Listába mondva | Harry Potter és a Titkok kamrája

Nem tudom hanyadik újraolvasás, már jó pár éve nem számolom. A blog történétében biztos, hogy a harmadik, viszont most először olvastam a Jim Kay által illusztrált változatot, úgyhogy az ismerős, otthonos érzés mellett némi újdonságot is hozott ez az élmény. 

És újra bebizonyosodott - immár sokadjára - , hogyha összekuszálódik a lelkivilágom, a Harry Potter könyvekre mindig számíthatok. Mert mindig kisimítja. Így történt ez most is. Kicsit olyan ez, mint a hazaérkezés. Egy kis éden a nagy és félelmetes világtól távol - csak éppen a könyvek lapjai között. Ahová melegítőben és mamuszban tipegve kényelmesen elbújhatunk, és szinte biztosak lehetünk benne, hogy itt pont úgy készítik a sütőtöklevet, ahogy mi szeretjük. Ez az otthon megbízhatósága. Ezt érzem minden egyes Harry Potter kötetnél - de különösen az első kettőnél.

Mivel korábban már írtam bejegyzést a második részről ( ITT el tudod olvasni), és nem nagyon szeretném ismételni magamat, ezért úgy döntöttem, hogy a mostani újraolvasást kicsit rendhagyó módon örökítem meg a blogomban, vagyis kedvenc dolgokat, érzéseket, jeleneteket és idézeteket szedek most listába. Mert hogy imádom a listákat. Meg a sorozatot is. Vigyázat: lényegtelen impressziókkal teletömött írás következik.  

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat azok számára, akik nem olvasták a sorozatot, úgyhogy csak óvatosan! Spoilermentes - és némileg koherensebb, átgondoltabb - ajánlóért kattints a pár sorral fentebb említett linkre

7 ok, hogy miért szeretem ezt a részt:

1. Itt léphetjük át Harry-vel először az Odú küszöbét. Az Odú minden kuszaságával, fennforgásával, zsivajával, féltő és aggódó szeretetével, melegségével együtt az a hely, ami Harry életéből mindig is hiányzott. Egy hely, amit Otthonnak hívunk, így nagy betűvel. Mégha Mrs. Weasley kiabálásától is hangos ez az első találkozás, tudni és érezni lehet már ott, hogy ez még a Roxfortnál is biztosabb hely lesz Harry életében.

2. A beképzelt, pipergőc Lockhart professzor hozzá nem értése és minden lében kanálsága már önmagában is rettentően szórakoztató, de ha még hozzávesszük kéretlenül osztogatott bölcsességeit is, akkor aztán tényleg nem lehet megállni nevetés nélkül a sokadik újraolvasást sem. Lockhart emlékezetvesztése a végén pedig aztán tényleg hab a tortán.

3. Érdekes volt bepillantani az ötven évvel ezelőtti Roxfort világába, Hagrid és Voldermort diákkorába. Vagy akár a Roxfort alapítóiról szóló történet is ilyen volt. Ezek a múltbeli események számomra mindig iszonyatosan érdekesek: tetszik, ahogy mélyül, rétegződik ez a varázsvilág. Ahogy a múlt titkai napvilágra kerülnek, ahogy részről részre felépíthetjük magunkban a múlt eseményeit.

4. Ahogy felszólal a kirekesztettség ellen. Szeretem, hogy Rowling már ebben a fiatalabb korosztályhoz szóló részekben is kellően hangsúlyozta, hogy valakit a származása miatt (és most ezt nyugodtan ki is terjeszthetjük bőrszínre, vallásra stb-re) nem szép dolog kirekeszteni. Nem szabad, hogy ez határozza meg a másokhoz való viszonyulásunkat, és nem is nézhetjük tétlenül azt se, ha másoknál ilyet tapasztalunk. Még akkor sem, ha az az ára közbelépésünknek, hogy órákon keresztül csigákat öklendezünk.

5. Maga a gondolat, hogy az, hogy kik vagyunk nem egy eleve elrendelt dolog, hanem tetteink és döntéseink határoznak meg minket.

6. Hermione találékonysága és esze minden olvasásnál ámulatba ejt. Hogy felnőtt varázslókat és boszorkányokat megszégyenítő ötletei és következtetései vannak. Ő az ismét, aki először jön rá a rejtély megoldására, és ő az, aki a nyomozás során újabb utakat nyit, ami előre viheti őket a megfejtéshez. Hermione tényleg egy nagyon szuper és fontos szerepmodell a lányok számára - és külön öröm, hogy a narrátor a belső értékeit hangsúlyozza ki mindig, és nem pedig a külsőségekkel van elfoglalva.

7. Harry és Dumbledore beszélgetése az utolsó jelenetekben számomra régen is és most is egyfajta katarzis élménnyel ér fel. Sok fontos dolog ugyanis ekkor kerül kimondásra, az idáig vezető kalandok tapasztalatainak összegzésére ekkor kerül sor. Ez kicsit mindig olyan, mint egy önismereti óra Harry számára - és persze az Olvasó számára is. Sokadik újraolvasásnál pedig külön érdekes keresni itt a későbbi eseményekre való utalásokat - például Harry itt már valamennyire rájött, hogy Voldemort mit is tett vele azon a bizonyos éjszakán, mégha ennek a pontos jelentését csupán a legutolsó részben értette meg.

Ikonikus idézetek számomra

"Az Odú-beli életet össze sem lehetett hasonlítani a Privet Drive-belivel. Dursleyék imádták a rendet és a kiszámíthatóságot, a Weasley-ház ezzel szemben százszámra tartogatott furcsa és váratlan dolgokat. Mikor Harry belenézett a konyhai tükörbe, az rákiáltott: „Tűrd be az inged, te lurkó!” A padlásszellem azon nyomban bömbölni és zajongani kezdett, amint úgy érezte, hogy túl nagy a csend és a nyugalom a házban. […] A Ronnál vendégeskedő Harry azonban nem a beszélő tükröt vagy a zajongó szellemet tartotta a legfurcsább jelenségnek a házban – hanem azt, hogy itt mindenki szerette őt."

"– (…) Személy szerint azt javaslom, hogy meghatározatlan időre vegyük ki őt a Griffendél kviddicscsapatából.
– Ugyan már, Perselus! – méltatlankodott McGalagony. – Mi értelme volna annak, hogy ne engedjük kviddicsezni? Ezt a macskát nem egy seprűnyéllel vágták fejbe!"

"– Nyaljál csigát, Malfoy."

 "– Annyi azonban bizonyos – folytatta emelt hangon és lassan, hogy valamennyien jól értsék a szavait –, hogy véglegesen csak akkor hagyom el az iskolát, ha többé senki nem lesz hűséges hozzám. Roxfortban nem maradnak magukra azok, akik segítséget kérnek."

"– Megpróbálkozott egy felejtésátokkal, de a pálca visszafelé sült el – magyarázta fojtott hangon Ron.
– Ejnye, ejnye – csóválta a fejét Dumbledore. Hosszú, ezüst bajsza alatt mosoly bujkált. – A saját vermébe esett, kedves Gilderoy?
– A vermembe? – hökkent meg Lockhart. – Nincs nekem semmiféle vermem. A fiúknak viszont van egy mély alagútjuk. Odalent laknak."

"A döntéseinkben, nem pedig a képességeinkben mutatkozik meg, hogy kik is vagyunk valójában."