Benedek István Gábor: Varázs

letettem: 2010. március 28.

Újévi fogadalmam között szerepelt, hogy kicsit jobban megismerkedek a kortárs magyar irodalommal, s kijelöltem magam számára tizenkét könyvet erre az évre. Ebből már egyet teljesítettem Hász Róbert A künde című regénye kapcsán, ami azóta az egyik legkedvesebb könyvemmé vált. S íme, itt a következő: Benedek István Gábor könyve. Előre leszögezem, hogy elég nagy csalódás volt részemről, így most egy panaszkodós poszt következik!

Fülszöveg:

A regény cselekménye 1800-ben játszódik. Egyik hőse párizsi pénzember, Napóleon bizalmasa, a másik egy fiatal karaita zsidó, aki Odesszában megöli kenyéradóját, ezért családjával együtt menekülnie kell. A nagy ívű történet két vezérszála Moldván és Erdélyen keresztül Magyarországra, Tiszahajósra vezet, hogy majd itt dőljön el: vállalják-e a Magyarországon már megtelepedett, megállapodott, jövőt alapozó zsidó családok, hogy Szardínia szigetén, a császár tervének megfelelően zsidó államot hozzanak létre.

Sajnálom, én tényleg igazán mindent megpróbáltam. Igyekeztem, hogy élvezzem, hogy befogadjam, de nem és nem. Sőt, még csak végig se tudtam olvasni. Ezt igazán sajnálom, és bűntudatom is van miatta, mert én igazán akartam szeretni ezt a könyvet.

S hogy miért?

1. Annyi, de annyi mindent igyekszik elmondani a korabeli helyzetről (1800-as évek és a zsidóság helyzete), hogy számomra az egész egy óriási adathalmazzá válik, ahol csak kapkodom a fejem, próbálom megjegyezni a ki kivel, mikor és hol dolgokat, de sikertelenül, mert egy gigantikus ívet igyekszik felépíteni. S ez a történelem könyvekben igen jó dolog, de egy regény esetén szerintem nem annyira szerencsés.

2. A narrátor annyira el van távolodva a szereplőkkel történt eseményektől, mintha valaki a Plútóról tudosítana egy csajágaröcsögei focimérkőzésről. Minden egyes cselekedetet nagytotálban látunk, s nem érezzük a szereplőket a történetben.

3. A 2.-es pont folyománya: minden valamirevaló regénynél (legalábbis amiket eddig én olvastam) a szereplőkhöz egy idő (illetve oldal) eltelte után valamiféle jellemvonásokat párosíthatunk, s kialakul a hozzájuk való viszonyunk. Nos, itt 200 oldal után sem tudtam, hogy ez vagy az a szereplő kedves-e, akaratos-e vagy úgy egyáltalán szimpatikus-e. Fogalmam sincs! Nem engedett betekintést a fejükbe, nem olvastam indulatokat se semmiféle szenvedélyt. Például amikor Jona Ekmek, az egyik főszereplő elkövetett egy gyilkosságot, semmit nem éreztem. Nem éreztem a bűn súlyát, se a bűntudatot, de még azt se, hogy az áldozat megérdemelte.... semmit! S a szerelem érzése is teljesen elmarad a lapokon, pedig az olvasó egy leánykérésnek is a tanúja lehet! Ja, itt egy valamit éreztem: az értetlenséget... olvasom, olvasom a fejezetet, már 40 oldal óta húzza meg magát Jona az ismerősénél a gyilkosság miatt, s amikor búcsúzkodni készül, mert tovább kell állnia a lány anyja odaszól neki, hogy mellesleg a lányom beléd szeretett és majd a feleséged akar lenni. Körülbelül én is olyan meglepődéssel fogadtam, mint Jona, mert a lány azt hiszem csak egy oldalnyit szerepelt, s ott meg volt róla jegyezve: milyen csinos. És itt ki is fújt. Persze, akkor itt azt várná az ember, hogy kicsit nyissunk Jona felé, nézzünk bele egy picit a szívébe, érezzük át, amit ő érez. De nem. Jona vállat ránt, és azt mondja: jó, majd az lesz. És megy tovább.

4. Még mindig a szereplőknél maradva: mikor a regényekben feltűnnek új alakok, akkor némely narrátorok tudósítják az olvasót az előéletükről. Nos, ebben itt nincs hiány: sőt, hogy őszinte legyek erről szól az egész. Jön egy szereplő és vagy 30 oldalt regél a narrátor róla: túl sok egyszerre ennyi információ! Legalábbis nekem az volt.

De egyébként egyáltalán nem lassú folyású a cselekménye ennek a regénynek: sőt! Két-három oldal alatt rengeteg minden történik: gyilkosság- menekülés- titkos tervezgetések- küldetés stb stb, de valahogy elvesznek ezek a főbb vonalak a háttérinformációk óriási méretű halmaza alatt. Az egész történet, a szereplők mind-mind megfoghatatlanokká válnak, mondhatni: anyagtalanok.

Összegzés:

Hát, nagyon szégyellem magam, főleg mert egy irodalmi körökben elismert regényről van szó, amit ráadásul Izraelben is bemutattak. Pedig igyekeztem! Most nem is tudom, hogy dühös vagyok-e vagy letört, de a két érzés közül az egyiket most tuti birtoklom. Egy biztos: ezzel a könyvvel nem lettünk barátok. Aki esetleg az írótól olvasott már valamit, igazán megmondhatná, hogy a többi regénye is ilyen stílusú, vagy csak ez lett ennyire gigantikus témájú? S ha a többi nem ilyen, akkor valami tanácsot igazán adhatnátok, hogy melyik könyvével érdemes először megismerkedni? Hát, sajnálom, de az értékelésemben csupán 2 pontot adhatok neki.

Csaba királyfi csillagösvénye

Hász Róbert: A künde

kiolvastam: 2010. január 18.

A romantika korában az emberek egyre a múlt felé kezdtek fordulni, érdeklődni kezdtek gyökereik felől, s az irodalom egyik nagy célkitűzése lett az eredetmítoszok megírása. Magyarországon is számos könyv keletkezett ilyen témában: úgy mint Arany János Csaba-trilógiája, vagy Vörösmarty Mihály Zalán futása. S most nem régen napvilágot látott Hász Róbert A künde című regénye, mely szintén hasonló témát dolgoz fel, mint elődei: mindannyian hallottunk Csaba királyfi legendájáról (az angol Arthur mítoszhoz hasonló), akit a székelyek még ma is várnak, s hiszik, hogy egyszer eljő, s megszabadítja őket a sok szenvedéstől, s ismét naggyá teszi ezt a népet. Nos az ő, homályba vesző lehetséges életét dolgozza fel Hász Róbert ebben a regényében, de szó van még itt a kereszténység -pogányság szembenállásáról, s a kettő közötti választásról. A magyarok e két világ határán vannak, s nem tudnak megegyezni, merre lépjenek: vagy csatlakoznak valamelyik egyházhoz és elvetik múltjukat, vagy fogják magukat és visszamennek a már csak őseik regéiben levő Kelethonba, ahol az igazi otthonuk van.

Kissé fenntartással vettem a kezembe a könyvet, főleg hogy posztmodern regényként hallottam róla korábban. Valahogy ez az irányzat nagyon távol áll tőlem, mivel sokszor az olvashatóság rovására megy. De már az első oldalakon látszott, hogy ez nem az a fajta modern regény, amitől az ember arcán megjelenik a teljes értetlenség, és végül jó messzire hajítja magától a könyvet, hogy csak úgy csattanjon. Hász Róbert regénye mindenféle posztmodernnek kikiáltott híre ellenére nagyon is olvasmányos és lebilincselő. Egy interjúban meg is jegyzi: „Kinek írna másnak az ember, ha nem az olvasóknak? Sohasem csináltam belőle titkot, hogy mindig is az olvasmányosságra törekedtem. Nem szeretnék olyan prózát írni, amilyet jómagam sem olvasnék szívesen. Számomra szövegirodalmat művelni olyan, mint hangszigetelt szobában egyedül muzsikálni. Meg hát szégyellném is írónak nevezni magamat, közben meg nem tudok egy történetet elmondani.” Ez nekem egy eszméletlenül szimpatikus hozzáállás volt, és szerintem sok mai író tanulhatna tőle.

