Coralie Bickford-Smith képeskönyvei mellett nehéz szó nélkül elmenni. Már a borítón található grafikái is rögtön felkeltik az érdeklődésemet, mert annyira másak, mint az eddig általam látottak: nem túlzás őket újítónak nevezni, és hát annyira szemet gyönyörködtetőek is. A rajtuk levő vászonkötés még inkább fokozza bennem azt az érzést, hogy igazán nem mindennapi képeskönyvekkel lesz dolgom, ha ezekbe belelapozok. 

A The Song of the Tree szám szerint a harmadik, és mindezidáig utolsó megjelent képeskönyve, amely egy kismadár és egy fa kapcsolatáról szól, és ahogy a The Fox and the Star című könyvében, úgy itt is az elválás van a történet középpontjában. A dzsungel mélyén élő óriási fára időről időre madárraj száll, és belakják egy rövid időre az ágait. A kismadarak nagyon ragaszkodni kezdenek ehhez a fához,  hiszen itt igazán otthon érzik magukat. Ám amikor eljön a vonulás ideje, az egyik kismadár nagyon nehezen hagyja ott a fát. Aggódik érte, hogy mi lesz vele, ha egyedül marad. Mennyire fog szomorkodni a magányában. Azonban ahogy leszáll az este, a kismadár megtapasztalja, hogy a fa nem fog egyedül maradni, hiszen még számos másfajta élőlény otthona is. 

"When the rains pour down

many shelter in your branches.

Many rustle your leaves - 

they trace your bark

and sing you to sleep.

They protect you when I leave. "

"Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka" - írja Szabó T. Anna a Senki madarában. Igen ám, de mi van akkor, ha a madár mégsem akar feltétlen felelni a távoli földek hívására? Coralie Bickford-Smith madara sokkal inkább az otthon-érzés melegségét vágyja, először képtelen elszakadni az otthonos ágaktól, levelektől. Vajon létezik-e akkor is az otthon, ha mi elhagyjuk azt? Létezni fog-e továbbra is, lesz-e hova visszatérnünk? 

A Madár bár tudja, érzi, hogy mennie kell, a félt-óvó szeretet mégis ott tartja őt a Fán, azon, amely otthont adott neki. Vajon fogja-e más is úgy szeretni őt, ahogy a Madár tette? Vagy ezentúl ott tornyosul a magányában, elhagyatottan? Az elválás egyik legfontosabb kérdése ez. Mi lesz azután, ha mi továbblépünk? Jó sora lesz annak továbbra is, akit hátrahagyunk? 

Sajnos nem minden elválásnál bizonyosodhatunk meg ezek felől. Nem mindig tudjuk úgy időzíteni, hogy megkaphassuk a megnyugtató válaszainkat. Coralie Bickford-Smith története azonban azt a pozitív üzenetet fogalmazza meg számunkra, hogy a dal sose szűnik meg, csak átalakul. Ez hozzátartozik a Fa állandóságához, még akkor is, ha lakói folyton változnak. 

Coralie Bickford-Smith: The Song of the Tree

Penguin Random House

64 oldal

Murder Most Unladylike

A Murder Most Unladylike egy kiskamaszoknak szóló krimisorozat első, igazán kedvcsináló része. Az egyik interjújában megkérdezték a szerzőt, hogy tervez-e felnőtteknek szóló regényt írni. Robin Stevens azt a választ adta, hogy bár tudja, hogy a sorozatának vannak idősebb olvasói is, de ő igazán a kiskamasz korosztálynak szeret írni, mert véleménye szerint ők a legokosabb és leglelkesebb olvasók. Azért szerettem volna a bejegyzésemet ezzel a gondolatával kezdeni, mert ez a hozzáállás abszolút érződik ezen a regényen. 

A Murder Most Unladylike nincs lebutítva, leegyszerűsítve a célközönség korára való tekintettel, sőt az izgalmas bűneset mellett fontos és komoly témákat is behoz a történetbe úgy, hogy felnőttként sem érezzük ezeket didaktikusnak, tanulságosnak vagy bármi hasonlónak. Nagyon finoman, utalások szintjén vannak jelen a történetben, finom mélységet adva ezzel ennek az igazán szerethető detektívregénynek. 

A történet a Deepdean Lánynevelő Intézetben játszódik az 1930-as évek Angliájában. Ebben a bentlakásos iskolában tanul Hazel Wong és Daisy Wells, akik egy nap úgy határoznak, hogy nyitnak közösen egy detektív irodát. Ám az intézetben igazán nehéz valódi bűnügyet találni (hacsak nem számoljuk ide Lavinia eltűnt nyakkendőjét. Ők ezt inkább nem teszik).

