Gayle Forman: Ha maradnék

Néha vannak olyan könyvek, amelyek még a fülszöveg elolvasása előtt, borítójuk és minden egyéb kellékük nélkül megfognak maguknak, és egyszerűen képtelen vagyok ilyenkor kiverni a fejemből azt a rögeszmét, hogy nekem ezt el kell olvasnom. Így volt ez Gayle Forman könyvével is: mielőtt még bármit is tudtam volna róla, már megfogott a címével: Ha maradnék... Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de szerintem olyan fájdalmasan szépen cseng. Szinte kiált érte, hogy megtudjam, mi történne akkor, ha maradna az a valaki.

A történet Mia-ról szól, aki boldogan él a családjával: szülei hihetetlenül jófejek, lazák és gondoskodók, van egy öccse is, akiért egyszerűen odavan. Bár nem a suli legnépszerűbb lánya, mégis teljes életet él az iskolában is: legjobb barátnője támogatja mindenben, a barátja pedig szereti és tiszteli őt.
Mia mindemellett kiváló és tehetséges csellista is, a zene a mindene: éppen ezért elhatározza (no meg kellett egy kis unszolás is), hogy felvételizik a híresneves zeneakadémiára, a Juilliard -ra.
Minden szép és jó - ám egy napon valami szörnyű dolog következik be, és Mia -nak dönteni kell: menne vagy maradna?

Komoly kérdés, nehéz a választás... a boldogság olyan, akár egy szappanbuborék: bármikor kipukkanhat, és ott találhatjuk magunkat hirtelen a nagy ismeretlenben... Éppen ezért meg kell becsülni minden apró örömteli pillanatot, és akkor kell boldognak lenni, amikor megadatott rá a lehetőségünk - tudnunk kell élni vele, hiszen ki tudja mikor veszíthetünk el mindent.
Mia mindezt átélte: a teljes boldogságot, és annak elvesztését is. Ám ennek ellenére mégsem nevezném megterhelő könyvnek, nem telepedett rám, nem fojtogatott - inkább olyan kis könnyednek nevezném. Persze, voltak benne könnyfakasztó részek, de korántsem ezek voltak túlsúlyban: s ez így volt jó, szerintem.

A másik dolog, ami még nagyon tetszett, hogy végre nem egy szegény, elhanyagolt picinyke kamaszlányt kell sajnálni, akit a csúnya, gonosz szülei nem értenek meg, mert azok annyira éretlenek, hogy inkább tűnik úgy, hogy a szegény, elhanyagolt picinyke kamaszlányuk neveli őket, mint fordítva. Nem. Ebben a könyvben a szülő-gyermek kapcsolat teljesen egészséges, tudjátok: papa, mama, gyerekek, csupa szív meg szeretet... Persze azért Mia-nak is vannak problémái, néha nem felhőtlen a boldogság - de ezt mégis ki mondhatná el magáról?

Szóval, végre nem éreztem azt, hogy egy könyv arról próbált volna meggyőzni, hogy csak problémás, éretlen szülők, és elhanyagolt gyerekek vannak manapság. Lehet, hogy túl naiv vagyok, vagy nem is tudom,de én szeretem hinni, hogy igenis léteznek normális, jól működő családok, nem mindegyik szülő hanyagolja el a gyermekét, és a mai ifjúsági regények többségében előforduló családmodellek csupán szélsőséges esetek. Egyedül Mia és barátja kapcsolatának leírása volt számomra túl giccses, a párbeszédeik egyáltalán nem voltak életszerűek, sőt néha egyenesen banálisnak nevezném (most komolyan: mégis ki mondana olyasmit a másiknak, hogy játssz rajtam, mint a csellódon?? Könyörgöm... ) , ezeknél a részeknél szívesen előkaptam volna a zsebkendőmet, hogy felitassam azt a sűrű szirupot a lapokról.

Ezt leszámítva nem rossz: kicsit pityergős, olykor mosolygós, pont a megfelelő arányban - bár véleményem szerint erősen egyszer olvasós könyv, nem hiszem, hogy beruháznék egy saját példányra valaha. De ha a könyvtárban szembejön veletek, akkor ne hagyjátok ott a polcon - szerintem.

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: If I stay
Fordította: Rudolf Anna
Oldalszám: 257
Eredeti ár: 3290 Ft

kép forrása: thekitschiestbitch.tumblr.com

Boszorkányok Szmirnában

Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

A boszorkányos történetek mindig is a szívem csücskei voltak - hiszen annyiféle létezik az irodalomban, hogy szinte hihetetlen elképzelni, hogy ugyanarról, ugyanazokról szól egy-egy könyv, hiszen annyira mások, annyira különböznek egymástól... Igazából nekem nincs konkrét elképzelésem arról, hogy milyennek is tartanék egy jó boszorkányos történetet, de ha a történet hangulata különlegesen jó - akkor máris megfogott magának. S ez így volt e könyv esetében is.

1988-ban Maria egy lépcső alatti kis raktárban megtalálja nagynénje, Katina bordóvörös ládikóját - ahogy lassan kioldja a ládikót körülölelő szalagokat, régi történet indul szabadjára - Katina mágiával és babonákkal átszőtt története, ahol az egymást követő férjek, az üzleti sikerek és társadalmi elismertség egyaránt fontos szerepet játszanak...

Meimaridi könyve azt az igazán ősi, évszázadok alatt eltemetett boszorkányságot varázsolja olvasói elé - legalábbis én olvasás közben valamiért ezt éreztem, hiába játszódott a cselekmény nagy része a huszadik század fordulóján. A szerelmi kötések, illetve praktikák, a kísértetekkel való kommunikáció, a rontások, illetve az ellenük való védekezések itatják át a regény minden egyes lapját, finoman belefonva a valóság szövetébe.

Emellett azonban még hangsúlyt kap a könyvben a különböző népek keveredése miatti sokszínűség, illetve az egymás iránt érzett ellenszenvük is felsejlik a sorok között. Szmirna egyébként ma Izmírként szerepel a térképeken, és nem mellesleg a görög-török háború utolsó csatájának helyszíneként ismeretes.

" A szmirnai nőkben van néhány közös vonás. Határozottak, ráérősek. Hangjuk olaszos dallamú, éneklő. Szeretnek mosolyogva sétálni kettesével, karonfogva, és kacéran ringatóznak séta közben. Sötét hajuk fürtökben kunkorodik, és játékos, fekete szemükben mindig ott bujkál az ígéret."

De nem csak a népek között dúl a néma háború - férjek és feleségek kapcsolata sem olyan álomba illő, mint a romantikus regényekben. Itt a szerelem, mint olyan, nem számít. Azt nem feladata megadni a házasságnak - hiszen az csupán egy szerződés két ember között. De korántsem biztos szerződés, vagyis olyan, ami örök életre szólna - női praktikák szükségesek a fenntartásához, amelyek anyáról leányra szállnak, és ezek közül a legfontosabb: mindig kell lennie egy mentőövnek egy feleség számára, s mi lenne a legmegbízhatóbb ebben a tekintetben? Naná, hogy a pénz.

