Titkos társaság, próféciák, blablabla

Rögtön a lényegre térek: marhára dühös vagyok erre a könyvre. Nagyon ritkán mondok ilyet, mert szerencsére az általam ennyire rossznak ítélt könyvek legtöbbször messzire elkerülnek engem, vagy csak elvétve akadnak utamba. Én képtelen vagyok röhögni az ilyen élményeken, mert az ilyen könyveknél folyton az jár a fejemben, hogy az író hülyére veszi az olvasóit, és én ettől csak bedühödök: összeüt valami bevált recept alapján egy kis könyvecskét, és már mehet is a boltokba - ám most számomra kiderült, hogy a recept alapján írt könyvekhez is szükségeltetik valami aprócska írói hajlam. Mert ha az sincs, akkor aztán tényleg nincs olyan dolog, ami megmentené a regényt (meg az én idegeimet). Persze, a hosszútávú terveim között szerepel az is, hogy megtanuljam a vicces oldalát nézni az ilyen helyzeteknek, de egyelőre még nem megy.
Ja, ezzel a posztommal nem szeretnék senkit se megbántani, én teljesen elfogadom, ha valakinek ez a könyv elnyerte tetszését, és a véleményemmel egyáltalán nem áll szándékomban ezen olvasókat minősíteni. Ezt gondoltam, még az elején tisztázom.

Igazából, nem vártam sokat ettől a könyvtől már az olvasása előtt sem. Tudtam, hogy nem egy mélyenszántó gondolatokat tartalmazó remekmű lesz; és tudtam azt is, hogy nem egy szépirodalmi igényességgel megfogalmazott könyvet fogok olvasni. De most nem is volt rá igényem. Az elvárásom csupán annyi volt, hogy izgalmas legyen, és kikapcsoljon pár órára. Nos, a könyv tényleg felspannolt, de ez korántsem az akciódús cselekményének köszönhető, hanem a rengeteg blődségnek, ami a lapokon felbukkant. Komolyan, a hajamat téptem.

A kedvenc jeleneteim közé tartozott, mikor a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő már az első oldalakon elkapta a Nostradamus papírjaival seftelő csávót, és jól megkínozta abban a reményben, hogy sikerül kiszednie belőle, hogy hol vannak azok a bizonyos papírok. A seftelő csávó felismerte, hogy ez a gonosz és kegyetlen szereplő bizony addig fogja kínozni, míg el nem mondja neki a dolgot, ezért úgy döntött öngyilkos lesz. Ám van egy kis probléma: nincs a kezében se kés, se bármilyen szúrásra alkalmas tárgy, a lőfegyver meg aztán abszolút felejtős. Plusz kikötözte a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő, szóval a kezeit se tudja használni. De sebaj, a seftelős csávó így is megoldja! Figyelem, drámai pillanat következik: mélyen belenéz a gonosz és kegyetlen szereplő szemébe, majd a fejét gyorsan jobbra fordítja, és hoppá! Eltörik a nyaka. Na, basszus! Ha esetleg kimentek a Forma1-re, csak óvatosan kövessétek az előttetek elsuhanó autókat, mert még a végén eltörik a nyakcsigolyátok....

Aztán a másik kedvenc jelenet, amikor a fentebb említett gonosz és kegyetlen szereplő üldözőbe vette a Nostradamus-rejtélyt megfejtésén ügyködő kis csapatot, akik a nagy megfejtés közepette éppen megálltak valami réten, hogy szedjenek maguknak valami gazt (nem emlékszem pontosan mit is, de valami növényt). Szóval, tiszta idill: rét, gazok meg minden – az egyik szereplő annyira átadta magát ennek az érzésnek, hogy a szedés közben kicsit levált a csapattól, és az ott csordogáló folyó partján folytatta a gyűjtést. Ekkor a gonosz és kegyetlen szereplőnk jól letámadta hátulról, és hogy a gazokat gyűjtő csaj ne tudjon sikoltozni miközben jól megfenyegeti, befogja az orrát (!!).....Úgy látszik, hogy ebben a fiktív világban az emberek csupán az orrukon képesek a levegővételre...

De persze, oké. A fentebb említett jelenetek miatt még nem lesz egy könyv rossz (annyira) – bárkivel megeshet, hogy az írás hevében olyan dolgokat leír, amikbe igazából bele se gondol, és az a szerkesztés után is véletlenül ott marad. De a sok tévedéshez még hozzácsapódik az is, hogy borzalmas írói megoldásokat használ. Az teljesen rendben van, hogy a szerző, a fülszöveg szerint legalábbis, a Nostradamus-próféciák nemzetközileg elismert kutatója, és ezért nyilvánvalóan elég sok mindent tud a szóban forgó személyről, illetve gondolom a történelmi tudásnak sincs hiányában. De ezeket az érdekességeket úgy tárja az olvasók elé, hogy a szereplőpárosok közül az egyik karakter folyton értetlenkedik, erre a másik folyton tudálékoskodik. Ez a gagyi megoldások leggagyibbja. Az ilyen párosítások közül a kedvencem a két rendőr volt: az egyik szellemileg teljesen zokni, még a legalapvetőbb dolgokkal sincs tisztában, a másik viszont a két lábon járó wikipédia, aki pontos évszámokkal meg nevekkel dobálózik folyton, hogy a csökött agyú társa megérthesse a dolgokat. A párbeszédeikből folyton műveltségi vetélkedőt szervez, szegény buta rendőr csak áll bambán, igyekszik nyomon követni az eseményeket, erre az okos rendőr folyton behoz a társalgásba olyan fogalmakat (a társa szövegétől teljesen független), hogy a butácska rákérdezhessen. Tudjátok, kábé olyan szinten, mint a tanulós gyerekműsorokban.