Aztán Hazel egy nap rátalál az egyik tanár, Miss Bell holttestére a tornateremben. Ráadásul amikor ő és Daisy öt perc múlva visszatér a helyszínre, a holttestnek nyoma vész. A két lánynak nem csupán egy gyilkosságot kell megoldania, hanem azt is bizonyítanuk kell, hogy Miss Bell halott. Megkezdődik hát a nyomozás, ahol bizonyítékokat keresnek, gyanúsítottak után kémkednek, és igyekeznek a logikájuk és megérzésük után menni. Vajon sikerül együtt megoldaniuk életük első valódi bűnügyét?

A regény elbeszélője Hazel, aki Sherlock Holmes Watsonjának mintájára feljegyzéseket vezet az ügy megoldásáról. S bár ugyan többször is hivatkozik magára Watsonként az elbeszélése során, mégis azt láthatjuk, hogy Hazel ugyanolyan mértékben vesz részt a nyomozásban, mint Daisy. Vannak meglátásai, elméletei, észrevételei, amelyek ugyanolyan arányban viszik előre a nyomozást, mint társa gondolatai. Tetszett, hogy mindkét lány csodálja egymás eszét, hogy mindketten partnernek tekintik a másikat. Még akkor is, ha a nyomozás folyamán nem értettek mindig egyet. 

A nyomozás iránti szenvedélyük mellett még az is közös bennük, hogy mindketten rájöttek, hogy jelentősen különböznek a többi iskolás társuktól. Kivételesen intelligensek. És ez a kivételes intelligencia, ha a vegyülésről van szó, egyáltalán nem előny. Nőként pedig aztán főleg nem. Így hát egymástól független, mindketten megtanulják hogyan kell elrejteni különleges képességüket. Valódi önmagukat csak egymás előtt tárják fel a közösen nyitott detektívirodájukban. A két lány ugyanis rögtön kiszúrta egymást már a kezdet kezdetén: felismerték egymásban önmagukat.

Hazel és Daisy két zseniális karakter, akiknél végig azt lehet érezni, hogy jóval több van bennük, mint amit az első kötet sejtet. Persze, azért itt sem maradunk érdekes karakterrajzok nélkül, amik fejezetről fejezetre bontakoznak ki előttünk szépen fokozatosan - de érezhető, hogy a következő könyvekben is lesz mit megmutatniuk a lányoknak személyiségüket tekintve. 

Tetszett, hogy Hazel karakterén keresztül a bevándorlás is bekúszott témaként. Hazel ugyanis Kínából érkezett. A lány kívülállósága végig érződik a regényen, és nagyon érdekes olvasni az általa tapasztalt kulturális különbségeket is, amiket Robin Stevens igazán érzékenyen és hozzáértőn jelenített meg a szövegben. 

Egy szó mint száz: elképesztő ez a sorozat. A bűnügy is amolyan agathachristie-sen csavaros, végig izgalmas és érdekes. A lányokkal valóban együtt nyomozunk nyomról nyomra, és a megoldás ugyanolyan meglepetésként ér minket, amikor a regényben végre fény derül mindenre. És ilyen az igazi jó kiskamasz regény, kérem. Hogy felnőttként is ugyanolyan élvezetet nyújt, mintha tizenhárom évesen olvasnánk. 

Robin Stevens: Murder Most Unladylike

Penguin Books Ltd.

352 oldal

The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4 | A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója

Adrian Mole neve idehaza is ismerősen csenghet egy bizonyos korosztály számára, akik a kilencvenes években a televízión keresztül nyomon követték ennek a brit tinédzserfiúnak az igencsak szórakoztató kálváriáját, amely pattanásokkal, fájdalmasan vicces meg nem értettséggel és plátói szerelemmel volt kikövezve. Adrian Mole a brit tinédzserek Bridget Jonesa, aki hihetetlenül vicces görbe tükröt tartott korosztálya elé. A sorozat első része 1982-ben jelent meg először, és azóta igazi kultkönyvvé vált - már nem csak a szigetlakók számára, hanem szerte a világon is. 

" I went to school. I was feeling rebellious, so I wore red socks. It is strictly forbidden but I don't care anymore."

