Ha Forster idejében létezett volna a Booking.com fogalma, akkor a nem megfelelő kilátással rendelkező szobák miatt valószínűleg csak egy lecsillagozott rövid értékelés született volna, és nem pedig egy egész történet. Vagy ki tudja. Mindenesetre a Signora panziója sokkal rosszabbul jött volna ki a történetből, mint ebben a regényben.
Jó, persze E. M. Forster regénye ennél jóval többről és sokkal fontosabb dolgokról szól, mint holmi panzió hamis ígérgetései. A Szoba kilátással arról beszél, hogy milyen fontos az embereknek a perspektíva; hogy legyen megfelelő rálátásuk a világra, amely körülveszi őket, és hogy nőként is joga van az embernek erre nem csupán vágyakozni, hanem mindezt meg is kapni. Virginia Woolf jó húsz évvel később írt nevezetes esszékötetében a saját szoba szükségességét fejtegeti a női nem számára; a saját helyet a társadalomban, ahol alkothat, gondolkodhat, önmaga lehet - Forster itt pedig a kilátás fontosságát hangsúlyozza; hogy a világot szabadon és önállóan is lehessen szemlélni. És tényleg mi lehetne ennél nagyszerűbb, mint egy saját szoba kilátással?
Azt hiszem, ebben minden benne lenne.


Forster ezen nézetei egy viszonylag egyszerű, első pillantásra csupán romantikusnak tűnő történetre vannak felfűzve.
Lucy Honeychurch, egy előkelő angol család lánya Firenzébe látogat kísérőjével, Charlotte kuzinjával, hogy végigjárhassa a város nevezetességeit. A Bertolini panzióban szállnak meg, ahol nem azt a szobát kapják és azzal a kilátással, amit a Signora ígért nekik. Charlotte ezen kellőképpen felháborodik. A panzió lakói közül Mr. Emerson felajánlja a hölgyeknek, hogy cseréljenek szobát vele és fiával. Ám nem csak ezzel a felháborító közvetlenséggel kell szembenézniük olaszországi útjuk során, hanem nyaralásuk tetőfokán az ifjabb Emerson végül megcsókolja Lucy-t. Ám mielőtt bármi folytatódhatna kettejük között, már véget is ér, hiszen Charlotte úgy dönt, el kell hagyniuk Firenzét mihamarabb.
Angliában Lucy-t eljegyzi a sznob és konzervatív Cecil, aki nem különösebben korbácsolja fel főhősnőnk érzelmeit, de mégis beletörődik sorsába. Ám ekkor felbukkan George, vagyis az ifjabb Emerson és ez kicsit összekuszálja a dolgokat....

"A szívük mélyén olyan panziót szeretnének, melynek csodaablakai vad tengerek habjára nyílnak egy elhagyatott tündérországban. Semmilyen hagyományos kilátás nem elégíti ki őket."

A regény a nők megítélésének egy igencsak sorsfordító korszakában keletkezett. Ugyanis ebben az időszakban kezdődött el egy fontos változás ebben a tekintetben. A régi nézetek szerint a nőket gyengének és kevésbé intelligensnek tartották - gondoljunk csak a "gyengébbik nem" kifejezésre.. Mindenképp meg szerették volna őket védeni az élet kegyetlenségeitől, mert úgy gondolták, hogy ezek súlyát képtelenek lennének elviselni. És ez a felfogás kezdett megváltozni Forster idejében: a nők önálló individuumként való kezelése, saját akaratuk és lelki szabadságuk utáni vágyuk ekkor kezdett el begyűrűzni a társadalmi felfogásba. A regény ezt a köztes állapotot állítja témájának középpontjába: a régi és az új nézet egyaránt jelent van a történetben. Mrs. Honeychurch, Lucy édesanyja és Cecil, Lucy vőlegénye képviselik a régi nézeteket, míg Emersonék másként tekintenek rá: ők azok, akik bátorítják, hogy kövesse azt az utat, ahol önmaga lehet a legszabadabban. Nem akarják őt megóvni a széltől is, hanem egy olyan lényt látnak benne, akinek ki kell bontakoztatnia önmagát.
A választás pedig Lucy kezében van: neki kell végül döntenie, hogy melyik ösvényre hajlandó rálépni.

" Sohasem értette meg igazán - emlékezett az estére évek múltán - hogyan sikerült az öregnek lelket öntenie belé. Olyan volt, mintha új ablakot nyitott volna a világra."

A regény rengeteg szimbólummal operál, így képes a látszólag könnyed, kis semmiségről szóló szerelmi történetet egy igen komoly és érdekes, a nemi egyenlőségről és egyenlőtlenségről, valamint az egyén szabadságáról szóló regénnyé változtatnia.
 A legszembeötlőbb a már korábban is emlegetett kilátás, amely a világ megismerését, saját horizontjaink tágítását szimbolizálja. Míg a kilátás eltakarása - például Honeychurchék otthonában az ablakokat folyton letakarják, ezt többször is megemlítik a regény folyamán - az egyént gúzsba kötő társadalmi szabályozásokat képviseli, amelyek megfosztják az embert saját gondolataik és érzelmeik kifejezésétől. Hiszen ne feledjük: ebben az időszakban az etikettnek való megfelelés volt az elsődleges, az ember nem tehetett vagy mondhatott olyasmit, ami ezen szabályozásba ütközött volna, még akkor sem, ha az a valódi meggyőződésével ellentétes volt. Mindenki a társadalmi megfelelés maszkját öltötte magára, az őszinteség még a legszorosabb kapcsolatok terén is ritka volt, hiszen a társadalmi szabályozások még oda is beszivárogtak. Lucy ebben a helyzetben saját önkifejezését egyedül a zenében képes megtalálni, amelyet édesanyja egyáltalán nem néz jó szemmel. Lucy számára azonban a zongorázás lehetővé teszi, hogy kifejezhesse érzelmeit még akkor is, ha nem beszélhet róluk. A zongora Lucy számára a szenvedélyt, az önkifejezést és a szabadságot jelenti. Mindazt, amit ő valójában az élettől szeretne megkapni. És vajon megkapja?
Fontos kérdés emellett még az is, hogy Lucy az életében jelenlevő férfiakkal milyen körülmények között találkozik: Forster ezzel is kifejezésre akarta juttani a két férfi felfogásbeli különbségét, pontosabban még inkább ki szerette volna hangsúlyozni azt. George Emersonnal való találkozásai ugyanis nem véletlenül mindig kint a szabadban történnek, gyönyörű természeti látvány közepette, amely vadságot és szabadságot sugároz. Míg vőlegényével, Cecillel zárt terekben, az épületek belsejében találkozik. Ezek is azt vetítik előre, hogy Lucy-t milyen típusú élet várhatja egyikük vagy másikuk mellett: a társadalmi elvárások falai között kell éljen ezentúl vagy a lehetőségek végtelen és szabad ege alatt.

