Benedek István Gábor: Varázs

letettem: 2010. március 28.

Újévi fogadalmam között szerepelt, hogy kicsit jobban megismerkedek a kortárs magyar irodalommal, s kijelöltem magam számára tizenkét könyvet erre az évre. Ebből már egyet teljesítettem Hász Róbert A künde című regénye kapcsán, ami azóta az egyik legkedvesebb könyvemmé vált. S íme, itt a következő: Benedek István Gábor könyve. Előre leszögezem, hogy elég nagy csalódás volt részemről, így most egy panaszkodós poszt következik!

Fülszöveg:

A regény cselekménye 1800-ben játszódik. Egyik hőse párizsi pénzember, Napóleon bizalmasa, a másik egy fiatal karaita zsidó, aki Odesszában megöli kenyéradóját, ezért családjával együtt menekülnie kell. A nagy ívű történet két vezérszála Moldván és Erdélyen keresztül Magyarországra, Tiszahajósra vezet, hogy majd itt dőljön el: vállalják-e a Magyarországon már megtelepedett, megállapodott, jövőt alapozó zsidó családok, hogy Szardínia szigetén, a császár tervének megfelelően zsidó államot hozzanak létre.

Sajnálom, én tényleg igazán mindent megpróbáltam. Igyekeztem, hogy élvezzem, hogy befogadjam, de nem és nem. Sőt, még csak végig se tudtam olvasni. Ezt igazán sajnálom, és bűntudatom is van miatta, mert én igazán akartam szeretni ezt a könyvet.

S hogy miért?

1. Annyi, de annyi mindent igyekszik elmondani a korabeli helyzetről (1800-as évek és a zsidóság helyzete), hogy számomra az egész egy óriási adathalmazzá válik, ahol csak kapkodom a fejem, próbálom megjegyezni a ki kivel, mikor és hol dolgokat, de sikertelenül, mert egy gigantikus ívet igyekszik felépíteni. S ez a történelem könyvekben igen jó dolog, de egy regény esetén szerintem nem annyira szerencsés.

2. A narrátor annyira el van távolodva a szereplőkkel történt eseményektől, mintha valaki a Plútóról tudosítana egy csajágaröcsögei focimérkőzésről. Minden egyes cselekedetet nagytotálban látunk, s nem érezzük a szereplőket a történetben.

3. A 2.-es pont folyománya: minden valamirevaló regénynél (legalábbis amiket eddig én olvastam) a szereplőkhöz egy idő (illetve oldal) eltelte után valamiféle jellemvonásokat párosíthatunk, s kialakul a hozzájuk való viszonyunk. Nos, itt 200 oldal után sem tudtam, hogy ez vagy az a szereplő kedves-e, akaratos-e vagy úgy egyáltalán szimpatikus-e. Fogalmam sincs! Nem engedett betekintést a fejükbe, nem olvastam indulatokat se semmiféle szenvedélyt. Például amikor Jona Ekmek, az egyik főszereplő elkövetett egy gyilkosságot, semmit nem éreztem. Nem éreztem a bűn súlyát, se a bűntudatot, de még azt se, hogy az áldozat megérdemelte.... semmit! S a szerelem érzése is teljesen elmarad a lapokon, pedig az olvasó egy leánykérésnek is a tanúja lehet! Ja, itt egy valamit éreztem: az értetlenséget... olvasom, olvasom a fejezetet, már 40 oldal óta húzza meg magát Jona az ismerősénél a gyilkosság miatt, s amikor búcsúzkodni készül, mert tovább kell állnia a lány anyja odaszól neki, hogy mellesleg a lányom beléd szeretett és majd a feleséged akar lenni. Körülbelül én is olyan meglepődéssel fogadtam, mint Jona, mert a lány azt hiszem csak egy oldalnyit szerepelt, s ott meg volt róla jegyezve: milyen csinos. És itt ki is fújt. Persze, akkor itt azt várná az ember, hogy kicsit nyissunk Jona felé, nézzünk bele egy picit a szívébe, érezzük át, amit ő érez. De nem. Jona vállat ránt, és azt mondja: jó, majd az lesz. És megy tovább.

4. Még mindig a szereplőknél maradva: mikor a regényekben feltűnnek új alakok, akkor némely narrátorok tudósítják az olvasót az előéletükről. Nos, ebben itt nincs hiány: sőt, hogy őszinte legyek erről szól az egész. Jön egy szereplő és vagy 30 oldalt regél a narrátor róla: túl sok egyszerre ennyi információ! Legalábbis nekem az volt.

De egyébként egyáltalán nem lassú folyású a cselekménye ennek a regénynek: sőt! Két-három oldal alatt rengeteg minden történik: gyilkosság- menekülés- titkos tervezgetések- küldetés stb stb, de valahogy elvesznek ezek a főbb vonalak a háttérinformációk óriási méretű halmaza alatt. Az egész történet, a szereplők mind-mind megfoghatatlanokká válnak, mondhatni: anyagtalanok.

Összegzés:

Hát, nagyon szégyellem magam, főleg mert egy irodalmi körökben elismert regényről van szó, amit ráadásul Izraelben is bemutattak. Pedig igyekeztem! Most nem is tudom, hogy dühös vagyok-e vagy letört, de a két érzés közül az egyiket most tuti birtoklom. Egy biztos: ezzel a könyvvel nem lettünk barátok. Aki esetleg az írótól olvasott már valamit, igazán megmondhatná, hogy a többi regénye is ilyen stílusú, vagy csak ez lett ennyire gigantikus témájú? S ha a többi nem ilyen, akkor valami tanácsot igazán adhatnátok, hogy melyik könyvével érdemes először megismerkedni? Hát, sajnálom, de az értékelésemben csupán 2 pontot adhatok neki.

"Az én történetem kacskaringós, tarka és bús"

Lewis Carroll: Alice Csodaországban

kiolvastam: 2009. december14.


Bevallom, félve kezdtem neki az olvasásának. A Walt Disney -s feldolgozásból indultam ki: mikor kislány voltam megvolt nekünk videón, s ezt is, akárcsak a többi mesét, rongyosra néztem. De sose éreztem magam közel ehhez a világhoz: nagyon nyomasztónak és összevisszásnak találtam. És nem értettem, hogy Alice miért csinálja mindezt, miért fut állandóan a fehér nyuszi után, s miért engedi, hogy folyton nevetségessé tegyék. Nem egy szép álomként gondoltam el, inkább lidércesnek neveztem.

Azóta eltelt pár év, Alice nélkül. Most nyáron egyik otthonülős, unalmas délutánomon vettem elő a DVD -t (igen, én is haladok a korral. Azóta az összes régi Walt Disney mesét felvásároltam, köztük ezt is), és ekkor gondoltam először arra, hogy én ezt el szeretném olvasni.

Azóta pedig jó pár hónap telt el. De végül megszereztem a könyvtárból, és boldogan cipeltem haza, és alig vártam hogy nekikezdjek. Eljött ez a pillanat is. Aztán elolvastam, mondhatni elég gyorsan. Nem olyan hosszú ez a könyv, és le se tettem a kezemből.

Egyrészt imádom Kosztolányi Dezső fordításait, szerintem fantasztikusan csinálja! Annak ellenére, hogy sokan önkényesnek tartják, és sokszor vádolták meg azzal, hogy inkább Kosztolányi művek ezek, mint fordítások. Ez persze lehetne baj is, de mivel imádom a műveit, ezért külön öröm számomra az ilyesmi. És persze nagy leleménnyel oldja meg a különböző szójátékokat! Erre tényleg csak az az ember képes, aki jól ismeri a nyelvünket, és a mi gondolkodásunkat.

