Pages

Apazáradék

2020. április 21., kedd


Khemiri regénye pár oldal után örvényként húzott magába, ahogy elkezdett kibomlani előttem ez a történet, ami egy svédországi repülőtéren vette kezdetét. Ez a köztes hely, ez a kapu jó szimbóluma ennek a regénynek, ami ugyanúgy szól az általunk át- és megélt különféle szerepeinkről, ahogy életünk fontos szereplőinek ottlétéről és hiányáról is. Arról, ahogy mindezen dolgok miatt olykor meg-megdöccenünk, és választás elé kerülünk: merre is lépjünk tovább. Magunk mögött vagyunk-e képesek hagyni azt, ami megrengeti a világunkat, hogy aztán egy új, más helyre érkezzünk? Képesek vagyunk-e egyszer végleg megállapodni a jelenünkben, vagy folyton vissza-vissza kell térnünk a múltunkhoz? 
Khemiri könyve kíméletlenül facsargatja az ember szívét, képtelenség szerintem nem a hatása alá kerülni. 

Mert mindenkivel együttérzünk valamennyire egy idő után ebben a kicsit diszfunkcionális családban. Mindenkinek megvan a saját keresztje, amit hosszú évek óta cipel magával és képtelen letenni. Ám valóban a feldolgozatlanul hagyott múlt az, ami nem engedi kiteljesedni a jelent? Azt hiszem, Khemiri regényének az a válasza erre, hogy a továbblépés nem feltétlenül attól függ, hogy kellően rágódtunk-e a problémánkon, vagy hogy sikerült-e megoldanunk. A továbblépés inkább tőlünk, pontosabban az elhatározásunktól függ. Hogy ott toporgunk-e továbbra is a repülőterünk terminálján vagy végre valóban hajlandóak vagyunk-e kilépni az ajtaján, beülni a taxiba és hazaindulni. Mert a múlt problémáit megoldani képtelenség: megtörténtek, nyomot hagytak, fájtak, mérgeztek bennünket. Képtelenség őket semmisé tenni: eltávolodni tőlük viszont igenis lehetséges. 
Az Apazáradék olyan lehetséges utakat mutat be generációkon átívelve, amelyek különféleképp viszonyultak saját múltjukhoz: magukban hordozták vagy túlléptek rajta. Az apa, aki nagyapa is egyben képtelen volt elengedni a múltját, s így a jelene mindig a romokban hevert. Hazátlanul bolyong a mai napig két ország között, és nem tud megállapodni. Múlt és jelen egyszerre létezik benne, de ő pont ezért mégsincs sehol se jelen igazán. 

S ez a "se itt, se ott"-fajta létezés az életadta természetes szerepeknél is megmutatkozik. Ebben a regényben senkinek nincs neve, mindenkit a családban betöltött szerepe alapján tudunk beazonosítani: az apa, aki nagypapa is egyben; a fiú, aki apa is egyben; a lány, aki hol anya is egyben, hol csak volt anya valamikor. Szülő és nagyszülő - szülő és gyermek. Viszonyítva élünk egymás mellett, hogy miképp viselkedünk, milyen kérdések foglalkoztatnak, az az éppen aktuális szerepünktől függ. 
Ám itt valahogy mintha a szereplők megragadtak volna régi szerepeikben: például a fiú, aki bár apa is egyben, képtelen túllépni azokon a sérelmeken, amiket az apja okozott számára. Apaszerepében is saját gyermekkora traumáit és fájdalmait éli újra, a soha meg nem felelés félelmeit. És bár látja ezt és érzi, mégse tud innen kilépni. Kicsit más formában, de ő is ott toporog a saját repülőterén, ebben a köztes világban, és ezért képtelen felvenni teljesen az apaszerepét. Vajon idejében sikerül neki felismerni, hogy mi lenne a megoldás? 

Khemiri könyve a tűpontosan megrajzolt egyéni és családi drámák mellett valahol azért szórakoztató könyv is. Talán, mert itt minden nagyon igaz és sokszor össze lehet kacsintani bizonyos szereplőkkel egy-egy gondolat vagy élethelyzet kapcsán. Ám minden komikumban ott van azért a tragédia is, a saját, fel nem dolgozott, át nem lépett, ott nem hagyott, el nem tűnő problémánk a múltunkból, ami néha ordítva, néha suttogva kísért minket, nyugtot nem hagyva, egészen addig a pontig, amíg végre ott nem hagyjuk azt a repülőteret, a senki szigetét, hogy végre hazamehessünk úgy igazából. 




Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék
Pappaklausulen
Fordította: Papolczy Péter
Európa Kiadó
320 oldal



Nincsenek megjegyzések:

 
FREE BLOGGER TEMPLATE BY DESIGNER BLOGS