Kegyetlen, kemény világ ez, varázsos praktikákkal átitatva - mégis, ennek ellenére a hangulata úgy kötözött magához, mintha valóban mágia lett volna a dologban. A stílusát, illetve a történetvezetését kicsit szokatlannak éreztem, ám ezt nem negatívumként említem, hiszen ez adta meg igazán azt a különös hangulatot, amit annyira megszerettem ebben a könyvben. Miután magam mögött hagytam az utolsó sort is, meglepődve olvastam, hogy ez az írónő első regénye, hiszen annyira kiforrottnak éreztem, hogy ez a lehetőség fel sem merült bennem. Remek kikapcsolódást nyújtott, szóval csak ajánlani tudom.

Kiadó: Gondolat
Fordította: Hargitai Nóra
Oldalszám: 361
Eredeti ár: 3200 Ft

Az olvasás 7 hete - Negyedik hét

Ahány ember, annyi szokás - és annyiféle olvasás. S persze, ezt nem csupán a műfajra értem, hanem arra is, hogy maga az olvasás nem egy olyan tevékenység, amit csak egyféleképp lehet végezni. Van, aki az olvasást arra használja, hogy "elmeneküljön" a szürke hétköznapok elől, van, akinek az az elsődleges célja, hogy művelődjön általa, és van olyan is, aki az olvasást a különböző irodalomelméletekkel való játéknak tekinti, van, aki gyönyörködni szeretne a nyelv ékességében, és van, aki az emberiség vagy éppen a saját problémáival való szembesülést szeretné megkapni az olvasástól, és még biztos rengeteg más opció is létezik, sőt van olyan is, hogy valaki minderre képes, az éppen aktuális hangulata/problémái vagy egyéb más tényezők határozzák meg, mégis melyiket fogja alkalmazni. Egy azonban biztos: egyik tevékenység sem kevesebb a másiknál - legalábbis én úgy gondolom, hogy az évszázadok során elég könyv született ahhoz, hogy mindenki maradéktalanul boldog lehessen egyéni olvasásmódjával.

Aztán itt van a szépirodalom vagy szórakoztató irodalom kérdése is, ami valamilyen szinten összefügg azzal, hogy ki mire használja az olvasást - nyilván a jelenlegi irodalomelméleteket figyelembe véve, aki az ezekkel való játéknak tekinti az olvasást, nem igazán tud mit kezdeni teszem azt Cassandra Clare Csontvárosával, de ugyanez igaz visszafele is: aki az olvasást, mint menekülést szeretné megélni, nem fog tudni elmerülni mondjuk Esterházy Péter Termelési-regényében - s ez nem a könyv hibája, de nem is az olvasóé. Egyszerűen nem találkoznak össze a horizontok. De természetesen, ezzel nem azt akartam mondani, hogy rossz könyv, mint olyan nem létezik - mondjuk az állandó kliséket felhalmozó, csupán panelelemekből építkező, gyatra fogalmazásmódú regények (pl. Romana meg Tiffany könyvek és társaik ) nyilván nem lesznek jó könyvek. De ez a kérdés, hogy konkrét könyvek esetében miképp beszélhetünk (vagyis inkább beszélnék, mert ugye ez az egész szubjektív vélemény) jóról vagy rosszról, messze vinne most - és nem is ide szerettem volna kilyukadni.

Visszakanyarodom inkább a szépirodalom és szórakoztató irodalom témaköréhez, és közben őszintén remélem, hogy nem tűnök túl csapongónak - mert én igazán igyekszem követhető formába önteni ezt az egészet, de most valahogy nem sikerül, mert mire begépelek egy gondolatot, addigra a fejemben már három-néggyel előrébb vagyok, és elfelejtem a köztes lépéseket :-) Szóval, bocsi.

Én ebben a kérdésben - mármint szórakoztató irodalom vs. szépirodalom - egyébként totálisan Svájc vagyok - szívesen olvasom mindkettőt, hiszen egyaránt képesek megadni nekem azt, amire éppen aktuálisan szükségem van. (Persze, az már más kérdés, hogy én nem igazán szeretem az irodalomnak a bipoláris felosztását, úgy gondolom, ez nem igazán képes lefedni a valóságot.) Szépirodalmat veszek elő, ha el szeretnék merülni a nyelv szépségeiben, ha gondolkodni is szeretnék olvasás közben, vagy éppen a műveltségemet szeretném bővíteni.

Ha sok könnyed könyvet olvasok egymás után, érzem, hogy szükségem van a szépirodalomra - egyszerűen szomjazom utána. (s ugyanezt figyeltem meg az angol nyelvű könyvet elolvasása után is.) De ez igaz a másik irányba is: a szórakoztató irodalom után is vágyakozom, ha túl sok volt a gondolkodásból (ez most kicsit hülyén hangzik, de remélem, értitek mire gondolok), ha teljesen feltelítődtem a csodálatos szavakból, metaforákból, hasonlatokból. Hogy ne legyen csömöröm a sok gyönyörtől, ilyenkor előveszek valami könnyed olvasmányt - és félreértés ne essék, attól, hogy valami szórakoztató irodalom, korántsem jelenti azt, hogy igénytelen a fogalmazásmódja vagy csupa kliséből épül fel.

Úgy hiszem, hiba teljesen elzárkózni az ilyesfajta könyvektől, hiszen van olyan, ami csak azért tartozik bele ebbe a kategóriába, mert még nem került az irodalomtudósok szeme elé. Ha az emberek elzárkóztak volna ettől az irodalomtól, mi lett volna pl. Jókaival vagy a Brontë -nővérekkel? Persze, ezzel nem azt mondom, hogy az irodalomtudomány szempontjából mindegyik szórakoztató irodalmi mű értékes - sok olyan van, amit tényleg csak olvasni jó - , de meg kell adni nekik az esélyt. Nagyon jó példa erre a Harry Potter-sorozat, amivel foglalkoztunk az egyik félévben egy előadás keretein belül, és három vagy négy értékes szakdolgozat is született már belőle (és még csak a mi egyetemünkről van szó, a többiről nem tudok nyilatkozni), de ott van még Agatha Christie is, akinek a művei szintén témák voltak az egyik félév előadásában, sőt még egy szemináriumon is. És nem, nem olvasásszociológiai szempontból... És félreértés ne essék, nem az irodalomtudósok véleményét tekintem etalonnak, egyszerűen csak arra akarok rávilágítani, hogy belekerülhetnek a kánonba eleinte szimplán szórakoztató irodalomnak titulált művek is.

De emellett a szépirodalmat sem szabad elintézni egy legyintéssel, hogy azok a "sznobok könyvei" - nem. Egy szépirodalmi műről is lehet negatív véleményt megfogalmazni - elvégre, mint olvasó, ehhez joga van bárkinek - de egy biztos, és ez számomra vitán felül áll: a szépirodalom az alapműveltség része, és ezért (is) törekedni kell a megismerésére. (itt elsősorban klasszikusokra gondolok) Kosztolányi, Babits, Karinthy, Bródy, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi - csak hogy néhány példát említsek, s mellettük természetesen, még ott vannak a külföldi óriások is. De az alapműveltség még csak egy dolog - gondoljunk bele abba is, hogy nem hiába maradtak benne a köztudatban több évtized, évszázad óta: valamit nagyon tudhatnak, és nem hiszem, hogy csak az irodalomtudósok igényeit képesek kielégíteni, hanem az olvasókét is - elvégre: miért zárná ki egy szépirodalmi mű a szórakoztatást? S miért fosszuk meg magunkat ettől, amit ők adhatnak? Persze, sokszor meg kell dolgozni az élményért, nem adják oda csak olyan egyszerűen - de megéri. S hogy mit kaphatunk tőlük többségében? Kiváló jellemábrázolást, nagy volumenű történeteket, nyelvi játékokat, ámulatba ejtő leírásokat és katarzist. De olyan igazit.