És hogy Lucy végül mit választ?
Meg meri-e lépni azt, amihez óriási adag bátorság kell? Képes-e a saját kezébe venni sorsa alakulását? Egyáltalán mer-e választani végül? Ezt semmiképpen sem szeretném elmondani, helyette inkább a könyvet ajánlom elolvasásra. Szerintem zseniális, sok-sok beszédtémát hagyott maga után bennem. S azt hiszem, ez mindenféleképpen a jó könyvek sajátossága.

E. M. Forster: Szoba kilátással
A Room with a View
Fordította: Kádár Melinda
Lazi Kiadó
228 oldal

A szolgálólány meséje

"Sajnálom, hogy sok a fájdalom a történetben. Sajnálom, hogy töredékes, akár egy kereszttűzbe került, erőszakkal szétszaggatott áldozat. De semmit sem tehetek azért, hogy mindezt megváltoztassam.
Megpróbáltam beleszőni némi szépséget is. Virágokat például, hisz hol lennénk nélkülük?
Pedig fáj, hogy újra el kell mondanom. Bőven elég volt egyszer átélni is."

Margaret Atwood 1984. tavaszán kezdte el regényének az írását, mikor még Nyugat-Berlinben élt, a kettészakadt Európa határán. A Vasfüggöny mögött levő világban tett látogatásai meghatározó élménnyel bírtak A szolgálólány meséje megírásánál: az emberekben levő óvatosság, a lehallgatások veszélye, a besúgóktól való félelem mind-mind hatással voltak készülő regényére, amely végül 1985-ben jelent meg nyomtatásban. 

A történetet egy olyan nő meséli, akinek sose tudjuk meg az igazi nevét. Fredé - így nevezik azon egyszerű oknál fogva, mert a parancsnokot, akihez tartozik, Frednek hívják - szóval, Fredé szolgálólány, akinek - a nem olyan régen lábat vetett új világrend szerint - az a feladata, hogy egészséges gyermeket szüljön. A sok méreganyag ugyanis meddővé tette az emberek - a nők- nagy részét, így aki termékeny maradt, annak az utódnemzés az egyetlen feladata. A szolgálólányokat magas rangú emberek házaihoz vezénylik, ahol egy bizonyos időn belül meg kell termékenyülniük. A gyermekre később semmilyen jogot nem formálhatnak, azok a parancsnokok feleségéi lesznek. Egy szolgálólánynak nincsenek jogai, nincs szava, nincs véleménye - ha mégis van, akkor felakasztják a többi rendszerárulóval együtt a Falra vagy kiűzik a telepre, hogy sugárfertőzésben meghaljon. 

Fredé elbeszéléséből egy keresztény alapokra építkező totalitárius rendszer képe bontakozik ki, amely intézkedéseit a Biblia szövegével támasztja alá. Ez a nem olyan régen berendezkedett hatalom minden erejével azon van, hogy a régi "bűnös" élet emlékét megpróbálja elnyomni állampolgáraiban. Elveszik a szót, a könyveket, bizonyos képeket, filmeket betiltanak, amik fennmaradnak, azokat pedig új kontextusba helyezik. Tilos az írás és olvasás bármilyen formája. Szöveghez csak a parancsnokokon keresztül juthatnak, akik bizonyos időközönként felolvassák a Biblia bizonyos kiragadott bekezdéseit. Történetekből ennyi jut mindenkinek.
Fredé története sem írott. A fikció kerete szerint magnófelvételként bukkantak rá később. Ez a szaggatott, "szétszabdalt" történet Fredé múltja és jelene között ugrálva enged egyre jobban betekintést az eltörölt és a később felépített világba, illetve az ezek közötti átmenet borzongató folyamatába.
Feledhetetlen könyv, mert az embert óhatatlanul is kísérteni kezdi az itt felvázolt jövőkép. Hogy milyen a jogoktól való megfosztottság, az alárendeltség, az individuum eltörlése, és a nők használati tárgyként való kezelése. Vajon mennyiből tartanak átalakítani így jelenlegi világunkat?
És vajon a férfiak boldogok itt? Nem, ők sem azok.
Emlékszem, amikor egyetemen az egyik filozófia előadáson az utópisztikus elképzelésekről tanultunk, a tanárnő azt mondta, hogy egyik itt vázolt elképzelés se lehetne megvalósítható, és sose tudnánk elérni a tökéletes, boldog társadalom állapotát. Mert az elképzelések legyenek bármennyire is fantasztikusak vagy jóra törekedők, egy valamit sose vesznek számításba: ez pedig az emberek érzelmei. A parancsnok is pont ezt mondja Fredének, amikor a rendszerről színt vall: hogy a szerelem, a gyengéd érzések fontosságáról és szükségességéről nem vettek tudomást. Pedig kellett volna.

Atwood egy interjújában azt nyilatkozta*, hogy ő semmi olyasmiről nem írt ebben a regényében, ami ne történt volna már meg a történelem során. S talán pont ettől tud olyan hátborzongatóan valóságos lenni.
A sorozatot amúgy nem tervezem megnézni, nem hiszem, hogy bizonyos jeleneteket képes lennék végignézni... Olvasva is bőven sokkoltak egy jó időre. De nagyon fontos könyv, én azt mondom, érdemes elolvasni mindenképp. Atwooddal pedig folytatni fogom az ismerkedést, mert nagyon bejött a stílusa is.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
The Handmaid's Tale
Fordította: Mohácsi Enikő
Lazi Kiadó
366 oldal


* amit lehet, hogy le fogok majd fordítani ide a blogra, mert nagyon érdekes dolgokat mond benne a könyvről.

A fehér ruhás nő

Wilkie Collins nevéről bevallom nem sokat hallottam korábban, ám érdemes róla tudni, hogy a viktoriánus Angliában nagy hírnévnek örvendett, és Charles Dickens -szel igen jó barátságban volt. Számos írása a Dickens által vezetett újságokban jelent meg, s legtöbb drámáját is az ő színtársulata vitte színpadra. A fehér ruhás nő Collins egyik legismertebb műve az Egyesült Királyságban, mely 1860-ban jelent meg először, s az utókor a detektív történetek egyik korai példájaként emlegeti. 

