Valahogy nem csodálkoztam, mikor némi utánaolvasással megtudtam, hogy ennek a kisregénynek színházi adaptációja is született, mert ahogy olvastam, erősen színpadra kívánkozó műnek éreztem, és úgy is képzeltem el magamban, mintha egy színdarabot látnék magam előtt. Nekem a jelenetek felépítése, a szereplők mozgatása és beszéde mind-mind a színház világát idézte. Nem tudom, mennyire volt tudatos döntés ez az író részéről - valószínűleg amúgy eléggé - , de valóban: a hit, hogy egyszer végeszakad a borzalmaknak, és megszállottak felülkerekedhetnek megszállóikon, erősebben átjött ebben a balladai tömörséggel megfogalmazott kisregényben, nem veszett el a lapok között.
Történetünk egy meg nem nevezett skandináv kisvárosban játszódik, amelyet egy napon elfoglalnak az ellenséges csapatok. Ennek a békés helynek a lakói így most kénytelenek lesznek szembenézni nem csupán a betolakodók általi megszállással, hanem egy közülük való árulásával is. Az invázió megkezdése ugyan nagyobb vérontással nem járt az ellenséges csapatok részéről, de az a kevés is épp elég volt ahhoz - főleg egy ennyire szoros közösség esetében - , hogy a kisváros egyszerű és békés lakói egy csendes, ámde annál kitartóbb ellenállásba kezdjenek. Kisebb-nagyobb szabotázsok veszik kezdetüket: mint például részeg katonák tűnnek el nyomtalanul vagy ehetetlenné válik az étel, amit felszolgálnak számukra. Lassan elérik, hogy a megszállók szívből gyűlölni kezdjék ezt a kisvárost, és a honvágyuk egyre erősebb legyen. A Lement a hold az ellenállás regénye.
Steinbeck narrátora nem feltétlenül állt egyik vagy másik oldal mellé, inkább felülnézetből, kellő távolságtartással szemlélte az események egyre örvénylő sorrendjét, egy-egy szereplő szájába adva, és ezáltal jobban kiemelve azokat a kulcsmomentumokat, amelyek megtörténte sodorja egyre másra a szakadék felé ezt az egyébként is kellemetlen, kötéltáncot járó kapcsolatot a két oldal között.
Lanser, a megszálló csapat vezetője volt számomra a legérdekesebb alak mindközül. Az I. világháborút megjárt katona pontosan tudja, hogy melyik tettük hova vezet, ám mégis kénytelen a parancsot illetve a bevált gyakorlatot követni. Ám az egyik fejezetben, ahol a polgármesterrel tárgyal az egyik ellenálló további sorsáról, megmutatja emberi oldalát: felfedi a polgármester előtt, hogy ő mit gondol erről az egészről magánemberként, ám hozzáteszi, hogy mindennek itt semmi jelentősége, mert ő itt elsősorban katona, és aszerint kell cselekednie. Érdekes volt számomra a hivatás és az individuum ilyen szintű elkülönítése, hogy a háborús helyzetek mennyire arctalanná tudják tenni az embereket. Hogy az egyént miképp fedi el az egyenruha.
"- Nehéz feladatot kaptunk mi, ugye?
- Igen - mondta a polgármester -, az egyetlen feladatot a világon, ami lehetetlen, az egyetlen dolgot, amit nem lehet megtenni.
- Éspedig?
- Az emberi szellemet tartósan elnyomni."
Történetünk egy meg nem nevezett skandináv kisvárosban játszódik, amelyet egy napon elfoglalnak az ellenséges csapatok. Ennek a békés helynek a lakói így most kénytelenek lesznek szembenézni nem csupán a betolakodók általi megszállással, hanem egy közülük való árulásával is. Az invázió megkezdése ugyan nagyobb vérontással nem járt az ellenséges csapatok részéről, de az a kevés is épp elég volt ahhoz - főleg egy ennyire szoros közösség esetében - , hogy a kisváros egyszerű és békés lakói egy csendes, ámde annál kitartóbb ellenállásba kezdjenek. Kisebb-nagyobb szabotázsok veszik kezdetüket: mint például részeg katonák tűnnek el nyomtalanul vagy ehetetlenné válik az étel, amit felszolgálnak számukra. Lassan elérik, hogy a megszállók szívből gyűlölni kezdjék ezt a kisvárost, és a honvágyuk egyre erősebb legyen. A Lement a hold az ellenállás regénye.
