Kereken tíz éve írom a blogomat, nyáron tartottam pár visszatekintést egy-egy bejegyzés erejéig. De most hogy megláttam Theodoránál ezt a kérdéssort, úgy éreztem, igazán szuper lenne még egyszer, így az év vége kapujában összehasonlítani a jelenlegi és a tíz évvel ezelőtti olvasós énemet. 

 

1. Mi volt a kedvenc könyved 2009-ben?
A Harry Potter sorozat mindig is ott volt a kedvenc könyveim listáján, úgyhogy ezt nem is számolom most ide. Ahogy visszaolvastam az évzáró bejegyzéseimet, Emily Brontë: Üvöltő szelek című könyve volt 2009. legklasszabb olvasmánya számomra. És most teljesen meglepett, hogy ennyire régen olvastam ezt a könyvet.

2. Mi volt a kedvenc könyved 2019-ben?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, amin már legalább két hete gondolkodom, de még nem sikerült dűlőre jutni ez ügyben. Rengeteg szuper könyvvel találkoztam idén is, mint például Jeanette Winterson önéletírása, Lucy Strange regényei, a Kirké és a Locke & Key világa is teljesen magával ragadt. Az idei évzáró bejegyzésben nehéz dolgom lesz majd, úgy érzem.

3. Melyik könyvet szeretted legkevésbé 2009-ben?
Danilo Kis: A holtak enciklopédiája című műve volt 2009-ben a Citrom díjas nálam. Emlékszem, ez egy egyetemi olvasmány volt, és olvasóként nem igazán találtam meg vele a közös hangot. Nem tudom, most hogy tetszene, de a rossz emlékek miatt nem igazán érzek ingerenciát az újraolvasására.

4. Melyik könyvet szeretted legkevésbé 2019-ben?
Nem emlékszem kifejezetten rossz olvasmányra idén, mert ami nem tetszett, azt félbehagytam. Például Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból című kisregénye elképesztő csalódás volt számomra, igazából végig se olvastam. Számomra érdektelen volt a megvalósítása az egészen ígéretes ötletnek, és a stílusa se klappolt hozzám. Ilyenkor egyébként mindig bizonyságot érzek arra nézve, hogy nem nekem való a távol-keleti irodalom, hiába próbálom kiszélesíteni a látókörömet. Egyszerűen őket valahogy nem tudom olvasni.

5. Melyik az a könyv, amit 2009-ben adtak ki és még mindig el szeretnéd olvasni?
Fogalmam sincs. Kár, hogy nem találtam olyan lehetőséget, hogy kiadási év szerint keressek a könyvek között. Biztosan van ilyen, de ez így fejből nem igazán megy.

6. Melyik az a könyv, amit 2019-ben adtak ki és 2020 előtt el szeretnéd olvasni?
Már tuti semmi ilyesmit nem fogok elolvasni 2020 előtt. De egyébként sok minden van, ami még a sorára vár. Például a Hónővér Maja Lundétól, Stephen Fry Mítosz című könyve vagy éppen A gesztenyeember is. Most jelenleg A lány, aki holdfényt ivott című middle grade regényt olvasom, de elég lassan haladok, ugyanis csomó minden könyves adminisztrációmat le szeretném zárni még újév előtt, amikkel eléggé el vagyok maradva, mert nem voltam előrelátó. Úgyhogy most esténként olvasás helyett leginkább ezekkel molyolgatok.

7. Mi az a zsáner, amiből régen sokat olvastál, de ma már nem annyira?
A paranormális YA regények aranykorszaka volt az évtized eleje szerintem sokunknál. Ma már szerintem le is csengett valamennyire ez a dolog, nem csak nálam, hanem másoknál is. Legalábbis nem nagyon jönnek velem szembe angyalos, vámpíros, vérfarkasos ifjúsági történetek - de ezeken már egyébként is túlléptem egy jó ideje.