Lewis Carroll világát a könyvön keresztül nem találtam annyira nyomasztónak. A szavakkal való játszadozás, a korabeli angol költők kifigurázása miatt inkább érdekesnek és humorosnak találtam. El tudom képzelni, hogy a korabeli angolok ezeket a versikéket olvasva hogy fetrenghettek a nevetéstől! Én sajnos a versikékben rejlő poénokat azért nem értettem, mert nem ismerem az eredetieket. De ettől függetlenül tetszettek, különösen az egérfakincás képvers. De érdekes altatódalnak találtam a Hercegnő által költöttet: " Tente baba,tente/ ne bőgj, anyja szentje/Ne tüsszögj már, ne üvöltözz/oda váglak én a földhöz/adta teremtette"

A könyvben a kedvenc részem a Bolondok uzsonnája című fejezet volt. Kellően agyamentek itt a szereplők, akiknek az órájuk a napokat mutatja, és vajjal igyekeznek javítani, ha késik, és mivel mindig teaidő van náluk, nincs idejük mosogatni, s ezért mászkálnak mindig egyik terítéktől a másikig. Azt hiszem, itt az angolok berögzött teamániája került Carroll csipkelődős regényének oldalaira.

Az olvasás közben végig az motoszkált bennem, hogy vajon mi célja van ennek a történetnek? Mit képes számomra mondani? A regény közepén egyre erősödött az az érzésem, hogy talán ez az egész látszólag logika nélküli, összekavarodott világ a gyermeki szemmel nézett felnőtt világot ábrázolja. Legalábbis nekem mindenképpen. Alice -t mindig kioktatják, s ő nem képes felfogni (az olvasóval együtt) a gondolatmenet mögött megbúvó logikát. Azt hiszem egy gyermek tényleg így láthat minket: a saját kialakult, értelmetlen szokásaink rabjai vagyunk, igyekszünk a kisebbeket kioktatni a világ dolgairól, anélkül, hogy számára értelmes magyarázatot adnánk. A Szívkirálynő állandó agressziója pedig gyerekkori leszidásaimat juttatta eszembe, amikor nem értettem meg, miért is csináltam rosszat (persze így utólag azért már rájöttem, hogy például fehér szoknyában a fűben csúszás, kúszás nem igazán jó dolog a ruha szempontjából).

És Carroll zsenialitása leginkább abban rejlik, hogy Alice-szal azonosul az olvasó, az ő gondolkodását teszi meg hozzánk közelivé, s a felnőttvilágot jelképező kusza álom logikáját nem érezzük magunkénak.

Alice testmagasságának folyton változása szerintem nagyon érdekes. Igazából nem tudom úgy megfogalmazni most ezt a dolgot, mint ahogy a fejembe van, de nekem ebből teljesen az jött le, hogy ez a növés, összemenés a felnőttek világába történő beilleszkedés próbálgatása. Igyekszik megtalálni azt az álarcot, amivel nem tűnik fel rögtön ebben a felnőtt világban, mert ez bizony kavarodásokhoz vezethet. (mint például amikor túlságosan megnőtt a házikóban és rá akarták gyújtani a házat)

Most sokan gondolhatják, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítok apró kis dolgoknak, és ezt az egészet rosszul gondolom. Lehet. Én nem is egy irodalmi elemzésnek szántam ezt az egészet (ahhoz elég kevés), csupán szavakba öntöttem, hogy számomra mit mesélt ez a történet.

Fülszöveg:
Alice eleven eszű, bűbájos kisiskolás lányka, aki álmában az óráját aggodalmasan nézegető, piros szemű Nyuszi nyomába ered s egy mély kúton át Csodaországba jut, ahol különféle varázsszerek hatására hol pöttömke lesz, hol óriás; furcsa beszélgetéseket folytat különféle érdekes személyekkel, Egérkével, Struccal, Griffmadárral és Ál-Teknőssel, meglátogatja otthonában doktor Nyuszi Alajost, megismerkedik az örökké vigyorgó Fakutyával, Április Bolondjával és nem kevésbé bolond kalapossal; krokettezik a játékkártyaudvara felett zsarnokoskodó, mindenkit folyton lefejezéssel fenyegető Szív Királynővel - s közben rengeteg mulatságos csacsiságot lát, hall és mond: a verses és prózai nonsense-ötleteknek se szeri se száma.

Összegzés:

Örülök, hogy elolvashattam ezt a könyvet, aminek nagyszerűsége egyre növekszik bennem, ahányszor csak pörgetem a fejemben az eseményeket, vagy újra bele-beleolvasok a könyvbe. Kellően szürreális, az én ízlésemnek pont megfelelő. Akik szeretik az összevisszás dolgokat, azok nehogy kihagyják! Az értékelésemben 8 pontot ért el.