Úgy vélem, minden kétséget kizáróan, Anne Shirley egyike a valaha volt legfontosabb női karaktereknek az irodalom világában. Intelligens, kedves, segítőkész, lelkes a világ dolgai iránt, lelkiismeretes és igazi, elkötelezett barátnő. És nem mellesleg valódi feminista ikon, aki van annyira intelligens, hogy felismerje, milyen eltérő megítélés alá esik a két nem és mennyire különböző lehetőségek állnak rendelkezésükre, és van annyira talpraesett és tehetséges, hogy mások szemében is félresöpörje ezeket. Anne, bár tele van szorongással önmagával szemben, mégis tiszteli annyira magát, hogy kiálljon az igazáért és ne hagyja szó nélkül, ha sérelem éri. Még ennyi idősen is bőven van mit tanulnom ettől a tizenkét éves kislánytól, aki egy szép tavaszi napon egy kopott bőrönddel várta a félénk Matthew Cuthbertet a vasútállomáson.

Merthogy a két testvér, Marilla és Matthew elhatározták, hogy örökbe fogadnak egy kisfiút, aki segítség lesz Matthew számára a birtokon. Mindketten idősek, Matthew szíve is egyre nehezebben bírja a kemény munkát. Ám ugye a vasútállomáson a várva várt fiú helyett csak egy vézna, vörös hajú, csupa fecsegésből álló lány volt, akit az árvaházból küldtek Cuthbertéknek. A kezdeti ellenérzésük azonban hamar semmissé lesz, és ez a nagy szavakat használó, álmodozó kislány végül megnyeri a szívüket. Egy idő után már el sem tudják képzelni, milyen is volt az élet Anne nélkül itt, Avonlea-ben.

“Dear old world', she murmured, 'you are very lovely, and I am glad to be alive in you.” 

Az első pillantásra bájos, sokak szemében habos-babos lányregény sok fontos témával foglalkozik, és a hátterében olyan kimondatlan emberi tragédiák húzódnak meg, amik így a maguk kimondatlanságában számomra sokkal fájdalmasabbnak hatnak, mintha felszínre kerültek volna. Bár a mostani olvasásomban, hogy ennyire előtérbe kerültek számomra a regény sötét tónusai, nagy szerepe volt a Netflixes adaptációnak, ami hitelesen hozzátéve a történethez, túlmutat a Montgomery által leírtakon. Jobban beleláttam most a szövegbe azt a sok szörnyűséget, amit Anne-nek meg kellett tapasztalnia árvaként más családoknál vagy éppen az árvaházban. Hogy nem hiába menekült ő a képzelet világába. Nemcsak hogy fájdalmasan magányos volt, de a regényben is vannak arra utalások, hogy Anne korábbi életében csupa rossz dologgal találkozott.
Matthew és Marilla is sérült lelkek, ez világosan kiérződik. Matthew félénksége valamint Marilla túlzott gyakorlatiassága és távolságtartása is valami tragédiát vagy szomorú, fájdalmas emlékeket sejtet a háttérben, de erre nem igazán kapunk választ, hiszen a szöveg valahol mégis csak egyfajta gyermeki narrátorral dolgozik, aki nem igazán lát bele a felnőttek kusza világába.

Van valami megmagyarázhatatlan varázs Montgomery írásaiban, ami képes az ember lelki szürkeségébe egy kis napfényt és madárdalt vinni. Avonlea és a Prince Edward-sziget vidékét pedig olyan rajongással tudja megjeleníteni, hogy szerintem nincs olyan ember, aki a sorokat olvasva ne érezné a késztetést, hogy abban a pillanatban vegyen egy repülőjegyet Kanadába. A kisebb-nagyobb kalamajkák és személyes tragédiák ellenére van valami romlatlan édeni hangulata ennek a szigetnek, amit Anne is megérzett az első pillanattól fogva.

“But if you call me Anne, please call me Anne with an 'e'.” 

