Sarah Rose könyve már a megjelenése előtt felkeltette az érdeklődésemet, hiszen a II. világháborút számomra ritkán látott szemszögből idézte meg: a női kémek történetén keresztül. Bár a kiadás megvalósítása számomra sok helyen félrement, például a fülszöveg is miért azzal kezdi a dolgot, hogy ez a kötet tele van romantikával? Tényleg nem értem, hogy csak azért, mert női kémekről szól a könyv, miért ezt kell megemlíteni az első helyen? Mi köze ennek a munkájukhoz? Ahogy persze azt se teljesen értem, hogy amúgy nőket miért is kell lelányozni a címben (igen, az angolban is). Gondolom, egy férfi kémekről szóló világháborús könyv se kapná azt a címet, hogy a Legendás srácok vagy Legendás fiúk.

De gyorsan lépjünk is ezen tovább, mert alapvetően tényleg nem panaszkodni szeretnék erről a könyvről. Hiszen egyébként szuper dolog, hogy nőtörténetek, illetve a női szemszögű történelem is egyre nagyobb teret kap, és ezeknek a megjelentetését egyre többször érdemesnek érzik a hazai kiadók is. Szóval, ez mind nagyon szuper és nagyon fontos. A Legendás lányok is egy óriási hiátust tölt be, hiszen a nők háború alatti szerepe igencsak alábecsült volt mindig is. Sok az elhallgatott, el nem mesélt történet az ő szemszögükből. A háború mindig is a férfiakra tartozott - így szól a fáma, és valóban: sokan idegenkedtek már a gondolatától is, hogy nőket ellenséges területen bevessenek a háborúban. A Corps féminins is teljesen ellentmondásos volt sokak szemében - már akik persze tudtak róla.

Női sorsok ritkán kerülnek be a komoly háborús dokumentumok közé, a nők háborús élményei a család körül forogtak.

Sarah Rose egy olyan különleges kémnő alakulatról ír, akiket a megszállt Franciaországban vetettek be. A Corps féminins tagjai voltak az első nők, akik ejtőernyővel szivárogtak be ellenséges területre, és közülük kerültek ki az első női robbantószabotőrök is. Aktívan részt vettek a partraszállás előkészítésében: információkat szolgáltattak, embereket csempésztek át a határon és különféle akciókban vettek részt. Ezek a nők választhatták volna az angliai életet, ám ehelyett önként jelentkeztek, hogy Franciaországba menjenek harcolni.

Érdekes volt, ahogy a szerző ismertette a kémnők gondos kiválasztását, hogy milyen kritériumoknak is kellett megfelelniük, mikre tanították őket és hogy egyáltalán: hogyan fogadták őket a férfiak. Maga a kötet felépítése szerintem lehetett volna kicsit összeszedettebb is, de alapvetően egy jó betekintést adott a kémnők munkájába, illetve a partraszállást megelőző néphangulatba. A könyvhöz való viszonyom sokszor változott az olvasása alatt: voltak részek, amiket egy kalandregény izgalmával faltam, és bevallom, voltak olyanok is, amiknél már nagyon vártam, hogy kicsit más vizekre evezzünk. Nem igazán láttam olykor, hogy a szerző miért pont azt a jelenetet/napo(ka)t részletezi jobban és írja le olyan plasztikusan, míg más - szerintem egyébként érdekesebb - dolgokat pedig pár bekezdésben elintéz.
A kémnők története természetesen szorosan összefonódik a világháború történelmével és az akkori politikai helyzetekkel is, így az ilyesmik is kifejtésre kerülnek. De azért alapvetően megmarad a kémnők portréjának megrajzolásánál, mint legfőbb témánál, és a politikai illetve háborús dolgok éppen csak annyira szerepelnek, hogy az adott helyzetet és miérteket alaposabban megismerhessük.