Úgy hiszem, egy könyv elsődleges célja az, hogy kielégítse olvasója elvárásait - bármilyen módon olvas is az illető. S ha ez megvan, akkor az egy jó dolog - és tök mindegy, hogy most a szépirodalmi olvasmányok vagy a szórakoztató irodalom soraiból került ki. A lényeg: élményt adott.

Viszont, amit egyáltalán nem tudok elviselni, az az, ha valaki lenézi egyik vagy másik irodalmat. Milyen jogon? Miért kell általánosítani? Miért mondják, hogy a szépirodalom unalmas és száraz; a szórakoztatónak pedig miért kell megkapnia az igénytelenség bélyegét? Azt hiszem, az ilyesfajta dobálózások helyett, inkább olvassunk.

És legyünk nyitottak - mert az mindig jó dolog, és érhetnek meglepetések.
A bejegyzés Az Olvasás 7 hete című esemény keretében született. Az olasz játék magyarra való átültetése Andiamo érdeme.

az első kép forrása:
www.bookstorecouture. tumblr.com
A második pedig passz, ezt már régóta lementettem magamnak, de nem találom, honnan.

Visszatérés Crowfieldbe

Pat Walsh: Crowfield démona

elolvastam: 2011. július 23.

Örülök, hogy eddig vártam Pat Walsh könyvének elolvasásával, ugyanis hihetetlen élmény volt tegnap este bekucorodni vele az olvasós fotelembe egy nagy bögre forró teával, miközben az eső hangosan kopogott az ablakon, és néha egy-egy égi morajlás hallatszott valahonnan a távolból, hiszen a történetben is folyton ilyen idő volt, sokszor tökéletes szinkronba került a valóvilág a könyv világával - bár ez némiképp hátborzongató volt, hiszen olykor fel-fellestem a lapok mögül, hogy vajon Crowfield démona a szobámban garázdálkodik-e, de szerencsére ennek semmi nyomát nem láttam.

S hogy a tökéletes ráhangolódás miatt, vagy esetleg más okát kéne keresnem, nem tudom, de tény, hogy ez a rész sokkal, de sokkal jobban tetszett az elsőnél. Imádtam ezt a sötét, komor hangulatot, a folytonos feszültséget, hogy izgalmamban párszor félrenyeltem emiatt a teámat - na, jó ezt nem imádtam... - és persze a hobot, még mindig, sőt egyre jobban.

A második rész a Crowfield átka eseményei után pár hónappal játszódik: Will és Csiga testvér továbbra is az apátságban tengetik mindennapjaikat, és azóta két új baráttal gazdagodtak Shadlok és a hob személyében. Ám az apátság és környéke továbbra sem a béke és a megnyugvás szigete, ismét borzalmas dolog készülődik: valami ősi, valami hatalmas, valami gonosz... és a célja Crowfield elpusztítása. Vajon képesek-e Willék szembeszállni az ismeretlen ellenséggel? Megmenekül Crowfield? És a hob továbbra is olyan cukiság lesz, mint az előző részben?

"William eltűnődött, vajon véletlen egybeesés-e, hogy a hob ugyanakkor érezte meg a készülődő gonoszt a templom mellett, amikor egy rés keletkezett a szentély falában? Vajon tényleg volt valami a templom alatt, ahogy Csiga testvér hitte, ami felfelé törekedett a vizenyős talajban? És ha tényleg ott volt, miért éppen most ébredt fel?"

Vérbeli gótikus mese volt, rengeteg kegyetlenséggel megfűszerezve - már az előző rész sem volt hasonlatos egy kellemes esti meséhez, de a második részt még inkább nem lehet annak nevezni. Persze, nem egy Amerikai psycho, de ifjúsági regény létére tényleg kegyetlen fajta (persze, nem úgy mint Marc Darcy első felesége, hanem máshogy). A felépítés szintén az első részt követi, a nagy összecsapásos, leszámolós vég az utolsó tíz-húsz oldalban jelenik meg, s bár tudom, hogy ezt kéne éreznem a regény tetőpontjának, de mégsem így van. Számomra a hangsúly inkább a regény többi részén van - az első pár fejezetet nem számítva, amik tökéletes felvezetők voltak -, és az ott megjelenő folytonos feszültség és izgalom miatt érzem azt talán, hogy a vége alulmarad a többi fejezethez képest.

Mindegy, igazából ez egy teljesen elhanyagolható probléma részemről, ugyanis a könyv sötét, borús, esős hangulata annyira megfogott, hogy én most nagyon megbocsátó leszek az esetleges hibáit illetően. Pat Walsh mesterien teremti meg a történet atmoszféráját - ez már az első kötetben is kiderült számomra, de most még inkább átéreztem. Egyszóval jó kis gótikus ifjúsági regény ez, olvassátok!

Kiadó: Lybrum
Fordította: Hudácskó Brigitta
Eredeti cím: The Crowfield Demon
Oldalszám: 284
Eredeti ár: 2600 Ft

A kép forrása: www.imonline.nl.

Az olvasás 7 hete - Harmadik hét

Ahogy állok a hálószoba közepén, lassan körbehordozom a tekintetem a polcaimon. Néha köszönésképpen biccentek egyet néhány régi jó barát felé, vagy végigsimítok a gerincükön, mintha csak a vállukat karolnám át. Próbálom őket egymás mellé rendezni, hogy ne legyenek olyan magányosak a sok ismeretlen könyv között - persze, ez nem mindig jön össze, mivel a kedvenc könyveim elég különböző műfajt és témát ölelnek fel (s mint tudjuk most már, én eszerint rendezem elsősorban a polcaimat).
Miután végigköszöntöttem minden ismerőst, jöhetnek az új világok, új történetek. S hogy éppen mire van szükségem, azt az aktuális hangulatom határozza meg - ahogy ez általában lenni szokott. Bár vannak olyan esetek, amikor még az éppen olvasott könyv vége felé villámcsapásszerűen hasít belém a gondolat, hogy nekem most konkrétan melyik könyvre van szükségem, és megfigyeléseim szerint, az ennyire előre eltervezett olvasmányok mindig hihetetlenül jól esnek, már az első oldalakon beszippantanak. De sajnos nem mindig van ennyire konkrét elképzelésem, és ekkor ritkán sül ki belőle ennyire feledhetetlen élmény. De azért néha bejön. Annyi bizonyos, hogy nem szeretek hosszan megragadni egy témánál, egy műfajnál, vagy egy szerzőnél gyors egymásutánban, mert ilyenkor eltűnik valami az élményből... nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi is ez... de szeretem a változatosságot, és nagy szerencsémre ezt bizton érezni szoktam, hogy most szépirodalomra vagy éppen szórakoztatóra van-e szükségem. És ez is már nagy segítség sokszor. Mert mint minden valamirevaló könyvmoly, én is a bőség zavarában szenvedek, amit kedves bloggertársaimnak köszönhetek legtöbbször, és természetesen a molyoknak is. Örülök, hogy így van, és annak is, hogy valószínűleg életem végéig nem fogok kifogyni az olvasmányötletekből, mert mindig lesz miből válogatnom.