Egy kicsit mindenki volt Adrian tinédzserkorában. Például amikor kicsit túl egocentrikusan tekintettünk a világra. Vagy amikor úgy éreztük, mennyire meg nem értett, kallódó tehetségek vagyunk. Amikor azt gondoltuk, mi vagyunk a világ legszerencsétlenebb, legpechesebb emberei, és kisebb csetlés-botlásainkat az élet legnagyobb tragédiáiként éltük meg. És nincs ezzel baj, hiszen hozzátartoznak a kamasz léthez, akárcsak az éppen beinduló hormonok, amik szintén nem sokat segítenek a helyzeten.  Idősebb fejjel is tudunk tehát kapcsolatot találni Adrian Mole és saját régi énünk között, aki még kamaszos módon kereste a helyét a világban, tudni akarta merre tart, vagy éppen ki is ő valójában.
Ahogy a cím is sejteti: a történet napló formájában íródott, tehát minden történést és eseményt Adrian szűrőjén keresztül látunk. A saját meg nem értettségét és nyomorát alaposan elemző tinédzserfiú gyakran másként értelmezi vagy éppen nem is tulajdonít kellő jelentőséget a körülötte élők életében zajló eseményeknek. Pedig saját tinédzserproblémái mellett számos komoly és nehéz dráma skiccelődik fel naplója lapjaira a felnőttek világából, mint például a nem működő házasság vagy az időskori magány ólomsúlya. Ám Adrian szemén keresztül valahogy ezeket is úgy sikerül tálalni, hogy bár érezzük a helyzetek komolyságát, mégis jól szórakozunk rajta. Pontosabban Adrian gondolatain.

" My mother started going on about what a wonderful son I was and how much she loved me. It's a pity she never says anything like that when she is sober."

A Mole család diszfunkcionalitása is megérne egy misét, ahogyan az is, hogy mennyire hitelesen ábrázolta ezt a kissé lecsúszott, munkásosztály réteget. Adrianék otthona mint látható, koránt sem nevezhető idillinek: a szülők eljutnak egy olyan pontra, ahol már képtelenek feloldani azokat az ellentéteket, amiket az élet óhatatlanul is két egymást szerető ember közé sodor. Az anya végül másnál keresi a boldogságot, és hátrahagyja családját. Adrian és az apja - na meg a kutya - végül egyedül marad. A csonka család állapotának kezdeti működésképtelenségétől végül eljutunk addig a pontig, amikor is Adrian és apjának kettőse minden csonkaságával együtt valahogy mégis befoltozza - mégha ügyetlenül is - azt az űrt, amit az anya hiánya okoz. Megtalálják a módját, hogy működjenek valahogy - még akkor is, ha Adrian végig reméli, hogy ez csupán egy átmeneti állapot. Hiteles volt és átélhető: Adrian gondolatai, érzései pontosan leképezték azokat, amiket minden gyermek átél, aki saját családjának csonka voltát kénytelen megtapasztalni élete során. Azt a furcsa, megmagyarázhatatlan és leírhatatlan érzést, ami kiírthatatlan nyugtalanságot és idegenséget csempész még a legmelegebb otthon falai közé is.

"The last day of the year! A lot has happened. I have fallen in love. Been a one-parent child. Gone intellectual. And had two letters from the BBC. Not bad going for a 14 3/4 year-old!"

Szerettem és jól szórakoztam ezen a történeten. Gyanítom, még jobban, mint anno a tévésorozaton. Szóval, felnőtt fejjel is meg tudjuk találni Adriannel a közös hangot, és talán olyan dolgok is feltűnnek már, amiknek korábban nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, viszont tovább mélyítik ezt az alapvetően rendkívül szórakoztató és humoros történetet.

Sue Townsend: The Secret Diary of Adrian Mole Aged 13 3/4
Penguin Books
259 oldal

Holding Up the Universe | Veled teljes a világ

Holding Up the Universe comes from my heart, as well as from my own loss and fear and pain, and from real people who are dear to me. Those people - along with many others - help hold up my universe.

Jennifer Niven regényével kapcsolatban az az állítás jutott eszembe folyton olvasás közben, hogy a kevesebb néha több. Legalábbis valami ilyesmit kellett volna szerintem szem előtt tartania, és akkor szuper regény tudott volna lenni. Mármint voltak pillanatai, fejezetei, amikor szerintem tényleg szuper volt, de a regény összességére ezt mégsem tudom teljesen őszintén elmondani. Végig az volt az érzésem, hogy túl sok súlyos témát akart belesűríteni ebbe a történetbe, és ezzel nem mindig tudott mit kezdeni, és az az igazság, hogy én sem.

Libby Strout Amerika legkövérebb tinédzsereként vonult be korosztályának tudatába. Ő volt az a lány, akit pár évvel ezelőtt rengeteg ember szeme láttára mentettek ki a saját otthonából. Mert testsúlya miatt nem tudott már felkelni többet. Libby nem tudta kiheverni édesanyja váratlan halálát, ezért zárta rá magára otthonának ajtaját, talán örökre. Libby, a kimentése után pár évvel, sikeresen leadott pár kilót, így a mozgás már nem okoz problémát neki. Úgy döntött, hogy itt az ideje annak, hogy újra közösségbe lépjen, és folytassa középiskolai tanulmányait.
Jack elég menő srácnak számít. Mesterien műveli azt, hogy mindenki azt kapja tőle, amit szeretne. Hogy elfogadják, hogy befogadják. Amit azonban senki sem tud róla az az, hogy egy igen ritka betegségben szenved: képtelen az arcok felismerésére. Mindenki idegen számára: még a saját anyja is. Hosszú évek óta titkolja mindenki előtt, és még senki sem jött rá.
Aztán ők ketten egy nap találkoznak. Nem mondhatni, hogy kellemes körülmények között, ugyanis Jack baráti társasága Libbyt pécézte ki a legújabb heccelésükhöz. Jack és Libby szenvedi el végül ennek következményeit, hiszen együtt kell tölteniük iskolai büntetésüket: ez eleinte elég cikis, ám az idő múltával egyre kellemesebbé válik, hiszen ahogy kezdik megismerni egymást, egyre kevésbé érzik magukat egyedül a saját kis magányos világukban.