Olvasás közben egyébként végig az járt a fejemben, hogy mennyire megváltoztatta az olvasásélményemet a Netflix Anne-sorozata, ami nem kis meglepetésemre teljesen könyvhű egyébként. Minden, amit Montgomery leírt, ott van - sőt, még annál is több. Bizonyos jeleneteket olvasva folyton beugrottak képek a sorozatból, amit egyébként tavaly láttam és (még) csak egyszer. Annyira összeforrt a fejemben most ez a két médium, és úgy érzem, hogy abszolút hozzá(m)tett ez az összeolvadás. Pedig mielőtt belekezdtem az újraolvasásba, kicsit tartottam tőle, hogy vajon mit is fog nekem adni Anne története ennyi év távlatából, képes lesz-e megint annyira megfogni magának a történet.
De úgy tűnik, Anne itt is örök. Ezt nem is lehet tovább ragozni.

L. M. Montgomery: Anne of Green Gables
Aladdin Publishing
440 oldal 

A Spy in the House | The Agency #1.

Ha szereted a nyomozós történeteket, odáig meg vissza vagy a viktoriánus milliőért, szereted a nem mindennapi hősnőket, akkor Y. S. Lee sorozata pont neked való, ha egy könnyed kis kikapcsolódást keresel. Hiszen igazából minden megvan benne, ami garantálja a szórakoztató olvasást, sőt: már itt az első részben olyan témákat is behoz a történetbe, amikkel szerintem mégis csak kiemelkedik műfajából.

Főhősnőnknek, Mary Quinn-nek nem mindennapi sors adatott. Mivel korán árvaságra jutott, kénytelen volt a tolvajláshoz és csaláshoz folyamodni, hogy életben tudjon maradni az utca kegyetlen világában - ám a viktoriánus korban kegyetlenül megbüntették a tolvajokat, ha egyszer elkapták. Mindössze tizenkét éves, amikor bitófa általi halálra ítélik.
Ám mielőtt véget érne az a történet, ami éppen csak elkezdődött, egy börtönőrnek öltözött hölgy menekíti ki a rettegő kislányt, hogy aztán egy bizonyos Miss Scrimshaw lányiskolájába vigye, ahol nem csupán biztonságban lesz, hanem tanulhat, és több lehetőséget is felkínál számára, mint amit az utca valaha képes volt. Öt évvel később a lányiskola egyik tanáraként látjuk viszont Mary-t, aki bár megvan elégedve helyzetével, mégis valahogy többre vágyik. Az intézet vezetői is szerencsére hasonlóképpen látják a dolgot: egy lány, akit az utca nevelt, jártas a közelharcban és a tolvajlásban, ám az évek során megfelelő műveltséget szerzett és előkelő társaságban is képes már elvegyülni... Ennél nem is létezik jobb kémalapanyag.
Így beavatják hát Mary-t a nagy titokba, vagyis beszélnek neki az intézet árnyékában működő szupertitkos ügynökségről, amelyben női kémeket alkalmaznak és küldenek ki mindenféle megbízásokhoz. Mary nem sokat mérlegel, akar-e csatlakozni ehhez az elit csapathoz. Megkezdődik hát a kiképzése, és hamarosan a Thorold családnál találja magát kiküldetésen, ahol Mr. Thorold gyanúsan sötét ügyletei után kell nyomoznia az úr lányának társalkodónőjeként.


Az ügynökség sikerének titka - az intézet vezetői szerint - abban keresendő, hogy akkoriban a nőket kissé butácskának, elvarázsoltnak és gyengének tekintették, így egy női kém létezésének még a feltételezése is a lehetetlennel volt egyenlő. A nők így sokkal hatékonyabban tudták kihallgatni a titkos beszélgetéseket, észrevétlenül kutatni a rejtett iratok között - senki sem gyanakodott rájuk. A nők korabeli helyzete meglehetősen központi téma amúgy a regényben, és ennek kihasználása oly' módon mint ahogy az előbb említettem például, zseniális húzás Y. S. Lee részéről.
Az írónő emellett még a bevándorlás témájával is foglalkozik regényében - igaz, kevésbé központi témaként, inkább marginálisan van jelen, de akkor is szuper dolog, hogy ilyet bevállalt. Leginkább a távol-keleti munkások helyzetéről mesél, amivel valljuk be őszintén, egészen ritkán lehet találkozni. Ahogy olyan főhősnővel is, aki nem az átlagos europid külsővel rendelkezik, hanem némi távol-keleti vonásokat is hordoz. Az ilyesfajta hősök pedig megdöbbentően alul vannak reprezentálva az európai, amerikai irodalomban - pedig ha jobban megnézzük, az arányokat tekintve igencsak tisztességesen képviseltetik magukat mind a két kontinensen akár a negrideket, akár a mongoloidokat értve ide. Mary személyisége így tovább árnyalódik, mélyebb háttértörténetet kap, nagyobb kontextusba helyeződik mint amire a műfaj alapján számítani lehetne. És ez szerintem szuper dolog.