Szeretném megjegyezni még azt is, hogy a sok életét kockáztató kémnő történetének fényében igencsak érdekes volt az epilógus olvasása, ahol Sarah Rose leírta, hogy miként rendeződött lassan vissza a munkaerőpiac a háború előtti állapotokra; hogy a nők lassan visszakerültek a hagyományos női állásokba és az azokkal járó alacsonyabb fizetési kategóriákba a férfiak hazatértével, újra csak beszorítva őket a házasság keretei közé, melyek nem engedték meg egy férjezett nőnek, hogy aláírjon egy fizetési csekket.

A hibái ellenére mégis nagyon fontos kötetnek tartom a Legendás lányokat, örülök, hogy megjelent idehaza is. Egy új nézőpontot adott az eddig általam tanult vagy hallott történelemhez. Ugyanezt az élményt adta számomra tavaly előtt a Bletchley Circle című sorozat is, ami pedig a II. világháborús női kódfejtőkről szól. Miután megnéztem, heteken keresztül Bletchley-vel keltem és feküdtem, és hát a Legendás lányoknál se volt azért másképp. Az itt leírtak is mindig ott motoszkáltak olvasás után az agyamban.

Sarah Rose: Legendás lányok
D-Day Girls
Fordító: Striker Judit
Partvonal Kiadó
300 oldal

"Arra kértek, meséljem el a magam kísértettörténetét"

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem ez a borító nem tetszik. Előbb asszociálnék belőle egy erősen alkoholista nő történetére, mint egy kísértetsztorira. Úgy értem, nézzétek meg! Hát nem olyan, mintha a nő az utolsó üveg borával kezdene erotikus szemezésbe? De persze, ízlések és borítók... meg szerencsére a belbecs attól még ugyanaz marad, akármilyen csomagolásba is teszik.

A fekete ruhás nő egy kísértettörténet, a szó legklasszikusabb értelmében. Főhőse és egyben elbeszélője Arthur Kipps, aki egy idős hölgy hagyatéka rendezésének ügyében jött a "világ végi" angol kisvárosba, és az ügy gyors intézésének érdekében kénytelen beköltözni az üres, elhagyatott házba, amelyet csak apálykor lehet megközelíteni. Bár a helybeliek nagyon ellenzik ezt az ötletét, de hogy miért, arról nagyban hallgatnak. Arthur Kipps előbb-utóbb kénytelen igazat adni a helybelieknek, mert nagyon furcsa és hátborzongató dolgok történnek abban a házban.

"Az egész dolog egyre inkább úgy hangzott, mintha egy viktoriánus regénybe csöppentem volna: egy remeteéletet élő idős hölgy titokzatos iratai, elrejtve az ódon, telezsúfolt ház mélyében."

Kísértettörténet, húú.... ha meghallom ezt a szót, szinte hallom a szereplők sikításait, akik lélekszakadva rohannak végig a sötét folyosón, menekülve az őket üldöző, lassú, de biztos tempóban haladó kísértet elől. Húú.... de különben, ha jobban belegondolok egy jó kísértettörténet igazi esszenciáját mégsem az ilyen jeleneteknél kell keresni. Az valahol az üres folyosó padlójának recsegésében vagy a magától kinyíló ajtó csikorgásában bújik meg. A sikítós, oda-sem-nézős félelem akkor igazán erős, ha nem ismerjük a pontos okát. A bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem a lehető legrosszabb: mert sose tudjuk, hogy hol és mikor lehetünk biztonságban.

Susan Hill ezt mind nagyon jól hozza a regényében: sokáig nem történik semmi konkrétum, nem ismerjük a háttértörténetet, nem tudjuk az okokat... csak leng az üres hintaszék vagy recseg a parketta. S a titokzatos, csontvázarcú fekete ruhás nő megjelenése számomra mindig valamiféle feszültségi tetőpont volt. (érdekes módon a főszereplő félelme ilyenkor meg pont alábbhagyott.) Az írónő nagyon jól felépítette a regényét ebből a szempontból: visszaemlékezve, azt mondanám, hogy vibrált az egész könyv az elfojtott feszültségtől. Pedig jobban belegondolva nem volt mindig félelmetes (baljóslatú igen, de félelmetes az nem). Ha a könyv feszültségének alakulásait címszavakban jellemeznek kéne, az valahogy így nézne ki: napsütés, friss levegő, szép ház aztán köd, sötét, furcsa hangok, sikítás, majd megint napsütés, friss levegő, szép ház aztán köd, sötét, furcsa hangok, sikítás és így tovább, és így tovább. Szerintem nagyon jól és tudatosan használta ezt a ritmust az írónő, ahogyan a feszültségteremtés eszközeit is jól használta, sokat merítve a klasszikus kísértettörténetekből.