Persze, olykor közbeszólnak különféle határidők, amik néha módosítják a választásaimat - így például a recenziós könyvek vagy éppen valami molyos kihívás. De legyen akár szépirodalom vagy szórakoztató, a könyv stílusa, hangulata nagyon fontos a számomra, sokszor fontosabb, mint maga a történet. Pontosabban körülhatárolni nem tudnám, hogy ezen belül mire gondolok, de ha ezek klappolnak, képesek megfogni, akkor annak a könyvnek nyert ügye van nálam. A történet terén nincsenek nagy elvárásaim ilyenkor. Viszont ha ez nincs meg, akkor annak a könyvnek valamit nagyon kell tudnia más szempontból, hogy elnyerje tetszésemet. Érdekes módon a szereplők nálam ritkán játszanak egy-egy könyv megítélésénél. Ezt azért tartom furcsának, mert elvileg ők a kalauzaim abban a világban, illetve történetben, mégis képes vagyok elsiklani felettük, ha pro és kontra érveket kell gyűjtenem a tetszett-nem tetszett képzeletbeli listámba. Persze, nem azt mondom, vannak olyan szereplők, akik annyira energikusak, hogy muszáj valahogy viszonyulnom hozzájuk - s ilyenkor billenthetnek a mérlegemen erre, vagy éppen arra. De a jó stílus még ezt is képes ellensúlyozni: most hirtelen csak a Harry Potter sorozat jut eszembe példaként, hogy ott a főhőst, vagyis Harry- t mennyire nem szerettem, megszámlálhatatlanul sokszor idegesített fel - s ez mégse számított. Ettől függetlenül az az egyik kedvenc sorozatom.
Szóval, nálam mindenekfelett a stílus vagy a hangulat játszik. S hogy a nekem megfelelő hangulat alatt mit értek? Nos, ezzel is valahogy úgy vagyok, mint a stílussal - nem igazán tudnám pontosan körülhatárolni, de azt bizton elmondhatom, hogy szeretem, ha képes vagyok átvenni, és akár egy buborék, körülvesz engem, és nem ereszt még napok múlva sem.

A bejegyzés az olasz mintára Andiamo által kitörpölt Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született.

képek forrásai:
1. http://chicken-pops.tumblr.com
2.whitelovecat.tumblr.com

Porszem a napsugárban

Kosáryné Réz Lola: Porszem a napsugárban

elolvastam: 2011. július 3.

Az élet női szemmel, avagy egy nő életének krónikája – talán így lehetne leginkább összefoglalni Kosáryné Réz Lola 1930-ban napvilágot látott regényét, mely most újra kiadásra került, bebizonyítva, hogy bájából és varázsából mit sem vesztett az elmúlt nyolcvan évben. Pedig annyi minden megváltozott ez idő alatt: a divat, az erkölcsök, a női szerepkör, az életkörülmények – de a boldogságot manapság is ugyanúgy keressük, és forduljon bármekkorát a világ, mindig szükségünk lesz arra az álomra, hogy egyszer maradéktalanul elérhetjük, a miénk lehet, s nem csupán apró pillanatokra részesülhetünk belőle.

A regény főszereplője, Annuska, sok más nőhöz hasonlóan a boldogságot a szerelemben keresi, ám természetesen nem csélcsap módon; inkább azt mondanám, a véletlen hozza úgy, hogy egyik szerelem követi a másikat az életében – s persze, a maga módján mindegyik igaz szerelem, legyen bár plátói vagy beteljesült. A férfiak, és az irántuk táplált érzelmei viszik előre az úton, a férfiak azok, akik felcsillantják előtte az örök boldogság lehetőségét, majd a következő pillanatban ugyanolyan könnyedséggel össze is törik ezt az ábrándot, ők azok, akik vihart szítanak lelkében, hogy a következő pillanatban nyugalmat és enyhülést hozzanak számára. A férfiak, akik lehetnek bármennyien, a végén úgyis csak egyvalaki fog számítani…

Az írónő zseniálisan érzékelteti a főhősnő változásait az évek során: hogyan lesz egy naiv, tudatlan vidéki kislányból művelt, finom hölgy, majd megfontolt, büszke asszony; hogyan követi az életében egymást a szegénység és a gazdagság, hogyan válik fiatal leányból ráncokkal barázdált arcú öregasszonnyá, és a szívdobogással teli szerelem utáni vágyakozásból hogyan lesz végül lemondás és megszokás. Az Annus lelkében és életében végbemenő változások olyan természetességgel jelennek meg a lapokon, olyan finoman mennek végbe benne, hogy az olvasó kénytelen leborulni Kosáryné Réz Lola tudása előtt, és még a szárnyas, íjjal felfegyverzett Erósz két, erősen giccsbe hajló jelenete előtt is talán hajlandó szemet hunyni, melyek egyébként a történet keretét képezik.

Kosáryné Réz Lola regénye a mai olvasóközönség számára is a legteljesebb mértékig élvezhető, sőt – patinássága, egy mára már letűnt kor felvillantása révén talán még többet is adhat napjaink olvasóinak, akik így nem csupán a női lélek legféltettebb titkaiba nyernek betekintést, hanem időutazást is tesznek a XX. század eleji Magyarországra.

Az olvasás 7 hete - Második hét

A könyveket mindig is gyűjtöttem - kezdetben szüleim elhatározásából - pontosabban ők gyűjtötték számomra a könyveket, mivel éppen nyiladozó értelmem erre még nem gondolt, maximum a bébikajára meg az alvásra - , aztán a könyvgyűjtés szintén az életem részévé vált, akárcsak az olvasás. A mai napig nem telik el úgy születésnap, karácsony, Húsvét, névnap, gyereknap, "mert megérdemlem" nap, hogy ne kapnék legalább két-három könyvet páromtól, tesóimtól, szüleimtől - meg olykor magamtól. Kezdetben a könyv amolyan kiegészítő ajándék volt (aminek már akkor is nagyon örültem) a labdák, kisautók, plüssök meg egyéb játékok mellett, ma már viszont kizárólagos ajándékká nőtte ki magát.

Persze, nem csupán ajándékba kapok könyveket, hanem magam is jó sokat vásárlok. Mielőtt megismerkedtem volna a moly könyves közösségi oldallal és a könyvesblogosok körével, kevesebb könyvet vettem magamnak - talán havonta egyet vagy kettőt - , de ennek egyik nagy előnye volt, hogy a megvett könyveket én rögtön el is olvastam, nem porosodtak hónapokig, évekig olvasatlanul a polcomon. Aztán két évvel ezelőtt a könyvvásárlás mértéke jelentősen megnőtt esetemben - egyre több és több könyv került be a látómezőmbe, egyre több könyv érdekelt, és lassan eljutottam abba az állapotba, hogy havonta 10-15 könyvvel gazdagodik az itthoni könyvtáram - és ezek közül sajnos jó pár könyvnek türelmesen várnia kell a sorára.
Már korábban a molyon többekkel beszéltük, hogy én is azok közé a könyvmolyok közé tartozom, akik nem csupán a könyvespolcaikon tartják a könyveiket, hanem az ágyneműtartóban, a ruhásszekrényben is - többek közt. Ezekre a nem látható helyekre általában olyan könyvek kerülnek, amelyek már (vagy még) nem tartanak különösebb számot az érdeklődésemre. Ezek csak olyan besuvasztott könyvek, mindenféle rendszer nélkül. Ellenben a polcaimon található könyvek téma, illetve műfaj szerint vannak csoportosítva - illetve ennek a szándéka látszódik. Több-kevesebb sikerrel összejött ez a rendszerezés, de a helyhiány miatt nem teljesen tökéletes. Ennek ellenére kívülről fújom mindegyik könyvem helyét, szóval nagyjából át is látható számomra - és végülis ez a lényeg.

Bár arra nem nagyon emlékszem, hogy pontosan melyik könyv volt gyűjteményem alapítótagja, de a könyvtárba tett első látogatásom még a mai napig elevenen él az emlékezetemben. Második osztályos voltam, amikor az osztályfőnökünk az egyik délután elvitt az iskola könyvtárába beíratni az osztályt. Azelőtt még sose voltam könyvtárban, így amikor beléptem az ajtaján teljesen lenyűgözött a sok-sok polc, rajta a rengeteg könyv - úgy éreztem, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna bele. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtaja, elhaltak a kinti zsibongások, és kellemes csend telepedett ránk. Még mindig emlékszem a kedves könyvtáros nénire, aki mosolyogva elmagyarázta mindannyiunknak, hogy mi is a helyes viselkedés a könyvtárban, melyek azok a könyvek, amik kikölcsönözhetők, és mit jelent az, hogy helyben olvasható. Nagyon megszerettem ezt a helyet már az első látogatásom alkalmával, és éltem is a kölcsönzés lehetőségével: Alfred Edmund Brehm: Az állatok világa című könyvét vittem magammal, majd mosolyogva integettem a könyvtáros néninek, mikor kiléptem az ajtón, hátrahagyva azt a különös, csendes világot - de tudtam: ide sokszor fogok még visszatérni. S így is lett: szinte minden délután meglátogattam ezután Katika nénit - vagyis a könyvtáros nénit - , és egészen addig olvasgattam ott, míg Anyu értem nem jött. A napok, hónapok, évek múlásával annyira összebarátkoztunk Katika néni és én, hogy hétvégére már helyben olvasható könyveket is hazavihettem. Mikor hatodik osztályos lettem, a könyvtár átköltözött egy jóval kisebb terembe - bár, én inkább nem is teremnek nevezném hanem egy lyuknak. Valami apró raktárhelyiség nyújtott otthont ezután a könyveknek, és Katika néni is elment, helyette egy nagyon kiabálós, szigorú tanár néni lett az iskolai könyvek őre, és ezután már egyre ritkábban jártam a könyvtárba, nyolcadikosként pedig már be sem tettem többé a lábam. Rossz volt a légkör, és a kivehető könyvek száma is egyre csökkent, a végén már csak helyben olvasható könyvek voltak - amiket persze már nem vehettem ki -, és az apró raktárhelyiségben egymás szájában lehetett csak olvasni egy kerekasztalt körülülve. Nem szerettem.

A rossz emlékek miatt a gimiben csak hébe-hóba látogattam a városi könyvtárunkat - voltak időszakok, amikor hetente jártam, de aztán volt, hogy hónapokig felé sem néztem. Aztán jött az egyetem időszaka, amikor kénytelen voltam intenzíven igénybe venni az egyetemi és a megyei könyvtárat - eleinte nagyon nem tetszett a dolog, az egyetemi könyvtárat egy hideg gépezetnek éreztem, amiből teljes mértékben hiányzik az otthonosság érzése - ha tehettem, inkább a megyei könyvtárból vettem ki a könyveket. Nagyon sokáig csak szakkönyveket, kötelezőket kölcsönöztem, igazából eszembe sem jutott, hogy a saját szórakoztatásomra is kivehetnék könyveket. Aztán másfél évvel ezelőtt már ilyen könyvek is csücsültek a kikölcsönzött stócom tetején: eleinte csak egy-egy, végül már több - s bár előtte is komoly gondot okozott a könyvtári limit (lévén, hogy rengeteg könyvet kellett kivennem az egyetem miatt), ez később csak fokozódott. S bár az egyetemi könyvtárral még a mai napig nem barátkoztam meg, de ezért bőven kárpótol a megyei könyvtár és a közelemben levő fiókkönyvtár hangulata és az itt dolgozó kedves könyvtárosok - főleg az utóbb hely az, ahová tényleg szívesen járok: bár apró könyvtár, de mégis otthonos és családias a hangulat.

És mintha a könyvvásárlás és a könyvtár nem lenne elég, nem is olyan régen a párom egy e-könyv olvasóval lepett meg (erről itt írtam bővebben), amit eleinte fenntartással fogadtam, de ma már nagyon összebarátkoztunk, és tényleg örülök, hogy van ilyenem, és nem kell a laptop meg a számítógép fejet fájdító, szemet rontó monitorját igénybe vennem bizonyos könyvek, dokumentumok olvasásánál. Pupillához hasonlóan, engem is az őrületbe lehet kergetni azzal, amikor azt hiszik, hogy mivel nekem már e-könyv olvasóm van, nincs szükségem az igazi könyvekre, hogy azt hiszik nem fogok többet papírkönyvet venni, hanem az elektromos kütyünél maradok. Nem, erről szó sincs - ez egy nagyon jó kiegészítő, de nem fog soha kizárólagos olvasási eszközzé válni. A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, attól, hogy van egy Kindle -öm nem jelenti azt, hogy le kell mondanom a könyvekről - legalábbis nem láttam ilyet a Kindle Users's Guide -ban. De ha valaki igen, akkor légyszi szóljon.

A bejegyzés az olasz mintára Andiamo által kitörpölt Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született. A részletekről itt tájékozódhatsz.

képek forrása:
1. http://www.flickr.com/photos/earthly_muse/5940873039/
2. http://vi.sualize.us/view/ec2d02896d03b470a9ed9d760dbb6766/
3. http://fromme-toyou.tumblr.com/page/2

Széttáncolt cipellők

Jessica Day George: Éjféli bál

kiolvastam: 2011. június 20.

Jessica Day George regénye A széttáncolt cipellők című Grimm mesén alapszik, annyi apró változtatással elmesélve, hogy ebben a regényben a királykisasszonyok nem saját akaratukból táncolnak folyton folyvást éjszaka, hanem a gonosz Kőbezárt királlyal kötött egyezség miatt - átok ül rajtuk, ami ellen nem tudnak mit tenni, hiszen még csak segítséget sem kérhetnek senkitől a birodalomban, hiszen akárhányszor próbálják elmondani, miért is lyukadnak ki a vadiúj cipőik másnap reggelre, csak zagyvaság jön ki a szájukon. A király egyre jobban aggódik, így királyfiakat hívat a szomszédos birodalmakból, de ők sem tudnak rájönni a titok nyitjára. Vajon ki lesz képes megmenteni a királykisasszonyokat a Kőbezárt királytól?

Az írónő nagyon jó témát választott, legalábbis nekem a szívem csücskei a mese átdolgozások. Szeretem, amikor egy gyerekkoromból megismert történet köszön vissza a lapokon, itt-ott apróbb változtatásokkal, jobban kibontva a történetet. Szóval, hatalmas elvárásokkal kezdtem neki a regénynek, és őszinte leszek: nem tudta esetemben megugrani a lécet. Nem mondom, hogy rossz könyv, mert élveztem olvasni, és ez ugye rossz könyvek esetében nem fordulhatna elő, de valahogy hiányzott a rajongás, a teljes belefeledkezés... Először ezt igazából nem tudtam, hogy minek a számlájára írjam, hiszen jó a történet, bájosak a szereplők, az egész fantáziavilág is részemről teljesen rendben volt, ahogyan a stílusa is.