A regény többek elbeszéléséből épül fel. Mint később kiderül ezek nem csupán egyszerű elbeszélések, hanem tanúvallomások, melyek Laura Fairlie -vel kapcsolatos tragikus és megdöbbentő eseményekre igyekeznek rávilágítani, s ezekben az elbeszélésekben a társadalom több rétegének képviselői is megszólalnak: gazdagok, szegények, tanultak és tanulatlanok, nők és férfiak egyaránt kiveszik a részüket, hogy az egyenként hiányos történetek összeálljanak egy kerek egésszé. A történet ott veszi kezdetét, mikor Mr. Hartright rajztanárként szegődik a Fairlie -ház szolgálatába, ahol megismeri a két ott élő fiatal kisasszonyt, Mss Halcombe-ot és Miss Fairlie -t. Utóbbival hamarosan kölcsönös vonzalom alakul ki,, ám természetesen egyikük sem tud a másik valódi érzéseiről. Ám mielőtt ez mind valósággá válna közöttük, Laurát – vagyis Miss Fairlie -t – férjhez adják egy igen előkelő, látszólag finom modorú úriemberhez, Sir Percival Glyde-hoz, így Mr. Hartright nagy szerelmi bánatában ott hagyja a birtokot. Laura és Miss Halcombe baljóslatokkal telve tekint a hamarosan kötendő frigy elé, s a házasság után kiderül, hogy rosszérzéseik nem voltak alaptalanok. Ugyanis Sir Glyde nem csupán távol áll a finom modorú úriember fogalmától... Barátjával, Fosco gróffal ugyanis Laura hatalmas vagyonára vetettek szemet, amit csak a lány halálával kaparinthatnak meg. 

Collins regényét olvasni meglehetősen szokatlan élmény volt, hiszen korához képest, úgy vélem, hogy egy meglehetősen modern alkotás. Nem csupán a hagyományos elbeszélői módtól való eltérése miatt – vagyis a több, E/1. narrátor használata, akik csak néhány részinformáció birtokában vannak, és csupán közösen képesek kiegészíteni a történetet kerek egésszé - , hanem Marian Halcombe figurája miatt is, aki abszolúte a meglepetés erejével hatott számomra, hiszen nem csupán egy viktoriánus korban íródott műről beszélünk, hanem ráadásul férfi író teremtette meg alakját. S persze, ezek után jogosan gondolhatnánk, hogy a női szereplők szempontjából ez duplán hátrányos helyzet, ám Collins Marian figurájával – mint említettem – egy igen modern nőalakot teremtett. Miss Halcombe korántsem egy halvány, papírmasé figura, aki női mivoltából adódóan önállótlan és behódoló a férfialakokkal szemben. Ő egy hihetetlenül talpraesett, intelligens vénkisasszony, aki a legnagyobb veszélyektől sem riad vissza, hogy kiderítse ki és hogyan akar ártani szeretett testvérének. Még Fosco gróf – a regény egyik legsötétebb és legdörzsöltebb figurája – is méltó ellenfelének találja őt, s őszinte szívből csodálja bátorságát, kiváló emberismeretét: „Újfent sajnálatomat fejezem ki, hogy a kegyetlen sors az ellenkező oldalra állított bennünket, és szembefordította érdekeinket. Boldogabb időkben megbecsülhettük volna egymást.” 

Ha egy korai detektív regényként gondolunk a műre, akkor maga a nyomozó nem is lehet más, csakis Miss Halcombe – hiszen ő az a szereplő, akinek figyelmét nem kerülhetik el a baljóslatú jelek, és megpróbál a végére járni a dolgoknak - saját testi épségét kockáztatva ezáltal. Ám a történet előrehaladtával Miss Halcombe egészsége valóban megromlik, s ezután – sajnálatos módon – mint narrátor a későbbiekben megnémul, s már csupán csöndes szereplőként vesz részt az elbeszélésékben. 

A regény másik „nyomozója” Mr. Hartright, Laura szerelmese, aki szintén szembeszáll a nőt fenyegető erőkkel. Ám meglepő módon Mr. Hartright korántsem annyira hidegvérű és eszes nyomozó, mint Ms. Halcombe. Laura iránt érzett érzelmei sokszor átveszik az uralkodó szerepet elbeszélésében, többet – és látszólag szívesebben – időz érzelmei boncolgatásánál, mint az ügy felgöngyölítésénél. Számára ez inkább tragikus szerelmi történet, ellentétben Miss Halcombe -bal, aki számára inkább egy olykor thrillerbe átcsapó krimi, tele félelemmel és üldözéssel. Azt hiszem ezek után nem is lehet csodálkozni azon, hogy az ő naplóbejegyzéseit olvastam szívesebben. 

Wilkie Collins regénye meglepően izgalmas és korához képest újszerű, s engem kicsit Anne Brontë művére, a Wildfell asszonyára emlékeztetett olyan szempontból, hogy a korabeli házasodási szokásokat – vagyis a ranghoz való kötődés szükségessége és a nő házasságba kényszerítése – feltűnően bírálja azáltal, hogy egy igencsak balul elsült házasságot, és egy aljas, agresszív, gonosz férjet állít a középpontjába. Collins regénye izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedik, s olvasóként igazi élmény részt venni abban a folyamatban, ahogy a regény a sok apró részletből építkezve egy egész történetté áll össze. Bátran ajánlom a viktoriánus irodalom vagy éppen a krimik kedvelőinek, garantáltan kellemes élményben lesz részük.

Wilkie Collins: A fehér ruhás nő
Eredeti cím: The Woman In White
Fordította: Béresi Csilla
Kiadó: Lazi
Oldalszám: 510
Eredeti ár:  3400 Ft

(a posztban található festmény Edward Killingworth Johnson: Gathering Lavander c. műve )

Pár hét Mansfieldben

Az utóbbi pár hétben a Mansfield kastély szalonjában töltöttem a délutánokat, s miközben azon igyekeztem, hogy minél halkabban szürcsölgessem a teámat, többször is megállapítottam magamban, hogy itt bizony senki sem normális. Mármint olyan szórakoztató értelemben véve. Többnyire.

A történet főhőse a szegény családból származó Fanny Price, aki szelídségével és viszonylagos jólneveltségével már korábban felhívta magára gazdag nagynénjének a figyelmét. Mrs. Bertram és Norrisné az egyik délutáni teázás alkalmával gondolnak egyet és úgy döntenek, hogy igazán léleknemesítő cselekedet lenne ezt a szegény Fanny -t befogadni magukhoz, mert hiszen olyan körülmények között mégis az elvadulás és a műveletlenség veszélye fenyegeti. De mielőtt ez a két előkelő hölgy két korty tea között megváltaná a világot, azért aggodalmaiknak is hangot adnak ezzel a léleknemesítő tervükkel kapcsolatban... Mert mi van akkor, ha Fanny Price esetleg elkényeztetett lesz vagy olyan megátalkodott, hogy esetleg olyan férfire vet szemet, aki nem az ő súlycsoportja? Mert bármennyire is jó szívvel fogadják majd, azért tisztában kell lennie azzal, hogy honnan jött és - ennek megfelelően - hol a helye itt Mansfield-ben.
Ó, micsoda fantasztikus és önzetlen terv, szavamra!
Aztán ahogy eltervezték, Mr. Bertramot is megnyerték az ügynek, így a kis Fanny Price végül tényleg Mansfield-ben kötött ki, és tényleg tudnia kellett, hogy hol a helye - ha esetleg mégsem, Norrisné vagy a Bertram lányok nem felejtették el emlékeztetni rá sosem. Szegény Fanny jobbára kívülállónak érezte magát, egyedül unokatestvére, Edmund vette figyelembe az ő érzékeny és zárkózott természetét - s nem is olyan sokára igazi jó pajtások lettek. Ahogy teltek múltak az évek barátságuk egyre mélyült, s szépen lassan átalakult valami mássá. Valami sokkal meghittebbé. Ám ebben az időben hirtelen megjelentek a színen a Crawford-testvérek: Mary és Henry, akik alaposan felkavarták az állóvizet. Mary vonzerejével pedig hamar elbolondítja Edmundot Fanny mellől....

