Volt bennem valami ismerős, régi izgatottság, amikor először fellapoztam ezt a könyvet. Ismét eljött az idő, amikor vártam egy Jodi Picoult megjelenést. Volt ugyanis egy időszakom, amikor egymás után, viszonylag gyorsan pár regényét elolvastam az írónőnek - talán vagy hat évvel ezelőtt. Eléggé szerettem a könyveit - a témákat, amiket választott és az is, ahogy bemutatta őket. Aztán... fogalmam sincs, mi történt. Jöttek más könyvek, más világok, meg talán a könyveinek későbbi témái már nem annyira ragadtak magukkal, nem tudom. Mindenesetre most ismét felkerült a radaromra A tizedik kör című regényével, hiszen elég fontos és bizony nem könnyű témát jár körül: a nemi erőszak témáját.
A nemi erőszak az egyik legkegyetlenebb, legalattomosabb és legmegbocsáthatatlanabb bűn, amit valaki elkövethet embertársa ellen. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a bizonyítása sokszor nehézkes, még abban az esetben is, ha esetleg nem a jelenlegi áldozathibáztató légkör venne minket körbe. Hiszen legtöbbször csupán két ember tudja az igazságot, és mind a ketten az ellenkezőjét állítják. Mi alapján ítélünk? Hiszen a szoknya hosszúsága és a közmegbecsültség tengelye mentén hozott ítéletek könnyen rossz irányba vihetnek minket. Ugyanis egyik sem releváns dolog az esettel kapcsolatban. De akkor mégis honnan tudjuk, ha mindketten hasonlóan meggyőzően állítják a maguk igazát?
Trixie Stone esete a kívülállók számára például határozottan a bonyolult esetek kategóriájába sorolható: Trixie-t mióta elhagyta első szerelme, kétségbeesetten igyekszik őt visszakapni. Minden követ megmozgat ezért a célért, még egy házibuliban is hajlandó kicsit kivetkőzni önmagából. Ám ahogy hazaér, édesapját egy megdöbbentő kijelentéssel sokkolja: megerőszakolták a házibulin. Az elkövető pedig nem volt más, mint Trixie volt barátja, Jason. Szülőként mit tennél?
Daniel, Trixie apja, például rögtön kórházba viszi lányát nőgyógyászati vizsgálatra. Ami azonban nem hoz egyértelmű eredményt: a leletek alapján nem állapítható meg teljes bizonyossággal a nemi erőszak ténye. Annyiban hagynád itt a dolgot? Kamaszhisztinek tituálnád vagy kiállnál a lányod állítása mellett? Daniel az utóbbit választja, és ezzel az egész város haragját magukra vonja.
Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?
A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?
Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni.
Nehéz ilyenkor a megszokott mederben folytatni az életet még akkor is, ha a megszokottság mindenki lelkét képes lenne megnyugtatni. Ám semmi sem lehet olyan ezután, mint eddig volt. A rossz dolgok, mintha befagyasztanák az időt - a fájdalom és a kétségbeesés, a bűntudat mind-mind odafagy a pillanatba, és nem mozdul. Körbeöleli a végtelenség. Mikor jöhet el végre az a pont, amikor az idő ismét felolvad? Mikor lódulhat meg ismét az óra mutatója? Mikor hagyhatóak az ilyen dolgok magunk mögött?
A nemi erőszak témájához érdekesen asszociálva kapcsolt még sok más dolgot is, amit szintén jól bontott ki a lapokon. A hűtlenség, az idegenség érzése, a magunk mögött hagyott múlt, az eltemetett régi énünk... mind-mind elszigetelnek minket, magányosság tesznek, akárcsak Trixie-t, akit szintén kivet magából a közösség a történtek után.
Persze, ezek mind-mind különböző háttérrel, különböző tőről fakadó nehézségek, de ezek is képesek megteremteni a magunk személyes poklát. Szereplőink valamivel szembenéznek, valami elől elmenekülnek és van olyan is, hogy nem vesznek róla tudomást, hátha úgy könnyebb lesz ezzel élni. Trixie vajon melyik utat választja majd? Hogy lehet túlélni a nehézségeket? És a többiek képesek lesznek felolvasztani majd a saját poklukat?
Picoultnak ez a regénye nagy mértékben különbözött az általam korábban olvasott könyveitől. Határozott írói fejlődést éreztem a szövegen, amit tovább színesítettek a képregény betétek, amelyek izgalmasan reflektáltak a regény történéseire. Akár konkrét fordulópontokat, akár a szereplők lelki világát értve ezalatt. Izgalmas kísérlet volt szerintem ezt a két műfajt így összekapcsolni - a végefele ugyan voltak pontok, amikor kicsit döcögött vagy kevésbé volt ötletes a megvalósítás, de alapvetően sokat tett hozzá szerintem. Tetszett még Dante Isteni színjátékának ez a nagy mértékű megidézése, amely folyton fel-felbukkant a sorok között. Újabb dimenziókat nyitott meg ez is a történet számára, még azt is meg merném kockáztatni, hogy olykor már-már szépirodalmi irányt is vett a dolog.
Szóval, alapvetően izgalmas volt olvasni, nem csupán a témái miatt, hanem az elbeszélés megoldásait tekintve is. Azonban valahol, valami mégis csak félresiklott a végefelé részemről, nem éreztem már benne azt a szuflát, ami korábban hajtott oldalakon, fejezeteken keresztül. Kicsit talán összecsapottnak tűnt számomra a vége, annak ellenére, hogy őszintén szurkoltam mindenkinél, hogy ismét nekilódulhasson az óra mutatója, hogy mindenki ismét tovább tudja folytatni az életét az átélt szörnyűségek ellenére.
Olykor viszont arra gondolok, hogy talán csak túl szigorú voltam a végén a könyvhöz, és valójában semmi gond nincs vele. A könyvből készült filmet szerintem majd megnézem, kíváncsi vagyok hogy sikerült vászonra vinni.
Jodi Picoult: A tizedik kör
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal
The Tenth Circle
Fordította: Babits Péter
Athenaeum Kiadó
400 oldal
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése