2018. március 30., péntek

Az én rövid történetem

Mindenkinek kéne egy memoár. Nemcsak a híres embereknek. Mindenkinek. Hogy legyenek szavak, gondolatok, amiket hátrahagyunk, ha már nem leszünk. Hogy tudják, milyennek láttuk az életet, mi érdekelt, mit éreztünk, kiket szerettünk.
Mindenkinek kéne egy memoár - erre gondoltam, amikor elolvastam Stephen Hawking önéletírásának utolsó mondatait is. Csodás volt belegondolni, hogy én, egy apró kis cseppecske a sok milliárdból, több tízezer kilométerre és nulla közös kapcsolódási ponttal mégis úgy éreztem, hogy valahogy, valamilyen formában kicsit közelebb kerültem minden idők legnépszerűbb elméleti fizikusához, ehhez az óriási koponyához, aki saját kutatásai mellett még azt is fontosnak tartotta, hogy a laikusok is megértsék a tudomány jelenlegi állását; hogy milyen messzire jutottak a Világegyetem megértésében. És mindemellett egy olyan ember gondolataiba is bepillantást engedett, akinek a betegsége folytán nem volt könnyű élete, ám mégis felül tudott ezen emelkedni, és igazán teljes életet élt.

Stephen Hawking ebben a rövid memoárjában mesél nekünk a gyerekkoráról, az önfeledt nyarakról és a kissé bohém egyetemi éveiről. Nem nagyon személyeskedőn, talán egy picit tényszerűen inkább. De én ezt nem nehezményeztem egyszer sem, hiszen azért mégiscsak idegenek vagyunk egymásnak - így is tudtam örülni annak a pár emlékszilánknak sok-sok évvel ezelőttről, amit jobban kibontott előttem.
De talán mindenkinek ennyi marad csupán az idő távlatából a gyerekkoráról. Az a végtelenül idilli állapot inkább csak egy érzésmasszaként létezik bennünk tovább, amit nehéz szavakba önteni. Mert akkor elvész belőlük valami esszenciális.  De én nagyon szerettem Mr. Hawking emlékszilánkjait, mert idilliek voltak ugyanakkor mégis valóságosak.


Édesapja az iskolai tanulmányai után szerette volna, ha fia Oxfordban vagy Cambridge-ben tanulna tovább. Annak ellenére, hogy a fiú osztályfőnöke túl fiatalnak ítélte meg őt Oxfordhoz, mégis elment, hogy két másik társával együtt nekirugaszkodjon a felvételi vizsgának. Fel is vették. Tizenhét évesen megkezdte oxfordi tanulmányait, aminek az első két évét meglehetősen magányosan élte meg, hiszen évfolyamtársai jóval idősebbek voltak nála. Harmadik évben ezért úgy döntött, hogy belép kormányosként az egyetem Evezős Klubjába - elsősorban azért, hogy barátokat szerezzen magának. Szociális élete fellendült, azonban állítása szerint ez valamennyire a tanulás rovására ment. "Nem vagyok büszke erre a sok lógásra, de akkoriban én is átvettem a legtöbb évfolyamtársam hozzáállását. A tömény unalom uralkodott el rajtunk, úgy éreztük, semmiért sem érdemes erőfeszítést tennünk. Betegségem egyik következményeként mindez megváltozott. "

Cambridge-ben töltött éveinél mesél valamennyit a betegségéről is, amelyet akkoriban diagnosztizáltak nála, és tudták, hogy gyógyíthatatlan. Mr. Hawking igen fiatalon került szembe a halál eshetőségével, ami lelkileg nagyon megviselte. De Jane Wilde-dal való kapcsolata rengeteg erőt adott a számára, hogy túljusson az ezzel járó lelki nehézségeken. "...legnagyobb meglepetésemre mégis úgy találtam, hogy élveztem az életet." Házasságukból három gyermekük született, és Mr. Hawking betegsége dacára töretlenül haladt előre a tudományos életben

A kötet olvasói közül sokan panaszkodtak arra, hogy Mr. Hawking belevitte az életrajzába is az elméleti fizikát, illetve munkásságával és az általa kidolgozott elméletekkel is legalább annyit foglalkozott, mint a magánéletével. Szerintem viszont innen ismerkszik meg, hogy Mr. Hawking tényleg egy ízig-vérig tudós volt, aki tényleg szerette azt, amivel foglalkozott. És ha az ember ennyire szereti azt, amit csinál, képes óhatatlanul is összemosni azt a saját életével. Emellett az itt felvázolt elméleti fizika tényleg teljesen érthető és laikusok számára is logikus felépítettségű, és nem mellesleg hihetetlenül érdekes. Ahogyan az is, hogy bepillantást engedett legnépszerűbb művének, Az idő rövid története megjelenésének hátterébe.

Mr. Hawking memoárja egy olyan ember alakját festi le olvasói számára, aki hihetetlen zsenialitása mellett élete végéig elképesztően szerény volt, és aki a tudomány felé mindig kellő alázattal fordult. Aki nehézségei ellenére humorát nem tudta elveszíteni, és önmagára folyton iróniával tekintett. Aki fontosnak tartotta, hogy a tudományban elért eredmények ne csak az elefántcsonttorony kulcsával rendelkező egyének számára legyenek hozzáférhetőek, hanem a laikus tömegek számára is. Mr. Hawking mindenkivel szerette volna megismertetni a tudomány csodáját.
Szegényebb lett nélküle a világ.

"Teljes és elégedettséggel eltöltő életem volt. Hiszem, hogy a testi fogyatékos embereknek olyasmire kell összpontosítani erejüket, amelyek végrehajtását megmaradt képességeik lehetővé teszik, és nem szabad azon keseregniük, hogy mi az, amit nem tudnak megtenni. Nekem például a legtöbb dolgot sikerült megtennem, amit szerettem volna. Sokfelé eljutottam. Hétszer látogattam el a Szovjetunióba. (...) Japánt hatszor, Kínát háromszor kerestem fel, továbbá Ausztrália kivételével jártam minden földrészen, az Antarktiszt is beleértve. Találkoztam Dél-Korea, Kína, India, Írország, Chile és az Egyesült Államok államfőivel. Tartottam előadást Pekingben a Nagy Népi Gyűlés Csarnokában és a Fehér Házban. Jártam tengeralattjáróval a tenger mélyén, hőlégballonnal a magasban, részt vettem súlytalansági repülésen, és előjegyzésem van a Virgin Galacticnál egy űrugrásra. (...)
Nagyszerű időtöltés alkotni az elméleti fizikában. Boldog vagyok, hogy valamivel hozzá tudtam járulni a Világegyetem megértéséhez."

Stephen Hawking 1942. január 8-án látta meg a napvilágot, napra pontosan 300 évvel Galilei halála után, s idén március 14-én hunyt el Albert Einstein születésnapján.

Stephen Hawking: Az én rövid történetem
My Brief History
Fordította: Dr. Both Előd
Akkord Kiadó
150 oldal


Nincsenek megjegyzések:

Follow Me @photos_from_anna