Igen, jól gondoljátok: intrika, intrika és ráadásnak még egy csöppnyi intrika - de csak olyan szolid angol módra - , miközben legyezők suhognak, teáscsészék koccannak, és elbűvölő mosolyok villannak. A regény és én már kapcsolatunk elejétől kezdve nagyon jól kijöttünk egymással - no nem (csupán) az előbb felsorolt dolgok miatt, hanem mert.... azt hiszem ennyit még nem nevettem Austen -regényen. Így azt hiszem, mondanom sem kell azoknak, akik már olvasták, hogy kik lettek a kedvenc szereplőim.
Most komolyan, hát ismertek ennél jobb fejezetlezárást?

"Te, Fanny - mondta - , biztos a bálban szeretett beléd. Egészen biztos vagyok benne, hogy akkor történt a huncutság. remekül néztél ki. (...) Meg is mondom Sir Thomasnak, hogy akkor este történt. - S folytatva e derűs gondolatsort, nem sokkal utóbb hozzátette: - És tudod mit, Fanny, ezt még Mariának sem ígértem soha: legközelebb, ha Mopika megkölykezik, te is kapsz egy kis mopszlit."

Mrs. Bertram rocks! Különben tényleg neki meg Norrisnénak voltak a legjobb mondatai - bár gyanítom, hogy a való életben szívből gyűlölném őket. Mindenesetre nagyon eltalált figurák ők véleményem szerint, meg Mr. Bertram is. Bár ő inkább máshogy, nem olyan kis sunyi, alattomos módon, neki is voltak olykor fura gondolatai, de alapvetően szerintem ő jó ember, hiszen mindig igyekezett igazságosan eljárni, még Fanny-val kapcsolatban is. Napi random vallomás: ebben a regényben számomra inkább Mr. Bertram jelentette A Férfit, mintsem Edmund (ő az itteni szépfiú). Valahogy a főhősnő, Fanny sem tudott megfogni. Mármint persze, azért sajnáltam szegényt, de annyira hiányzott belőle az élet, olyan kis túlidealizált teremtésre sikeredett, hogy jaj... ráadásul mindez nyakon öntve egy borzalmas egészségi állapottal, ami szerintem inkább csak nyavalygás volt. Semmi tartás, semmi szenvedélyesség (mármint olyan angol módra, tudjátok...), egyszóval olyan kis semmilyen. Tökéletesen összeillenek Edmunddal. Hogy őszinte legyek erről a srácról nem is tudok mit mondani, annyira vértelenre sikerült. Eskü végigolvastam, de azonkívül, hogy mindig jófej volt Fanny -vel, és eközben állandóan Crawford kisasszonyról áradozott (ami hát mégsem olyan jófejség, lássuk be), tényleg nem jut eszembe más vele kapcsolatban...

De annak ellenére, hogy véleményem szerint Fanny Price fel sem veheti a versenyt Elizabeth Bennettel (se Emmával, se Anne Elliottal. Catherine Morlandra meg már nem nagyon emlékszem...) , attól még nagyon jó regény és szerettem olvasni. Sőt! Mondok jobbat: azt hiszem, A Mansfield kastély lett a második kedvenc könyvem Jane Austen-tól. Mert hiába a két vértelen főszereplő, a mellékalakok olyan jól sikerültek, az irónia annyira jól üt, hogy egyszerűen tényleg klassz (igen, esténként már csökken az aktív szómennyiségem); és emellett ráadásul Réz Ádám fordítása nagyon gördülékeny és könnyen olvasható, de ez már csak hab a tortán.
Szerettem, na :-)

Jane Austen: A Mansfieldi kastély
Eredeti cím: The Mansfield Park
Fordította: Réz Ádám
Kiadó: Lazi Kiadó
Oldalszám: 432
Eredeti ár: 2500 Ft








(1. kép forrása: poemas-escolhidos.tumblr.com
2. kép forrása: https://www.etsy.com/listing/102134635/home-decor-shabby-chic-black. )

S mindeközben a hűvös, esős Angliában...

- avagy hogyan is nyomja rá bélyegét a kibírhatatlan meleg a címválasztásaimra -

Anne Brontë regényét már régóta el szerettem volna olvasni. Az Agnes Grey óta legalábbis mindenképp, mert ott sokan mondták, hogy a Wildfell asszonya mennyivel másabb, és hát íme, több mint egy év után eljutottam oda, hogy végre én kompetens lehetek ebben a kérdésben. Bár az iszonyatosan apró betűkkel szó szerint küzdöttem olvasás közben.

A regény eleje 1827-be kalauzolja olvasóit. Az elbeszélő egy bizonyos Gilbert Markham, aki levelében arról számol be, hogy a közeli Wildfell birtokra egy titokzatos özvegyasszony költözött gyermekével. Mrs. Grahamről – ahogy azt a kis vidéki városokban megszokhattuk – hamarosan botrányosabbnál botrányosabb pletykák kezdenek keringeni, megkérdőjelezve erkölcseit. Gilbert igazán vonzónak találja a hölgyet, s bízva jó emberismeretében, nem hajlandó elhinni az alaptalannak tűnő szóbeszédeket. Ám Mrs. Graham egy másik férfival való beszélgetésének véletlen kihallgatása során, Gilbert mégis meggyanúsítja őt. Mrs. Graham, hogy tisztázza magát odaadja neki naplóját, melyet leánykora óta vezet. Ebből a naplóból – amit Gilbert megoszt velünk, olvasókkal – kirajzolódik az asszony korábbi élete, mely tele van csalódásokkal, fájdalommal és keserűséggel...

Van az úgy, hogy az ember valakinek a szemén át egyenesen a szívébe lát, s hogy egyetlen óra alatt többet tud meg lelkének nagyságáról és mélységéről, mint amennyit akár egy élet során is felfedezhetne, ha az illető nem akarná feltárni, vagy pedig ha az embernek nem volna képessége, hogy felfogja.