Hiszen itt van még pl. ez a Mr. Kipps, aki pedig egy teljesen klasszikus gótikus elbeszélő: a regény elején szinte megállás nélkül bizonygatja az olvasónak, hogy ő mennyire a realitások embere, mennyire elutasítja a babonákat, aminek nyilván valami olyasmi funkciója van, hogy a sztori még valóságosabbnak tűnjön:

"...soha nem voltam képzelgésre hajlamos ember, nem szoktak látomásaim vagy megsejtéseim lenni. Azóta is mindig minden erőmmel kerültem az olyan gondolatokat, melyek csak távolról is a nem-anyagi világra vonatkoztak, és igyekeztem ragaszkodni ahhoz, ami prózai, látható és kézzelfogható."

De vannak még más "bevett" elemek is pl. az egész regény szerkezete, az ismétlődések (események, szellemjárás stb tekintetében) vagy maga a külvilágtól elzárt helyszín is. De ezeket nem is részletezném tovább, hiszen aki olvasott már ilyesféle történeteket (mármint a jobbfajtákat), az úgyis felismeri majd.

Nekem nagyon bejött ez a könyv, sőt: hogy őszinte legyek, teljesen (kellemesen) meglepett ez a konvencionális kísértettörténet. Egy éjszaka alatt egyhuzamban simán elolvasható, csak győzze az ember chips-szel meg ropival.
Mostanában vetítik a belőle készült filmet. Nem tudom, mozivásznon mennyire fog majd klisésnek hatni a történet, mindenesetre nekem papíron totálisan működött.

Susan Hill: A fekete ruhás nő
Eredeti cím: Woman in Black
Fordította: Gieler Gyöngyi
Kiadó: Partvonal
Oldalszám: 176
Eredeti ár: 2490 Ft

Titkos társaság, próféciák, blablabla

Rögtön a lényegre térek: marhára dühös vagyok erre a könyvre. Nagyon ritkán mondok ilyet, mert szerencsére az általam ennyire rossznak ítélt könyvek legtöbbször messzire elkerülnek engem, vagy csak elvétve akadnak utamba. Én képtelen vagyok röhögni az ilyen élményeken, mert az ilyen könyveknél folyton az jár a fejemben, hogy az író hülyére veszi az olvasóit, és én ettől csak bedühödök: összeüt valami bevált recept alapján egy kis könyvecskét, és már mehet is a boltokba - ám most számomra kiderült, hogy a recept alapján írt könyvekhez is szükségeltetik valami aprócska írói hajlam. Mert ha az sincs, akkor aztán tényleg nincs olyan dolog, ami megmentené a regényt (meg az én idegeimet). Persze, a hosszútávú terveim között szerepel az is, hogy megtanuljam a vicces oldalát nézni az ilyen helyzeteknek, de egyelőre még nem megy.
Ja, ezzel a posztommal nem szeretnék senkit se megbántani, én teljesen elfogadom, ha valakinek ez a könyv elnyerte tetszését, és a véleményemmel egyáltalán nem áll szándékomban ezen olvasókat minősíteni. Ezt gondoltam, még az elején tisztázom.

Igazából, nem vártam sokat ettől a könyvtől már az olvasása előtt sem. Tudtam, hogy nem egy mélyenszántó gondolatokat tartalmazó remekmű lesz; és tudtam azt is, hogy nem egy szépirodalmi igényességgel megfogalmazott könyvet fogok olvasni. De most nem is volt rá igényem. Az elvárásom csupán annyi volt, hogy izgalmas legyen, és kikapcsoljon pár órára. Nos, a könyv tényleg felspannolt, de ez korántsem az akciódús cselekményének köszönhető, hanem a rengeteg blődségnek, ami a lapokon felbukkant. Komolyan, a hajamat téptem.