„Do I look the type to ruin my life by falling in love and getting married?”
„Well, if that's your attitude, you'll certainly end up a lonely, embittered old man.”
„Oh, I'll marry eventually,” he said calmly. „But when I do, it'll be for the right reasons.”
„Which are?”
Ha waved his hand vaguely. „Money. Business contacts. Political connections.”
„And in return, your wife would get…?”
His expression suggested that it was an odd question. „A husband, of course.”
„That's it?”
„What else do women want? Flowers? Jewels? Sonnet sequences? Children?” He shrugged. „I can manage all that.”

Mindezek mellett pedig a humor sem hiányzik a lapokról, erről pedig leginkább Mary és James csipkelődős párbeszédei gondoskodnak. Imádtam minden egyes közös jelenetüket, James látszólagos nem törődöm bunkóságát és Mary frappáns replikáit. Az a bizonyos romantikus szikra nyilván ott van egyébként kettőjük között, ez már az első jelenetek után érződik, de szerencsére Y. S. Lee azért nem vált közben műfajt a történet előrehaladtával: továbbra is a nyomozás van középpontban, Mary és James jelenetei pedig csak színesítik a történet izgalmait.

Szóval aki Y. S. Lee regényét választja kikapcsolódásul, az egy tök jó alapötlettel dolgozó, izgalmas, humoros, viktoriánus környezetben játszódó regényt fog olvasni. És az ilyesmit meg ki ne szeretné?

Y. S. Lee: A Spy in the House (The Agency 1.)
Walker Books
340 oldal

Alias Grace

A történetek különös lények. Egyszer így, máskor amúgy formázódnak, csavarodnak, kitekerednek, olykor önmagukból is. Darabokra szakadnak, majd újból és újból összeállnak egy új egésszé. Mindig mások és mások, ugyanakkor mégsem. A történetek akkor születnek, amikor elmesélik őket. Addig formátlanul, meg nem foghatóan lebegnek valami éteri térben. Ám ez a születés sem ad számukra végső formát, hiszen minden egyes elmondás egy újabb születés is. S hogy melyik az igaz történet?
Létezik olyan egyáltalán?

Az Alias Grace történetének ötletét Atwood a valóságból merítette. Központi alakja Grace Marks az egyik leghírhedtebb nő volt Kanadában az 1840-es években, miután tizenhat évesen elítélték gyilkosság miatt. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek munkaadójukkal és annak házvezetőnőjével - és egyben szeretőjével - is. A hosszas tárgyalás után McDermott végül kötél általi halálra ítélik, Grace-t pedig - ügyvédje bámulatos érvelésének köszönhetően - életfogytiglanra. Grace sokak számára a kor talánya maradt: számító hidegvérű gyilkosnő vagy ártatlan lány, aki a körülmények áldozata lett? Mindkét oldalnak megvan a maga megdönthetetlennek hitt érvelése. Egy fiatal és feltörekvő orvos végül úgy dönt, hogy kideríti az igazságot Grace Marksszal kapcsolatban. Miután elnyeri a lány bizalmát, az szépen-lassan megnyílik neki, és elmeséli az ő történetét.

"Elhagyni azt, ami ismerős számunkra, bármily kellemetlen is, az ismeretlenért, mindig nyugtalanító érzés - gondolom, ezért félnek sokan a haláltól."

