Egy feleség, aki sok éven keresztül várta haza férjét. A leleményest, a tarkaeszűt, a gyors lábút, Pallasz Athéné kegyeltjét. Vajon hogy élte meg Pénelopé ezt az időszakot? Milyen volt egyedülálló nőként helyt állnia Ithaka irányításában? De a legégetőbb kérdés talán az, hogy miért kellett legyilkolni a tizenkét szolgálólányt valójában?  "Az Odüsszeiában elmondott történet nem megbízható: túl sok benne a következetlenség. Sose hagytak nyugodni a felakasztott szolgálólányok; mint ahogy a Pénelopeiában Pénelopét sem."  - így vezeti be Atwood kisregényének témáját.
Szeretem, mikor megvan az olvasásban az a flow élmény, hogy az egyik könyv rögtön elvezet a másikhoz. Ez történt legutóbb Madeline Miller Kirké című regénye kapcsán is, mikor már az olvasása közben éreztem és tudtam, hogy itt az ideje megismernem Odüsszeusz feleségének, Pénelopének a történetét Margaret Atwood tolmácsolásában.

A Pénelopeia tehát, a Kirkéhez hasonlóan, ugyancsak egy női szemszöget ad hozzá Homérosz világához. Egy sokkal komorabb, és Atwoodhoz méltóan sokkal bírálóbb, kritikusabb színezetet visz bele a klasszikus történetbe.  Az eposzban felmagasztalt hős tettei, jelleme mind-mind megkérdőjeleződik abban a formában, ahogy Homérosz elénk tárta, és hát Pénelopé is több és mélyebb karakter lesz az ott megismertnél. Tetszett, hogy Odüsszeusz kalandjainak igazságtartalmai homályban maradnak: például vajon tényleg szirének énekét hallhatta vagy csak daloló szajhákkal teli kuplerájban járt? Egyesek ezt, mások azt mondják, az igazság sose derül ki, viszont Pénelopé addig is örül annak, hogy híreket kap a férjéről - legyenek azok bármilyenek is - , hiszen ez azt jelenti, hogy életben van.
Odüsszeusz itt sem egy pozitív karakterként jelenik meg hát: ám míg a Kirké című regény esetében elég kettősnek volt megítélve jelleme, addig Atwood sokkal szigorúbban veszi őt górcső alá, és bizony nem éppen egy eszményített hősként kerül ki a kezei közül. Odüsszeusz valójában egy nagy hantagép itt, aki úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy végül mindent megúszhasson. Tetteinek következményei vagy az őt körülvevő személyek egyáltalán nem érdeklik, számára a lényeg mindig csak annyi, hogy ő kerüljön ki győztesen a szituációkból. És persze, ez Homérosz esetében sincs nagyon másképp elbeszélve, de amíg ez a tulajdonsága abszolút pozitív az ő szemszögéből, addig itt ez nagyon nincs így.

Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva.
Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.

És érdekes persze az is, hogy Atwood történetében a nők és a férfiak eszessége mennyire másmilyen megítélést kap az ókori görög világban (is). Hiszen Pénelopé is eszes, akárcsak férje,  ám ő sose lesz mások szemében olyan izgalmas karakter, mint mondjuk a szépséges Heléné, akiért férfiak ezrei haltak meg Trója falainál. Még tulajdon férje se értékeli ezt a tulajdonságát (sem) túlzottan. Pénelopé "csupán" az otthon erős bástyája, akihez folyton vissza lehet térni, ha már - átmenetileg - elege van a kalandokból. Pénelopé se akkor, se később nincs megfelelően értékelve, ő mindig csak egy háttér figura marad, pedig neki is kijutott a nehéz helyzetekből, ahogy a tragédiákból is.

A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza. Hiába sírtunk, hiába mondtuk volna, hogy szenvedünk. Így telt a gyerekkorunk. Ha szép kisgyerekek voltunk, életünk csak még rosszabb lett. 