A kedvenc jeleneteim közé tartozott, mikor a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő már az első oldalakon elkapta a Nostradamus papírjaival seftelő csávót, és jól megkínozta abban a reményben, hogy sikerül kiszednie belőle, hogy hol vannak azok a bizonyos papírok. A seftelő csávó felismerte, hogy ez a gonosz és kegyetlen szereplő bizony addig fogja kínozni, míg el nem mondja neki a dolgot, ezért úgy döntött öngyilkos lesz. Ám van egy kis probléma: nincs a kezében se kés, se bármilyen szúrásra alkalmas tárgy, a lőfegyver meg aztán abszolút felejtős. Plusz kikötözte a nagyon gonosz és kegyetlen szereplő, szóval a kezeit se tudja használni. De sebaj, a seftelős csávó így is megoldja! Figyelem, drámai pillanat következik: mélyen belenéz a gonosz és kegyetlen szereplő szemébe, majd a fejét gyorsan jobbra fordítja, és hoppá! Eltörik a nyaka. Na, basszus! Ha esetleg kimentek a Forma1-re, csak óvatosan kövessétek az előttetek elsuhanó autókat, mert még a végén eltörik a nyakcsigolyátok....

Aztán a másik kedvenc jelenet, amikor a fentebb említett gonosz és kegyetlen szereplő üldözőbe vette a Nostradamus-rejtélyt megfejtésén ügyködő kis csapatot, akik a nagy megfejtés közepette éppen megálltak valami réten, hogy szedjenek maguknak valami gazt (nem emlékszem pontosan mit is, de valami növényt). Szóval, tiszta idill: rét, gazok meg minden – az egyik szereplő annyira átadta magát ennek az érzésnek, hogy a szedés közben kicsit levált a csapattól, és az ott csordogáló folyó partján folytatta a gyűjtést. Ekkor a gonosz és kegyetlen szereplőnk jól letámadta hátulról, és hogy a gazokat gyűjtő csaj ne tudjon sikoltozni miközben jól megfenyegeti, befogja az orrát (!!).....Úgy látszik, hogy ebben a fiktív világban az emberek csupán az orrukon képesek a levegővételre...

De persze, oké. A fentebb említett jelenetek miatt még nem lesz egy könyv rossz (annyira) – bárkivel megeshet, hogy az írás hevében olyan dolgokat leír, amikbe igazából bele se gondol, és az a szerkesztés után is véletlenül ott marad. De a sok tévedéshez még hozzácsapódik az is, hogy borzalmas írói megoldásokat használ. Az teljesen rendben van, hogy a szerző, a fülszöveg szerint legalábbis, a Nostradamus-próféciák nemzetközileg elismert kutatója, és ezért nyilvánvalóan elég sok mindent tud a szóban forgó személyről, illetve gondolom a történelmi tudásnak sincs hiányában. De ezeket az érdekességeket úgy tárja az olvasók elé, hogy a szereplőpárosok közül az egyik karakter folyton értetlenkedik, erre a másik folyton tudálékoskodik. Ez a gagyi megoldások leggagyibbja. Az ilyen párosítások közül a kedvencem a két rendőr volt: az egyik szellemileg teljesen zokni, még a legalapvetőbb dolgokkal sincs tisztában, a másik viszont a két lábon járó wikipédia, aki pontos évszámokkal meg nevekkel dobálózik folyton, hogy a csökött agyú társa megérthesse a dolgokat. A párbeszédeikből folyton műveltségi vetélkedőt szervez, szegény buta rendőr csak áll bambán, igyekszik nyomon követni az eseményeket, erre az okos rendőr folyton behoz a társalgásba olyan fogalmakat (a társa szövegétől teljesen független), hogy a butácska rákérdezhessen. Tudjátok, kábé olyan szinten, mint a tanulós gyerekműsorokban.

