2017. április 30., vasárnap

#április

Blog szempontjából ez volt az a hónap, amiben  a legkevesebbet blogoltam. És ez volt az a hónap, amiben nem olvastam Üvegtrónt... Olvasatlanul visszavittem a könyvtárba. Az történt ugyanis, hogy A szél nevét csak nagyon nehezen tudtam elengedni. Nem számítottam rá, hogy ennyire. Éreztem, hogy egy picit meg kell torpanjak az olvasásokkal, hagynom kell lecsengeni magamban azt a történetet, mert ha ezt nem teszem, a következő olvasmányom fogja ennek meginni a levét, és zsigerből nem fog tetszeni. Úgyhogy nem hogy blogolni nem, még csak olvasni se nagyon olvastam. De én azt mondom, kell ez és néha szükséges is. Meg kell adni bizonyos olvasmányoknak azt az időt, ami jár nekik. Az Üvegtrónról továbbra sem tettem le, hogy megpróbálkozom vele, de most kicsit lekerült a radaromról, mert jelenleg éppen Sissiért rajongok meg Schwab újabb könyvéért. Bárhogy is keresitek a rejtett összefüggést közöttük, be kell valljam, hogy nincs. Bár az Egy sötétebb mágiának még csak a közepe felé tartok, szóval még ki tudja... :)


De ahhoz képest, hogy alig olvastam valamit áprilisban, könyveket vásárolni mégis csak sikerült. Én lepődtem volna meg legjobban, ha még az sem lett volna. De tökre tudatos meg átgondolt voltam most, mert csak olyanokat vettem meg, amiket annyira vártam, hogy még a megjelenés dátumát is feljegyeztem a Moleskine-embe. Remélem, érzitek a súlyát.

Anne Tyler: Az ecetlány - még márciusban jeleztem, hogy ezt mindenképp szeretném megszerezni, mert Makrancos Katát úgy alapból szeretem, ahogy a feldolgozásait is általában. Sorra ugyan még nem került, de már csak idő kérdése. 

V. E. Schwab: Egy sötétebb mágia - amikor megtudtam, hogy az írónőnek újabb könyve jelenik meg idehaza, totálisan odáig voltam meg vissza. Imádtam Az Archívumot, sőt még a második részt is, és biztos voltam benne, hogy részemről ez a könyv sem lesz mellényúlás. Jelenleg most ebben a világban létezem. :)

Josh Malerman: Ház a tó mélyén - most pénteken zsákmányoltam magamnak, szóval már majdnem átcsúszott májusra. De húúúúú.... iszonyatosan kíváncsi vagyok erre a rövidke kis könyvre, úgyhogy hamarosan elolvasom. 

Az áprilisból tanulva most nem nagyon tervezek semmit májusra. Inkább picit sodródom az árral, hagyom, hogy bizonyos könyvek bevonzzanak, bizonyos könyvek pedig elvezessenek újabbakhoz. Nem fogok ellenállni, eldöntöttem. A május szóljon most erről.
A lemaradásaimat viszont igyekszem minél hamarabb pótolni, szóval jönni fog írás Roald Dahl: Boszorkányok című regényéről most már tényleg. Biztos lesz olyan poszt, amiben Sissiért fogok rajongani és írni fogok még a Nyitott Akadémia sorozatban megjelent A lélek dolgai című kötetről is. Egyelőre ennyi, aztán majd ez is alakul. 

Többiek:

2017. április 29., szombat

A szél neve

A szél neve az a könyv volt, amiért ugyan a legjobban rajongtam mostanában, de a hétköznapok fáradtsága miatt dühítő lassúsággal voltam képes csak olvasni. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre - attól függ honnan nézzük - másfél hétig kalandoztam Kvothe történetének világában. Ezalatt az idő alatt belaktam ezt a világot, és mikor esténként az ágyban kinyitottam ezt a kissé ropogós gerincű könyvet, majd olvasni kezdtem a soron következő fejezetet, olyan érzésem volt már, mintha csak hazaérkeztem volna.


Szeretem az ilyen könyveket. Azokat, amelyek képesek pár oldal alatt magukkal ragadni, berántani a világukba, bevonni az atmoszférájukkal. A szél neve pedig tényleg pont ilyen. Valahogy úgy éreztem magam, mint A Gyűrűk Ura olvasása közben: lassan, komótosan kalandoztam egy olyan világban, ahol éltem, lélegeztem.  Rothfuss átkozottul jól ír, és azt hiszem, a második bekezdésben már eljutottam az egy bejegyzésben még ép ésszel befogadható szuperlatívusz mennyiség határáig, szóval igyekszem visszafogni magamat.