Pénelopé monológját félbe-félbeszakítják a kórusként szereplő lányok, a tizenkét szolgálólány, akit a kérők után kivégeztek. A Pénelopeia szerkezete nagyban hasonlít egyébként a görög drámákhoz, hiszen a monológot a lányok által előadott kardal követi, középpontba állítva a velük történt tragédiát. Mert legyen bár bármilyen mondvacsinált indok is a történésekre, a lányok kivégzése értelmetlen és kegyetlen volt. Értelmetlen, hiszen - mint azt az egyik kardalból megtudhatjuk - a szolgálólányok testét egyébként is kényük-kedvük szerint használhatták a palota vendégei. Bár a házigazdának ehhez hozzá kellett járulnia, és ez akkor valóban nem történt meg, lévén Odüsszeusz éppen másvalahol kóborolt, de ez a szóbeli engedély nem hiszem, hogy sok mindenen változtatott volna. A lányokat erőszakkal is magukévá tették volna - és néhányukkal valóban így is történt, de nekik is ugyanúgy meg kellett halniuk.
És különösen kegyetlen, már-már pszichopatai mélységekbe süllyedően kegyetlen tett is volt ez, hiszen kivégzésük előtt nekik kellett felsikálniuk a kérők vérét a padlóról, nekik kellett a holttestüket elvinni a helyszínről, míg Odüsszeusz elégedetten itta magába a rettegést és a félelmet, ami belőlük sugárzott.
A lányok történetében még az a különösen szomorú, hogy ők mind Pénelopé által kiválasztott és felnevelt szolgálók voltak, akik közvetlen az ő hatósága alá tartoztak, így fiának, Télemakhosznak játszópajtásai voltak, együtt nőttek fel vele. Pénelopé nagyon szerette mindannyiukat, és a kérők ellen szövetkezett velük össze, tulajdonképpen egy ellenállás tagjai voltak. Ám Odüsszeusz kérdés nélkül lemészároltatta őket Télemakhosszal.
Értelmetlen és különösen kegyetlen. Az eposz mégis egy legyintéssel elintézi ezt az epizódot. A "rossz" lányok megbűnhődnek mások bűneiért.
Atwood világában azonban Odüsszeusz nem menekülhet bűne elől. A lányok a túlvilágon is kísértik őt, nem nyughatik soha, soha.
Huszonnégy rángó láb látványa kíséri őt mindenhova az idők végezetéig.

Margaret Atwood: Pénelopeia
The Penelopeiad
Fordította: Géher István
Palatinus Kiadó
178 oldal

Kirké

Iszonyatosan tudnak vonzani a klasszikus történetek újraértelmezései szinte bármilyen médiumban, de a könyvekben különösen. Még jobban érdekel a sztori, ha mondjuk az eredeti műben marginális szerepben levő karakterek válnak főszereplővé. A női sorsokról szóló könyvek meg úgy általánosságban a gyengéim. Hát kérdés volt ezután bárkinek is, hogy a Kirkét elolvasom-e valaha is? 

Mert nekem egy percig sem. 

Ugyanis ha még hozzávesszük azt a tényt is, hogy Kirké alakja volt - tudomásommal - az első boszorkány a nyugati irodalom világában, akkor ez így aztán tényleg sokszorosan vonzó könyv volt számomra. 

Madeline Miller regénye tehát az Odüsszeiában egy epizódszerep erejéig feltűnő varázslónő, Kirké életét meséli el, aki Helios napisten és egy vízi nimfa gyermekeként született. Az egyes szám első személyben mesélt memoárból megtudhatjuk, milyen volt az élete Aiaiéra kerülése előtt, miért került végül a szigetre, mi történt vele az Odüsszeusszal való találkozása előtt, alatt és persze utána. Egy évszázadokon, vagy inkább évezredeken átívelő élettörténet, amelyet az istenek, héroszok és halandók játszmái fonnak körbe. 

S hogy miért pont Kirké? Miller egyik interjújában azt mondta, hogy azért keltette fel az érdeklődését a varázslónő alakja, mert egy egyedül élő, hatalmas varázserejű nőről van szó, akivel senki se mer ujjat húzni. Továbbá az Odüsszeiában számára a legfőbb kérdés az volt, hogy vajon milyen indíttatásból változtatja a szigetére térő férfiakat disznóvá? Regényében erre is megkísérel egy lehetséges választ adni.