„Mi az a Stockholm-szindróma?
Calque elhúzta a száját. - Bocsásson meg nekem, Macron, de néha elfelejtem, hogy maga még olyan fiatal. (…) Nos. Ezt a szakkifejezést Nils Bejerot svéd kriminológus alkotta meg 1973-ban. Akkor Stockholm egyik kerületében, Norrmalmstorgnam félresikerült egy bankrablás, és a rablók egy csomó tússzal együtt bezárkóztak egy épületbe. S hat nap elteltével a túszok egy része már jobban rokonszenvezett a gengszterekkel, a saját rabtartóikkal, mint a kiszabadításukon fáradozó rendőrökkel.” (97.o.-98.o.)

Ez a párbeszéd aztán tök életszerű, nem? Főleg, hogy szegény kis csökött agyúkám nem a terminus eredetére kérdezett rá, hanem arra, hogy mit jelent. De aztán figyeljétek a következő (!!) sort:

[csökött agyú mondja]: „Ah.”
[erre az okoska] : „Maga tehát azt képzeli, hogy ez a nagy ravasz Sabir valahogy meg tudta bűvölni vagy babonázni az egész cigánytábort, és lelkes-önkéntes cinkosává varázsolta annak minden lakóját?” (98.o.)

És akkor most mi van? Hát hogy a fészkes fenébe képzelhetné azt a csökött agyú, ha eddig magával a fogalommal se volt tisztában? Vagy ez az „Ah.” ilyen sok rejtett jelentést hordozna magában? Ez az egész jelenet egy Lassie-paródiára emlékeztet... Tudjátok, amikor a kutya odaszaladt a gazdájához, és kettőt vakkantott neki, erre a gazdája ránézett, és izgatottan ezt mondta: „ Lassie! Azt akarod ezzel mondani, hogy két kisfiú pár perccel ezelőtt beleesett a tóba, és segítségért kiáltanak?”
Hát, naná.
Ah.

Aztán ott vannak még a hiányos, illetve egyszerű mondatok, amikkel semmi gond nincs – egy bizonyos mennyiségig. Például:
„Az illető késett, természetesen. És már messziről lerítt róla az elesettség, a csóróság. Az az 1950-es évekből visszamaradt, ódivatú Zorro-bajusz. A clignancourt-i bolhapiacon ötven euróért vásárolt, fényesre kopott bőrdzseki. Az átlátszóvá ritkult vörös zokni. A walesi herceg valamikor hordott sárga inge, a túlméretezett, lelógó, hegyes gallérral. A hamis arany medalion Szent Sára képével.” (17.o.) És így tovább...

De mind közül a kedvenc-kedvencem mégis az volt, mikor rábukkantam az írói lustaság ékes bizonyítékaira. Elég sok ugyanolyan, vagy nagyjából hasonló mondat itt-ott felbukkant a regény során, szinte alig pár oldallal arrébb. (Nem is értem, hogy ezeket a szerkesztő hogy volt képes ott hagyni?)
Például:
57.o. „De Sabir annyira óvatlan volt, annyira amatőr, hogy gyerekjáték volt követni és szemmel tartani. Egyelőre tehát őt fölösleges likvidálni. A lány viszont már nehezebb dió lesz. Ő egy világosan körülhatárolt és zárt társadalom tagja, amely egy bizonyos határon túl nem szívesen érintkezik a külvilággal és a kívülállókkal.”

Aztán:

69.o. „Egy ilyen beszari alakot [vagyis Sabirt] könnyű manipulálni és eszközként használni. Csak maradjon életben... A lány viszont problémákat okozhat. Ő egy mereven körülhatárolt kultúrának a tagja, mereven rögzült szokásokkal.”

És még volt pár ehhez hasonló, egyforma mondatos baki, csak ott már nem írtam fel az oldalszámokat. Azért ez ultragáz, nem?