8. Mi az az új zsáner, amit felfedeztél 2009 óta?
Idén konkrétan a képregények nagy felfedezése volt nálam. Annyi szuper történet születik ebben a műfajban, és az, hogy a magyar könyvpiacra is egyre inkább beszivárog ennek a zsánernek a krémje, még inkább kedvcsinálóként hat. Rengeteg képregény van már a listámon, amit mindenképp szeretnék a jövőben nem csak elolvasni, hanem beszerezni is. Nagyon megszerettem ezt a műfajt, pedig sokáig ódzkodtam tőle.
Emellett pedig az utóbbi években egyre tudatosabban keresem az értékes ifjúsági regényeket, amik valamilyen problémát állítanak a középpontjukba. Például a gyász, a családon belüli erőszak vagy a magány.
És hát a női sorsokkal foglalkozó könyvek is a szívem csücskei lettek, számos kedvenc könyvem került ki ebből a tematikából.

9. Mi az az olvasós - könyves szokás, amit magad mögött szeretnél hagyni 2019-ben?
Jó lenne a bejegyzések tekintetében tartani a tempót az olvasási sebességemmel. De ezt nyilván az élet alakítja, nem én. Nem tudom, egyébként most nem jut eszembe semmi sem.

10. Mi az az új olvasós cél, vagy szokás amit szeretnél megvalósítani a következő 10 évben?
Szeretnék minél több nem angolszász irodalmat olvasni, megismerkedni más népek irodalmával is. Jó lenne kicsit jobban beleásni magamat a fantasy és a sci-fi világába, ott is rengeteg olyan könyv van már most, ami eléggé érdekel. És hát nyitottnak maradni mindenre, mint eddig is. 

10 év - 10 könyv | Avagy hurrá, jubilálunk!

A blogolás tíz éve alatt számtalan kalandot megéltem, amelyet az elolvasott könyveimnek köszönhetek. Voltam fejvadász, nyomozó, varázsló, árnyvadász, sárkánylovas vagy egy tisztességes évi jövedelemmel rendelkező úriember után vágyakozó kisasszony. Az olvasmányaim elrepítettek Nápolyba, Londonba, Afrikába, Tündérföldre vagy éppen Westerosba. Voltam ármánykodó, magabiztos, elveszett vagy mondjuk bátor is - néha ez mind egyszerre, néha meg nem. 

És még persze, annyi minden...! 

Számtalan életet megéltem már, és még fogok is - és nagyon remélem, hogy a blogom a jövöben is ugyanúgy fogja őrizni a lenyomatait ezeknek a képzeletbeli kiruccanásaimnak. Ám szerettem volna, ha ennél a tíz évnél egy kicsit megállnék, és visszatekintenék a hátrahagyott, ám azóta is dédelgetett kalandjaimra. Mert a sok megélt élet között vannak bizony olyanok, amelyek világítótoronyként állnak a kupacban. Amik meghatároztak, amik hozzámadtak valamit. Persze, a most közreadott listánál jóval több könyv van, amit rajongásig szerettem és szívesen emlékszek vissza rá, de úgy döntöttem, hogy szemöldök-összehúzósan szigorú leszek most, és csupán tíz könyvet fogok most felsorolni - minden évből egyet-egyet -, ami az olvasása közben beszippantott a világába, és utána napokig nem eresztett. Amelyek akkor is ott motoszkáltak bennem, amikor már rég elolvastam az utolsó sorokat is. 

Nehéz döntés volt, különösen azokból az évekből választani, amikor száz fölötti volt az éves olvasásom - vagy azokból az évekből, amikor már teljesen tudatosan kezdtem nyúlni a könyvekhez. Oké, nem ragozom: mindegyik évből piszok nehéz volt a választás. Számos álmatlanul forgolódó éjszaka után, nagyon komoly, ceruzavég-rágcsálós átgondolással a hátam mögött, de végül megszületett a lista.  

Szóval, íme tíz év könyves blogolásom tíz kiemelkedő olvasmánya! 

