A tél jegyesei - A tükörjáró 1.

Christelle Dabos debütáló regénye, amely A tükörjáró-trilógia első kötete, nekem szerelem volt első olvasásra. Abszolút vállalom az elfogódottságomat, elvégre simán lehetséges, hogy másnak nem lesz ez ennyire tökéletes élmény, elképzelhető az is, hogy vannak hibái, de őszintén szólva én egyet sem vettem észre. Sokkal ifjúságibb regénynek gondoltam, nem számítottam semmi különösre, és azon kívül, hogy jól ment a világa a télre forduló időjáráshoz, nem volt különösebb indokom olvasni. De cefetül jól esett belemerülni ebbe a világba, imádtam az ötleteit és a stílusát is.

A világ egyszer régen szilánkokra szakadt.

Animán a tárgyaknak lelkük van, és az ott élő emberek különös kapcsolatban vannak velük. Főhősünk, Ophelie például olvasó: érintése nyomán feltárul előtte a tárgyak múltja és a tárgyakkal kapcsolatos emberek érzései, gondolatai, akik valaha az idők folyamán birtokolták, készítették vagy éppen csak megérintették azt. Az olvasó nagyon ritka Animán, ám Ophelie még emellett is különleges, hiszen ő olyan mélyre tud jutni egy tárgy múltját tekintve, mint előtte szinte senki: képes visszaolvasni egészen a tárgy létrejöttéig is. A zárkózott lány még mindig nem volt hajlandó férjhez menni, pedig a kora szerint már igencsak illendő volna. De őt nem nagyon érdekli a házasság: sokkal boldogabb a múzeum  vezetőjeként, ahol dokumentálja az ott levő tárgyak múltját. 

Egy nap azonban a családja, pontosabban a Matrónák előállnak azzal, hogy sikerült férjet találniuk számára. Egy messzeföldön élő férfit, Thornt. 

Thorn kincstárnok: ő végzi a Birodalom könyvelését. A nevét arrafele mindenki ismeri, de senki sem rajong érte, hiszen nemcsak zárkózott, hanem emellett egyáltalán nem tud kedves lenni senkihez. Nem érdekli semmi, csak a számok és azok kérlelhetetlen logikája. Ophelie vele kénytelen hát hátrahagyni szeretett otthonát, hogy egy olyan világba utazzon, ahol semmi sem az, aminek látszik. Intrikák, áskálódások nehezítik beilleszkedését ebbe a kegyetlen, rosszhírű világba. 

Ophelie-t nem minden olvasó szerette határozatlansága és zárkózottsága miatt, de számomra ő pont ettől volt igazán érdekes. Sokat fejlődött a regény folyamán, tetszett, hogy bizonyos események hatással voltak a későbbi viselkedésére, és ráadásul hajlandó volt átértékelni egy-egy szereplővel való viszonyát is. És mindezek ellenére én mégsem mondanám Ophelie-t lagymatag hősnőnek, aki passzív félként éli meg az eseményeket, ám nem is az a fajta, aki kardot rántva védi meg saját igazát, és lever mindenkit puszta kézzel, aki csak ártani próbál neki. Ophelie kezdetben elveszik ebben az idegenül ismeretlen világban, és bár elfogadja sorsát, amit a Matrónák rámértek, de mégsem boldog attól a tudattól, hogy neki ezentúl jó feleségként csak az otthonülés jut, és az egyetlen feladata immáron a gyerekszülés. Ám ahogy haladunk előre a történetben, ahogy egyre inkább kiismeri ezt a világot, megszerzett tudását és saját maga által szerzett kapcsolatait megtanulja saját céljaira felhasználni. Ophelie lehet hogy nem egy talpraesett, nagyszájú hősnő, akinek mindig van egy szellemes replika a tarsolyában, de képes tanulni, képes egy idő után eligazodni a világban, és ezt a folyamatot végigkövetni szerintem sokkal izgalmasabb és érdekesebb, mint egy karakán nő asztal borogatásairól olvasni. 

Talán, azon egyszerű oknál fogva, mert én sem vagyok nagyszájú. 

A kiismerhetetlen, zárkózott főkincstárnoktól pedig odáig meg vissza voltam. Thorn sem az a tipikus férfikarakter, aki után döglenek a női szereplők. Nem izmos, nem helyes, tutira nem kérnék fel egy magazin címlapfotózására sem. Tetszett, hogy nincs idealizálva - ahogy egyébként Ophelie sem - , és a kedvesség tényleg távoláll tőle. Thornt kiismerni lehetetlenség - főleg kezdetben, mert szinte nem mutat semmit sem magából, nagyon-nagyon ritka az az alkalom. Ám aztán rájövünk, hogy a főkincstárnok olyan, mint egy hagyma* ( :D ) - azon ritka alkalmakkor, mikor megmutatja magát, engedi felfedni az érzéseit (nem, nem a romantikus érzéseit!) egy újabb réteg válik láthatóvá személyiségéből, ami egyre és egyre izgalmasabb és érdekesebb. 

Christelle Dabos szerintem sokat meríthetett a Naptól keletre, a Holdtól nyugatra című skandináv meséből, ahol a lányt egy messzi északon élő medvéhez adta feleségül a családja. Hiszen alapszituáción kívül akadt még néhány ilyen utalás erre a történetre. Mint például az Animára érkező, fehérmedve bundába öltözött Thorn, akit kezdetben Ophelie egy valódi medvének hitt.  Thorn kapcsán sokszor eszembe jutott még a Büszkeség és balítélet Mr. Darcy-ja is, hiszen karakterét tekintve elég hasonló kaliber, szóval talán a rajongásom innen is eredeztethető.  

És az írónő által teremtett skandináv steampunkos világról még nem is áradoztam, de ez így már tényleg hosszú lenne, és még két szuperlatívuszokkal teletömtött bekezdést már igazán nem szeretnék rátok sózni. Dabos regénye ötletes, eredeti és szuperül megírt. Igen, szerintem még az eleje is fantasztikus -  nem is értem, hogyha nem rögtön az események közepébe csöppenünk, hanem kicsit komótosabban bontja ki előttünk a világot a történet, az miért is baj. Főleg, ha ezt nem öncélúan teszi. Én legalábbis szeretek az ilyen világokkal betakarózni. 

Christelle Dabos: A tél jegyesei - A tükörjáró 1.

Les Fiancés de L'hiver

Fordította: Molnár Zsófia (btw a fordítás is szuperséges lett!)

Kolibri Kiadó

580 oldal

* tegnap este néztem egy filmet, ahol az egyik szereplőt egy hagymához hasonlították, és ez nagyon megmaradt. :D A film amúgy a Blind Side volt.