És még ha a tévedések, a gyerekes írói megoldások garmadája nem lenne elég, még ott van az is, hogy Mr. Reading (bár, szerintem ez inkább a fordító sara....) az írásjelek közül csak a pontot, a kérdőjelt, és nagy ritkán a vesszőt ismeri. Felkiáltójel csak elvétve fordul elő a szövegben, pedig a felszólító mondatok bőven jelen vannak. Az első felkiáltójellel valahol a hetvenedik vagy nyolcvanadik oldal környékén találkoztam (azt hiszem, a főszereplő állandó jelleggel felbukkanó, meglepetést kifejező mondatánál. Idézem: „Jézus Mária!” Hát, itt... ). Persze, tisztában vagyok vele, hogy az angolok ezt az írásjelet valóban csak a legritkább esetben használják, de a fordító erre igazán odafigyelhetett volna... Mondjuk, ez alapjáraton nem idegesítene, viszont ennél az írói hibáktól hemzsegő borzalmas könyvnél ez már az utolsó csepp volt a pohárban.

Ennyi. Tovább ragozni nem szeretném, mert egyre jobban felhúzom magam. Higgyétek el nekem, csupa ilyen hibákkal van teli a könyv. Viszont én nem hittem, hogy valaha leírom ezt a blogomba, de nincs rá más szó: szerintem ez egy fostalicska! Soha többé ilyet.

Mario Reading: Nostradamus próféciái
Eredeti cím: Nostradamus Phropecies
Kiadó: Partvonal
Fordító: Kállai Tibor
Oldalszám: 470
Eredeti ár: 3490 Ft

Felnőtté válni

Patrick Süskind: Sommer úr története

kiolvastam: 2010. október 4.

Kicsit nehéz még magam számára is, nem hogy másoknak megfogalmazni, hogy milyen volt is számomra ez a könyv. Hiszen azzal, hogy bármit is írok ezzel kapcsolatban, lényegében a saját gyermekkori élményeimnek illetve az ahhoz való viszonyomnak lesz valamilyen szinten a kivetülése ez az egész. Mert igen, ahogy azt már jópáran előttem (és gondolom még utánam is) megfogalmazták, Süskind vékonyka könyvecskéje az ember fiatalkorát és annak ártatlanságát idézi fel: amikor fára másztunk, állva bicikliztünk le a dombtetőről, s amikor mindenre képesek voltunk rácsodálkozni...

Azt hiszem, minden nehézségem ellenére, azt mondhatom, hogy azért mégis boldog gyerekkorom volt, hiszen megvolt minden olyasfajta élményem, ami ehhez szükséges, s így visszagondolva, végülis ez a lényeg az egészben. Én is ugrándoztam a város széli szántóföld szalmakazlainak tetején, próbáltam versenyt futni a széllel (mert Benedek Elek Szélike királykisasszony meséje óta biztos voltam benne, hogy képes lehet rá az ember), hófehér szoknyácskámban előszeretettel gurultam le a füves dombról (ami igazából nem is domb, mert alig volt két méter magas...), télen szerettem a többi gyerekkel az útról ellapátolt hóbuckákból hókunyhót építeni... és még sorolhatnám a képeket, amik beugranak, ha fiatal éveimre gondolok. Sok-sok élményt szereztem ekkor (ahogy mindenki más is), s mikor felvillannak előttem ezek a dolgok, akkor valami furcsa, meghatározhatatlan űrt is érzek valahol mélyen. Egy olyan űrt, ami mindenkiben akkor keletkezik, mikor rájön, hogy a gondtalan, szabad és ártatlan gyerekkor már soha nem tér vissza.

Szép álmok voltak – nem panaszkodhatom –, hanem hát csak álmok, és ahogy ez már csak az álmok tulajdonsága, éhesen hagyták végül az embert.

Süskind történetének főhőse a címmel ellentétben nem Sommer úr, hanem egy olyan kisfiú, aki lassan kilép a felhőtlen gyermekkor időszakából. A kisregényben pont ezt a mozzanatot követhetjük nyomon: az életében először tapasztalt csalódások jó nagy pofonokat adnak neki, ahogy ez hajdan mindannyiunkkal is megesett. Míg végül meg nem tanulja ezeket feldolgozni, s rájön, hogy a csalódások az élet velejárói - kemény lecke ez, sajnos! S az író mindezt a valójában igen komoly, s keserű momentumot hihetetlen kacagtató jelenetekkel vetíti elénk.

