2018. február 10., szombat

Simon és a Homo sapiens lobbi


Becky Albertalli könyve egy könnyed és szerethető LMBT ifjúsági regény - vallom ezt annak ellenére, hogy esetemben nem szólt akkorát, mint az olvasók 99% -ánál. Nem arról van szó, hogy nem tetszett, csak egy picit a komolyabb vonulatot hiányoltam belőle vagy reméltem tőle - ezt amúgy nem feltétlen írom a könyv hiányosságai közé, mert miért is kéne ezt minden történettől elvárni, sőt. Viszont ennek hiányában kevésbé érzem azt, hogy az átmeneti szórakoztatáson kívül kaptam volna bármiféle maradandóságot a történettől. És így nem állok annyira közel az olyan kijelentésekhez mint a "kedvenc könyv valaha" vagy ilyesmi, mint azt még az olvasás megkezdése előtt reméltem a rengeteg rajongói vélemény olvasása vagy hallgatása közben. De mindettől független  maradéktalanul elfogadtam a "feel good" mivoltát, és nagy részében élveztem is. 
Bár azt még ennyi idő után sem értem, hogy a borítón található Teen Vouge ajánlás szerint miért is kellett volna sírnom a végén. Ötlet?  Ismét totál érzéketlennek érzem magam.

Az embereket elválasztó óceánról beszélt. És hogy az az értelme mindennek, hogy megtaláljuk a partot, ahova érdemes kiúsznunk.
Történetünk főhőse Simon, aki egy ideje titkos levelezésben áll egy ismeretlennel. Ismerkedős, tinisen merengős, flörtölős e-maileket írogatnak egymásnak, és Simon egyre inkább belezúg ebbe a titokzatos ismeretlenbe. Mellesleg Simon meleg. A sulis számítógépen egy nap véletlen bejelentkezve marad az e-mailcímében, és a levelezése Blue-val illetéktelen kezekbe kerül. Martin szeretné, ha Simon segítene neki abban, hogy az egyik lány felfigyeljen rá, és ezért a zsarolástól se riad vissza: ha Simon nem segít neki, akkor a Blue-val való levelezése nyilvánosságra kerül, és akkor az egész suli megtudja, hogy Simon meleg. Vajon Simon képes lesz felvállalni önmagát vagy belemegy a zsarolásba?

Simon története igazából olyan volt számomra, mint egy szombat délutáni könnyed gimis film. Aranyos is meg cuki is, de ezen kívül semmi extra. Néha megcsillannak benne apróbb drámák, amiktől kicsit komolyabb színezetet is kaphatna, de Albertalli úgy alkotta meg ezt a világot, hogy ezek a kellemetlenségek pikk-pakk eltűnnek. És tényleg nagyon jó lenne, ha így működne a világ. Hogyha valakit megaláznak vagy lelkileg bántalmaznak mondjuk akár szexuális irányultsága miatt, azért valóban szót emelne a többség és már csírájában elfojtanák a dolgot. És talán ezért neheztelek picit erre a könyvre valahol, mert itt minden gyorsan és viszonylag könnyen megoldódik.
Simon amúgy jófej srác volt elbeszélőként és egészen szórakoztató, viszont a szüleivel való kapcsolatát nem igazán sikerült megértenem (tudom, nem ez volt a lényeg a sztoriban, de akkor is). Biztosan régen voltam már tinédzser vagy csak módosultak az emlékeim, de én sose éreztem anyu kérdéseit vagy tanácsait tehernek, sose zavart, ha tudni akarta mi van velem, mi foglalkoztat, és számomra sose ő volt a legutolsó személy, akinek elmondtam valamit a dolgaimmal kapcsolatban, hanem mindig az elsők között volt. És tudom persze azt is, hogy sokak nem feltétlen így álltak a szüleikhez, de Simont ebből a szempontból akkor sem sikerült megértenem, mert szerintem egy egészséges családban élt, ahol alapvetően jól működtek a dolgok, vagyis tényleg szuper szülei voltak. És ha ezt Simon mind szemtől szembe mesélte volna nekem, kapott volna jó pár szemforgatást tőlem ezeknél részeknél.

Tudom, hogy mennyien imádják ezt a történetet, és a molyon az olvasók közel harmada kiáltotta ki kedvenc könyvének Albertalli regényét, én mégis azt mondom, hogy szerintem Aristotle és Dante története sokkal erősebb, és emellett cukiságfaktor tekintetében sem marad el Simonétól, sőt. És ott legalább nem kevertem folyton a mellékszereplőket, mint itt tettem.

Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi
Simon vs. the Homo Sapiens Agenda
Fordította: Weisz Böbe
Libri Kiadó
324 oldal

4 megjegyzés:

PuPilla írta...

Néha jobb nem is olvasgatni értékeléseket előtte, és akkor talán másként csapódik le. Szerintem amúgy néha már túl felnőttek vagyunk az ezekben a könyvekben levő naivitáshoz, nem?

Heloise írta...

igen, ebben nagyon igazad van. Igazából eleinte nem is olvastam értékeléseket róla, csak mindenki nagyon áradozott, akinek meséltem, hogy ezt is tervbe vettem :) meg nekem az Aristotle és Dante sokkal jobban tetszett hasonló témában, és azt meg nem olyan régen olvastam.
de nem rossz ez se amúgy, aranyos könyv :)
Igen, nagyon sokszor azt veszem észre, hogy inkább a szülők pártját fogom ezekben a regényekben :D ami nagyon vicces :D

PuPilla írta...

Sajnos ezt én is sokszor konstatálom... Pl az Eleanor és Parkban és a Papírvárosokban is nagyon idegesített egy-egy felelőtlenebb dolog a tinik részéről, és nagyon a felnőtt-vonalat (sőt az anyukásat :O) erősítettem... :/ :D

Heloise írta...

:D pontosan! Most már tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.:D
Amúgy itt nem is a felelőtlenség, hanem ez az indokolatlan hallgatás volt számomra érthetetlen. Az anyukája mindig érdeklődött meg kíváncsi volt meg figyelt a fiára, szóval tényleg nem értettem, de ez valószínű már tényleg a korom miatt volt :D

Follow Me @photos_from_anna