Pénelopeia

Egy feleség, aki sok éven keresztül várta haza férjét. A leleményest, a tarkaeszűt, a gyors lábút, Pallasz Athéné kegyeltjét. Vajon hogy élte meg Pénelopé ezt az időszakot? Milyen volt egyedülálló nőként helyt állnia Ithaka irányításában? De a legégetőbb kérdés talán az, hogy miért kellett legyilkolni a tizenkét szolgálólányt valójában?  "Az Odüsszeiában elmondott történet nem megbízható: túl sok benne a következetlenség. Sose hagytak nyugodni a felakasztott szolgálólányok; mint ahogy a Pénelopeiában Pénelopét sem."  - így vezeti be Atwood kisregényének témáját.
Szeretem, mikor megvan az olvasásban az a flow élmény, hogy az egyik könyv rögtön elvezet a másikhoz. Ez történt legutóbb Madeline Miller Kirké című regénye kapcsán is, mikor már az olvasása közben éreztem és tudtam, hogy itt az ideje megismernem Odüsszeusz feleségének, Pénelopének a történetét Margaret Atwood tolmácsolásában.

A Pénelopeia tehát, a Kirkéhez hasonlóan, ugyancsak egy női szemszöget ad hozzá Homérosz világához. Egy sokkal komorabb, és Atwoodhoz méltóan sokkal bírálóbb, kritikusabb színezetet visz bele a klasszikus történetbe.  Az eposzban felmagasztalt hős tettei, jelleme mind-mind megkérdőjeleződik abban a formában, ahogy Homérosz elénk tárta, és hát Pénelopé is több és mélyebb karakter lesz az ott megismertnél. Tetszett, hogy Odüsszeusz kalandjainak igazságtartalmai homályban maradnak: például vajon tényleg szirének énekét hallhatta vagy csak daloló szajhákkal teli kuplerájban járt? Egyesek ezt, mások azt mondják, az igazság sose derül ki, viszont Pénelopé addig is örül annak, hogy híreket kap a férjéről - legyenek azok bármilyenek is - , hiszen ez azt jelenti, hogy életben van.
Odüsszeusz itt sem egy pozitív karakterként jelenik meg hát: ám míg a Kirké című regény esetében elég kettősnek volt megítélve jelleme, addig Atwood sokkal szigorúbban veszi őt górcső alá, és bizony nem éppen egy eszményített hősként kerül ki a kezei közül. Odüsszeusz valójában egy nagy hantagép itt, aki úgy csűri-csavarja a szavakat, hogy végül mindent megúszhasson. Tetteinek következményei vagy az őt körülvevő személyek egyáltalán nem érdeklik, számára a lényeg mindig csak annyi, hogy ő kerüljön ki győztesen a szituációkból. És persze, ez Homérosz esetében sincs nagyon másképp elbeszélve, de amíg ez a tulajdonsága abszolút pozitív az ő szemszögéből, addig itt ez nagyon nincs így.

Mind a ketten – saját bevallásunk szerint – hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva.
Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.

És érdekes persze az is, hogy Atwood történetében a nők és a férfiak eszessége mennyire másmilyen megítélést kap az ókori görög világban (is). Hiszen Pénelopé is eszes, akárcsak férje,  ám ő sose lesz mások szemében olyan izgalmas karakter, mint mondjuk a szépséges Heléné, akiért férfiak ezrei haltak meg Trója falainál. Még tulajdon férje se értékeli ezt a tulajdonságát (sem) túlzottan. Pénelopé "csupán" az otthon erős bástyája, akihez folyton vissza lehet térni, ha már - átmenetileg - elege van a kalandokból. Pénelopé se akkor, se később nincs megfelelően értékelve, ő mindig csak egy háttér figura marad, pedig neki is kijutott a nehéz helyzetekből, ahogy a tragédiákból is.

A piszokban éltünk, a piszok volt a dolgunk, a foglalkozásunk, a hibánk. Mi voltunk a piszkos lányok. Ha a gazdánk, a gazdánk fia, a háznál vendégeskedő nemesember vagy a vendég nemesember fia össze akart feküdni velünk, nem utasíthattuk vissza. Hiába sírtunk, hiába mondtuk volna, hogy szenvedünk. Így telt a gyerekkorunk. Ha szép kisgyerekek voltunk, életünk csak még rosszabb lett. 

Pénelopé monológját félbe-félbeszakítják a kórusként szereplő lányok, a tizenkét szolgálólány, akit a kérők után kivégeztek. A Pénelopeia szerkezete nagyban hasonlít egyébként a görög drámákhoz, hiszen a monológot a lányok által előadott kardal követi, középpontba állítva a velük történt tragédiát. Mert legyen bár bármilyen mondvacsinált indok is a történésekre, a lányok kivégzése értelmetlen és kegyetlen volt. Értelmetlen, hiszen - mint azt az egyik kardalból megtudhatjuk - a szolgálólányok testét egyébként is kényük-kedvük szerint használhatták a palota vendégei. Bár a házigazdának ehhez hozzá kellett járulnia, és ez akkor valóban nem történt meg, lévén Odüsszeusz éppen másvalahol kóborolt, de ez a szóbeli engedély nem hiszem, hogy sok mindenen változtatott volna. A lányokat erőszakkal is magukévá tették volna - és néhányukkal valóban így is történt, de nekik is ugyanúgy meg kellett halniuk.
És különösen kegyetlen, már-már pszichopatai mélységekbe süllyedően kegyetlen tett is volt ez, hiszen kivégzésük előtt nekik kellett felsikálniuk a kérők vérét a padlóról, nekik kellett a holttestüket elvinni a helyszínről, míg Odüsszeusz elégedetten itta magába a rettegést és a félelmet, ami belőlük sugárzott.
A lányok történetében még az a különösen szomorú, hogy ők mind Pénelopé által kiválasztott és felnevelt szolgálók voltak, akik közvetlen az ő hatósága alá tartoztak, így fiának, Télemakhosznak játszópajtásai voltak, együtt nőttek fel vele. Pénelopé nagyon szerette mindannyiukat, és a kérők ellen szövetkezett velük össze, tulajdonképpen egy ellenállás tagjai voltak. Ám Odüsszeusz kérdés nélkül lemészároltatta őket Télemakhosszal.
Értelmetlen és különösen kegyetlen. Az eposz mégis egy legyintéssel elintézi ezt az epizódot. A "rossz" lányok megbűnhődnek mások bűneiért.
Atwood világában azonban Odüsszeusz nem menekülhet bűne elől. A lányok a túlvilágon is kísértik őt, nem nyughatik soha, soha.
Huszonnégy rángó láb látványa kíséri őt mindenhova az idők végezetéig.

Margaret Atwood: Pénelopeia
The Penelopeiad
Fordította: Géher István
Palatinus Kiadó
178 oldal