Ha van olyan sorozat, ahol óriási önuralomról teszek tanúbizonyságot, az mindenképpen Elena Ferrante Nápoly-tetralógiája lenne. Igyekszem ugyanis betartani azt, hogy évente csak egy részt olvasok el a könyvekből, mert így továbbtart ez a hihetetlen élmény. Részről részre megesik velem, hogy az első oldalnál már rögtön beránt a nápolyi szegénytelep világába, és én mintha víz alá merülnék, nem is jövök fel onnan levegőért sem, csak egészen a legutolsó mondat után. De olykor még akkor sem sikerül, inkább csak pár nappal utána. 

A harmadik rész az Aki megszökik és aki marad címet viseli, és igazából képtelen vagyok egyértelműen kijelenteni, hogy melyik kire vontakozik a két lány közül. Hiszen, ha földrajzilag nézzük a dolgot, Lenúnak valóban sikerült elszakadnia a telep gyűlölt világától, míg Lila továbbra sem képes végleg elmenni onnan. Mint amikor egyszer kislány korukban a tenger felé akartak szökni, Lila az utolsó pillanatban visszatorpant. Félt az ismeretlentől, félt az idegen világtól. Lila tudja, hogy ki ő azon a helyen, tudja, milyen lehetőségei vannak és hogy működik az a világ. Hogy teljesen a nulláról kelljen újradefiniálnia önmagát, megrémiszti. Lenú ellenben mindezektől nem tart. Ő a teleptől fizikailag távol akar kerülni, hátha így sikerül azok elől a dolgok elől is elmenekülni, amitől fél, hogy bekövetkeznek. Hogy anyja sántasága nála is felbukkan. Hogy a telepi anyák ormótlan teste és agyonhajszoltsága lesz az ő jövöje is. Hogy a telepi férfiak agresszivitása a mindennapjainak része lesz. Hogy használják és eldobják. Lenú számára ez mind a telepi élet, és ő ez ellen menekül az értelmiségi létbe, távol Nápolytól.

Azonban ezek a dolgok, amiktől Lenú annyira fél nem csak a telepen gyökereznek, hanem alapvetően a diszfunkcionális házasságban. Ám ennek felismerése nagyon későn jön el nála. Lilának viszont pont ebből sikerül megszöknie, hogy ismét csak megvalósítsa önmagát, már sokadjára is eddigi élete során. Lila kiszakad a hagyományos anyai, női szerepkörből, hogy valami újat, valami nagyon mást hozzon létre. Lila kiteljesedett. 

Igazából ez a libikóka-lét jellemzi a két lány kapcsolatát. Egyik fent, másik lent. És ez mindig változik, soha nem állandósul. 

Kezdetben a Lila nélküli szöveg, ami most fogadott, egyszerűen nem tetszett. Valahogy nem volt az igazi a történet nélküle. Lenú énkeresésének egyik legfontosabb állomása talán ez volt, hogy megpróbálja meghatározni önmagát barátnője nélkül. És sikerült-e neki vajon? Olvasóként is érezhető volt ez, hogy Lenú Lila nélkül nem az igazi. Sodródik az eseményekkel, látszólag történnek körülötte vagy éppen vele a dolgok, de ő sosem lép, és sorra hozza az olyan döntéseket, amik a céltalanság ösvénye felé terelik őt. Lenúnál nem érezni a célt, hogy merre tart, Lila nélkül nem tudja. 

Ahogy a szövegbe lassan visszaszivárog végül, visszatér a szöveg lüktetése és vadsága. Lenú vértelenségét feldobja Lila erőszakkal, akarattal és nyersességével telített élete, amely folyton a végletek között ugrál ide-oda.  

Maguk tanárok azért dicsőítik a tanulást, mert abból keresik a kenyerüket, pedig semmi haszna, nemhogy jobb lesz tőle az ember, hanem inkább gonoszabb. 