Mindegyiket szívből tudom ajánlani. Bárkinek. Mindenkinek. 

Neked, kedves Olvasóm!

2009

Gregory Maguire: A boszorkány

Blogolásom első évéről elmondható, hogy akkor kezdett el számomra kinyílni a szórakoztató irodalom, illetve a kortárs irodalom világa. Gregory Maguire regénye számomra nagyon újszerű volt, hiszen - emlékeim szerint - korábban sose olvastam semmiféle retellinget, ez volt az első találkozásom ezzel a műfajjal. A boszorkány L. Frank Baum híressé vált gyerekregénye, az Oz, a nagy varázsló történetét meséli újra a Gonosz Nyugati Boszorkány szemszögéből. Egy nagyon komplex történetről van szó, ami sok fontos témát érint ( úgy mint a kirekesztés vagy éppen a zsarnokság, a hatalom), és sok elgondolkodni valót hagy maga után. Ha Orwell disztópiáit kedveled és szereted, ha egy klasszikus történet egy újfajta szemszögből kerül bemutatásra, akkor bátran ajánlom ezt a könyvet. Anno az orosházi könyvtár "Veszíts el egy könyvet!" játéka kapcsán én ezt a könyvet ajánlottam fel elvesztésre - remélem, akik a játéknak köszönhetően hozzájutottak ehhez az Oz birodalmába vezető hátsóajtóhoz, végül elégedetten csukták be maguk mögött.

2010

Jasper Fforde: A Jane Eyre-eset

Képzeljünk el, egy olyan alternatív világot, ahol az irodalom központi jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy nem a vallási felekezetek kopogtatnak az ajtódon, hanem irodalmi csoportosulások, akik arról akarnak meggyőzni, hogy a Shakespeare-daraboknak ki is volt valójában a szerzője. Vagy a speciális ügynökök nem drogok vagy más hasonló, „hétköznapi” holmik után kutatnak, hanem hamisított regények, ellopott kéziratok után.

Itt az igazi, velejéig romlott bűnöző nem plázákat vagy iskolákat robbantgat, hanem könyvszereplőket gyilkol, hogy az olvasóknak ne legyen többé örömük kedvenc regényükben. S Acheron Hades, e világ legmegátalkodottabb bűnözője nem is kisebb karaktert szemel ki magának, mint a mindenki által olyannyira kedvelt Jane Eyre -t… ám tervét nem lesz olyan könnyű megvalósítania, mint hitte, mert egy olyan ügynökkel találja szembe magát, akit nem ejtettek a fejére. Ő Thursday Next, aki szabadidejében mellesleg szenvedélyes III. Richard rajongó és akivel mindig ott van az Erő (vagy ha az nem is, de legalább a pisztolya biztosan…)

Fforde univerzuma egyszerűen zseniálisan szórakoztató, Thursday Next pedig azóta is a valaha volt legkedvesebb irodalmi mesterdetektívem. Ez az elképesztő irodalmi agymenés minden könyvmoly kedvenc olvasmányává válhat.

2011

Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala

Ekkor már túlvoltam a Vörös Pöttyös YA regények tömkelegén - már persze viszonylagosan értve itt a tömkeleget - és ebben az évben egyáltalán nem vágytam hasonló jellegű olvasmányokra. Suzanne Collins trilógiáját nagyon sokáig kerülgettem emiatt, mert bár rengeteg pozitív véleményt olvastam róla, mégis YA mivolta visszatartott. Aztán végül csak elolvastam. 

Együltő helyemben. Semmi más nem érdekelt abban a két napban, amíg a részeket olvastam, csak az, hogy mi lesz Katnissal és Peetával. Annyira addiktív volt, annyira mást adott, mint az eddigi YA olvasmányaim. Berántott magába ez a küzdelmekkel és kegyetlenségekkel teli világ, ahol a hepiend egyáltalán nem volt garantálva. 