Anne Brontë regényének felépítése némiképp az Üvöltő szelekére emlékeztetett, hiszen itt is a fő történet elbeszéléséhez egy kerettörténet szolgál háttérként – az előbbi elbeszélője itt is egy nő (bár itt nem „élőszóban”, hanem írott formában), míg az utóbbié egy férfi. Ám Emily Brontë regényével ezen kívül is több ponton hasonlóságot éreztem, kezdve a szürke, nyomasztó hangulaton át a durva, zsarnokoskodó karakterekig. Olykor tényleg félelmetes párhuzamok voltak. Igazi Üvöltő szelek-utánérzés fogott el, annak ellenére, hogy a Wildfell asszonya merőben más témát boncolgat. Ez meglepő volt számomra, hiszen bár az Agnes Grey is hordozott magában durvaságot, erőszakosságot, de valahogy az összbenyomásom róla alapvetően mégsem ez volt.

Mindenesetre az írónő előző regényével összevetve a Wildfell asszonyát mégis jobban sikerült műnek tartom, nem csupán az egyik kedvenc könyvemmel való párhuzamai miatt, hanem mert ez a korához képest egy iszonyatosan szókimondó történet. Csodálkoztam, hogy mennyire őszintén tud beszélni nem csupán egy rossz házasságról, hanem a benne élő nők helyzetéről is. Hiszen Mrs. Graham naplójából kiderül, hogy férje milyen zsarnokoskodó volt vele szemben, és micsoda züllött életmódot folytatott: barátaival Londonban tivornyázott, sőt szeretőt is tartott, miközben feleségét folyton folyvást bántotta – mármint lelkileg –, s mindezt Mrs. Grahamnek szótlanul kellett volna tűrne, hiszen ez a jó feleség dolga, mert „az asszony nem ismer más akaratot, mint az uráét; mindaddig elégedett és boldog, amíg az ura jól érzi magát.”. S mikor mégis kifejezte nemtetszését viselkedésével kapcsolatban, férje folyton őt hibáztatta, mondván mindez csakis az ő – vagyis feleségének – hűvös, olykor „szenthez hasonlatos” viselkedése miatt van.

Következtetésképpen maga szerint a nő vagy annyira elvetemült, vagy annyira együgyű, hogy természettől fogva képtelen ellenállni a kísértésnek, s lehet bár tiszta és ártatlan, amíg tudatlanságban és korlátok között él, mivel híjával van a valóságos erénynek, ha megtanítjuk rá, mi a bűn, ezzel egy csapásra bűnöst csinálunk belőle, s minél nagyobb a tudása, minél tágabb a szabadsága, annál romlottabb lesz; míg ellenben az erősebb nem természetétől fogva hajlik az erkölcsösségre, magasabb rendű lelkierővel van felvértezve, s ezt minél jobban edzik a megpróbáltatások és veszedelmek, csak annál jobban kifejlődik…

Vajon tényleg elkerülhető lett volna ez a rossz házasság? Minden bizonnyal igen, ha ennek a két embernek valóban lett volna lehetősége jobban megismerni egymást. Ám úgy vélem, hogy a kor szokásai, illetve az etikett miatt ez lehetetlen volt, hiszen nem csupán arról van szó, hogy a társasági életben egy szigorúan rendszabályozott viselkedés szerint jelentek meg (s így még a legelvetemültebb ember is jó színben tűnhetett fel; dorbézolásairól maximum pletyka szinten lehetett értesülni), hanem arról is, hogy egy leány mennyire keveset tudhatott a másik nemről, s így nem csoda, hogy nem rendelkezett a jó megítélés képességével, s nagyon könnyen egy hasonlóan rossz házasságban találhatta magát.

A Brontë-nővérekkel kapcsolatban mindig meglep, hogy mennyire őszintén tudnak írni a lélek sötét, már-már szégyenteljes mélységeiről. S úgy gondolom, hogy ez a Wildfell asszonya esetében sincs másképp: borús hangulatú, felkavaró olvasmány és korához képest nagyon modern. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Anne Brontë: Wildfell asszonya
Fordította: Borbás Mária
Eredeti cím: The Tenant of Wildfell Hall
Kiadó: Lazi (és még Európa, Palatinus)
Oldalszám:387
Eredeti ár: 2699 Ft (újonnan, de biztos lehet antikokban olcsóbban is hozzájutni)

Ápdét: És most olvastam Katherine blogbejegyzését az írónőről, ami (ismét) zseniális. Minden, ami Anne Brontë a Katherine's Bookstore- on.

Kar a fellegek között

Anthony Trollope: Hitek és remények

kiolvastam: 2010. szeptember 8.

Én is gyakran nézegetem a felhőket, mikor felpillantok az égre, ahogy Luke Rowan, Trollope regényének egyik főhőse is tette a történet elején. Először minden kuszának tűnik, ám pár perc múlva egész világok tárulnak szemem elé a nagy kék messzeségben: lovak, hajók, sárkányok, virágok s különböző arcok formája néz vissza rám, s közben sokszor gondolok arra, hogy lehet, hogy onnan föntről ők is épp engem néznek, s próbálják kitalálni, hogy vajon én miféle formát fogok ölteni pár percen belül. S vajon fölismernek-e majd, hogy én vagyok én vagy teljesen mást fognak látni bennem?

" - Rachel - törte meg a fiú mindkettőjük hallgatását -, éljen bármeddig, soha ilyen gyönyörű látványban nem lesz része Isten szép világában! Ó! Látja azt a férfikart, azt a mélybíbor felleget, amely úgy nyúlik ki, mintha egy másik világból igyekezne önt elragadni?"

Ilyesmi dolog lehet az is, amikor megismerünk valakit: hiszen minden idegen személye egy nagy hófehér pacának tűnik első pillantásra, ami egy kis megfigyelés után formát nyer szemünk előtt, s a felismerés épp annyira lehet varázslatos is, mint hétköznapi. Ahogy a felhőknél is. De minden alkalommal mégis ott van a lehetőség, hogy varázslatra bukkanjunk: például, hogy nem csupán egy emberalak rajzolódik ki a nagy fehér semmiből, hanem hátán a tündérszárnyak is.

Trollope regényének két főhőse, Rachel Ray, egy mélyen hívő özvegyasszony legkisebb lánya és Luke Rowan, a városi ifjú is azon van, hogy egymás lelkének formátlanságában felismerjék az alakzatot. Bár, a korabeli erkölcs nem igazán van ennek segítségére, sőt, hogy őszinték legyünk eléggé megnehezíti számukra ezt a folyamatot. S mivel egy kisvárosban játszódik a történet, ez még inkább rátesz egy lapáttal: rosszindulatú pletykák kelnek szárnyra a legalább annyira rosszindulatú lakók miatt, akik annyira szeretnék elérni a túlvilági üdvösséget, hogy mindenfajta evilági örömöt megvetnek, s tiltólistájuk elején nagy, vörös betűkkel ott szerepel az ártatlan szerelem is. Persze, azért nem ennyire rossz a helyzet, vannak emberek köztük, akik nem így látják a dolgokat. Bár a pletykáknak azért ők is hisznek olykor.

