Mert porból lettél...

Philip Pullman: Északi fény (Az arany iránytű)

kiolvastam: 2009. december 5.


Képzeljük el, hogy nem csak ez az egy világ van, amelyben mi élünk. Képzeljük el, hogy számtalan létezik a mienk mellett, amelyek egy lélegzetvételnyire vannak tőlünk és mégis olyan távol. És ezek a világok mások. Vannak, amiben az embereket daimónjuk kíséri állatalakban, vannak, ahol a daimónok az emberekben vannak, s olyan világokkal is találkozhatunk, ahol a daimónok egyszerűen nem léteznek.

Ez a világ, ahol Philip Pullman regényének első része játszódik olyan, mint a mienk, és mégis más. Más, mert vannak benne igazi páncélosmedvék, akik képesek a beszédre, s igen fejlett társadalomban élnek, fent északon. S itt a tatárokat még mindig rettegi Európa, igaz nem kis hazánkat fenyegetik, hanem Svédország, Norvégia magasságában fosztogatnak, pusztítanak. Az író talán azért is tudott elvarázsolni rögtön, mert ebben a világban, amit teremtett olyan dolgok vannak jelen, amik kicsit meghökkentőek olvasás közben (mert a narrátor úgy tárja a szemünk elé ezeket a dolgokat, mintha tök természetesek lennének és semmi furcsaság nem lenne bennük), s ezek a tények mind mind olyanok, amik bár érezhetően modern korba vannak helyezve, mégis az általam annyira kedvelt patinásság megmaradt és nem válik egy extra hiperszuper modern történetté.

Ám ennek ellenére mégis hozzátenném a science fiction műfaj megjelölést ehhez a regényhez. Hogy miért is? Mert ez az egész pont egy olyan fizikai feltételezésből indul ki, ami lehetségesnek tartja a párhuzamos világok létét, amik olykor- olykor egymásba csúsznak. No, igen. Ez a húrelmélet. Persze, az egész ennél sokkal bonyolultabb, de az én kis bölcsész agyam csak ennyit volt képes felfogni ebből az egészből. (ezt egy nagyon komoly fizikus haverom magyarázta nekem. Vagy legalábbis megpróbálta. Órákon keresztül. De ennyit tudtam felfogni.) Szóval, nagyon sajnálom, hogy nem tudom hosszú sorokon keresztül taglalni nektek, hogy mi is ez, meg mit takar pontosabban. Akit érdekel, guglizzon rá, elég sok anyagot ki fog nektek adni.

Meg kell valljam Nektek, hogy 1. utálom a sci-fi történeteket. Vagyis pontosítanék: eddig nem tudtam magam rávenni, hogy elolvassak egyet is. Valahogy nem az én világom, pedig anya és apa meg a párom is nagy Asimov rajongó, de én valahogy kimaradtam ebből. DE! Ez a történet olyan jól elegyíti a sci-fi vonalat (ami tulajdonképpen csak mint kiindulási pont van jelen) a fantasy résszel, hogy számomra emészthetővé vált a dolog. Mit emészthetővé! Fantasztikus! Beszippantott az egész világ! 2. ódzkodom minden fantasytól (kivéve ugye Tolkien és C.S. Lewis, a fantasy nagyatyjai), mert mindig attól tartok, hogy basszus, már megint egy koppincs... hogy nincs semmi eredeti benne, hogy biztos ez is egy Tolkien utánzat tündékkel, orkokkal, törpékkel meg ilyesmi. Nos, meglepve tapasztaltam, hogy itt nyoma sincs ennek! Jó, persze, ha nagyon akarjuk megfeleltethetjük a tatárokat az orkokkal, Bolvangart Mordorral meg ilyenek. De azt hiszem, ha ezt megtesszük, akkor minden történettel, ahol van jó és gonosz, megtehetjük. Egyszóval, örömmel konstatáltam, hogy végre olvashatok olyan fantasyt is, aki nem Tolkien köpönyegéből bújt ki, hanem egy igazán eredeti, mondhatni philip pullmanos világot hozott létre.