Steinbeck narrátora nem feltétlenül állt egyik vagy másik oldal mellé, inkább felülnézetből, kellő távolságtartással szemlélte az események egyre örvénylő sorrendjét, egy-egy szereplő szájába adva, és ezáltal jobban kiemelve azokat a kulcsmomentumokat, amelyek megtörténte sodorja egyre másra a szakadék felé ezt az egyébként is kellemetlen, kötéltáncot járó kapcsolatot a két oldal között.
"Így hát elölről kezdődik. Agyonlőjük ezt az embert, és húsz új ellenséget szerzünk magunknak. Ez az egy, amit tudunk..."
Lanser, a megszálló csapat vezetője volt számomra a legérdekesebb alak mindközül. Az I. világháborút megjárt katona pontosan tudja, hogy melyik tettük hova vezet, ám mégis kénytelen a parancsot illetve a bevált gyakorlatot követni. Ám az egyik fejezetben, ahol a polgármesterrel tárgyal az egyik ellenálló további sorsáról, megmutatja emberi oldalát: felfedi a polgármester előtt, hogy ő mit gondol erről az egészről magánemberként, ám hozzáteszi, hogy mindennek itt semmi jelentősége, mert ő itt elsősorban katona, és aszerint kell cselekednie. Érdekes volt számomra a hivatás és az individuum ilyen szintű elkülönítése, hogy a háborús helyzetek mennyire arctalanná tudják tenni az embereket. Hogy az egyént miképp fedi el az egyenruha.
Mellesleg ez volt az első könyvem Steinbecktől - az Édentől keletre című regényét már elég cikis ideje tologatom magam előtt. Ha nincs Nikkincs és az ő kedvcsináló ajánlója erről a kisregényről, valószínűleg az olvasmánylistám továbbra is steinbecktelen lenne.
John Steinbeck: Lement a hold
The Moon is Down
Fordította: Vas István
Könyvmolyképző Kiadó
126 oldal
John Steinbeck: Lement a hold
The Moon is Down
Fordította: Vas István
Könyvmolyképző Kiadó
126 oldal
6 megjegyzés:
Steinbecktől eddig csak az Orosz naplót olvastam (az Érik a gyümölcs, a Lángolás és az Édentől keletre nálam is türelmesen várnak a sorukra), de az is nagyon tetszett. Most erre a regényére is kíváncsi lettem.
Lanserről eszembe jutott a Tiempos de guerra (január óta elérhető a Netflixen is, de borzalmas hallgatni az angol szinkront, örülök, hogy spanyolul néztem hetente), amely az 1920-as években a marokkói harcokat mutatja be. A spanyolok kapitánya az egyik részben névtelenül írt egy cikket az újságba, hogy teljesen feleslegesen harcolnak, nincs értelme a vérontásnak - és neki van igaza.
Szerintem mindenképp érdemes ezt is tervbe venni - örülök, ha felkeltettem a kíváncsiságodat :) Nálam Norvégia volt a hívószó ennél a regénynél - mert bár Steinbeck nem nevezi meg regényében azt az országot, ahol ez történik, a norvégok megszállásával azonosítják a történteket. A II. világháborúról pedig még skandináv szemszögből nem nagyon olvastam (egyedül talán Gárdos Péter regényét, de ott is inkább a világháború utáni időszak volt a középpontban), és nagyon érdekelt :)
Igen, amúgy: bármilyen "békés" megszállás csak újabb és újabb erőszakot szül, képtelenség kikeveredni az ördögi körből. A háború a hatalmasok játszmája, amit a kisemberek szívnak meg igazán mindkét oldalon. Kár, hogy ebből sose és seholse tanulunk. :(
Ezt két éve színjátszó táborban megcsináltuk (nem volt meg a színpadi szövegkönyv, ezért a kisregényből adaptáltuk újra) - mivel kevesen voltunk, ezért a színészek felváltva játszottak városiakat és megszállókat.
Ez nagyon jól hangzik! :) Igen, ez a regény akkor ezek szerint tényleg gyakorlatban is alkalmas a színházi adaptációra.
Nagyon örülök, Heloise, hogy rajtam keresztül találtál rá. Ajánlom Steinbecket amúgy, szeretem olvasni. Az Édentől keletre nagy kedvencem, többször olvastam már, de nem egy könnyű mű, mondjuk a Lement a hold sem az volt. Szóval örülök, na! :)
Itt is köszönöm, hogy felkerült általad a radaromra :) Az Édentől keletre is mindenképp sorra kerül, hát még így, hogy azt írod, nagy kedvenced! Legtöbbször fedni szokták egymást a szeretett olvasmányaink :) úgyhogy ezt jó előjelnek veszem mindenképp :)
Megjegyzés küldése