Ilyen Rachel édesanyja is, Mrs. Ray. Bár, ő is félti túlvilági üdvösségét, de szerencsére az anyai szeretet sokkal nagyobb helyet foglal el a lelkében, így ő bár nem akadályozza a fiatalokat szerelmük kibontakozásában, sőt szívből reméli, hogy lánya megtalálja a boldogságot Luke oldalán, de azért hiszékenysége folytán majdnem elszakítja őket egymástól.

"Mr. Tappitt azt akarta, hogy Rowan elméletben tanulja ki a mesterséget, s leckéi kizárólag számokból álljanak. Unalmas, poros főkönyveket tett elébe, mondván, hogy ezek rejtik a serfőzőmesterség alfáját és ómegáját. Őt azonban jobban érdekelte a maláta és a sör kémiai reakciója. Alig két hetet töltött a cégnél, s máris olyan sokat ígérő eljárást javasolt Mr. Tappittnek, , amely csökkentené az ital zavarosságát. – Főzzünk jó sört! – javasolta, s Mr. Tappitt menten tudta, hogy ez biza nem lesz jó."

De miért akarná bárki is, hogy ez a bimbózó szerelem még csírájában elhervadjon? Hát, először is ott van az erkölcsösök csoportja, melynek élén Rachel nővére áll személyesen. Szerintük itt e földön nincs helye a boldogságnak, még a házasságban sem. Ez istentagadás lenne! Másik részről pedig ott van az ármánykodók oldala, akiknek az a céljuk, hogy Luke vagy menjen vissza oda, ahonnan jött vagy saját lányuk egyikét vegye nőül. Ennek élén Mrs. Tappitt, a helyi serfőző felesége áll, aki irigysége és önzősége folytán veszélyes pletykákat indít útjára, amik Rachel jóhírét és Luke jószándékát kérdőjelezik meg a város polgárai előtt.

A regény eleje nagyon bájosan indult, kis civakodásaival, pletykálkodásaival, s a mindig mindent jobban tudó embereivel az élén gyakran emlékeztetett az általam annyira szeretett Avonlea-re. Egyszerűen szerettem itt kalandozni, s ráadásul a narrátor cinikus megjegyzései, ironikus hangvétele csak tovább fokozta ezt az érzést. Az első száz oldalba menthetetlenül beleszerettem, akárcsak az ügyefogyott szereplőkbe, ám ahogy egyre kezdett komolyodni Luke és Rachel érzése egymás iránt, s ahogy a kisváros polgárai, ezzel egyenes arányban, egyre gonoszabbakká váltak, úgy kezdett lelohadni a lelkesedésem is, s átvette a helyét a tehetetlen düh. A mérgem leginkább arra irányult, hogy egyszerűen képtelen voltam azt megérteni, hogyha valami botrány keringett a levegőben hol Rachel, hol Luke körül, azt mindig mindenki elhitte vagy esetleg kétségek gyötörték, de az eszébe se jutott senkinek, hogy az érintetteket kérdezzék meg erről.

Persze, értem én az emberi természetet, hogy sokaknak sokkal kellemesebb hallgatni és többszörösen kibeszélni azt, ha valaki nem úgy viselkedett, mint ahogy az elvárható vagy esetleg az anyagi háttere mégsem olyan, mint ahogy azt elmondta másoknak, mint az olyan dolgokat, hogy mások mennyire boldogok. Azt hiszem, ha egyszer az utóbbi győzedelmeskedne, akkor a pletyka meg is halna, sok ember szomorúságára. Bár, bevallom, hogy igen szórakoztató olvasni a sok pletykaéhes vénasszonyról.

Igazából, attól függetlenül, hogy a komolyabb áskálódások nem nyerték el a tetszésemet, azért mégis ajánlani tudom, hiszen Trollope nagyszerűen ábrázolja a viktoriánus kisvárosi miliőt, s remek iróniával mutatja be azt. Az értékelésemben 6 pontot ért el végül!

Kiadja: Lazi Kiadó
Eredeti cím: Rachel Ray
Fordító: Béresi Csilla
Eredeti ár: 3500 Ft
oldalszám: 360 oldal
ISBN: 9 789632360 670812

Fülszöveg:

Anthony Trollope-nak, a 19. századi angol irodalom legtermékenyebb szerzőjének briliáns kötetét tartja kezében az olvasó. A viktoriánus prózaírás klasszikusa nagy népszerűségnek örvendett saját korában, melyet ironikus, egyéni hangjának, remek jellemábrázoló képességének és lényeglátásának köszönhetett.
E regényében egy angol vidéki kisváros kusza társadalmi viszonyait boncolgatja egy föltáruló szerelem tükrében. Főhőse, Rachel Ray, egy elszegényedett polgári család szépreményű leánykája, akinek életét két ellentétes vonzás: a bigott vallásosság eszméinek való megfelelés és az ifjúi szív hevülete teszi pokollá. Özvegy édesanyja és hitbuzgó, ugyancsak özvegy nővére olyan elvárásokkal terhelik a leányt, amelyekkel aligha egyeztethető össze fellobbanó szerelme az öntörvényű, karrierjét egyengető városi ifjú, Luke Rowan iránt. A kisebbik lányát rajongva szerető, ám roppant határozatlan, s mások ítéletén csüggő anya akaratlanul is egyre több akadályt gördít leánykája útjába. A szerelmesek helyzetét még tovább nehezíti a nagy múltú, ám annál ihatatlanabb sört főző cég csökönyös vezetője, Mr. Tappitt és ármánykodó felesége, valamint a kisváros pletyka- és botrányéhes polgársága.
E színes kavalkádban szikrázik föl Trollope sziporkázó humora, máig szórakoztató ironikus hangvétele, páratlan egyházkritikája és kiváló karakterábrázolása, amelyekhez képest a történet már-már másodlagossá válik.

Akik előttem olvasták:

Christina

Büszkeség és balítélet

Gárdonyi Géza: Ida regénye

kiolvastam: 2010. június 22.

Gárdonyi regényébe menthetetlenül beleszerettem, már az első oldalaktól fogva. Így az Egri csillagokkal kapcsolatos kellemetlen emlékeim már valóban teljesen a múlté, Gárdonyi mától fogva számomra tényleg egy olyan író, akinek egy művétől se fogok ódzkodni, talán még az Egri csillagoktól sem!

S hogy miért váltott ki nálam ilyen hatást ez a regény? Mert egyszerűen tényleg fantasztikus, vicces és elképesztően romantikus, de nem a csöpögősebb fajtából. Hihetetlenül el tudtam rajta szórakozni, s úgy belemerültem, hogy észre se vettem az idő múlását. Én végig csak Idával és Csabával éltem, s nem is akartam, hogy ennek vége legyen. De sajnos, mint minden könyv, ez is végesnek bizonyult.