Atwood regényének nem az a fő kérdése, amit elsőre várnánk. Nem válaszolja meg számunkra, hogy bűnös-e Grace Marks. A regény fő kérdése inkább az, hogy elmondhatja-e Grace a saját történetét? Lesz-e aki meghallgatja?
Grace már sok éve raboskodik a börtönben, amikor felvesszük az elbeszélés fonalát. Túl van már a tárgyaláson, a sajtó őrületein, és megtapasztalta azt, hogy a saját élete, döntései, tettei mások által elmondott történetekben léteznek. Az ő történetére senki sem volt kíváncsi, még az ügyvédje sem - ő is egy történetet adott Grace szájába, hogy a kívánt hatást érje el a bíró előtt. Grace ezért eleinte kétkedve fogadja Jordan doktor kíváncsiságát és kérdéseit. Sokszor elmondja neki, hogy mennyire feleslegesnek tartja Jordan doktor kívánságát, miszerint meséljen magáról. Hiszen az évek során sokan, sőt rengetegen megtették ezt már helyette.
De még ha meg is teszi azt, hogy elmesélje a történetét, Jordan doktor úgyis azt fogja kivenni a történetből, amit hallani akar. Bármit is szeretne mondani Grace, a sztereotípiák, az öntudatlanul is előre megkonstruált sztorik a hallgatóság fejében úgyis más formát adnak az általa elbeszélteknek.
És lehetünk-e mi, Olvasók az előítéletmentes hallgatóság vajon? Hiszen Grace nekünk is mesél, sőt, nekünk többet mesél a lapokon keresztül. De talán mi sem lehetünk ártatlan hallgatóság, hiszen Atwood a történet elején már bemutatja az Olvasóknak a sajtó írásait, a bíróság jegyzőkönyveit, a vallomásokat, a szemtanúk beszámolóit - kicsit előttünk is megidézi Grace Marks alakját korabeli írások alapján. Mi sem léphetünk be Grace fejébe előítéletektől mentesen.

Ahol mellesleg létezni nem könnyű dolog. Grace tele van sodró ritmusú gondolatokkal, amelyek ha nekilódulnak, átszakítják a gátakat. Bizonyos képek, érzések, asszociációs bevillanások meg-megszakítják az események lineáris idejű láncolatát, éket vernek közéjük.  Grace gondolattengerének olvasásakor sosem lehetünk biztosak benne, hogy mi az, amelyek Jordan doktor előtt is kimond, és mi az, ami elmondatlan marad. Mert itt talán nem is Jordan doktor a lényeg, hanem hogy Grace végre elmondhassa a saját történetét. Nem a gyilkosnőét, hanem Grace Marksét. Grace itt maga a mesélő és a hallgatóság is egyben - önnön történetének közönsége. 

Grace ezzel hogy maga magáért kezdi mesélni önmagát, megszűnik eszköznek lenni, ami egész életében volt eddig - sok nőtársához hasonlóan. Hiszen csupán eszköz volt már édesapja számára is, ahogy később eszköz lett munkaadóinál is. Ügyvédje aztán karrierjének megalapozásaként tekintett rá, és Jordan doktor is hasonlóan vélekedett róla sok-sok évvel később. Grace Marksra, az emberre, az individuumra senki sem volt kíváncsi, senki nem kért belőle igazán. Használták sokféleképpen, és sokan - ahogy a regény többi nőalakját is mindenféle társadalmi pozícióból, korra való tekintet nélkül.

Hogy bűnös volt-e Grace Marks, azt nem tudom. De az ellene elkövetett bűnöket felismertem.

Margaret Atwood: Alias Grace
Alias Grace
Fordította: Csonka Ágnes
Jelenkor Kiadó
 768 oldal

 

A gyerekkor visszaidézése | Váratlan utazás

Lucy Maud Montgomery: Váratlan utazás 1.

kiolvastam: 2009. november 2.

"Sarah a nyakát nyújtogatta, miközben áthaladtak egy furcsa, elbűvölő falucskán. Látott egy fehérre festett, tornyos templomot, egy épületet Nagy Áruház felirattal, egy patikát, egy iskolát, egy újságárust, a városházát, a

kovácsműhelyt és egy béristállót.

- Ez Avonlea -közölte Alec King büszkén.

Sarah -t Avonlea arra a kis játékfalura emlékeztette, amellyel kiskorában szokott játszani. A házak fakockából készültek, és még fából faragott, apró fenyőfák is voltak benne...

Egy idő után befordultak egy kanyargós, fákkal szegélyezett útra, és rövidesen elhaladtak egy tavacska mellett, amelyet fák és bokrok vettek körül. Egy jókora fűzfa úgy hajolt a vízre, mintha inni készülne belőle.

-Milyen költői! -sóhajtotta Saah.

-Ez az Avonlea olyan apró kis sárfészek, hogy az ember jóformán észre sem veszi, máris áthaladt rajta -jelentette ki Louisa dadus, és újra helytelenítően elfintorította az orrát.