Idén fog megjelenni egy felújított kiadás az Agave jóvoltából, tervbe is vettem az újraolvasását. Kíváncsi vagyok, hogy vajon még mindig adná-e azt a fotelbe szegezős érzést. Mindenesetre így vagy úgy, de szerintem nagyon fontos könyv ebben a műfajban.

2012

Ernest Hemingway: Vándorünnep

Hemingway-be a Vándorünnep című könyvének köszönhetően szerettem bele. Alapvetően nem is hagyományos értelemben vett történet ez, sokkal inkább impressziók gyűjteménye. Egy lapok közé zárt hangulat. Hemingway végigkalauzol minket Párizs macsaköves, zegzugos utcáin, s közben be-betérünk vele egy-egy kávéházba, hogy az irodalomról és a művészetekről cseverésszünk pár neves és névtelen művésszel;  vagy éppen olyan ikonikus helyekre kísérhetjük el őt, mint a Shakespeare & Co. könyvesbolt, amiről bátran kijelenthetjük, hogy a könyvszerető emberek Mekkája. Az igazi bohémélet hangulata árad a sorok közül, amit olvasóként nehéz feledni. Játszi könnyedséggel eleveníti meg azt a kort és azt a miliőt, amely szinte bekúszik az ember bőre alá. Letisztult mondatain keresztül felragyog a '20-as évek Párizsa, amely olyan sokszínű, olyan keserédes és egyben olyan csodálatos, mint maga az ősz. 

2013

Charles Dickens: Szép remények

Egy sok-sok éve magam előtt tologatott elmaradás volt, ami végül hihetetlenül kellemes csalódást okozott. Dickens nagyregényeitől valamiért mindig is féltem, hogy unalmas, poros és száraz a prózája - azok a fránya előítéletek! Ám itt jöttem rá, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Dickens igenis nagyon vicces, a karakterei érdekesek és gyönyörűen építi fel a történeteit. Mrs. Havisham alakja még a mai napig sokszor eszembe jut, valahogy nem enged ez az időbe belefagyott nőalak.
A történet egyébként E/1 -ben van elbeszélve, mely hűen követi Pip kiművelődésének folyamatát, illetve mértékét: kezdetben az a tipikus egyszerű ember jelenik meg a lapokon, aki képtelen megérteni az urak és előkelő hölgyek kacifántos gondolkodásmódját - szerintem ennek a Pipnek a fogalmazásmódjában, reakcióiban vagy éppen csínytevéseiben rejlik a regény jó humora, legalábbis én ez idő alatt nevettem a legtöbbet.  Az idők során ez az egyszerű Pip a szemünk láttára alakul át: nagyra törő vágyai, álmai miatt egyre inkább kezd kilógni környezetéből, egyre kevésbé ért szót velük. Jó ideig az egyszerű emberek és az előkelőségek közt tátongó hatalmas űrben létezik, a "már nem" és a "még nem" közti állapot kínzó bizonytalanságában, mire végül eljut oda, hogy olyan kacifántos gondolkodású, finom úriemberré válik, akit a regény elején megismert egyszerű Pip soha meg nem érthetett. Nagyon érdekes fejlődéstörténet, amivel érdemes megismerkedni. 