A történet egy tavernában kezdődik, amelynek környékén egyre több megmagyarázhatatlan és furcsa jelenség zajlik, élükön a gyilkos lényekkel, akik az erdőben szedik áldozataikat. Egy nap egy krónikás érkezik ebbe az isten háta mögötti tavernába, nem véletlenül. Megérkezése után nem sokkal felismeri a poros Jelkő fogadó háttérben meghúzódó, jelentéktelennek látszó tulajdonosában a legendás, messzeföldön híres Kvothét, akiről megszámlálhatatlan sok monda kering a világban, ám most álnéven rejtőzködik itt üldözői elől. "Ennek az embernek igazi vörös haja volt, olyan rőt, akár a láng. Sötét, egykedvű szeme volt, és azzal a fáradt magabiztossággal mozgott, amit a számtalan dolog tudása ad. Övé volt a Jelkő fogadó, és övé volt a harmadik hallgatás. Illett hozzá. Ez volt a legnagyobb csend, amely magába temette a másik kettőt. Mély és széles volt, akár az ősz elmúlása. Súlyos, mint a simára csiszolt kő a folyóban. Olyan csendje volt, mint a vágott virágnak. Az hallgat így, aki halni készül."  A királygyilkos Kvothe végül úgy dönt, hajlandó elmesélni a krónikásnak a történetét. Az igaz történetét, mindenféle utólagos hozzáköltéstől, mítosztól mentesen. Három nap - csak ennyire van szüksége ehhez Kvothe állítása szerint.

Ez az első, igencsak vaskos könyv az első napon elmesélteket foglalja magában: megismerjük Kvothe gondtalan gyermekkorát, amelynek során vándorszínész szüleivel és társulatukkal beutazza a világot. Ám az idillt végül szülei és a többiek meggyilkolása teszi semmissé. Emögött a titokzatos Chandrian áll, akiknek szemet szúrt, hogy Kvothe szülei lázasan kutattak a róluk szóló mítoszok után. Kvothe elárvul, ám ezután az életét teszi fel arra, hogy megtalálja szülei gyilkosait. Hogy információkat tudjon róluk gyűjteni, végül beiratkozik az Egyetemre, hogy hozzáférhessen az Archívumhoz, ahol reményei szerint választ kap majd kérdéseire, és azok segítségével képes lesz megtalálni a Chandriant.

Kvothe egy igazán szerethető főhős, akit Rothfuss egyáltalán nem kímélt a rá mért csapásokkal, ám azokból Kvothe kisebb-nagyobb nehézségek árán mindig győztesként került ki. Megerősödve és még nagyobb elszántsággal. Szerettem, hogy Kvothe küzd, hogy akar, hogy nem kap készen semmit sem, hanem mindent magának kapar ki furfangjával, leleményességével, eszével. Főhősünk bár kivételes tehetség, akit elszántsága még jobban kiemel kortársai közül - emellett mégis nagyon emberi. Hibákat is elkövet szép számmal, amikből néha tanul, néha nem.  Főhősünk elbeszélésében felvillan a legendák mögött rejlő hétköznapi ember, aki tudatosan kezdte megteremteni és kihasználni a róla szóló mondákat.  Rothfuss könyvének még ez is egy igencsak érdekes pontja, hogy bepillantást enged nekünk a legendák születésébe. Kvothe megteremti magának a saját történetét a publikum előtt: a kivételes tehetségű szegény, elárvult gyermek toposza már adott volt, amit az évek során tovább díszített, cifrázott és gondos, kemény munkával átformált egy Kiválasztott történetté. Mert Kvothe jól tudja: a szavaknak, történeteknek bizony erejük van.
Rothfuss világának mágiája is érdekes, egyáltalán nem olyan, amire előzetesen számítottam. A mágia itt sokkal inkább tudomány. Érdekes keveredése a fizikának és kémiának - némi plusz töltettel persze :) -, de inkább tudományos dolog ez, mintsem egy megmagyarázhatatlan valami. Szóval aki az Egyetem képében egy új Roxfortot vár, az bizony csalódni fog, nem is kicsit. Mindenesetre nekem nagyon tetszett a mágiának ez az újfajta elképzelése, ami egy nagyot csavart a megszokotton. Nem is tudom már, hogy kinél olvastam, hogy Rothfuss a megszokott fantasy elemeket totálisan újragondolja - szóval bárki is írta ezt, nagyon igaza volt.

Az egyetlen szomorú dolog az egészben, hogy a harmadik rész megjelenéséről továbbra sem lehet tudni semmit. Hiába mutogatja Rothfuss a kész kéziratot a blogján már vagy négy éve. Elmondása szerint még tökéletesítgetnie kell. Ha ez így van áldásom rá, csak most már tök jó lenne, ha belátható időn belül legalább valami megjelenési időről - akár évről - tudnánk.