Akkor mégis mi hiányzott? Sokáig gondolkodtam ezen, hogy mi lehet az a plusz, ami megadta volna nekem azt a többletet, amire vágytam volna olvasás közben. Végül, arra a következtetésre jutottam, hogy a szereplőknél hibádzott valami. Véleményem szerint túl sok volt a szereplő az írónőnek, nem tudott mindenkire kellő hangsúlyt fektetni - már a tizenkét lánytestvér megfelelő ábrázolása is szerintem nehéz feladat, és itt még akkor nem is beszéltünk az egyéb fő- és mellékszereplőkről. Mind-mind sematikus volt, egy vázlatos skicchez hasonlítottak - túl kevés az oldal, és túl sok a szereplő, és ennek a problémának a megoldása igazán írót próbáló feladat. Persze, nem azt mondom, hogy mindenkinek minimum egy fejezet hosszúságú bemutatás dukált volna vagy ilyesmi, hiszen, ha megvan hozzá a megfelelő írói ügyesség, akkor a jellemábrázolás mélysége egyáltalán nem függ az oldalszámtól. Igazából csupán arra akarok rávilágítani, hogy nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni a jellemekre, ahogyan a kapcsolatokra is - szinte kivétel nélkül mindegyik vagy fekete vagy fehér, nincsen semmi árnyalás, és túl egyszerűek, túl könnyen jönnek az érzelmi dolgok. S igazából, pont emiatt nem tudtam hova tenni ezt a könyvet, mert tündérmeséhez képest komplex, de egy regényhez képest pedig túl egyszerű.

Viszont ezt a hibát leszámítva, nagyon tetszett benne ez a képzeletbeli, lovagkort idéző világ, amit megteremtett, aminek egy kicsit középkori Európa utóíze van, rengeteg általunk ismert régi királysághoz hasonló névvel. A kedvenc helyszínem pedig a királynő kertje volt - rengeteg csodaszép virággal, igazán Édent idéző hangulattal. A Kőbezárt király kastélyát és az azt körülvevő ezüst erdőt is nagyon érdekesnek és izgalmasnak találtam, viszont pont ezért sajnáltam azt, hogy nem nyerhettem oda nagyobb betekintést, pedig szívesen időztem volna még ott.

És hát, igazából ennyi. Kikapcsolódásra, egyestés olvasáshoz ajánlott olvasmány. Az írónő másik könyve, a Princess of Glass pedig szintén egy mese átdolgozás, amiben a még népszerűbb Hamupipőke történetet írta át. Én azért kíváncsi vagyok, hogy ez miképp sikeredett, a külföldi blogos kollégák szerint messze felülmúlja az Éjféli bált.

Eredeti cím: Princess of the Midnight Ball
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Szakál Gertrúd
Oldalszám:280
Eredeti ár: 2999 Ft

képek forrása:
1.allthatshoes.trumblr.com
2. awesomepictures.me

Feljegyzések a Kindle -ről

Mielőtt még bármibe belekezdenék, el kell mondanom, hogy az e-book olvasókkal én végig szkeptikus voltam. Hallottam, illetve olvastam róluk ezt-azt, de igazából egyszer sem éreztem, hogy nekem erre feltétlen szükségem lenne. Mindig is azt tartottam magamról, hogy én amolyan régimódi ember vagyok, akinek különösen fontos, hogy érezze a könyvek illatát, ahányszor csak fellapoz egyet, és szüksége van arra, hogy simogassa a dombornyomásos borítót mielőtt nekikezd az olvasásnak. Persze, néha jöttek olyan gondolatok, hogy vajon hogy fogom bírni anyagilag azt, hogy minden könyvet, amit csak a szemem-szám megkíván megvegyem - persze, ez még csak a kisebbik gond, mert már jó ideje megtanultam kivárni türelmesen a hatalmas árleszállításokat, amikkel rengeteget spórolhatok, és persze a könyvtárat is elég gyakran látogatom. De ott van a másik nagy probléma, ami ellen viszont nem tudok mit tenni, hogy a könyveknek hely kell. A hónapok/évek múlásával pedig egyre több. Ami persze nem zavarna egy kicsit sem, mert imádom a könyveket, csak tudjátok van az a probléma, hogy egyszer meg fog telni a lakás... Igen, én is a könyvtárszobára gondoltam először. Ez egy nagyon fontos kritérium lesz majd, amikor egyszer odajutunk, hogy kertes házba költözhetünk.

Szóval, az idők során körülbelül eddig jutottam a gondolatmenetemben, mint láthatjátok, az e-book olvasó, mint egy lehetséges alternatíva fel sem merült bennem. Mint említettem, régimódi olvasó vagyok, nem szeretem a változtatásokat. Aztán egyszer a párom, az államvizsgám után hazaállított egy Kindle -lel (persze, nem okozott nagy meglepetést, ugyanis a párom borzalmasan tud titkot tartani :-) pedig meglepetésnek szánta, de nem bírta kivárni a szállítási időt :-) )

Az Amazon.com -ról rendelt Kindle közel egy hét alatt érkezett meg hozzánk, és tényleg vicces volt, hogy ennek az egy hétnek a legnagyobb részét Magyarországon töltötte a határon. De igazából, még így sincs okom panaszra, tényleg nagyon hamar kézhez kaptam. Ahogy kibontottam a csomagolást, rohantam is a számítógéphez elolvasni PuPilla és Lobo tapasztalatait a Kindle -lel, és megnézegettem az általuk ajánlott linkeket is.

Szinte számomra is hihetetlen, de a Kindle körülbelül az első öt percben meggyőzött arról, hogy nekem erre igenis szükségem van, és teljesen beleszerettem. Tetszett, hogy a mérete egy átlagos könyv nagyságának felel meg, és mégis pillekönnyű a súlya. A kijelzője valóban olyan, mint a papír, a számítógépek monitorjához köze sincs: nem bántja a szemet - nekem a számítógéphez tényleg kötelező viselnem az olvasószemüvegem (amit egyéb dolgokhoz rendszeresen elfelejtek feltenni), mert alig két perc elteltével kifolyik a szemem, és megfájdul a fejem, de a Kindle -nél, akárcsak a könyvek esetében, erről szó sincs - , nem válik olvashatatlanná erős napsütésben, és a felületnek teljesen matt hatása van, és akárhogy forgatod a kijelzőt a kezedben, akármilyen szögből nézed, a betűk ugyanúgy látszódnak - mintha csak oda lennének írva vagy nyomtatva. Sokszor úgy érzem, hogyha megérinteném a kijelzőt, akkor az érzés ahhoz lenne hasonló, mintha egy vékony, felragasztott papír érintenék meg.

A billentyűzete teljesen könnyen kezelhető, minden gomb kézre esik, és külön értékelem a lapozógombokat, amik a készülék oldalán találhatók - jobb és baloldalon egyaránt, ami duplaplusz jó, mert nincs az ember rákényszerítve, hogy most melyik kezébe is kell fognia a könnyebb lapozás érdekében.

