Történetet szőni egy falikárpit köré

Tracy Chevalier: A hölgy és az egyszarvú
kiolvastam: 2009. december 29.


Az első Chevalier könyvem, de ezek után biztosan nem az utolsó. Maga a téma is nagyon közel áll hozzám, mert be kell valljam imádom a képzőművészetet, teljesen a bolondja vagyok! Egyre másra vásárolom a különböző, szebbnél szebb festészeti, szobrászati albumokat és órákon keresztül lapozgatom, nézegetem, elcsodálkozom, belefeledkezem ezekbe a szépségekbe. S én is sokszor belegondolok, hogy vajon hogyan készülhetett egyik másik, milyen története van, milyen ember volt aki festette, hogyan nézett ki a munkafolyamat, kik látták, mit szóltak és így tovább...

Szóval, engem már a fülszöveggel megnyert magának az írónő, tudtam, hogy ezt egyszerűen a kezembe kell vennem, el kell olvassam.

A középpontban egy hat darabból álló csodálatosan szép faliszőnyeg áll, ami az egyszarvú elcsábításáról szól, és jelenleg egy párizsi múzeum falait ékesíti. Hozzá kell tenni, hogy sajnos e gyönyörűséges műalkotások történetéről nagyon keveset tudunk: a szakértők csak a keletkezési idejüket (XV. század) illetve a szövés helyszínét (valószínűleg egy brüsszeli szövőműhely) tudják megállapítani, habár ezekben se lehetünk teljesen biztosak.

Chevalier fantáziáját megragadta ez a régi faliszőnyeg, s egy fantasztikus történetet szőtt köré, igazi brüsszeli takács módjára. Ám itt a millefleurs -ök helyett a történelem díszíti a könyvet, s egy-egy fejezet középpontjában (akárcsak a szőnyegeknél) egy szereplő áll, akinek a szemén keresztül láthatjuk a dolgokat, s a különböző történéseket. Ami abból a szempontból nagyon jó, volt, mert így valóban mindenki fejébe belekukkanthattunk egy kicsit, láthattuk ki mit gondol, milyen érzések mozgatják, és hogy látják az őket körülvevő világot. Nagyon tetszett amikor Aliénor, a vak lány nézőpontját ismerhettük meg, hiszen itt az írónő valóban a hangokkal, illatokkal érzékeltette a világot, s így láthattuk azt, amit Aliénor is "lát". Azt hiszem Nicolas des Innocents fejében szerettem a legkevésbé lenni, őt nem tudtam sokszor megérteni. De azt hiszem a végén kapott egy kis leckét Geneviéve úrnőtől, s visszakapta azt a fájdalmat, amiket ő okozott más hölgyeknek.

Lévén, hogy a regény egy műalkotást állít a középpontjába, magától értetődő szerintem, hogy valamelyest kifejezésre juttassa a művészethez való viszonyokat, illetve annak elrendelését. Például Claude a művészetet csak az élet utánzásának tartja, annál nem többnek. S mint utánzás, meg sem közelítheti a valóságot, inkább csak törekedik arra. Nicolas, a festő számára viszont a művészet inkább kiszínezi az életet, szebbé varázsolja a dolgokat, mint amilyenek valójában. Tehát, egy újfajta dimenziót teremt, ami nem csak egyenlő az élettel, hanem annál jóval több.

A könyvben az unikornis, vagy nevezzük inkább egyszarvúnak, nemcsak a falikárpiton szereplő csodás lény, hiszen szinte mindegyik szereplőnek mást és mást jelent: Nicolas -nak egyértelműen a szexualitás, a férfi nő iránti vágyát jelképezi, hiszen mindig ezzel a mesével édesgeti magához a nőket. S Christine -nek is ezt szimbolizálja, hiszen amikor megpillantja a Látás faliszőnyegén lánya arcát, akinek az ölében az egyszarvú pihen, rögtön tudja, hogy történt valami a két fiatal között. Jean la Viste -nek, a tulajdonosnak viszont teljesen más jelentésben él, számára az egyszarvú a családi névre való utalás ( Viste= sebes --> az egyszarvú a leggyorsabb állat --> Viste= egyszarvú). Hiszen mindig így van ez a művészet világában: ahány ember, annyiféle jelentés.

