2017. december 7., csütörtök

Caraval

A Caraval akár egy érdekes, újszerű regény is lehetett volna, de nem lett. Úgy tűnik, bőven kinőttem már az olyan YA-kból, ahol ahelyett, hogy az írónő a világfelépítéssel vagy a kalandokkal foglalkozna, leragad a főhősnő oldalakon keresztüli picsogásánál arról, hogy miért-ilyen-kihívó-a-ruhája-ő-nem-szeret-így-öltözködni (#kitérdekel) vagy hogy úristen-milyen-jól-esik-ha-a-srác-átöleli (#kitérdekel2). 
Szomorú vagyok, hogy bedőltem az érdekesnek tűnő fülszövegnek - pedig azt hittem, vagyok annyira gyakorlott, hogy felismerjem, mi az, ami nekem való és mi nem. De néha vannak ilyen kakukktojás könyvek, amik átcsúsznak a radaromon. De ez persze nyilván az én hibám, vállalom érte a felelősséget. Viszont azt is tökre elfogadom, hogy valakinek tetszett a könyv, és tudom azt is, hogy nagyon sokak odáig voltak érte. Aki pozitív meg kedvcsináló véleményeket akar olvasni erről a könyvről, nézzen szét a molyon, ott dögivel van ilyen. És nincs ezzel semmi gond,

de az én könyvtáram tudott volna létezni enélkül is, úgy érzem.



Most felejtsük el a téves prekoncepcióimat, amik bár megvoltak, de ettől még simán lehetett volna egy kis könnyed, izgalmas regény némi eredetiséggel. Mert nyilván nem vártam mélységeket ettől a könyvtől, csak egy laza kikapcsolódást. Lehetett volna egy titkolt guilty pleasure belőle vagy nem annyira titkolt is, és most akkor zenghetnék róla ódákat és izgatottan várnám a következő kötetet. Nyilván, ezt jobban szerettem volna.  Mert sokkal jobb érzés rajongani - én legalábbis így vagyok ezzel.  Nem célom a dühöngés, mert nincs hozzá se kedvem, se energiám, de leírom mi az, ami nálam félrement ennél a könyvnél.
Avagy nézzük meg, mi a gond a Caravallal: 

A túlzott színpadiasság. Mintha ebben a könyvben minden szereplő csak ripacskodna, még akkor is, ha nem a Caravalban vannak. Árnyékból hirtelen előbújó hallgatózók; nagy sóhajok közepette haldoklók, akik az utolsó kulcsmondatukat még éppen el tudják mondani és még sorolhatnám... komolyan már csak az olvasó felé forduló bajuszpödrések hiányoztak a cselszövőktől.

Scarlett egy buta liba. Sajnálom, ezt ennél szebben lehetetlenség megfogalmazni. Az ő imádott húga eltűnik, és ő nem tud másra gondolni, csak arra, hogy milyen éppen a ruhája és hogy mennyire vonzó az őt segítő férfiszereplő. Most komolyan.... annyira érdektelenné tette ez az egész a történetet, hogy el nem tudom mondani. Mert hogy ez tette ki amúgy a szöveg 80%-át, hogy erről kellett olvasnom. Lépjünk már ezen tovább, légyszi, hogy egy női szereplő csak ilyenekre tud gondolni egy ifjúsági regényben.

Ha a szereplőkről kéne nyilatkoznom, egyszerűen semmi nem jut eszembe. Mármint tényleg, semmi. Mindenki papírmasé szereplő, nincsenek mélységeik, és még ha eszembe is jut valakiről valamilyen dolog, az kábé egy - nem túl izgalmas - szóval leírható.

A könyv közepéig nem értettem, hova akar futni a történet. Mert nem volt semmi iránya a sztorinak nagyon sokáig, csak azt hallgattam, hogy 1. Julian így, Julian úgy 2. jajj, most túl szexis a ruhája 3. néha még siránkozott a húga miatt is de igazából nyilvánvaló volt, hogy nem érdekli.
Ennyi. Aztán gondolom, a közepénél észbe kapott Garber, hogy itt valahova vezetnie is kéne a sztorinak, így gyorsan rittyentett egy Ready Player One -ra hajazó questet, ami valamennyire elkezdte irányba állítani a történetet.

A fura szinesztéziák. Mármint alapvetően én azt mondom, hogy szeretem az ilyesmit. Szeretem, ha a nyelvezet újszerű, ha izgalmas hasonlatokat, metaforákat tartalmaz, szóval normál esetben ezzel nem lenne baj, de itt igazából egy faék egyszerűségű szöveggel volt dolgom, amit - érzésem szerint - utólagosan felturbózott ilyesmikkel, hogy azért mégis többnek hasson egy iskolás fogalmazásnál. Megsúgom: nem sikerült.

Banális párbeszédek. Tudjátok, azok, amiknek sokszor semmi értelme vagy funkciója nincs, csak a lapokat töltik ki. Vagy ha van is értelmük, akkor is olyanok mint a megírt szövegek. Mármint a jelölésen kívül semmi párbeszédesség nincs bennük, senkinek nincs egyedi hangja, mindenki egy kaptafa a narrátorral egyetemben.

Mindenesetre, hogy mondjak valami pozitívat is, a kivitelezése nagyon igényes - ezt kár tagadni, és hát miért is tenném. Tényleg gyönyörű kiadvány illusztrációkkal és hasonló nyalánkságokkal. A kiadó igazán odatette magát, csak az a kár, hogy szerintem Stephanie Garber viszont egyáltalán nem.

Stephanie Garber: Caraval
Caraval
Fordította: Falcsik Mari
Insomnia Kiadó
470 oldal

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia! Engem az érdekelne, hogy miért van a képen az Éjszakai cirkusz és a Rengeteg.

Heloise írta...

Szia! Az Éjszakai cirkuszt ugyan nem olvastam, de én valami hasonlóra számítottam előzetesen a történet alapján. Mármint hogy a két történet valahol hasonló. (miután elolvastam a Caravalt mondhatom, hogy mégse hasonlítanak :D )
A Rengeteg pedig egy személyes asszociáció miatt, ugyanis ez volt a másik olyan könyv, amire a borító hívta fel a figyelmemet, és aztán jól befürödtem vele. (szerencsére, ez kétévente fordul max. elő, hogy a borító hozza ki belőlem a vásárlási lázat)

Follow Me @photos_from_anna