A Holding Up the Universe alapvetően jó ifjúsági regény amúgy, de volt pár téma, amit én inkább kihagytam volna. Például Jack betegsége egy ilyen rész volt. Libby gyásza, testsúlyával járó gondjai, valamint alapvetően az iskolai bullying témája bőven elég lett volna már egy történetnek vagy akár kettőnek is. Niven itt túl sokat szeretett volna markolni, inkább még ezek mellé keresett vagy egy másik tucat olyan témát, amikből szintén ki lehetett volna hozni egy másik szuper ifjúsági regényt. És akkor Jack betegségéről még nem is beszéltünk.
Ez nekem már egy tényleg beszuszakolós problémának tűnt (és már túlontúl extrémnek), ami ráadásul félre is vitte az egész Jack és Libby szerelmi viszonyt - amiben szerintem amúgy sem volt meg a kémia, de ez mindegy is. Tényleg nyugodtan eltekinthetünk ettől az egyéni megítélésemtől, hogy szerintem Jack és Libby között sokkal erősebb - és kevésbé klisés - dolog lett volna a barátság. Mert ez a kapcsolat, mármint a szerelmi kapcsolatuk, akkor sem volt képes megállni számomra kétlábon. Mármint.. Jack a betegsége ellenére egyedül Libbyt volt képes felismerni a tömegből, méghozzá igen hamar. Ez nyilván kötődéshez vezetett Jack részéről, hiszen ha valaki kvázi idegen arcok között éli az életét, akkor kötődni fog ahhoz az egyhez, akit felismer. És Jacknél igazából ebből állt a kapcsolatuk, még akkor is, ha az ellenkezőjét akarta folyton bizonygatni Libbynek is és saját magának is. És ez elég visszás érzéseket keltett bennem, ugyanis nekem azt az üzenetet közvetítette, hogy Libbybe - vagy tágabb értelemben véve a hasonló súlyproblémákkal küszködőkbe - csak akkor lehet beleszeretni, ha a másik félnek például egy ilyen betegsége van, mint Jacknek. És ez így, kérem szépen, nagyon nincs jól. Egy ifjúsági regényben meg aztán különösen nem.

De voltak dolgok, amiket kétségtelenül nagyon jól meg tudott fogni a könyv, mint például a gyász témáját. Jennifer Niven az utószóban egyébként elárulta, hogy ez lett életében az első könyv, amit édesanyja már soha nem olvashat el. Az írónő számára bizonyos szempontból gyászmunka is volt ennek a regénynek a megírása, hiszen Libby vesztesége az ő vesztesége is, és fájdalmasan igazan tudta bemutatni ezt a hatalmas ürességet, amit egy elvesztett személy, pontosabban egy anya hagyhat maga után a gyermeke életében.

 It's not moving on, Libbs. It's moving differently. That's all it is. Different life. Different world. Different rules. We don't ever leave that old world behind. We just create a new one.

Szerettem azt is, hogy Libby elfogadta magát olyannak amilyen, és ezt az üzenetet közvetítette mások felé is, hogy ezt ők is tegyék meg saját magukkal. Tetszett, ahogy egyre magabiztosabban kezdett el mozogni ebben a régen látott világban, hogy végül nem engedett az agresszoroknak. Libby nem hagyta, hogy a megalázott főhősnő legyen, és képes volt fellépni az őt támadókkal szemben. Egyébként szerintem még több ilyen YA-beli szereplő kéne, mint Libby: akiknek bár megvannak a maguk harcai, csalódásai és kétségei, mégis megtanulják elfogadni önmagukat.
Szóval, alapvetően szerintem jó történet volt ez, csak kellett volna még csiszolgatni meg talán aludni rá pár hónapot. De nagyon sok mindent értékeltem amúgy Niven szándékában, és számomra is hasznosítható értékes gondolatokat is bőven találtam. És ez szerintem már elég jó dolog.

Jennifer Niven: Holding Up the Universe
Penguin Books
424 oldal

A regény magyarul is megjelent Veled teljes a világ címen a Maxim Kiadó gondozásában.