2014

Caitlin Moran: Hogyan legyünk tökös csajok

A könyv, ami abban az évben végigsöpört a blogokon, és kapott hideget-meleget. Néha egészen szélsőséges reakciókat váltott ki a könyv az olvasóiból, ám én még ezzel együtt is azt mondom, hogy érdemes az elolvasásra. Pont ezért, mert elgondolkodtat, mert nem hagy maga után üres lapot. Caitlin Moran ebben - a magyarul elég szerencsétlen címet kapott - könyvében arról beszél, hogy milyen számára nőnek lenni, milyen utat járt be, amíg rátalált a saját nőiségére. Sok témát érint ebben a memoárjában, amiket nagyon erős - és vállaltan - szubjektív szűrőn keresztül ad elő számunkra. Morannel nem kell egyetérteni ezekben a kérdésekben, a legkevésbé sem. Viszont szerintem ezzel, hogy valakinek elolvassuk a saját nőiségének a történetét, akaratlanul is megfogalmazzuk a magunkét is ( "ez velem is pont így volt/van" vagy éppen "nálam ez teljesen máshogy volt..." )  - és szerintem ez a legfontosabb hozadéka ennek a könyvnek. Nem feltétlen Moran gondolatmenete, hanem az, amit eredményez bennünk. Mert igenis fontos, hogy nőként (de akár férfiként is)  valamennyire tudatosítsuk magunkban személyiségünknek ezt a szeletét, ami a nemiségünkkel kapcsolatos. Mert sok mindent megérthetünk ezáltal önmagunkkal kapcsolatban.

2015

Jane Austen: Értelem és érzelem

Ó, Willoughby, te óriási tuskó! - kezdhetném akár így is a könyv bemutatását, hiszen Willoughby miatt rengetegszer dühöngtem a regény olvasása során. Persze, a legellenszenvesebb férfikarakter mellett Austen megalkotta Eleanor Dashwoodot, akit legalább annyira a szívembe zártam, mint Elizabeth Bennett kisasszonyt. Az Értelem és érzelem egy fantasztikus Austen-regény, ami azóta is komoly versenytársa nálam a Büszkeség és balítéletnek. Okos, ironikus és csipkelődő, mindemellett emlékezetes női karaktereket szerepeltet. Minden benne van, amiért egy Austen-regény jó lehet. Annyi mindent lehet rajta boncolgatni, a háttérben megbúvó nagy emberi tragédiákon keresztül a karakterábrázolás aprólékosságáig. 

Ha éppen egy jó Earl Greyt iszogatsz, ne hagyd ki a kezedből ezt az Austen regényt (se)!

2016

Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak

Az év, amikor Backman jött, látott és győzött nálam. Ove története egyszerre szórakoztató és szívbe markoló. Backman könyve sok témát felkarol, úgy mint a házasság, az elfogadás, a magány és annak feldolgozhatatlansága, az el nem engedés és az emlékek súlyától egyre nehezedő élet. Backman eszméletlen jól lavírozik az ember érzelmi skáláján, anélkül hogy vattacukros vagy éppen érfelvágós fordulatokat venne a történet. Pont úgy, ahogy lennie kell: egyszer sírunk, aztán meg szakadunk a nevetéstől a könyv felett - igazi érzelmi hullámvasút. És bár soha nem hittem volna, most mégis azt írom, hogy ennek a könyvnek köszönhetően zártam a szívembe egy folyton morgolódós, kínosan szabálykövető vénembert. 

Ove történetével szerintem mindenkinek meg kell ismerkednie, mert még a legkérgesebb szívet is megszelídíti.

2017

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni. 

Ferrante prózája első pillantásra egyszerű, ám valahogy mégis ritmusos és zubog, akár egy soha nem nyugvó folyó. Ha egyszer az ember rálép az első sorokra, onnantól kezdve nincs megállás egészen az utolsó oldalig. Szeretem, hogy olyan sok komoly témát felölel ez a könyv, miközben mégse érezzük az olvasását súlyosnak. Ferrante Nápolya sokáig nem engedi olvasóját utána. A telep, Lila, a tenger, Elena... - valahogy beköltöznek az ember agyának hátsó traktusába.

2018

Christelle Dabos: A tél jegyesei

Abban az évben sok komoly olvasmányom is volt, akárcsak az Alias Grace vagy A szolgálólány meséje. Mégis Dabos sorozata az, amit ki kell emelnem mindközül, hiszen nagyon régóta nem ragadott úgy magával világ, mint akkor, amikor ezt olvastam.  Szavak nincsenek rá, mennyire imádom ezt a skandináv steampunkos hátteret, ahogyan a komor és szűkszavú főkincstárnokot, Thornt is. Szeretem az összetettségét, ahogy azt is, ahogy a sztorit csűri-csavarja. Egy igazán igényes, izgalmas és kalandos történet ez, amit nem szabad kihagyni, ha olvasóként vonzanak az idegen világok.

