Könyvtári kalandozások - Az én könyvtáram

A bejárati ajtótól akár csukott szemmel is eltalálnék kedvenc helyeimig. Ahogy visz a lábam fel a lépcsőkön, gondolatban már a polcok előtt mászkálok. Próbálom fejben tartani a legutóbb kinézett címeket, de úgyis tudom, hogy már az első emeleti nézelődésem során újabb könyvek terelik el a figyelmemet. Igyekszek parancsolni a harácsolós ösztönömnek, de nem könnyű. Elvégre egy könyvtárban vagyok. 

Méghozzá nem is akármilyenben.

Képzeld el ezt a könyvtárat úgy, mint egy kisvárost. Boltok, kávézó, közösségi terek szolgálják ki a tagok igényeit ebben az óriási üvegpalotában. Postások, biztonsági őrök, könyvtárosok sétálnak át az aulán ráérősen vagy éppen kicsit sietve - kinek-kinek dolgai sürgőssége szerint. A függőfolyosókon hallgatók cseverésznek egymással személyesen egy pohár kávé felett vagy telefonon, a külföldi hallgatók pedig a laptopjukon webkamerán keresztül beszélnek az otthoniakkal. Olykor egy-egy jegyzetei felett motyogó tanuló is elsétál közöttük. Ők néha letekintenek a függőfolyosóról az aulára, és az előttük levő nagy térnek gesztikulálva magyarázzák az anyagot, mint holmi politikusok a kampányidőszakban. De senki nem néz fel rájuk lentről, mindenki igyekszik a dolgára.
A mi könyvtárunkban nagyon különböző egyéniségek fordulnak meg, akik általában kisebb-nagyobb csoportokba rendeződnek. Ezek majdnem olyanok, mint az amerikai klisés gimis filmek klikkjei, olykor tényleg kétlábon járó sztereotípiák. Vannak az öltönyös-nyakkendős, kiskosztümös-tűsarkos jogászok, akik magabiztosan, felemelt fejjel csörtetnek át a könyvtár terein. Nem húzódnak félre sosem, mert ők tudják a céljukat, tudják hova tartanak, és tudják, hogy elérik azt. Ám nem mindenki ilyen magabiztos, olykor vannak olyanok is, akik nagyon elveszettnek tűnnek, és talán nem csak a teret értve ezalatt. A boltunk előtt néha végiglibegnek mezítlábas, elvarázsolt tekintetű emberkék is, akiknek a füléből meghatározhatatlan vagy éppen furcsa dolgok lógnak. Például a ruhatári akasztó. Néha behunyt szemmel élvezik a napfényt, és nem zavarja őket, hogy a percek pörögnek körülöttük - ők valami olyan időtlen térben léteznek, ahol nem kell sehova sem sietniük.

A könyvtárunk szinte sohasem alszik. Nappal és éjszaka is megvan a maga arca, és mindegyikben megvan az a szépség, amiben mindig gyönyörködni lehet. A napfényes napokon mikor áttörnek a napsugarak az üvegfalakon, ragyogó fényességgel beterítve a könyvtár tereit, valami egészen elképesztő. Ha pedig esik az eső, igazi kuckós hangulatot hoz magával az üvegmennyezet kopogása. Szeretem ezt a könyvtárat: hogy annyira modern, mégis otthonos.
Jó az emeletein céltalanul bóklászolni vagy éppen magabiztosan megcélozni egy részleget, egy polcot, egy kimondott lelőhelyet. Emlékszem a legelső, még egyetemista könyvtárazásaimra, amikor képtelen voltam megtalálni bármit is, és úgy éreztem, hogy elveszek a négy emeletnyi könyv között. De aztán megtanultam az évek alatt. Nagy lépés volt ez nekem a kisvárosi és iskolai könyvtárakhoz képest. Mit nekem a raktári kérések, ETO jelzetek vagy Cutter számok most már!
Nem is annyira félelmetes ez az egész, mint kezdetben volt. Csukott szemmel eltalálnék már a kedvenc helyeimre - mert bizony ilyenek is lettek itt, amit akkor tizenkét évvel ezelőtt nem hittem volna.

Olvassátok el Theodora bejegyzését is az ő könyvtáráról :)