Khemiri regénye pár oldal után örvényként húzott magába, ahogy elkezdett kibomlani előttem ez a történet, ami egy svédországi repülőtéren vette kezdetét. Ez a köztes hely, ez a kapu jó szimbóluma ennek a regénynek, ami ugyanúgy szól az általunk át- és megélt különféle szerepeinkről, ahogy életünk fontos szereplőinek ottlétéről és hiányáról is. Arról, ahogy mindezen dolgok miatt olykor meg-megdöccenünk, és választás elé kerülünk: merre is lépjünk tovább. Magunk mögött vagyunk-e képesek hagyni azt, ami megrengeti a világunkat, hogy aztán egy új, más helyre érkezzünk? Képesek vagyunk-e egyszer végleg megállapodni a jelenünkben, vagy folyton vissza-vissza kell térnünk a múltunkhoz? 

Khemiri könyve kíméletlenül facsargatja az ember szívét, képtelenség szerintem nem a hatása alá kerülni. 

Mert mindenkivel együttérzünk valamennyire egy idő után ebben a kicsit diszfunkcionális családban. Mindenkinek megvan a saját keresztje, amit hosszú évek óta cipel magával és képtelen letenni. Ám valóban a feldolgozatlanul hagyott múlt az, ami nem engedi kiteljesedni a jelent? Azt hiszem, Khemiri regényének az a válasza erre, hogy a továbblépés nem feltétlenül attól függ, hogy kellően rágódtunk-e a problémánkon, vagy hogy sikerült-e megoldanunk. A továbblépés inkább tőlünk, pontosabban az elhatározásunktól függ. Hogy ott toporgunk-e továbbra is a repülőterünk terminálján vagy végre valóban hajlandóak vagyunk-e kilépni az ajtaján, beülni a taxiba és hazaindulni. Mert a múlt problémáit megoldani képtelenség: megtörténtek, nyomot hagytak, fájtak, mérgeztek bennünket. Képtelenség őket semmisé tenni: eltávolodni tőlük viszont igenis lehetséges. 

Az Apazáradék olyan lehetséges utakat mutat be generációkon átívelve, amelyek különféleképp viszonyultak saját múltjukhoz: magukban hordozták vagy túlléptek rajta. Az apa, aki nagyapa is egyben képtelen volt elengedni a múltját, s így a jelene mindig a romokban hevert. Hazátlanul bolyong a mai napig két ország között, és nem tud megállapodni. Múlt és jelen egyszerre létezik benne, de ő pont ezért mégsincs sehol se jelen igazán. 

S ez a "se itt, se ott"-fajta létezés az életadta természetes szerepeknél is megmutatkozik. Ebben a regényben senkinek nincs neve, mindenkit a családban betöltött szerepe alapján tudunk beazonosítani: az apa, aki nagypapa is egyben; a fiú, aki apa is egyben; a lány, aki hol anya is egyben, hol csak volt anya valamikor. Szülő és nagyszülő - szülő és gyermek. Viszonyítva élünk egymás mellett, hogy miképp viselkedünk, milyen kérdések foglalkoztatnak, az az éppen aktuális szerepünktől függ. 

Ám itt valahogy mintha a szereplők megragadtak volna régi szerepeikben: például a fiú, aki bár apa is egyben, képtelen túllépni azokon a sérelmeken, amiket az apja okozott számára. Apaszerepében is saját gyermekkora traumáit és fájdalmait éli újra, a soha meg nem felelés félelmeit. És bár látja ezt és érzi, mégse tud innen kilépni. Kicsit más formában, de ő is ott toporog a saját repülőterén, ebben a köztes világban, és ezért képtelen felvenni teljesen az apaszerepét. Vajon idejében sikerül neki felismerni, hogy mi lenne a megoldás? 

Khemiri könyve a tűpontosan megrajzolt egyéni és családi drámák mellett valahol azért szórakoztató könyv is. Talán, mert itt minden nagyon igaz és sokszor össze lehet kacsintani bizonyos szereplőkkel egy-egy gondolat vagy élethelyzet kapcsán. Ám minden komikumban ott van azért a tragédia is, a saját, fel nem dolgozott, át nem lépett, ott nem hagyott, el nem tűnő problémánk a múltunkból, ami néha ordítva, néha suttogva kísért minket, nyugtot nem hagyva, egészen addig a pontig, amíg végre ott nem hagyjuk azt a repülőteret, a senki szigetét, hogy végre hazamehessünk úgy igazából. 

Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék

Pappaklausulen

Fordította: Papolczy Péter

Európa Kiadó

320 oldal

Egymás ellen

A tavalyi év utolsó előtti hetében, amikor leesett a hó, éreztem, hogy északra, pontosabban Björnstadba vágyom. Ebbe az isten háta mögötti kisvárosba, ahová a rossz nyelvek szerint nem vezet út, csupán elmegy mellette. Ahol kemények a telek és az ott élő emberek messzeföldön híresek szívósságukról és hokiszeretetükről. Ez a sport jelenti számukra szinte az egyetlen örömöt a természet kegyetlenségével szemben; ez a dolog az, amiért képesek bármit feláldozni. Erre már a sorozat előző részéből is fény derült. 

A folytatásban az előző szezonban történt tragikus események utáni hónapokban járunk. Ana feledni szeretne, továbblépni - ahogyan családja is, de ez nem olyan egyszerű. Nem csupán a saját belső démonaival kell megküzdenie, hanem a városlakók megítélésével és ismeretlen egyének zaklatásaival. Valamint a tudattal, hogy a vele történt szörnyűségek családtagjaira is kihatással vannak. Ana barátnője, Maya társaságában próbál feledni és elbújdosni a város szeme elől. A björnstadiak hamarosan új célpontokat találnak maguknak: közeledik a szomszéd várossal, Heddel való mérkőzés. Új edző érkezik a városba, aki nemcsak különc módszereivel hívja fel magára a figyelmet, hanem női mivoltával is. A konzervatív björnstadiak nem éppen ujjongva fogadják, ahogy azt sem, ami az egyik fontos játékosukról napvilágot lát.

Björnstad és Hed egymás ellen sorakozik. A feszültség tetőfokán pedig egy újabb tragédia rázza meg a kisváros életét. 

Backman könyveivel kapcsolatban elmondható, hogy eléggé rajongva imádtam eddig az összes könyvét, amit csak olvastam: a mogorva, ámde igencsak szerethető Ove alakjától kezdve a sokkal összetettebb és igencsak sokrétű Mi vagyunk a medvékkel bezáróan. Nagy lelkesedéssel vetettem hát bele magam a Björnstad sorozat második részébe, hiszen tudtam, hogy biztosan megugorja az első rész színvonalát. Sajnos, azonban nagyot koppantam. Ugyan jól és fontos problémákról beszélt az Egymás ellen, viszont olvasás közben gyakran éreztem a keserű szájízt.

Hány órán át várunk a gyerekeinkre mindenféle előszobákban ? Hány ősz hajszálat köszönhetünk nekik? Hány életet szentelünk az ő egyetlen életüknek? Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk ? Nem sok. Csak minden. Minden.

Ha teljesen őszinte akarok lenni, nekem ez picit izzadságszagúra sikerült. Volt egy alapvetően jó ötlete a folytatással kapcsolatban, de ez a kötet mintha nem teljesen belső kényszer, hanem inkább külső nyomásra született volna meg. Erőltetett életbölcsességekkel volt tele - legtöbbször totálisan random helyeken. Mintha a szöveg utólagos átfutása közben észrevette volna vagy ő vagy a szerkesztő, hogy az elmúlt tíz oldalban semmilyen nagy gondolat nem került kifejtésre, és gyorsan írjunk be valahova valamit. Nem volt számomra teljesen koherens a szöveg így, és ezért nagyon haragudtam. Ugyanis az eddigi könyveiben ezek a jó gondolatok szépen, szinte észrevétlenül kerültek belefűzésre, a helyüknek és a mondanivalójuknak oka volt, és sokszor tényleg annyira szíven ütötték az embert, hogy utána szinte szó szerint kongtak benne a szavak. Most pedig úgy éreztem, mintha a regénybe csukott szemmel bemásolgattak volna egy komplett füveskönyvet. 

A másik dolog, ami nekem még kilógott és erőltetettnek hatott, az Maya és Ana barátsága volt. Nekem ez most nem volt hiteles, inkább olyasmihez hasonlított, mintha egy szülő a lánya instagram posztjai és az alatta levő, barátnőktől érkező hozzászólások alapján próbálna papírra vinni és rekonstruálni egy lánybarátságot. És amúgy fogalmam sincs, miért volt itt ez a szál, mert alapvetően azonkívül, hogy az oldalakat töltötte, szerintem semmit nem adott hozzá a történethez, se a karakterekhez. 

Inkább csak kínos volt ezeknek a jeleneteknek az olvasása. 

Ahogy a szövegbe beszúrt dalszövegeké is. Mondjuk ez már tényleg egyéni nyavalyám, de én veszettül utálom, ha egy regényben dalszövegek vannak, mert én ezekkel sose tudok mit kezdeni. Verseknek általában pocsékak, dallam nélkül meg nem nagyon van értelmük. Szerintem.

