2018. március 12., hétfő

A Nap is csillag

A Nap is csillag az a könyv volt, aminél számomra nem is volt kérdés, hogy szeretni fogom-e, mert tudtam, hogy ez így lesz. Bár a Minden, minden című regény nem aratott osztatlan sikert az olvasók körében, én mégis szerettem a YA regényekben nem megszokott narrációja és a szerethető főszereplője, Maddy miatt. És ha A Nap is csillagról kérdeztek, persze, hogy beváltotta a hozzáfűzött reményeimet.
Jó, azért bevallom, egy picit mégis csak féltem a magabiztosságom ellenére. Hiszen tudjátok, vannak olyan esetek is, amikor az író képtelen megugrani az első könyve színvonalát később, és csak óriási kérdőjeleket okoz ezzel olvasójában. Picit aggódtam a szokatlan narráció, az eltalált mondatok, az okos utalások egyszeriségén, de amint elkezdtem olvasni ezt a regényt, abszolút megnyugodtam. Hiszen, már biztos voltam benne, hogy különleges könyv lesz a maga műfajában. 

Felnőni és meglátni a szüleink hibáit olyan, mintha elveszítenénk a hitünket. Nem hiszek többé istenben. Az apámban sem hiszek többé.

Oké, ott volt ez a YA regényekben érthetetlenül kötelezőnek számító szerelmi szál, ami nélkül ismét csak meglettem volna. És szerintem a regény is, mert egyébként elég fontos kérdésekkel foglalkozott, mint például az illegális bevándorlás, illetve a bevándorolt családok integrációja. Natasha és Daniel kapcsolata, amely alig néhány óra alatt, egy szórakozásból induló tudományos kísérlet eredményeként végül szerelemmé vált, számomra inkább csak apropóként szolgált, hogy a két fiatal meséljen önmagáról, hogy például milyen érzés nem fehérként létezni egy alapvetően fehér társadalomban. Milyen érzés, amikor a sztereotípiák körbefonják a mindennapokat? Vagy az, ha egy idegen országot sokkal inkább otthonodnak érzed, mint azt, amelyikből elszöktél sok évvel ezelőtt a családoddal? 

Natasha és családja ugyanis a kitoloncolás szélén áll. Amikor a regény elkezdődik pontosan huszonnégy órájuk van még hátra az Egyesült Államokban, utána vissza kell térniük Jamaicába. Az országáról mindenkinek a homokos tengerpartok és a rasztafári életstílus jut eszébe, ám a turistanegyedeken túl levő mélyszegénység és kilátástalanság mindenkinek elkerüli a figyelmét, aki nem onnan menekül. Natasha és családja már évek óta az Egyesült Államokban él, asszimilálódásuk már szinte teljesnek mondható: levetkőzték idegen akcentusukat, jamaicai barátaik az évek során lassan eltünedeztek, és helyébe amerikaiak léptek. Natasha már abszolút nem érzi otthonának régi országát, jövőre vonatkozó tervei, vágyai már ebbe az országba kötik - még akkor is, ha szüleinek nem sikerült beteljesíteniük azt az amerikai álmot, amire mindenki vágyik, aminek a reményében elszöktek sok évvel ezelőtt Jamaicából. 

Volt egy olyan érzése, hogy Amerikában nem sokat számítanak a nevek, nem úgy, mint Koreában. Koreában a családnév állt elöl, és mindent elárult az ember őseiről. Amerikában a családnevet utolsónak (last name) nevezték. Dae Hyun szerint ez azt mutatja, hogy az amerikaiaknak fontosabb az egyén, mint a család.

Daniel amerikai állampolgár, az Egyesült Államokban született, ahogyan testvérei is. Szülei viszont Dél-Koreából emigráltak ebbe az országba évekkel gyermekeik születése előtt. Daniel kettősségben éli életét: az amerikai társai számára túl koreai, családja viszont megütközik amerikaiságán. Nehéz a két oldal között lavírozni. És az az igazság, hogy Daniel igazából nem is akar dönteni: ő szeretne megmaradni ebben az egyedi kettősségében, nem akarja kizárni életéből egyik kultúrát sem. És ezt úgy tűnik, igazából senki nem akarja megérteni. 
Testvére, Charlie másként kezeli a dolgot: számára minden, ami mássá teszi, ami nehezíti beilleszkedését, az gyűlölt dolog. Gyűlöli, hogy bár egész életét Amerikában élte, mégis csak koreai. Minden igyekezetével azon van, hogy minél jobban sikerüljön belesimulnia ebbe a társadalomba, s így szülei kultúráját egyenesen megveti, szabadulni szeretne belőle. 
Sokféle érzés, gondolat kavarog a könyvben, amelyek mind-mind egy téma köré összpontosulnak: ez pedig az emigráció lelki oldala. Ki mit tud kezdeni az újrakezdéssel, a semmiből való elindulással. Mivé lehet egy család az idegen környezetben? Összetartanak? Vagy jobban széthúznak? És ki hogyan éli meg az idegenség érzését? Szerintem sokféle választ ad erre a könyv, sokféle sorsból építkezve. A narráció megoldásai különösen tetszettek, hogy nem csak a két főszereplőnk narrálja a történetet, hanem szót kapnak benne mellék- és epizódszereplők egyaránt. Olykor maga az univerzum is. Mert legyenek bár az élet fura eseményei bármennyire is véletlenek vagy abszurdak, mégis minden pillantás, minden mondat, minden tett mögött egy történet rejtőzik. S ezt a történetet nem szabad az ismeretlensége miatt sztereotípiákból felépítenünk. Inkább adjunk esélyt, hogy elmesélhesse saját magát.

Nicola Yoon: A Nap is csillag
A Sun is Also a Star
Fordította: Tóth Gizella
Gabo Kiadó
363. oldal


2 megjegyzés:

theodora írta...

A bejegyzésedet olvasva az jutott eszembe, hogy lehet, hogy még jobb lett volna ez a könyv, ha 'csak' barátok lesznek a főszereplők. Mert az emigráció - beilleszkedés kérdését olyan szépen megmutatja, de számomra agyoncsapta az élményt a semmiből érkező szerelmi szállal. :)

Heloise írta...

Nagyon igazad van, én abszolút meglettem volna a romantikus részek nélkül. Kár, hogy ez ennyire kötelező(nek tűnő) elem ebben a műfajban, pedig szerintem olykor nem árt ezt elhagyni, úgyis mondhat fontos dolgokat a regény. Sőt.
Érdekes ez, hogy pl. valahogy a barátság nem annyira téma a YA regényekben, max. marginálisan jelen levő dolog. Pedig Niven regénye is pl. sokkal erősebb lett volna.

Follow Me @photos_from_anna