A regény elejéről nekem rögtön Umberto Eco A rózsa neve című regénye ugrott be: itt is szerzetesek álltak a középpontban, és megvolt a mester-tanítvány viszony. De aztán ahogy haladtunk előre a történetben, ez az Eco-s vonulat valahogy eltűnt, és egy olyan regény bontakozott ki a szemem előtt, ami nem hasonlítható egyik általam olvasott korábbi regényhez se. Mindig amikor a kezembe vettem, tudtam, hogy a külvilág most meg fog szűnni számomra egy jó ideig, és nem lesz emberfia aki ebből a csodálatos világból ki tudna rángatni. Olyan gyorsan haladtam az olvasásával, hogy magam is meglepődtem, lévén hogy nem egy száz oldalas regényről van szó. És az a ritkán tapasztalt érzés kerített a hatalmába, hogy szabályosan sajnáltam, hogy vége lesz. Egyszerűen nem akartam elfogadni, s vártam hátha az éjszaka alatt, vagy amíg nincs a kezembe a lapok valahogy elkezdenek osztódni, és megtöltik magukat Hász Róbert csodálatos írásával. De sajnálattal kell közölnöm, hogy nem történt ilyesmi. Szóval, ti se reménykedjetek ebben.

Ahogy olvassuk a krónika és Stephanus elbeszélését, rájövünk, hogy a történelem hányféleképpen mesélhető el, s ebből amit megbízható forrásnak ítélünk manapság, nem biztos hogy valóban az. Hász Róbert szerencsés témaválasztása miatt jó nagy adag írói szabadsággal rendelkezhetett, hiszen ebből a korszakból nem igazán maradtak fent feljegyzések, s a történészek körében is rengeteg a találgatás. Persze, azért Hász nem ír könyvében semmi olyasmit, ami a szakértők számára elfogadhatatlan lenne, hiszen csak a történelem üres foltjait tölti ki a fantáziájával, s ez pedig szerintem sose volt tilos.

Ha van egy icipici történelmi tudásunk, a végével úgy is tisztában vagyunk. Tudjuk, hogy melyik oldal fog győztesen kikerülni, s kinek a próbálkozásai vesznek majd el. De itt nem is ez a lényeg! Hanem a hogyan? kérdésre a válasz. S ez, szerintem sokkal érdekesebb, izgalmasabb, meglepetésekben gazdag.

Fülszöveg:

Kr. u. a X. század derekán egy Sankt Gallen-i szerzetes, Pannóniai Stephanus veszélyes politikai küldetést kap: a civilizált világ határát átlépve kell elvinnie János pápa üzenetét a barbár magyarok földjére, szövetséget ajánlva a türkök fejedelmének Ottó császár ellen. Pannóniai Stephanus, aki gyermekként került a kolostorba és származását homály fedi, a kolostor apátjától egy madarat ábrázoló melldíszt kap az útra. A szerzetesi csuha alatt lapuló madárdísz azonban nem várt irányt ad a történéseknek: a magyarok a hozzájuk érkező küldöttben Csaba-urat, a honfoglaló törzsek hajdani szakrális fejedelmének, a megölt Kurszán-kündének elveszett fiát vélik felfedezni. Az augsburgi vereséget kiheverni nem tudó, széthulló törzsszövetség néhány tagjában új remény éled a kettős fejedelemség visszaállítására. Hász Róbert regényében fikció párosul lenyűgöző történelmi tudással. Három elbeszélői szinten, három párhuzamos forrásból követhetjük Stephanus történetét, melyek nem csak eltérőek, hanem sokszor szöges ellentétben állnak egymással. Hász leleményesen ötvözi regényíró klasszikusaink legnemesebb hagyományait a modern próza elbeszélői eljárásaival.

Összegzés:

Most jelenleg úgy vagyok vele, hogy örülök, hogy belefogtam a kortárs magyar irodalom projectbe. Úgy néz ki, ez jó kis szilveszteri fogadalom volt :-) Tényleg, kevés regény van, ami ennyire megérint, és ennyire magához vonz! Nem bántam meg, hogy végül a kezembe vettem, sőt egyenesen rajongásig beleszerettem ebbe a könyvbe. Bátran ajánlom mindenkinek, de főleg azoknak, akik szeretik a történelmi regényeket, vagy csak szeretnének egy jó kortárs magyar írótól olvasni!Az értékelésemben 10 pontot ért el!