Csak hát nem gomboltam ki a kabátom, nem is repültem fel igazán magasra. Most nem azért, mintha féltem volna a repüléstől, hanem csak mert nem tudtam, hogyan és hol fogok majd így leereszkedni, s egyáltalán, le fogok-e. Házunk előtt a terasz túl kemény volt hozzá, a tó vize túl hideg. Felszállni, az nem volt gond. De leszállni hogyan lehet aztán?

Sommer úr végig a történet hátterében marad: ő folyton igyekvő, mindig valahová siető, soha meg nem álló úr, aki végigrohan az egész történeten, ám sose észrevétlen. Sétapálcájának szüntelen kopogása mindig kihallatszik a szövegből. Takk-takk: akár az óra ketyegése, amely megállíthatatlanul jelzi, hogy múlik az idő, s ezzel együtt egy olyan kor is, amely mindenkinek csak egyszer és viszonylag rövid ideig adatott meg. Legalábbis Sommer úr alakja számomra ezt jelentette.

Az értékelésemben 6 pontot ért el!

Kiadó: Partvonal Kiadó
Eredeti cím: Die Gescichte von Herrn Sommer
Fordította: Tandori Dezső
Eredeti ár: 2690 Ft
Oldalszám: 135 oldal
ISBN: 9 789639 910300

Fülszöveg: A bűvöletes, feledhetetlen könyvecskék mindig nagyon egyszerűek. Holott ki ne tudná, a gyerekkor megíratlanul is ilyen. Jó esetben! Még jobb esetben fényei, mókái, könnyei és fanyar szomorúságai vannak, melyeket a mesteri toll úgy örökít meg – mint itt Patrick Süskind jóvoltából –, hogy azt se tudjuk, nevessünk-e, sírjunk-e. Olyan szép könyv ez a bizarr kis dolog, melyet kezében tart az Olvasó, mint a "Summer"-nóta a Kamaszkorom legszebb nyara című filmből. Csak itt a 2. sz. főhőst hívják Sommer (Nyár) úrnak, és ahogy ködképként bolyong a történeten át, mintha azt is súgná: "Én Vagyok Elmúlás Úr, várj, nemsokára te is követsz." Egyik legkedvesebb fordításom, igaz, számos közül. Süskind itt igazán nagy volt! (Tandori Dezső)


Akik előttem írtak róla:
Ilweran
Natasha

Georgiana - egy angol hercegnő élete

Amanda Foreman: A hercegnő
Kiolvastam: 2009. augusztus 3.
" Az események titkos forrását ritkán pillanthatjuk meg, de ezek a pillanatok különösen tanulságosak és szórakoztatóak. A legnagyszabásúbb történések sokszor csinos hölgyek és divatos férfiak cselszövése folytán alakulnak. Az ilyen eseményekről való beszámolók nemcsak azért érdekesek, mert bepillantást adnak korszakalkotó elmék titokzatos működésébe, hanem mert oly érdekesek és izgalmasak, mint egy regény. Ha némelyek leírnák mindazt, amit átélnek.. egy korszak értelme, jelentősége tisztán és összefüggéseiben kerülhetne átadásra az utódoknak - a tétlen olvasó pedig érdekes képet kaphatna így országa szokásairól. Bárcsak én is így tehettem volna... Tizenhét évesen léptem ki a nagyvilágba, és mostmár huszonöt vagyok; ezalatt a nyolc év alatt a történések kellős közepén álltam... láttam pártok felemelkedését és bukását, barátságok kialakulását és felbomlását, szerelmet, mi megadta magát szeszélynek, érdeknek, hiúságnak"

Fülszöveg:

Georgiana, Devonshire hercegnője mindenekelőtt az ellentmondások asszonya. Elismert szépség, de férje mégsem értékeli. Az emberek rajonganak érte, mégis annyira bizonytalan, vajon képes-e másokból szeretetet kiváltani, hogy végül férjének szeretője, Elizabeth Foster gyanús rajongásától válik függővé. Ír, de sosem publikál a saját neve alatt. Elkötelezett anya, aki feláldozta egyik gyermekét, hogy a mésik hármat megmentse. Híresség és a művészetek támogatója egy olyan korban, amikor a házas nőktől megtagadtak minden jogi státuszt. Politikus választójog nélkül, és képzett taktikus egy emberöltővel a professzionális pártpolitika kialakulása előtt.

