London folyói

Lehetett volna bárki a helyemben, vagy ez volt megírva? Amikor csak ezen töprengek, mindig segít, ha felidézem magamban apám bölcs tanítását, amely így szól: „Ki tudhatja, mi a faszért történik bármi is?”

* Elnézést a kissé vulgáris idézetért, de az az igazság, hogy Peter Grant közrendőr édesapja tényleg bölcs ember volt. Mikor elolvastam ezt a mondatot a huszonharminc akárhanyadik oldalon, megfogadtam magamban, hogy ezt a mondást nem fogom elfelejteni, és előszeretettel alkalmazom majd az általában napokig tartó "miértvelemtörténikez" kezdetű gondolati monológjaim kezdetén, amik amúgy már az első percekben az agyamra mennek, de baromi nehéz róluk leállni. *

Ben Aaronovitch regénye ugyan a várólistacsökkentős játékban az alternatív listámon landolt, de már elég régóta kíváncsi voltam rá. Hiszen azt hiszem, elárulhatom, hogy a Londonban játszódó regények úgy elég fokozott mértékben vonzanak. S most ráadásul úgy éreztem, hogy olyan igazán szórakoztató történetre van szükségem, mert most a karcolgatós könyveket nem igazán bírja a lelkem. Dirk Gently után így esett hát utamba Peter Grant közrendőr - meg kell mondjam, iszonyatosan jól esett. 

Főszereplőnk nem ugrál örömében a hírtől, hogy a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez vezénylik majd át aktatologató kukacnak. Ám egy gyilkossági ügy kapcsán egy meglehetősen közlékeny szemtanuval hozza össze a sors, aki emellett meglehetősen halott is. Aztán összeismerkedik Nightingale főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával, aki tanoncává fogadja Grant közrendőrt. Ezután együtt próbálják meg felgöngyölíteni ezt a meglehetősen furcsa körülményekkel tarkított gyilkossági ügyet, s eközben Grant közrendőr megismerheti London teljesen más arcát is, ahol istenek és istennők hadakoznak és játszmáznak egymással.

Igazából, nem is értem, miért tologattam eddig az olvasását, de mindegy. Még szerencse, hogy  valamilyen szinten motiváltam magam. Meglepően többet nevettem rajta, mint Douglas Adams regényén, és már az első tíz oldal után tudtam, hogy szeretem Aaronovitch humorát. Van stílusa, ez tagadhatatlan tény. 

Persze, azért azt is el kell mondanom, hogy az örömöm korántsem maradéktalan a regény kapcsán, számomra a közepe fele kicsit leült a sztori - hogy ez most a történetnek vagy a fáradtságomnak tudható-e be igazából, már örökre titok marad azt hiszem. Nem igazán volt erőm ezt kielemeznem magamban. Annyira azonban sikerült rájönnöm, hogy Nightingale eltűnése a sztoriból nem vált éppen a regény javára, sokat vesztett a dinamikájából a történet. Sajnos, főszereplőnk szerintem kevésbé tudja tök egyedül a saját hátán elvinni a történetet - legalábbis így az első rész alapján. 
Igen, amúgy kezdem belátni, hogy számomra az egész könyv legnagyobb pozitívuma a stílusa és humora volt. Amit persze, egyáltalán nem kell lebecsülni, nekem ez legalább annyira fontos, mint a történet - ha nem jobban. Aaronovitch összerakott egy egészen tűrhető könnyed regényt, ám az igazi csodát - ami miatt nekem igazán szerethető volt - a fentebb említett dolgokkal tette. Bele se merek gondolni, hogy mennyire megszerettem volna, ha a sztorit jobban kiaknázza. 

S persze, jön az örök dilemma, hogy elolvassam-e a folytatásait ezek után.. Roppant hivatalosan megfogalmazva azt kell mondanom, nem zárkózom el tőle. Nem rágom addig a körmömet a felgyülemlett feszültségtől meg ilyenek, de ha egyszer úgy hozza majd úrinői kedvem, kiveszem a könyvtárból a második részt is.  

Ben Aaronovitch: London folyói
Rivers of London
Fordította: Pék Zoltán
Kiadó: Gabo Kiadó
376 oldal