10 + 10 random könyves tény rólam | Avagy hurrá, jubilálunk!

1. Első fiktív szerelmem Anyegin volt.

2. A cicám, Mignon imád a nyitott könyveimre feküdni. Naná, hiszen macska. Amikor olvasok, odasündörög hozzám, majd a bolyhos kis testét elnyújtja az éppen olvasott könyvemen, és nem lehet ilyenkor arrébb tenni, mert sértődés lesz vagy a könyvem issza meg a levét. Ha épp egy nagyon izgalmas résznél tartok, és nem tudom kivárni, míg Mignon őnagyasága arrébb helyezi székhelyét (ami akár egy órát is igénybe vehet), akkor fogom magam és kinyitok magam mellett egy másik könyvet, és kedvesen odainvitálom őt. Ez általában sikerülni szokott, és így ő is boldog meg én is. 

3. Nem tudok félbehagyni fejezetet. Soha. SOHA. maximum akkor, ha a fáradtság miatt elalszom, ez az utóbbi időben viszont elég sokszor előfordul :D 

4. Ellenben könyvet már bármikor. Ha nagyon nem tetszik, ha az idegeimre megy, egyszerűen nem olvasom végig. De akkor sem, ha csak azt érzem, hogy nem fog meg. A 100. oldal környéke az a kritikus pont, ahol általában eldől nálam a könyv sorsa. De a fejezetet akkor is végigolvasom :D

5. Mindig szeretnék olvasás közben kiírkálni szép vagy megkapó vagy vicces idézeteket, de mindig elfelejtem. 

6. A saját könyveimet néha szoktam szamárfülezni, ha épp nem találom hirtelen a könyvjelzőmet. Amiből mellesleg minden szobában van legalább kettő, de ez elég gyakran előfordul, hogy nem találom. Mert nyilván, amikor kellenének, sosincsenek a helyükön.

7. És ebből következik, hogy a saját könyveimre amúgy nem vigyázok. Mármint nyilván nem öntöm le kólával direkt, nem nyúlkálok hozzájuk csokis kézzel, nem húzogatok bennük alá és nem teszem a sínekre őket, hogy átszáguldjon rajtuk egy vonat. De ha a puhakötésesnek megtörik a gerince az olvasás miatt, vagy ne adj isten szamárfüleznem kell, esetleg a táskában cipeléstől kicsit meggyűrődik a sarka vagy a borítója, nem esek gyógyszeres kezelésre szoruló depresszióba. A könyv azért van, hogy olvassuk. És semmi baj nincs szerintem azzal, ha látszik rajta, hogy forgattuk. 

8. Nem szeretek kölcsönkönyvet olvasni. Mert máséra viszont vigyázok, már szinte betegesen. Az én szabályom e tekintetben, hogy pontosan olyan állapotba adjam vissza, ahogy kaptam. Ha egy karcolást veszek észre a borítón, tiszta kétségbeesett leszek, hogy most azt én csináltam vagy az már ott volt? Kész idegbaj, ha kölcsönkapok könyvet, szóval nem nagyon szoktam kérni. 

9.  Amikor könyvtárban válogatok, nézelődök, rendszeresen rendet rakok a polcokon közben, ha meglátom, hogy valami nincs a helyére rakva.

10. Idegen könyvesboltokban szoktam néha könyveket igazgatni, ha csálén állnak mondjuk vagy ilyesmi.

11. Az első önállóan elolvasott könyvem Gerald Durrelltől a Léghajóval a világ körül című regénye volt. Azóta szeretnék minél többet látni a világból.