Patrick Rothfuss: A szél neve
The Name of the Wind
Fordította:  Bihari György
Gabo Kiadó
812 oldal



2017. április 5., szerda

Kilátás az erkélyről

Gaimannel az a baj, hogy ugyan tök királyságos ötletei vannak, a megvalósításuk nagy része mindig valahogy félrecsúszik. Legalábbis számomra. De mindig rá tud venni, hogy olvassak tőle újra, mert amikor én és a szövegei klappolunk egymással, akkor az nem csak olyan langyos, egynek elmegy módon történik ám, hanem akkor egész lényemmel odaadom magam a történetének, és éveken keresztül képes vagyok ezzel bezzegelni. Mint például az Óceán az út végénnel vagy a Szerencsére, a tejjel. Mind a két történet azt a Gaimant testesíti meg, akit folyton keresek a többi történetében, de nem találom sehogyse. 


A Kilátás az erkélyről című esszékötetével is így jártam, amely Gaiman összegyűjtött beszédeit, cikkeit, elő- és utószavait tartalmazza. Akárhogy is állok a történeteinek megvalósításához általában, azt semmiképpen sem szeretném tagadni, hogy Gaimant mennyire érdekes figurának tartom. Ezért igazán kíváncsi voltam arra, hogy ő vajon mit gondol az irodalomról, a könyvekről, a világról vagy úgy egyáltalán mi érdekli őt. S arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan fogja ezt elmesélni. 
Nem mondanám, hogy rossz volt vagy hogy nem érte meg volna elolvasni, mert az hazugság lenne. Gaiman iszonyatosan nagy könyvmoly láttátok már azt az elképesztő könyvtárszobáját?, és a könyvszeretőktől én mindig szeretek olvasni olyan történeteket, amelyek elmesélik, hogy hogyan váltak azzá, akik most; milyen hatással voltak bizonyos könyvek az életükre, miért rajongtak, mit gyűlöltek. Az elolvasott könyvek által kreált élettörténetek is vannak olyan érdekesek szerintem, mint bármelyik király regény.  Ennek jegyében is voltak érdekes történetek a kötetben, mint például hogyan töltötte gyerekként a nyarait a könyvtárban, hogyan változott könyvtárazás közben az ízlése, vagy például melyek voltak életének legmeghatározóbb könyvesboltjai. Szerettem, amikor arról írt, mit jelent neki az olvasás vagy éppen az írás. Szerettem, hogy ő is ennyire hisz egy jó történet - vagy egyáltalán a szavak erejében. És szerettem azt is, amennyire ezekért a dolgokért lelkesedett. Ez minden soron átsütött. 

"Miközben e sorokat írom, megelevenedik előttem az összes könyvesbolt, polc és eladó. De legfőképpen a könyveket látom magam előtt, rikító, tarka borítóikat, lapjaikat, amelyeken végtelen számú lehetőség sorakozott. Vajon milyen ember vált volna belőlem ezek nélkül a polcok, emberek, helyek nélkül? Milyen lettem volna könyvek nélkül?"

Nem szerettem viszont azokat a dolgokat, amiket már sokan említettek előttem. Például, hogy sokszor ismételte önmagát. Hogy három-négy írás után megint szembejött velem ugyanaz a történet, ugyanazzal a konklúzióval. Vagy csak ugyanaz a megállapítás. Nyilván, ezek az írások különböző alkalmakra, eseményekre készültek, és legalább a fele beszéd volt az eredeti szándék szerint. Szóval, persze hogy vannak benne ismétlések (és ezzel alapjáraton nem lenne baj), de én olvasóként jobb szerettem volna, ha ezeket akár Gaiman akár egy szerkesztő lekezeli. Nem szerettem, hogy elég random módon lettek összeválogatva a szövegek, hogy nem láttam a gyűjteményben a koherenciát - természetesen Gaiman személyét leszámítva. Nem szerettem, hogy voltak ezek a dolgok, mert amúgy tök jó lett volna. 
Volna... Tessék, Neil már megint itt tartunk! Olyan jó ötlet volt ez a kötet, szóval nem értem, miért nem figyeltél arra, hogy ezek a szövegek tényleg egy igazi kötetet alkossanak. Miért nem alakítottál, húztál vagy toldottál vagy csak szelektáltál egy picit... Tudom, hogy jó lett volna, mert alapvetően érdekes és jó szövegek voltak ezek. 

Mindenesetre még mindig tartom azt az állításomat, hogy nem bántam meg.  Mentálisan rengeteg sok gondolatát aláhúztam, feljegyeztem, és mint írtam, azért szerettem is. Néhány történetéhez érdekes háttérinfókat is mondott, hogyan érlelődött benne, mi volt az elképzelése vagy egyáltalán hogy jött az ötlet. Szóval, így vagy úgy, azért mégis csak jó, hogy összegyűjtötték ezeket a szövegeket - kávézások mellé, úton-útfélen jól esett, ha kezembe akadt. 

Neil Gaiman: Kilátás az erkélyről
The View from the Cheap Seats
Agave Kiadó
414 oldal

Related Posts with Thumbnails