Általánosan ismert mondás, hogy a nők finom teremtmények, akár a virágok, a tojás vagy bármi, amit egy pillanatnyi hanyagsággal tönkre lehet tenni. Ha eddig igaznak is gondoltam ezt, ezután már biztosan nem.

Azonban Kirké története nem csupán egy mitológiai alakról szól, hanem egyben egy nő története is, akinél olyan egyetemes és időtlen problémák, dilemmák és helyzetek bukkannak fel, amivel egy modern kori nő is azonosulni tud. Ami leginkább megérintett engem az a Télegonosz felnevelése közben érzett édes-kesernyés, igazán valóságszagú érzelemmasszája. Kirké egyedülálló nőként néz szembe a gyereknevelés nehézségeivel és csodáival egyaránt, és félisten létére igazán emberien viseli ezt a közel sem könnyű helyzetet. 

De helyet kap még benne az apjának való folytonos megfelelni akarás is, a mellőzöttség érzése, amely aztán szinte minden későbbi kapcsolatára rávetül. 

Úgy vélem, azonban mindentől fontosabb témája a regénynek az önmagunkra találás. Kirké tulajdonképpen egész végig, hosszú évezredeken keresztül önmagát keresi, hogy ki is ő valójában. Minden helyzet, minden egyes találkozás így vagy úgy, de arra az útra tereli őt, ahol végül rátalál igazi önmagára. Kirkének ebben az "utazásban" talán az igazi nehézség az volt, hogy nem volt számára kijelölt út, a lehetőségek végtelensége állt előtte. "Amikor megszülettem, nem létezett szó arra, ami vagyok." - így vezeti be olvasóját életének történetébe. Kirké nem volt igazi istennő, se nimfa - nem volt számára előre megírt élet, amit élnie kellett volna. Erre saját magának kellett rátalálnia, és ez még egy erős közös pont közte és köztünk, modern kori nők között, akik folyton önmagunkat keressük. 

Kirké bár sokban különbözik a szívtelen, intrikákat kergető és okozó istenségektől, ugyanakkor ő is elkövette élete során a maga hibáit, ám később a bűntudat nagyon hosszú ideig elkísérte, emésztette, felfalta őt magányos napjain. A varázslónő története arra is rávilágít, hogy a múlttal egyszer muszáj mindannyiunknak szembenéznünk, hiszen csak így kaphatunk magunktól igazán feloldozást a bűneink alól, így vagyunk képesek valóban továbblépni, megtalálni önmagunk, és így tudunk egy valóban boldog életet felépíteni magunknak. 

Ismerd meg önmagad! Ez van az orákulumok ajtói fölé vésve. De én saját magam számára is idegen voltam, aki kővé dermedt, de nem tudta megmondani miért.

Fontos megjegyezni ugyanakkor azt is, hogy Kirké énkeresése korántsem egy statikus én megtalálásáról szól. A történet folyamán tanúi lehetünk annak, ahogy személyisége fejlődik, átalakul, életének bizonyos történései nyomot hagynak rajta. Nagyon szépen felépített fejlődéstörténet ez, ahol minden egyes megjelenített történés nagyon fontos építőeleme a nagy egésznek. Tetszett benne nagyon, hogy Kirké mindenért megdolgozik, mindent tanul és nem fél energiát belefektetni a számára fontos dolgokba - nem az ölébe csöppennek a képességek tehát, mint ahogy az isteneknél szokás. Kirké mágiája kitartásának és tanulásvágyának köszönhető. Saját magától lett korának legnagyobb varázslója - nem így született, nem így teremtették. Önmagát teremtette azzá. 

Madeline Miller regénye sok fontos üzenetet hordoz tehát, így adva mélységet ennek az egyébként hangulatos, az ókori Görögországot és annak mitológiáját remekül megidéző történetnek. Aiaié szigetére bátran lépjen be hát az, aki erőt szeretne meríteni a saját útkereséséhez vagy éppen csak ebbe a Miller által újramesélt ókori világba vágyakozik. 

A Kirké mindenképpen maradandó élmény lesz. 

Madeline Miller: Kirké

Circe
Fordította: Frei-Kovács Judit
GeneralPress Kiadó
424 oldal