A regény címe nem sejtet valami sokat, sőt igazából a főszereplő nevén kívül, semmit sem. Gondolhatnánk, hogy ebben nincs semmi különleges, s talán a könyvtár szorosan tömött polcain a tekintetünk épp csak átsiklana rajta, hogy aztán egy igazán ütős című könyvet emeljünk le onnan. Pedig ez nagy hiba volna! Én is számtalanszor átkoztam magam amiatt olvasás közben, hogy miért nem találtam rá hamarabb?

Gárdonyi regénye 1924-ben jelent meg először nyomtatásban, s a témája hasonló a nagy népszerűségnek örvendő Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéhez, olyan tekintetben, hogy a két főszereplő, Mr. Darcy és Lizzy Bennet -hez hasonlóan, kölcsönösen erős ellenszenvet érez egymás iránt, melyet a regény végén valahogy sikerül leküzdeniük, és végül egymásra találnak. A dolog pikantériája az lenne, hogy Csaba és Ida már a regény elején összeházasodnak minden viszolygásuk és utálatuk dacára, s a külvilág előtt boldog házaspárként kell mutatkozniuk, akik szenvedélyesen szeretik egymást, de mikor egyedül vannak ne legyenek több egymás számára, mint két idegen - ez volt Ida és Csaba közös megegyezése.

De hát hogyan is kerülhettek bele ebbe a furcsa házasságba? A dolog ott kezdődött, hogy Ida gyermekkora óta egy klastromban nevelkedett, ahol nagyon szigorú rendszabályok között kellett élnie, mindenféle világi boldogság nélkül. Édesapja adta be ide még kisgyermek korában, édesanyja halála után, hogy ő most már legálisan élhesse a léhűtők laza és erkölcstelen életét. Ám az idő egyre múlik, s Ida lassan eléri azt a kort, hogy már nem lehet növendék a klastromban: vagy apáca lesz, vagy elmegy innen. Ó Péter, Ida édesapja természetesen nem bánná, ha lánya Istennek ajánlaná fel magát, mert akkor mehet tovább a dorbézolás mindenféle bűntudat nélkül. Ám Ida másként gondolja: elege van ebből az életből, ő szabad akar lenni és szerelmes... De édesapja nagyon nem akarja az együttélést, így titokban felad egy hirdetést, hogy férjet keressen a lányának - természetesen hatalmas összegű hozománnyal. Jelentkező akad bőven: a sok pénz nagy úr - jönnek iszákosok, kártyások, grófok, elszegényedett földbirtokosok, hogy megkérhessék az apjától Ida kezét, aki még mindig nem tud semmiről sem.

Végül akad egy olyan jelentkező, Balogh Csaba személyében, akit Ó Péter nagykereskedő alkalmasnak talál, hogy végül lánya férje legyen. Csaba sógora nagy kártyás, s hatalmas adósságba keverte a családot, még az ősi földbirtokot is terheli az óriási tartozás. Csaba egyre kétségbeesettebb levelek kap húgától, hogy milyen nyomorban élnek, s hogy próbálja kisegíteni őket egy nagyobb pénzösszeggel - de mivel Csaba nem egy vagyonos ember, csupán egy egyszerű festő, így kapóra jön számára az Ó Péter által feladott hirdetés.

Ida természetesen felháborodik, de végül belátja, hogy apja házában nincs maradása. Így ő is beleegyezik a házasságba, de mivel egyik fél sem tudja a másik okát, hogy miért is csöppent bele ebbe a helyzetbe, ezért sokáig előítélettel vannak egymás iránt - Csaba végig valami piszkos dolgot sejtet a lány múltjával kapcsolatban. Ida pedig mélyen megveti ezt az embert, mert pénzért házasodott, s hogy a házasságot csak egy zsibvásárnak gondolja.

A két főszereplő temperamentumban annyira különböző, s mégis első pillanattól fogva érezzük, hogy összeillenek, hogy kiegészítik egymást. A furcsa megállapodásuk, miszerint idegenekként viselkednek egymás előtt ha kettesben vannak, nagyon jó humorforrásként szolgál, főleg a cselédek szemszögéből, akik bár úgy tudják, hogy boldog és friss házasok, mégis látják, hogy gyakran külön étkeznek, nem vagy csak alig szólnak egymáshoz, s elköszönni is csak egy intéssel vagy fejbiccentéssel szoktak, nincs ölelés, se csók, se semmi.

Az író nagyon eltalálta a regény tempóját is: nem egy lassan csordogáló cselekményű könyv ez, de nem is olyan, ahol az ember csak kapkodja a fejét a sok akció között. A hangsúly nyilvánvalóan végig azon van, hogy két idegen emberből hogy válnak előbb-utóbb ismerősökké, kedves barátokká, s végül halálosan szerelmesekké. Az idő múlásával mindig van egy döntő fordulat, ami kicsit előre vagy éppen hátra billenti ezt a kapcsolatot: két lépés előre, egy lépés vissza - mint egy szép társastánc. A takaréklángon égő érzelmek szépen, lassan igazi olthatatlan és szenvedélyes szerelemmé válnak a regény végére, mellyel már ők sem dacolhatnak tovább.

Fülszöveg:
Gárdonyi sokféle szerelmet látott, sőt maga is átélt. Sikerületlen házassága miatt a gyengébb nem ádáz ellenségének kiáltották ki, regényei és elbeszélései azonban meglepően új nőszemléletről vallanak. Az Ida regénye Gárdonyi pályájának legfordulatosabb, s minden vonatkozásban legérettebb alkotásai közé tartozik.
Ó Péter özvegy bornagykereskedő Ida lányát, szabados életformájának egyetlen akadályát, felnőtt koráig zárdában nevelteti. Ida nem sokkal tanulmányainak befejezése után fellázad a zárdai élet rideg embertelensége ellen, s ezért eltávolítják. Apja a hazaküldött lányon igyekszik minél gyorsabban túladni, s hirdetés útján férjhez kényszeríti. A kiválasztott férj, egy kényszerhelyzetben levő tehetséges festőművész, Balogh Csaba, a hozományból nővére birtokát akarja tehermentesíteni. Ida azon kikötését, hogy látszatházasságot kössenek, a férfi elfogadja.
A fiatalok esküvő után Münchenben telepednek le, ahol Ida idegenkedése lassan csökken, s kölcsönös ismerkedésük finom rezdülései, egyre erősödő, egymás iránti őszinte érdeklődésük megszabadítja őket szorongásaiktól, míg végül a két megsebzett lélek együttes vergődéséből lassan nyílt szerelem, sőt igazi házasság szövődik.

Összegzés:

Mint mondtam, teljesen beleszerettem ebbe a regénybe! Szóval, én tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, mert ilyen fantasztikus regényt már régen olvastam! Azt hiszem egyértelmű, hogy új kedvencet avattam, s az értékelésemben megkapja a maximális 10 pontot!

Ragadd meg a napot!

N.H. Kleinbaum: Holt Költők Társasága

kiolvastam: 2009. december 1.