Persze, amivel abszolúte levett a lábamról, az az állat daimón! Tényleg, milyen jó dolog lehet, ha mindig van melletted valaki, sose vagy egyedül, és mindig olyan személy van a közeledben, aki a legtitkosabb, legrejtettebb gondolataiddal, érzéseiddel tisztában van, és úgy igazán ismer téged. A könyv szerint a daimón sokkal többet adhat, mint amit bármely személy nyújtani képes, hiszen valójában az is temagad vagy, ő a te lelkednek egy darabja. (és persze itt zárójelben megjegyzem, ha én ebben a világban élnék nekem valami macskaféle lenne a daimónom, ez tuti. Nem feltétlen nagymacska, mert nem vagyok valami tekintélyt parancsoló. Egy sima macska daimónnal teljesen megelégednék. :-) )

A regényről magáról még a következőket mondanám: ugye, ez egy trilógia első része, így teljesen megfelel egy felvezető könyvnek, hogy megismerhessük a főbb szereplőket, mik mozgatják őket, hova tartoznak, magát a világot, a politikáját és a működését is nagyvonalakban. Igazából nagyon jó, pörgős cselekménye van, ami mégsem megy a leírások rovására, nagyon jól képes megteremteni a hangulatokat. Az egészet egy narrátor szemén át láthatjuk, akinek figyelme elsősorban Lyrára, a főszereplőre irányul. Az ő gondolataiba enged betekintést, az ő szemén keresztül látjuk a szereplőket is, s a cselekménynek sokszor csak azoknak a részeinek lehetünk szemtanúi, aminek Lyra is.

Ja, és egy kis érdekességet hadd jegyezzek meg: a könyvben, a fejezetek elején található piciny rajzocskákat maga az író készítette! Én nagyon érdekesnek találtam ezeket az illusztrációkat, hiszen ahogy mostanában látom, eléggé kiment a divatból. Már csak a gyerekkönyvekben találni irodalmi illusztrációkat.

Ha nagyon szőrszálhasogató akarnék lenni, és kényszerítenétek, hogy mondjak hibákat a könyvvel kapcsolatban, akkor a következőket mondanám: a külseje. Na, igen. Ezt már régebben beszéltük, hogy ez a filmmel reklámozós dolgot mennyire nem tudják jól megcsinálni a könyvborítókon. Nos, itt is ez a helyzet. Legalábbis nekem nem tetszik. És még persze jó nagy, öles betűkkel ráírják a borítóra, hogy a vásárló tudja, hogy ez az a könyv, amiből Az arany iránytű című film készült, felette meg az eredeti cím, az Északi fény (de ez már kisebb betűtípussal szedve, és nem olyan feltűnő, mint az előbbi) Hát, no comment... A másik dolog, amit még megemlítenék a rossz dolgok listáján, az a fordítás. Néhol egészen durva fordítási hibák bukkannak fel, amiből most momentán egy se jut az eszembe, pedig direkt meg is akartam jegyezni magamnak. Most csak annyi jut eszembe, hogy például amikor az ember megijed nem azt mondja, hogy Tyűha! - ez inkább meglepődést fejez ki, mint rémületet. De voltak ennél durvábbak is, de most meg nem mondanám nektek, hogy hol és mik.

A történethez egy kis ajánló:
Lyra Belaqua kalandvágyó, fékezhetetlen kislány. Miután a szülei meghalnak, nagybátyja a Jordan kollégium tudósainak gondjaira bízza. Lyra a kollégium Mesterétől egy titokzatos tárgyat kap, az aletiométert, s ezzel veszi kezdetét egy rendkívüli utazás, mely a messzi északra vezet, ahol boszorkányok és harcos jegesmedvék vívják csatáikat. Lyra küldetése nem pusztán a saját világára lesz mérhetetlen következményekkel, de olyan párhuzamos világok sorsát is meghatározza, melyek létezéséről nem is tudunk...


Összegzés:

Igazából, egy nagyon jó könyvvel volt dolgom, amit maximálisan megérte már másodjára kiolvasni. Nagyon élveztem! A film ne vegye kedvét senkinek, mert ugye ahogy lenni szokott a könyv sokkal többet tartogat. És azoknak megsúgok egy dolgot, akik látták a filmet és azért nem akarják elolvasni a könyvet, mert úgy is tudják mi lesz a vége: hát, nem! A könyv nem úgy végződik, és nagyon, de nagyon sok részt kihagytak belőle - és persze le is butították, hiszen az egész trilógiának egy nagyon súlyos üzenete van. Az értékelésemben 9 pontot ér el a fordítási bakik és a ronda borító miatt.