„Mi az a Stockholm-szindróma?
Calque elhúzta a száját. - Bocsásson meg nekem, Macron, de néha elfelejtem, hogy maga még olyan fiatal. (…) Nos. Ezt a szakkifejezést Nils Bejerot svéd kriminológus alkotta meg 1973-ban. Akkor Stockholm egyik kerületében, Norrmalmstorgnam félresikerült egy bankrablás, és a rablók egy csomó tússzal együtt bezárkóztak egy épületbe. S hat nap elteltével a túszok egy része már jobban rokonszenvezett a gengszterekkel, a saját rabtartóikkal, mint a kiszabadításukon fáradozó rendőrökkel.” (97.o.-98.o.)

Ez a párbeszéd aztán tök életszerű, nem? Főleg, hogy szegény kis csökött agyúkám nem a terminus eredetére kérdezett rá, hanem arra, hogy mit jelent. De aztán figyeljétek a következő (!!) sort:

[csökött agyú mondja]: „Ah.”
[erre az okoska] : „Maga tehát azt képzeli, hogy ez a nagy ravasz Sabir valahogy meg tudta bűvölni vagy babonázni az egész cigánytábort, és lelkes-önkéntes cinkosává varázsolta annak minden lakóját?” (98.o.)

És akkor most mi van? Hát hogy a fészkes fenébe képzelhetné azt a csökött agyú, ha eddig magával a fogalommal se volt tisztában? Vagy ez az „Ah.” ilyen sok rejtett jelentést hordozna magában? Ez az egész jelenet egy Lassie-paródiára emlékeztet... Tudjátok, amikor a kutya odaszaladt a gazdájához, és kettőt vakkantott neki, erre a gazdája ránézett, és izgatottan ezt mondta: „ Lassie! Azt akarod ezzel mondani, hogy két kisfiú pár perccel ezelőtt beleesett a tóba, és segítségért kiáltanak?”
Hát, naná.
Ah.

Aztán ott vannak még a hiányos, illetve egyszerű mondatok, amikkel semmi gond nincs – egy bizonyos mennyiségig. Például:
„Az illető késett, természetesen. És már messziről lerítt róla az elesettség, a csóróság. Az az 1950-es évekből visszamaradt, ódivatú Zorro-bajusz. A clignancourt-i bolhapiacon ötven euróért vásárolt, fényesre kopott bőrdzseki. Az átlátszóvá ritkult vörös zokni. A walesi herceg valamikor hordott sárga inge, a túlméretezett, lelógó, hegyes gallérral. A hamis arany medalion Szent Sára képével.” (17.o.) És így tovább...

De mind közül a kedvenc-kedvencem mégis az volt, mikor rábukkantam az írói lustaság ékes bizonyítékaira. Elég sok ugyanolyan, vagy nagyjából hasonló mondat itt-ott felbukkant a regény során, szinte alig pár oldallal arrébb. (Nem is értem, hogy ezeket a szerkesztő hogy volt képes ott hagyni?)
Például:
57.o. „De Sabir annyira óvatlan volt, annyira amatőr, hogy gyerekjáték volt követni és szemmel tartani. Egyelőre tehát őt fölösleges likvidálni. A lány viszont már nehezebb dió lesz. Ő egy világosan körülhatárolt és zárt társadalom tagja, amely egy bizonyos határon túl nem szívesen érintkezik a külvilággal és a kívülállókkal.”

Aztán:

69.o. „Egy ilyen beszari alakot [vagyis Sabirt] könnyű manipulálni és eszközként használni. Csak maradjon életben... A lány viszont problémákat okozhat. Ő egy mereven körülhatárolt kultúrának a tagja, mereven rögzült szokásokkal.”

És még volt pár ehhez hasonló, egyforma mondatos baki, csak ott már nem írtam fel az oldalszámokat. Azért ez ultragáz, nem?

És még ha a tévedések, a gyerekes írói megoldások garmadája nem lenne elég, még ott van az is, hogy Mr. Reading (bár, szerintem ez inkább a fordító sara....) az írásjelek közül csak a pontot, a kérdőjelt, és nagy ritkán a vesszőt ismeri. Felkiáltójel csak elvétve fordul elő a szövegben, pedig a felszólító mondatok bőven jelen vannak. Az első felkiáltójellel valahol a hetvenedik vagy nyolcvanadik oldal környékén találkoztam (azt hiszem, a főszereplő állandó jelleggel felbukkanó, meglepetést kifejező mondatánál. Idézem: „Jézus Mária!” Hát, itt... ). Persze, tisztában vagyok vele, hogy az angolok ezt az írásjelet valóban csak a legritkább esetben használják, de a fordító erre igazán odafigyelhetett volna... Mondjuk, ez alapjáraton nem idegesítene, viszont ennél az írói hibáktól hemzsegő borzalmas könyvnél ez már az utolsó csepp volt a pohárban.

Ennyi. Tovább ragozni nem szeretném, mert egyre jobban felhúzom magam. Higgyétek el nekem, csupa ilyen hibákkal van teli a könyv. Viszont én nem hittem, hogy valaha leírom ezt a blogomba, de nincs rá más szó: szerintem ez egy fostalicska! Soha többé ilyet.

Mario Reading: Nostradamus próféciái
Eredeti cím: Nostradamus Phropecies
Kiadó: Partvonal
Fordító: Kállai Tibor
Oldalszám: 470
Eredeti ár: 3490 Ft