A két lány történetébe ezúttal sokkal jobban beáramlik a forrongó világ izzása. Világviszonylatban és országszinten is történnek megmozdulások, diáktüntetések, ilyen-olyan világmegváltó politikai gondolatok, amik végül tettekké válnak, és ezek a tettek olyan aprócsak helyekre is eljutnak mint egy egyszerű gyár, ahol a dolgozók borzalmas munkakörülmények között dolgoznak, és a nők nap mint nap ki vannak téve a zaklatás veszélyeinek. Érdekes volt megfigyelni a két külön világ: az értelmiségi és a munkás világ találkozását. Hogy mennyire másképp működnek a dolgok, mennyire máshol vannak a hangsúlyok. Hogy az életkörülmények mennyire képesek megváltoztatni azt, ahogy az ember a világra és annak működésére tekinthet. Ami az egyik szerint működőképes, a másik szerint nem. Az elmélet és a gyakorlat nagy találkozásai ezek. 

Ma már így látom: nem a telep beteg, nem Nápoly, hanem az egész világ, az univerzum vagy az univerzumok

A harmadik rész sok szempontból számomra sokkal pesszimistábbnak hatott egy csomó kérdésben, és a Lila nélküliség is kicsit megviselte a történethez való kapcsolatomat. Ugyan továbbra is nagyon szerettem ezt a részt is, de mégis azt kell mondanom, hogy most kifejezetten nem szerettem ebben a történetben létezni. Nem szerettem Lenú anyasággal kapcsolatos tapasztalatait olvasni, nem szerettem belegondolni abba, ahogy a gyerekeivel bánik. 

Mégis ismét ott volt a fejemben ez a két lány. A kapcsolatuk; amit gondolnak a világról és önmagukról.  

Mégis csodáltam Ferrante prózáját, ami körbevont és körém zárult. Nehezen fogom mindezt elengedni a következő részben. 

Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad

Storia di chi fugge e di chi resta

Fordította: Matolcsi Balázs

Park Könyvkiadó

419 oldal

Az új név története

Elena Ferrante neve is kezd felvésődni a fejemben azon szerzők listájára, akiknek a regényeire instant szükségem van. A Nápolyi-tetralógiájának első része, a Briliáns barátnőm teljesen megvett magának, és azóta alig várom, hogy a két lány történetének további részeivel is megismerkedhessek. Beleszerettem szövegeinek zubogásába, amelyek észrevétlenül bevonnak magukba, majd sodornak és csak sodornak mint a szaladó folyók, amelyek megállíthatatlanul rohannak valahová - valahová, ahova majd mi is megérkezünk. Csak győzzük kivárni. 

Ezúttal viszont tisztán láttam a régi telep családanyáit. Idegesek voltak, fásultak. Hallgattak, összeszorított szájjal, vagy üvöltve szidták rosszalkodó gyerekeiket. Alig vonszolták magukat, girhesek voltak, karikás szemekkel, beesett arccal; vagy kövérek, termetes hátsóval, dagadt bokákkal, súlyos mellekkel, bevásárlószatyrokkal, a szoknyájukba kapaszkodó csemetékkel, akik nyafogtak, hogy felvegyék őket. […] Elnyűtte őket az élet, a férjük, az apjuk, a fivéreik, akikre egyre inkább hasonlítottak, vagy a gürcölés, az évek, a betegségek. Mikor kezdődik ez az átalakulás? A házimunkával? A terhességgel? Az ütlegelésekkel? Lila is formátlan lesz majd, mint Nunzia? [..] És egy nap az én testem is tönkremegy majd, és átalakul anyám és apám testévé? És elillan majd minden, amit most az iskolában tanulok, újra felülkerekedik a telep, a régi szokások, a régi módszerek, és minden összekeveredik valami feketés iszappá, Anaximandrosz és az apám, a Folgore ejtőernyős-hadosztály és don Achille, a vegyértékek és a tavak, a görög igeragozás, Hésziodosz és a Solarák arcátlan gátlástalansága, minden, ahogyan egyébként ezer éve történik ebben az egyre kuszább, egyre lepusztultabb városban?

Az új név története pontosan ott folytatódik, ahol az első részben hátrahagytuk a lányokat.  Ahogy a címből is sejteni lehet, ez most leginkább Lila története, aki a Briliáns barátnőm utolsó oldalain éppen az esküvője napján döbbent rá házasságának hamis voltára. A második részben Lila életének eseményein és lelki változásain van a hangsúly, míg Elena - vagyis a narrátorunk - története inkább marginálisan, Lilához viszonyítva van jelen. 