Alec King a bakon Andrew-hoz fordult.

-Mond csak, apád nem mesélte, hogy egyszer majdnem belefulladt ebbe a tóba?

Andrew elvigyorodott.

-Azt mondta azért akart átúszni, mert Alec bácsi azzal bosszantotta, hogy úgy sem meri megtenni. Tényleg így történt?

Alec nevettében a térdét csapkodta. Aztán hátrafordult és Sarah-ra pillantott.

-Ha nincs az anyád, Sarah, akkor Andrew papája ma nincs az élők sorában! Ruth, tetőtől talpig felöltözve utána ugrott a tóba, és a szárazra ráncigálta.

Sarah boldogan elmosolyodott. Jó érzés volt, hogy úgy gondolhat az anyjára, mint egy valódi hősnőre."

Fülszöveg:

Sara élete egy napon válságba kerül. Apja üzlete csődbe megy, és kénytelen kislányát vidéki rokonaihoz küldeni. A kislány ezidáig mindent megkapott, amire csak vágyott: érdekes utazások, vadonatúj játékok, szép ruhák. Jómódú apja semmit nem tagadott meg tőle. Barátai ugyan nem voltak, de eszébe se jutott, hogy hiányozna valami az életéből. Sarah most egyszerre idegen és ellenséges világban találja magát, ahol úgy tűnik senki sem örül az ő érkezésének. Nehezen birkózik meg az új kihívásokkal: az iskolával, a házimunkával, és főleg csöppet sem kedves unokatestvéreivel és nagynénjével, Hetty nénivel. Életében először érzi a társak hiányát. Hogy bizonyítsa be, hogy méltó a bizalmora és a szeretetre?

Értékelés:

Gyerekkorom legkedvesebb ifjúsági sorozata a Váratlan utazás volt (egyébként most újra elkezdték adni az Mtv1-en), s be kell valljam mai napig is az. Van benne valami megfoghatatlan báj, ahogy a falusi életet ábrázolja, s ilyenkor fel-felrémlenek bennem gyerekkori nyaraim, amit unokatestvéremmel mamámnál a falun töltöttünk. Ott is megvoltak (és gondolom a mai napig is megvannak) a cserfes vénasszonyok, akik minden nem megszokott dologtól botrányt kiáltanak, a folytonos pletykálások, az összetartozás, a közvetlenség, hogy mindenki mindenkit ismer... és azok a gyerekkori csínytevések, amik csak falun történhettek meg, és amik még mind a mai napig is kellemes emlékeket idéznek fel bennem és rettenetesen sajnálom, hogy elmúltak, nincsenek többé.

Mivel a sorozat olyan közel áll a szívemhez, gondoltam kezembe veszem a könyvet is, amiből ez az egész kiindult. Meg kell mondjam, nem csalódtam benne semmit: ugyanazok az érzések éledtek fel bennem az olvasás közben, visszavágytam újra. Nekem ez is elég volt ahhoz, hogy ez a könyv

tuti befutó legyen nálam.

Ez egy rettentően bájos, aranyos ifjúsági regény, ami nem is akar ennél több lenni. Nincsenek benne filozófikus mélységek, egyszerűen csak itt van ez a bűbájos történet, amit olvasni kell. S miközben olvassuk megelevendnek előttünk Avonlea szereplői, akik egyaránt beszélnek nekünk a családi összetartásról, a befogadásról, az emlékezésről, a beilleszkedés nehézségeiről, a gyermeki civakodásokról és csínytevésekről. Bátran ajánlom minden kisgyereknek, akik még csak barátkoznak az olvasással, hiszen nincsenek benne hosszú tájleírások, egyszerű nyelvezete van, sok párbeszéddel, és ezek a kedves kis történetek biztos elnyerik a tetszésüket (persze, gondolom főleg a lányoknak... a fiúknak nem hinném). De persze, a felnőtteknek is ajánlom, akik ki akarnak kapcsolódni egy pár órára.

Összegzés:

Kicsit elfogult vagyok, tudom, de ez ellen sajnos nem tehetek semmit se. Mivel a gyerekkorom világát kevés könyv tudja így felidézni bennem, ezért az ilyet meg kell becsülnöm. Alig várom, hogy a következő köteteket is kézhez vegyem. Az értékelésemben 8 pontot ért el