi is történhetett itt a Nagy Szakadás előtt. Mert hogy ezt se lehet tudni teljesen pontosan. A Sark családfője, Faruk nagyúr sokak által rettegett alakja is nagyobb szerepet kap ebben a részben, amivel egy újabb talányos szereplő kerül középpontba. Faruk bár sokak szerint félelmetes, hiszen a puszta tekintetével is képes valakit ott helyben megölni, és bizony, eléggé szeszélyes családfő is, akinek a memóriája egy alzheimeresével vetekszik. De emellett néha előbukkan egy-egy emberibb vonása is, és amikor a történet végére képesek leszünk megérteni őt, amikor sok minden értelmet nyer előttünk, akkor bizony rájövünk, hogy tulajdonképpen nem is félni kéne tőle, hanem segíteni neki. Thorn és Ophélie első pillantásra egyszerűnek tűnő kényszerházasságának szokványos története fokozatosan alakul át valami sokkal egyetemibbé, valami sokkal nagyobbá. Ahogy egyre tágul előttünk ez a darabokra szakadt világ, úgy jövünk rá, hogy a Dabos által írt történet mennyivel óriásibb és összetettebb dologról szól, mint amit még az első rész alapján hittünk.

A Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban ahogy a címéből is sejthető, egy kis krimiszálat is behoz ebbe az intrikákkal teli steampunkos történetbe, amolyan klasszikus nyomozók és gyanúsítottak felállással. Valamennyire hasonlít a zárt térben elkövetett gyilkosságokról szóló krimikhez, hiszen ebben a leszakított világszilánkon, a Sarkon történik mindez, a lehetséges elkövetők száma tehát bizonyos szempontból véges. Ophélie és Thorn vállalja fel elsősorban a nyomozó szerepét, ám egymástól függetlenül dolgoznak. Dabos a krimiszálat is egészen jól használta, bár maga az elrablásokhoz használt módszer igazán könnyen kideríthető volt, hiszen ezt a szöveg több ponton is kihangsúlyozta, szóval ebből a szempontból elég volt egy picit figyelmesebben olvasni, és az olvasó rögtön rájöhetett a módszer titkára. Maga az elkövető személyét viszont nagyon jól titkolta egészen a legvégső leleplezésig, én már annyi mindenkire gondoltam, de rá pont nem.

– Valami leveleket is említett – tért vissza egy korábbi részletre Thorn.
– Ja, igen, azokat megtaláltuk a főszerkesztő személyes holmija közt. Tolerancia!
– Végtelenül toleráns vagyok önnel – mondta Thorn, aki szemmel láthatóan fogytán volt a türelemnek.
– Ez nem önnek szólt, hanem a kishúgomnak. Tolerancia, kérlek, hozz ide egyet azok közül a levelek közül…

Szóval elmondható, hogy nagyon sok mindent szerettem ebben a részben is (például a humort is), egyedül Ophélie szerencsétlenkedését kevésbé tudtam most tolerálni. De érzem, hogy nehezen tudom magamban elengedni ezt a világot, nem tudom mi lesz itt velem a következő rész megjelenéséig. 
De örülök, hogy ennek is sikerült előhoznia a rajongói énemet, egyre biztosabbá válik számomra, hogy ez egy új kedvenc sorozat lesz. Ha még gondolkodsz, hogy belevágj-e Dabos regényeibe, én azt mondom, ne habozz! Hidd el, fantasztikus lesz!
Nekem pedig soha jobb évkezdő olvasmányt!

Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban (A Tükörjáró 2.)
Les disparus du Clairdelune
Fordította: Molnár Zsófia
Kolibri Kiadó
664 oldal