Igazából a menüvel sincs különösebb problémám, bár én tényleg csak olvasásra használom, az internetre összesen egyszer vagy kétszer léptem fel vele, de azt is még akkor, mikor megkaptam, és kipróbáltam, hogy "jééé, ilyet is lehet" - de ez a felfedezés ki is merült ennyiben. Tetszik, hogy külön csoportokba rendezhetem a feltöltött könyveimet, így például az Agatha Christie könyveket már el is szeparáltam a többitől, és a "Gyilkos banda" névvel illettem a nekik létrehozott csoportot (az AC esemény után, természetesen :-) ), de csináltam külön csoportot az angol nyelvű könyveimnek is, és igazából csak két gombnyomásomba került a rendrakás :-) A könyvek feltöltése, törlése sem okozott különösebb fejtörést, igazából a készülékre alapjáraton feltelepített Kindle Users's Guide tökéletesen és érthetően elmagyarázza, hogy mi merre, hány méter meg egyebek, de a vállalkozó kedvűek - vagy akik lusták végigolvasni a használati utasítást :-) mint én - számára sem okozhat nagy fejtörést az alapvető használata - tehát a könyvek feltöltése, törlése, csoportokba rendezése, illetve olvasása - , pár perc elteltével rá lehet jönni a dolgokra.

És elképesztő egyébként, hogy még a hendikepemet is képes kielégíteni ez a kis szerkentyű - ugyanis én mániákusan meg szoktam nézni, mielőtt belekezdek egy fejezetbe, hogy milyen hosszú, és mérlegelem, hogy vajon most lesz-e időm végigolvasni, vagy inkább halasszam kicsit későbbre. Ja, mert nem szeretek fejezeteket félbehagyni. S igazából ezért is (többek közt)utáltam gépről olvasni, mert 1. iszonyatosan kényelmetlen volt folyton görgetni 2. sose tudtam, hogy most mikor lesz a fejezetnek vége - nos, a Kindle úgy látszik erre is képes. Nem csak azt jelzi, hogy hány százaléknál tartok az adott könyvben, de még azt is látom, hogy egy fejezet hosszabb, vagy rövidebb, és azt is megmutatja, hogy éppen hol tartok az adott fejezetben - a pontos oldalszámot persze nem mondja meg, de a rovátkákkal való jelzés is teljesen kielégíti ezt az igényemet :-). Bár, ezt nem mindegyik könyvemnél csinálja, valószínűsítem, hogy ez a konvertálás előtti formátumtól függ, vagy a dokumentum szerkezetétől (gondolom, hogy a fejezet címe vagy száma címsorral van-e írva, vagy ugyanúgy alapértelmezettel, mint mondjuk a fejezet többi része.) Például a bookdepository oldaláról letöltött ingyen könyveknél jelzi a fejezetek hosszúságát, illetve számát is, de a MEK-ről szedett könyveknél viszont nem. Ez még a felfedezésre váró titkok egyike számomra.

A másik dolog, amit utáltam a gépről olvasásban, hogy mindig fel kellett írnom egy cetlire az oldalszámot, hogy éppen hol tartottam, mert ugye ha onnan kilépsz, és később folytatnád az olvasást, akkor újra meg kell keresned, hogy hol is tartottál, mert a doksi az első oldalon nyílik meg. Nos, a Kindle -lel ilyen probléma sincs, ugyanis ha megnyitsz egy e-könyvet, és kilépsz onnan, akkor a készülék megjegyzi, hogy melyik oldalon tartottál, és mikor újra belépsz, akkor az utolsó, általad hátrahagyott oldal jelenik meg rögtön. Ez minden egyes, a készülékre feltöltött könyvre igaz, tehát olvashatsz rajta akár 8-10 könyvet is párhuzamosan, mindegyiknél megjegyzi, hogy hol is tartasz éppen.

A másik dolog, amit imádok benne: az angol értelmező szótára, ami szintén gyárilag feltelepített, és olvasás közben tök egyszerűen használható. A nyilak segítségével ráirányítod a kurzort az ismeretlen szóra (ami szintén sokkal egyszerűbb, mint egy word doksinál, ahol a kurzor betűnként ugrik... itt nem, itt mindig a szó elejére ugrik - azaz kevesebb gombnyomkodással jár), és akkor egy kicsi ablakban megjelenik a rövid magyarázata a szónak. Ha esetleg ebből még nem értenéd, hogy mit is jelent (ja, mert ez egynyelvű szótár) akkor megnyomod az egyik gombot, és belép a teljes szócikkbe, amiben részletesebben, példákkal kiegészítve elmagyarázza a szó jelentését, sőt: még a szó eredetéről is ejt egy-két szót. Tudom, ez nem mindenkinek érdekes, de én imádom az ilyesmit. Ha ezzel végeztél, akkor a gomb újbóli megnyomásával már vissza is térsz a könyvhöz, pont oda, ahol tartottál.

A grafikája gyönyörűséges: a képernyővédők, és a feltöltött könyvborítók megjelenítése meseszép! Részletgazdag, és bármennyire közelről nézed, nem látsz pixeleket - olyan, mintha rajzolva lenne.

A Kindle energiafogyasztásáról - nincs okom panaszra, még egyszer se kellett feltöltenem, pedig már jó pár hete megvan, és használom is. A titka állítólag az, hogy igazából csak akkor fogyaszt energiát, ha változik a képernyő (pl. éppen ki - bekapcsolod a képernyővédőt, lapozol a könyvben stb), tehát ha tegyük fel: két órán keresztül olvasnál egy oldalt (:-D kicsit szélsőséges példa, de mindegy), egy fia energiát se használna fel, ahogyan akkor sem, ha mondjuk két napig lenne rajta a képernyővédő.

Szóval, egyszerűen szuper! Bár, a papírkönyvekről továbbra sem mondok le, de úgy hiszem, hogy a helyproblémán valamennyire segíteni fog :-)

Üdvözlettel,
Egy boldog Kindle-tulajdonos

Ha szeretnél olvasni mások tapasztalatairól is, látogass el PuPilla vagy Lobo posztjához. Az előbb említett bloggerina beszámolója végén pedig rengeteg hasznos linket találhatsz a Kindle -lel és úgy általában az e-book olvasókkal kapcsolatban is.

(A képek csak illusztrációk! Hamarosan én is felrakom a sajátomról készült képeimet. A képek forrásai: www. amazon.com, http://www.flickr.com/photos/travelistic/5115207442/in/pool-1510913@N20, )

Az olvasás 7 hete - Első hét

Az irodalom, és úgy általában a könyvek szeretete olyan természetességgel van jelen az életemben már a kezdetektől fogva, akárcsak a levegővétel. Ez nem is csoda, tekintve, hogy családom szinte minden egyes tagja igazi könyvmoly, nagy része ráadásul hivatalosan képzett könyvmoly. Azt hiszem, nem is tudnám elképzelni könyvek nélkül a gyerekkort (sem). Mindig is csodálkoztam a házunkba először belépő játszótársaim első reakcióján, mikor megpillantották a nappalink hatalmas könyvespolcára besuvasztott könyvek garmadáját, melyek egy része katonásan, szinte bepasszírozva csücsült szorosan egymás mellé rakva, másik része (mivel már nem fért el rendesen) kissé dekadens módon fektetve tornyosult az állított könyvek tetején, vagy egy nagy kupacban valahol a földön. És ez még csak a nappali volt. A lenyűgözött játszótársak "Nektek mennyi könyvetek van!" felkiáltására mindig arra gondoltam, hogy vajon mit szólnának, ha megpillantanák nagypapáim könyvtárszobáit (mert bizony mindkettejüknek van/volt), ahol a fal egy apró négyzetmétere sem látszódik ki a könyvektől, csak a padlót és a plafont lehet látni. A másik gondolatom meg persze az volt, hogy "ez miért olyan meglepő mindenkinek?" Persze, egy idő után már hozzászoktam a meglepett felkiáltásokhoz, de ennek ellenére számomra még manapság is nehéz elképzelni egy otthont könyvek nélkül.