12. Nem tudok enni olvasás közben. Nem azért, mert félek, hogy leeszem a könyvet, hanem mert az olvasás is és az evés is számomra teljes figyelmet élvező tevékenység.

13. Emlékszem, gyerekkoromban azzal töltöttem el az időm java részét, hogy memorizáltam magamban a könyvek gerincén levő infokat, és hogy melyik könyv hol található pontosan. Ha nem lehetett mesét nézni, és nem volt kedvem játszani, én ezzel foglaltam el magamat. Visszagondolva, kicsit fura gyerek voltam.

14. Ha valakinek az ajánlására vagy lelkendezésének a hatására figyelek fel egy könyvre, azt sose felejtem el. A képzeletemben ilyenkor a könyv és a személy összefonódik, és elválaszthatatlanok nekem innentől. Ha a könyvre gondolok, eszembe jut az illető is.

15. Nem tudok a szabadban olvasni, bármennyire idilli is. Ha utazok, akkor se. Olyankor a táj, a fények, az emberek kötnek le, nem tudok olyankor könyvbe temetkezni.

16. A családi legendárium szerint apukám az Iliászt olvasta fel nekem pár hetes koromban, és meglepő élvezettel hallgattam.

17. Egy könyvnek mindig lennie kell a táskámban. Elvégre bármikor adódhat olyan alkalom, hogy sokat kell várni valahol, és mondjuk a Fiatalúr pont bealszik. S bár ez még sose fordult elő, de biztosítéknak mindig ott van.

18. Volt már, hogy egy adaptáció hozta meg a kedvemet a könyvhöz, szóval én a filmfeldolgozásokat alapból nem tekintem ördögtől való dolognak.

19.Mindig ősszel olvasok a legtöbbet.

20.  Imádom az illusztrált köteteket, előfordul olyan is, hogy kifejezetten az illusztráció miatt veszek meg egy könyvet. (például ilyen volt a The Fox and the Star is)

Bejegyzés arról, hogy a blogom 10 éves | Avagy hurrá, jubilálunk!

Tíz év elég sok idő. 

Ha azt vesszük az életem kábé egyharmada. 

Ugyanakkor hihetetlen belegondolni, hogy már ennyi idő eltelt, hiszen mintha csak most történt volna, hogy az egyik egyetemi nyári szünetem alatt gondoltam egyet, és könyves blogolásba fogtam. Még ma is emlékszem, ahogy ott kuporogtam a nappalink padlóján, a laptop fent volt a kanapén, és miközben egy jeges kávéval próbáltam enyhíteni a nyári meleget az akkor még klíma nélküli, alig bútorozott panellakásunkban, azon agyaltam, hogy "jó, jó belefogok, de mi legyen a blogom neve?" A Szellemekkel suttogó ment a tévében éppen háttérzajként - mert akkor még elég gyakran ment a tévé ilyen módon nálunk - , és végül innen jött a név.

**Fun fact, abból a sorozatból akkor se és azóta se láttam egy részt sem. **

Nyilván a tíz év alatt aztán számos sokkal kreatívabb, sokkal átgondoltabb vagy hozzám sokkal inkább passzoló név eszembe jutott, némelyik egészen homlokcsapkodós módon, de aztán sose mertem változtatni. Én a névadással úgy voltam, hogy ez örökre szól. 

Bár akkor még nem gondoltam volna, hogy ez a hirtelenségből jött ötlet ennyi ideig ki fog tartani nálam. Ha tudtam volna, jobban átgondolok mindent. Sőt, lehet annyira túlgondoltam volna, hogy végül bele se fogtam volna. 

Azt hiszem, mégis jobb volt a jövő ismeretlenségében kuporogni a nappali padlóján, és jeges kávét szürcsölgetve  izgatottan megírni a beköszönő bejegyzésemet.  