De ugyanilyen interpretációs eltérésre lehetünk figyelmesek a regény végén, amikor Jean le Viste bált ad, s a falakat már a gyönyörű szép kárpitok díszítik, s Geneviéve elmondja Nicolas -nak, hogy számára a Tapintás a kedvence, s elmondja, hogy mit jelent ez számára: "mert ez a hölgy nagyon tiszta, mármint lélekben tiszta. Ott áll egy másik élet küszöbén, és boldogan várakozó szemmel tekint előre. Tudja, mi fog történni vele." Ehhez képest Nicolas egészen mást festett meg: " eszembe jutott ki inspirált ennek a képnek a megfestésére - a műhely küszöbén álló Christine, aki el volt ragadtatva attól, hogy szőhet." S talán itt érezhetjük a legjobban azt a dolgot, amikor a közönség értelmezése teljesen elkülönböződik a művész céljától. Persze, ez nem feltétlenül rossz dolog. Szerintem az a jó műalkotás, ami képes mindenki számára mást mondani, ami képes megmutatni értelmezője vágyát, lelki világát, s tükörképként funkcionál számára.

S ha már a tükörképnél tartunk: fontos, hogy ez sokszor előkerül valamilyen módon a regényben. Gondolhatunk itt tényleges tükörképre (mint a Látás faliszőnyegénél), illetve képletesre is: így Párizs és Brüsszel leírása, vagy Geneviéve-Jean le Viste illetve Christine - Georges házastársi viszonya, Geneviéve-Claude és Christine- Aliénor viszonya.. Egyszóval a tükörképek leginkább az emberi kapcsolatokban, jellemekben fedezhetők még fel, amiket nagyon hosszan lehetne boncolgatni, elemezgetni, de itt most nem teszem.

Végül talán az utolsó faliszőnyeg kérdésére térnék rá, ami a "A Mon Seul Desir" (Az egyetlen vágyam) felirattal ékeskedik. Itt a hölgy, aki a többi kárpiton egy aranyláncot visel, azt a kezében tartja egy szolgálólány kezében levő doboz felett, miközben az egyszarvú és az oroszlán kétoldalt kinyitja a sátor ajtaját, aminek a tetején olvasható ez a felirat. A szereplők között van olyan aki ezt az öt érzéket összefoglaló képnek tartja, van aki azt mondja, hogy a hatodik érzék maga a szerelem, Nicolas szerint viszont nem csak a csábítás jelenik itt meg, hanem maga a lélek is. S szerintem itt talán mindegyik megállapítás helytálló.

Fülszöveg:
Jean Le Viste a XV. századi nemesúr, a király bizalmas embere felkér egy becsvágyó művészt, tervezzen számára faliszőnyegeket, amelyek hírnevét dicsőítik. A tehetséges miniatűr festő, Nicolas des Innocents épp csak magához tér a nagy megtiszteltetéstől, amikor megpillantja a nemesúr gyönyörű lányát, Claude -ot. E perctől fogva nincs más vágya, mint megkapni a szépséges hölgyet...

Összefoglalás:
Az elején kicsit nehezen szoktam meg Chevalier stílusát, kicsit idegenkedtem tőle. Kicsit olyan volt, mintha egy történelem könyvbe ágyazódott volna bele egy romantikus regény. Ezt legfőképp azért gondoltam, mert olyan gondosan elmagyarázták a szereplők, hogy mi volt a szokás az ő idejükben meg ilyenek... de aztán rájöttem, hogy ennél nagyon nehezen lehetett volna jobban érzékeltetni a régi kort, megértetni az olvasóval, hogy miért van ez így és nem máshogy. Szóval, aztán megbékéltem ezzel, és teljesen elbűvölt! Mindig miután letettem a könyvet a kezemből, órákon keresztül ott éreztem magamban azt a milliőt, amit ez a könyv teremtett. Szerintem ez egy nagyon jó könyv védjegye! Az értékelésemben 8 pontot adok!