Két dolog mentette meg számomra a regényt, ezek közül az egyik Zackell alakja volt, a Björnstadba került női edzőé. Szuperül bemutatta, hogy egy alapvetően férfiszakmában mennyi dologgal kell megküzdenie egy nőnek azért, hogy elfogadják. Nemcsak a csapat, hanem a város, a szurkolók, a munkáltatók is. Hogy mennyivel többet kell letennie az asztalra, mennyivel több elvárásnak kell megfelelnie, és mennyivel jobbnak kell lennie egy férfi edzőnél, hogy elismerjék a legitimitását. Még akkor is, ha Zackell esetében nem egy tipikus feminin karakterről beszélünk. Zackel tudatossága az edzősködésben nagyon tetszett, ahogy az is, hogy az általa egyébként érthetetlen érzelmi dolgokat felhasználta a csapatépítéshez. Érdekes volt ez a sportpszichológiai vonal, amit bemutatott a kemény fizikai edzések mellett. 

A másik szereplő pedig, akire talán kicsit nagyobb hangsúlyt fektettem volna, az a négyéves Alicia, aki a családi erőszaktól menekülve szerelmesedik bele a hokiba. Még igazán apró gyermek - ráadásul lány is - , de minden gondját és fájdalmát a hokiba öli. Sune, a björnstadi csapat régi edzője hamarosan pártfogásába veszi, ahogy anno Peterrel is tette. Alicia eltökéltségét és kitartását bármelyik hokijátékos megirigyelhetné. Sajnos az ő története nagyon háttérben marad, pedig biztosan lett volna mit mesélni róla. Én legalábbis kíváncsi voltam rá. 

Szóval, összességében az Egymás ellen nem hozta számomra a Backmantól elvárt szintet. Lehet, mégse kéne annyira ragaszkodnia ehhez a "minden-évben-írok-egy-regényt" elvhez, hanem csak hagyni, hogy jöjjön az ihlet, amikor jön és olyan tempóban megírni a történetet, ahogy valóban jól esik neki. Mert különben sajnos ez lesz: erőltetettség. De remélem, hogy ez csak valami átmeneti zavar volt nála, és legközelebbre kicsit összekapja magát. 

Kár volt ezért.

Fredrik Backman: Egymás ellen

Vi mot er

Fordította: Bándi Eszter

Animus Kiadó

414 oldal

Mi vagyunk a medvék

Backman új regénye az a könyv volt, amitől kicsit féltem. Ugyan nagyon szerettem az általam eddig olvasott regényeit, azonban itt már a fülszövegnél éreztem, hogy nagyon más lesz, mint az eddig megszokottak. Backman eddig egy olyan szerző volt számomra, akitől valahol mindig tudtam, hogy mit várhatok egy-egy új megjelenése kapcsán. Őszintén mondom, szeretek kényelmes olvasó lenni. Hogy vannak ilyen biztos pontnak tekinthető szerzők, akiktől ezt vagy azt kapom a történeteiken keresztül, és hogy ezzel mindig biztosra megyek. De az indokolatlan félelmem a csalódástól elég hamar elillant, mert Backman megint lazán megmutatta, hogy milyen nagyszerű író.

Adott egy istenháta mögötti svéd kisváros, ahol az ott élő emberek szívósak, mint az erdő és makacsak, mint a jég. Björnstadban nincs szinte semmi a munkanélküliségen, a kegyetlen  természeten, a jéghidegen és a hokicsapaton kívül. Ez utóbbi az egyetlen örömforrás a helyiek életében. Sőt, még ennél is több: a hoki maga a remény. A tizenévesekből álló junior csapattól várják, hogy visszahozzák a város régi dicsőségét, és ezután fellendüljön minden, eljöjjön a Kánaán. Backman ebben a regényében sok mindenkiről mesél: a sztárjátékosokról, a kitörni vágyó fiatal tehetségekről, az elhanyagolt gyerekekről, a szegényekről, a bántalmazottakról, az elhagyottakról... egy város lakóinak története ez, egy közösségé, amely mindent alárendel a játéknak. És ezért képes elnézni olyan dolgokat is, amiket sose volna szabad semmilyen körülmények között.

Szerkezetében nagyon hasonlított Rowling Átmeneti üresedés című regényére, hiszen itt is több szálon futott a történet, amelyek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódtak egymáshoz. Rájöttem, hogy nagyon szeretem az ilyen több nézőpontból összeálló történeteket, amelyeknek egy közösség áll a középpontjában. Érdekes megtapasztalni egy könyvben ezeket a különböző életeket, gondolatokat és az egymás közötti interakcióikat vagy éppen viszonyulásaikat. Backman ráadásul nagyon érdekes és fontos témákat vetett fel könyvében, és annyira backmanosan szíven ütött néha velük. Mert a korábbi műveiből megismert író ott bujkált a sorok között ebben a merőben más regényében is - nem tűnt el, csak átalakult. És én ennek mérhetetlenül örülök, mert bebizonyította, hogy még annál is több van benne, mint amit eddig gondoltam róla.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék
Björnstad
Fordította:Bándi Eszter
Animus Kiadó
384 oldal