Tíz év alatt sok minden történt. Szereztem két diplomát és egy szakmát, cicagazdi lettem, dolgozni kezdtem, férjhez mentem, kertes házba költöztünk és most már féléve egy csodálatos kisfiú anyukája vagyok. A blogom valahogy, valamilyen formában ennek az idáig megtett útnak a lenyomata is. Az olvasói létemé elsősorban persze, de az ezen túli életem is visszaköszön egy-egy sorban, bekezdésben, olvasmányban. 

Olvasóként is sokat változtam a tíz év alatt: nem mondanám, hogy szofisztikáltabb olvasóvá lettem volna, viszont sokkal tudatosabbá váltam. Tudom már, hogy mit keresek egy olvasmányban. És végülis ez is valami, szerintem. A tíz év alatt rádöbbentem továbbá arra is, hogy az olvasásnak számomra szigorúan csak hobbinak kell maradnia, mert amint túl komolyan vettem a dolgot, elillant az egész varázsa. Kaptam recenziós példányokat jó pár kiadótól, rendszeresen írtam egy időben az ekulturának, az Irodalmi Jelennek és a Bárkának is. A lehetőségért, az élményekért a mai napig hálás vagyok mind a kiadóknak, mind ezeknek a felületeknek és az ott dolgozó munkatársaknak. Viszont ahogy az olvasás kötelezettség lett, ahogy egyre kevésbé tudtam abban a tempóban, sorrendben olvasni a könyveket, ahogy szerettem volna, akkor döbbentem rá, hogy én tényleg csak egy egyszerű, kis mezei olvasó vagyok, aki csak a kikapcsolódásért olvas és nem másért. Nem mintha többet képzeltem volna valaha magamról, de jó volt arról álmodozni, hogy milyen jó lenne tényleg teljes állásban csak az olvasással foglalkozni. (most őszintén, ki ne álmodozott volna valaha ilyesmiről? ) 

Én ehhez túlságosan is szeszélyes hangulatolvasó vagyok, akinek mégsincs annyi gondolata mindenről, mint ahogy azt hitte.  

Fiatal voltam és bohó, de azóta azért tudom a határaimat ilyen tekintetben is. 

De ezt a tíz évvel ezelőtti elhatározást, hogy én most blogot indítok, azóta is életem egyik meghatározó pillanatának érzem. Azon túl, hogy sok szuper embert megismertem általa - blogosokat, olvasókat, könyvekkel foglalkozó szakembereket -, hogy egy legjobb barátra is leltem neki köszönhetően, a blogom számomra mindig egyfajta világítótoronyként szolgált. A tíz év alatt sokszor éreztem magam elveszve, sokszor kérdőjeleztem meg magamat, a jövőmet, nem láttam, hogy merre tartok vagy ki vagyok éppen, de azt mindig el tudtam mondani - akárcsak magamnak suttogva - , hogy van egy blogom. Nem mintha ez olyan nagy dolog lenne vagy annyira elismerésre méltó, de az évek során annyira a részemmé vált ez a felület, olyan állandósággá vált az életemben, hogy nehéz elképzelnem magam nélküle. És amikor magammal kapcsolatban mindent megkérdőjeleztem is, a blogom itt volt feketén-fehéren, belebetonozódva a virtuális világ állandóságába. 

Sok mindent írhatnék még az elmúlt tíz évről. Írhatnék a statisztikáról, meg arról, hogy mennyire cikisnek érzem visszaolvasni a régi bejegyzéseimet vagy hogy a kommentekben a kelleténél mindig jóval több smiley-t használtam, mint amennyit még büntetlenül lehetne. Írhatnék arról, ahogy szépen felfedeztem az akkor könyvesblogos közösséget (egy-egy blog felfedezésére még a mai napig élénken emlékszem, ahogy például arra is, amikor Amadeához szinte remegve megírtam az első kommentemet, amin órákon keresztül agyaltam - visszaemlékezve nagyon vicces egyébként :D ) vagy ilyesmiket. 

De inkább csak azt írom ide, hogy

köszönöm Nektek ezt a tíz évet!