Kleinbaum regénye, nálam azon kevés könyvek közé tartozik, amit minden évben muszáj elolvasnom. Még anno az egyetem első éveiben ajánlották nekem, és elolvasása után rögtön megfogott, mert nagyon sok mindent képes számomra mondani.

Az első, hogy milyen a tanári szakma. Hogy kell hozzáállni a gyerekekhez? Hogy kell őket megfogni? S a legfontosabb kérdés: hogy kell tanítani? Azt hiszem mindenféle hozzáállással találkozhatunk a regény során: vannak igazi vaskalaposok, akiknek egy tantárgy nem más, mint magoltatni való dolgok halmaza, s a gyereket egy gépnek tekintik, akinek nincs más dolga, mint bemagolni, és kész. Még értenie se muszáj, de a lényeg, hogy tudja. És vannak olyan tanárok, akik a tanári hivatást nem csupán a tárgyi tudás átadásával tartják egyenlőnek, hanem hogy arra is megtanítsa a nebulót milyen a kritikai hozzáállás, a szabadgondolkodás, önmaga megismerése, és hogy kell követnie a vágyait az életben. S ezek megtanítása igazán egyedi módszerekkel társul. És persze ott van az a tanárfajta, aki habár rokonszenvezik ezekkel a nézetekkel, mégsem meri meglépni azt.

A másik dolog, pedig a szakommal kapcsolatos, illetve a művészetekkel, irodalommal. Sokszor találkoztam olyan kérdéssel egyetemi éveim alatt, hogy mire jó az, amit tanulok? Ez hogyan hasznosítható? Miért kell egyáltalán irodalmat tanulni, amikor az csak szórakozás és haszontalan dolog? És mikor olvasom ezt a nagyszerű könyvet, akkor mindegyik kérdésre választ találok -újból és újból.

" Az ember azért olvas verset, mert az emberi fajhoz tartozik, amely emberi faj tele van szenvedéllyel! Az orvostudomány, a jog, a bankügyek ... mindez szükséges ahhoz, hogy életben maradjunk. De a romantika, a költészet, a szeretet, a szépség... ezért élünk!"

És valóban! És ez az üzenet nemcsak nekem, hanem mindenkihez szól! Hiszen mitől vagyunk igazán emberek? Azt hiszem erre a kérdésre tényleg a művészet a válasz. Az erre való hajlam már évezredek óta ott van bennünk, s egész életünkben vágyunk rá, igényeljük. Nem szabad hát lebecsülni, hiszen ezzel emberi mivoltunkat kicsinyítjük le.

És mit adhat nekünk az irodalom? Szenvedélyt, szabadgondolkodást. S ebben a történetben megjelennek azok a lehetséges magatartásmódok, hogy ki-ki mit tud kezdeni a hirtelen megvilágosodásával? Képesek vagyunk-e kezelni ezt?

A történetben egyébként egy baráti társaság áll a középpontban, s Kleinbaum az ő helyzetükön mutatja be nekünk mi is az a barátság? És ez mit adhat nekünk? És nagyon szép példáját adja, hogy a különböző, egymástól teljesen eltérő srácok hogyan alakulnak egy igazi, összeszokott csapattá. Ebben a csoportban vannak igazi művészlelkek, igazi idealisták, nőcsábászok, végtelenül szerelmesek, álmodozók, félénkek és stréberek is. S a nagy próbatételnél, amely az utolsó lapokon jön el,megtudjuk, hogy ki áll ki igazán a barátai mellett és ki döfi hátba őket.

Azt hiszem az egyéni elrendelésnek, tehetségnek is nagyon szép példáját adja a történet Neil alakján keresztül. Neil -nek nagyon szigorú apja van, aki elvárja gyermekétől, hogy teljesítse az ő által kijelölt utat, és nem számít van-e kedve hozzá. Ezt kell tennie és kész. Ám jön Mr. Keating, aki beszélni kezd a Carpe Diem életérzésről, és megtanítja őket milyen is az, ha magunk gondolkodunk, s nem más határozza meg. Neil szeme kinyílik, s a színészet felé kezd kacsintani. Ez lesz az élete, s a regény során többször is kijelenti, hogy milyen jó, hogy megtalálta ezt a célt! Korábban sejtelme sem volt, mennyire üres is az ő élete! És most végre nem az! S azzal, hogy ezt a már egyszer megkóstolt vágyat elveszik tőle, tényleg értelmetlenné tesz számára mindent. Hiszen, igaz, hogy előtte is a színészet nélkül élt, de most hogy egy pillanatra az övé lehetett, már nem térhet vissza ugyanúgy a hétköznapjaiba.

És hát a befejezés meg egyszerűen csodás! Már tényleg lassan kívülről fújom magát a szöveget is, de mindig sikerül elbőgnöm magam az utolsó pár oldalon, annyira megható! " Kapitány, ó Kapitányom!"

A történet:
Az évszázados múltra visszatekintő, tradícióira és eredményeire büszke Welton Akadémia konzervatív világába egy napon új irodalomtanár érkezik, aki vibráló személyiségével, egyedi oktatási módszerével, lelkesedésével, humorával és a diákok iránti teljes elkötelezettségével egyetlen pillanat alatt felkavarja maga körül az állóvizet. Az uniformizáltságra törekvő, teljesítménycentrikus oktatással szembeforduló tanár gondolatai fogékony lélekre találnak diákjainál. John Keating gyorsan rádöbbenti őket az élet rövidségére, a költészet szeretetére, és arra is, miképpen találhatják meg önmagukat, hogyan szabadíthatják fel saját gondolataikat, és hogyan küzdjenek álmaikért. Lapról lapra tépeti szét velük a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék: életük maga a költészet, tudjanak önállóan gondolkodni, legyen véleményük.

A felismerés egyeseknek életre szóló szerelmet, másoknak tragédiát okoz, a hagyománytisztelő iskolában, azonban felüti a fejét a lázadás szelleme. A fiúk egy részét megragadja a költészet bűvös hatalmának megismerése, felélesztik az iskola falai között működő Holt Költők Társaságának hagyományait, és megpróbálnak kitörni a köréjük állított korlátok közül.

Összegzés:

Ez a regény számomra nagyon különleges, már évek óta! Az általa közvetített gondolatok mintha tényleg hozzám szólnának, s az életem során felmerülő kérdésekre válaszolnának, vagy csak megerősítenének az elhatározásaimat. Kleinbaum szerintem óriásit alkotott! És külön jó dolognak tartom, hogy a mélyenszántó gondolatok mellett azért jut hely a humornak is (pl. A Carpe Diem -es szójátékok és ehhez hasonlók), ami azért nagyban oldja a hangulatot. Az én értékelésemben 10 pontot ér el (még így 4. újraolvasás után is), és komolyan: olvassátok! :) Egyébként én a tanároknak, tanár szakosoknak kötelezővé tenném :)