Értékelés:

Amikor megpillantottam a könyvet a könyvesboltban, rögtön felkeltette az érdeklődésem a fülszöveg illetve az író előszava a könyvhöz (amelyben leírja hogyan találkozott a hercegnő nevével és hogyan lett a megszállottja). Gondoltam, biztos érdekes regény lesz, dacára annak, hogy a könyv előlapja nem igazán nyerte meg a tetszésem... Nem szeretem, ha a filmmel csinálnak reklámot a könyvnek és színészekkel díszítik a borítót. Szerintem a hollywood-i sztárocskák közel sem olyan maradandóak, mint a könyvek, és azért 50 -60 év múlva elég nevetségesen fog festeni ez a könyv Keira Knightly képével a fedelén... Szóval, egy ponyva benyomását kelti ezzel a borítóval, és a puhafedél még erősíti ezt a benyomást.

Mikor belefogtam a könyv olvasásába, nagyon dühös lettem. Valaki az alapvető műfaji besorolással sincs tisztában ott a Partvonal Kiadónál... Nem értem hogy nem lehet megkülönböztetni egy regényt az életrajztól... Ugyanis az alábbi szöveg található a könyv borytóján: "A nagysikerű regény, amelyből film készült Keira Knightly és Ralph Fiennes főszereplésével" Na, hát a Kedves Olvasó ha már 5 oldalt elolvasott a könyvből rájön, hogy ez egyáltalán nem regény, ez bizony egy alapos kutatást igénybevevő életrajz (mégcsak életrajzi regény sem!!!!!!!) És ha már életrajzról beszélünk, amit végülis egyfajta tanulmánynak tekintünk, akkor a kiadó puhafedeles választása nem éppen a legjobb, és a borító kinézetét illetően pedig még inkább nem vagyok megelégedve. (meg kell jegyezni, hogy az angol kiadása, aminek borítója fent jobb oldalt látható, sokkal, de sokkal igényesebb...)

Szóval, nagyon felhúztam magam, de gondoltam, ha már kifizettem érte 3500 Ft-ot, akkor elolvasom (meg egyébként is hercegnős hangulatban voltam).

Szerencsére nem bántam meg a döntésemet, mert nagyon élveztem a könyvet! Már a 100. oldalnál azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok letenni a kezemből és ha nem olvasok, akkor is ezen járnak a gondolataim. Persze, nem garantálom, hogy mindenkiből ezt a hatást váltja ki, mert hozzáteszem azért nehéz olvasmány (tekintve, hogy nem regénnyel van dolgunk). Tetszésemben közrejátszhatott az is, hogy nagyon szeretem a történelmet és külön élvezem, mikor a száraz, történelmi tények helyett személyes tapasztalatokat, megfigyeléseket, a korban élt emberek apró-cseprő dolgait olvashatom. Mennyivel jobban bele tudtam magam élni a Francia Forradalom korába, amit gimis éveimbe mindig is utáltam, de most megszerettem. Nagyon tetszett, hogy az írónő beleszövögeti elég gyakran a szövegbe a különböző korabeli újságok cikkeit és az előkelő hölgyek leveleit. Sosem éreztem még magam ilyen közel bármely korhoz! Lebilincselt...

(most már kíváncsi vagyok a filmre is)

Összesítés:

A könyv, mint életrajz számomra 9 pontos (de csak a sok politikai részletezés miatt, amik engem személy szerint annyira nem érdekelnek, de persze megértem, hogy az is kell bele, hiszen így a legszélesebb körű az életrajz) de a kiadó baklövései illetve a könyvben található sok elütés miatt csak 5 pontot kap. Kár érte, pedig nagyon jó könyv!