Szüleim, nagyszüleim már a kezdetektől fogva belém plántálták a könyvek iránti tiszteletet és szeretetet, így igazából nem is emlékszem már mikor kezdődött a szenvedélyem az olvasás iránt. Talán, nem is volt igazi kezdet... A családi mendemonda szerint az első könyvélményem nem egy mesekönyvhöz fűződött, hanem Homérosz Iliászához. Pár hetes voltam, amikor édesapám elkezdte felolvasni nekem, és én csak feküdtem csöndben a hasán, csodálkozó szemekkel hallgatva gyorslábú Akhilleusz haragjának történetét.

A lefekvés előtti felolvasások egész gyermekkoromat végigkísérték, édesanyám akármennyire is elfáradt a nap végére a sok munkától, az esti mesére mindig szakított időt. Még a mai napig emlékszem arra, ahogy bebújtam az ágyba, magamra húztam a virágillatú takarómat, és onnan irányítottam édesanyám kezét a gyerekszobai könyvespolcon: "Ne azt, abból tegnap meséltél! A mellette levőből most inkább!" S akkor fáradtan odaült az ágyam szélére, együtt kiválasztottuk a mesét, és amikor elkezdett felolvasni, elcsendesedtem, lehunytam a szemem, s az ágyat, a gyerekszobát hátrahagyva egy teljesen más világban kalandoztam királyfik, csizmát viselő kandúrok, királylányok, mézeskalácsházak között. A kedvenc mesekönyveim közé tartozott a Csip-Csup Csodák - igazából már nem is emlékszem, hogy mi volt annak a könyvnek a pontos címe, de Kalánka nénire emlékszem. Volt is egy kedvenc mondatom, amit édesanyámnak a mesélés közben többször újra fel kellett olvasnia, amikor ahhoz a részhez értünk, mert annyira tetszett, ahogy hangsúlyozta. A mondat így hangzott: "És akkor hoppá! Hirtelen összezsugorodott." Szegény Anyu, bizonyosan pár hónap elteltével már nagyon bánta, hogy megvette ezt a meséskönyvet - , a Hetvenhét Magyar Népmese - ebből annyiszor volt felolvasva az évek során, hogy teljesen lerongyolódott a végére. Pedig mi vigyáztunk rá, de a gerincének a borítása így is letört, néhány lap pedig kiesett belőle - , Benedek Elek mesekönyve - ezt nagymamámtól kaptam egyszer gyereknapra. Gyönyörű, színes illusztrációkkal tarkított mesekönyv volt, a kedvencem belőle a Szélike királykisasszony története volt, és a Szóló szőlő, a mosolygó alma és a csengő barack meséje. Ezeknél volt kinyitva a legtöbbet - és még bizonyosan voltak még kedvenc mesekönyveim, de az idő távlatából már csupán ezek maradtak meg az emlékezetemben. És az esti felolvasások rituáléja.

A könyvek már a kezdetektől fogva annyira megbűvöltek, hogy ovis koromban elhatároztam, hogy megtanulok olvasni, én bizony nem fogom megvárni az iskolát! Ebben nagymamám volt a segítségemre - neki köszönhetően egy nyár alatt elsajátítottam a betűvetés és az ákombákomok kiolvasásának tudományát, és ezután már én olvastam fel az esti mesét a kishúgomnak. Ha jól emlékszem, akkor az első önállóan kiolvasott könyvem Gerald Durrell: Léghajóval a világ körül című regénye volt, azóta a leghőbb vágyam körbeutazni a világot - ez sajnos még nem teljesült. Ezután nyaranta rengeteget olvastam, volt egy úgynevezett Kincses füzetem is, amibe folyamatosan írogattam az olvasmányélményeimet - nem is tudom, hova lett...

A bejegyzés az olasz mintára Andiamo által kitörpölt Olvasás 7 hete című esemény kapcsán született. A részletekről itt tájékozódhatsz.

(A képek forrásai:
1. http://jazzyjenn.tumblr.com/post/2996254507
2. http://pinterest.com/pin/54094770/ )

"...valami univerzális gyönyörűség..."

Halász Margit: Éneklő folyó

kiolvastam: 2011. június 26.



Halász Margit regénye elsősorban egy reménytelen szerelem története, ami a Kandicsfalván élő férjezett rajztanárnő és az odakeveredett fiatal cigány festőművész között szövődött, és ami megállíthatatlanul robog a tragikus végkifejletig, miközben számos egyéb történet is elkezdődik és véget ér, valahol a távoli múltban, vagy a regény jelenében. Évtizedek, személyes sorsok tömörülnek össze ebben a rövid regényben, mesés kvintesszenciáját adva az alföldi falusi életnek, elrepítve minket, olvasókat a Tisza fákkal körülölelt, csendes partjára, egy olyan ismerős-ismeretlen világba, ahol az idő kétségkívül másként létezik, akárcsak az emberek.

"Csak lehet ott fenn valaki, aki ezt az egészet csinálta, mondta, egy erőnek, egy akaratnak lennie kell, aki a szitakötőket is kiszínezte."

Igazán mágikus, ám mégis jellegzetesen falusi élet bontakozik ki előttünk, ahol az egészen hétköznapi életet élő, a nagyvárosi élettől elzárt emberek mindennapjait a régi időktől kezdve át- és átszövik a tündérmesék, akárcsak a regény nyelvezetét; ahol a modern kor kifejezései keverednek az igazán ízes beszéddel, s olykor, mint valami drágakövet felcsillantva, gyönyörű, lírai nyelvezet fűződik a sorok közé, miközben a finoman árnyalt humor sem marad el. Ezáltal alakul ki az egész regényre olyannyira jellemző fényesség, ízesség és fanyarság különös keveréke, ami betűről betűre elbűvöli, magához láncolja az olvasót, aki megannyi különböző világ – mese és valóság, modern kor és az időben megrekedt falusi élet – szavainak sűrű levét issza egészen az utolsó sorig.

A tájszavakat sokáig ízlelgettem magamban olvasás közben, legtöbbje mélyen el volt már temetve a passzív szókincsemben, de most újra megpillantva azokat, valami rég elfelejtett otthonosságot éreztem, ami valamikor akkor tűnhetett el, amikor nagyszüleim is hátrahagyták a falut, hogy végérvényesen a városban telepedjenek le. S ekkor nem csak a búbos kemence, a sülő kenyér illata, vagy a végenincsnek tűnő földbirtok tűnt el, hanem egy idő után az ízes szavak nagy része is.

Halász Margit regénye kellemes meglepetést okozott, hiszen én, mint a kortárs magyar szépirodalomtól ódzkodó ember, mindig óvatosan közelítek az ilyen jellegű művek felé. Az Éneklő folyó viszont már az első harmadánál eloszlatta az esetleges kétségeimet: nagy levegőt vettem hát, és úgy merültem alá annak a félig mesés, félig valós világnak, ami a regény lapjain életre kelt, akár ha a Tisza alá merültem volna, rácsodálkozván, hogy a víz alatti világ mennyivel másabb és mégis mennyire ismerős.