A női sorsokat most a házasság, a gyerekvállalás tükrében láthatjuk kibontakozni, így a férfiakkal való kapcsolatokra is igen nagy hangsúlyt helyez. Mindkét lány igyekszik elkerülni a telep anyáinak végzetét: a kihasználtságot és a fiatalon öregedést. Ám ketten kétfajta utat választanak: Elena a tanulásra koncentrál, míg Lila a jólétet egy gazdag ember feleségeként próbálja megkaparintani. Ő a látszólag könnyebb és gyorsabb utat választotta, de hamarosan rájön, hogy ezért hatalmas árat kell fizetnie. Lila ugyan próbál később ellenállni annak a szerepnek, amit egyszer elfogadott, amitől felemelkedést remélt, de ebből a fajta béklyóból szabadulni mégsem olyan egyszerű - legyen  Lila akármennyire is öntörvényű és talpraesett. Lila ellenállása hiábavaló: a telepi viszonyokban értendő házasság nőkre gyakorolt fizikai és mentális transzformációjától ő sem képes elmenekülni. Hiszen ahogy a cím is sugallja, ez Lila metamorfózisának története. 

A második részben - mint említettem - a férfiakkal való kapcsolat mellett maguk a férfi karakterek is hangsúlyosabb szerephez jutnak, mint az első részben. Ugyan sokféle típust bemutat és megmutat nekünk a szöveg, de az erőszak, az agresszió, a nők ellen elkövetett bántalmazások jóval nagyobb teret kapnak. Nem csoda, hiszen a telepi élet kegyetlen, és az ott élő feleségeknek leginkább ilyen sors jutott. Már az első részben is helyet kapott az ott teljesen természetesnek vélt családon belüli erőszak: ahol a férj konfliktuskezelése pofonokban nyilvánult meg leginkább, de néha "csak úgy" is kaphatott a feleség, ha a férjnek éppen olyan kedve volt. Lila és Elena életéhez hozzátartozott az ilyesfajta agresszió, mégis: amikor Lilával, mint feleséggel történik meg ugyanez, már mégsem képesek a hétköznapok szükséges velejárójaként tekinteni Lila férjének erőszakos megnyilvánulásaira. Hiszen így Lila végül odajutott, ahonnan menekülni próbált: hiába a gazdagság, mégis egy erőszakos, hierarchikus kapcsolatban kötött ki végül. Lila világában szinte minden harc és kegyetlenkedés - minden fizikális. Ám mielőtt Lila végleg alámerülne ebbe a világba, egy olyan ember lép az életébe, aki sokkal inkább a szellemi síkon létezik: vágyakkal, gondolatokkal van tele, akárcsak Lila. Ő az, aki megerősíti a lányt abban, hogy a gondolkodás, a tanulás mennyire fontos. 

Hiszen Lila sosem adta fel azt az énjét, aki folyton tudásra szomjazott - inkább csak az ezzel az úttal járó nehézségeket akarta kikerülni. Úgy gondolta, hogy az eszével uralkodhat majd férje felett, és így elnyerheti a hőn áhított jólétet és szabadságot, amit a tanulás adott volna. Túlságosan is önhitt volt, túlságosan is lebecsülte a telep patriarchátusának erejét. 

Ninoval való kapcsolata felébresztette ezt a kissé apátiába süllyedő, tudásra szomjazó, független énjét - hogy ez Lila veszte vagy inkább mentsvára lett végül, nehéz eldönteni. Legalábbis egy bizonyos pontig. 

Milyen könnyű a Lila nélküli életemről mesélni: az évek folyama szállítja az eseményeket, mint a repülőtéren a szalag a bőröndöket; leveszed őket, papírra veted és kész.
Jóval nehezebb összefoglalni azt, ami ezekben az években Lilával történt. Nála a szalag lelassul, felgyorsul, hirtelen elkanyarodik, kiugrik a helyéből. A bőröndök leesnek, kinyílnak, a tartalmuk szanaszét szóródik. Lila holmija összekeveredik az enyémmel, a nagy kavarodásban kénytelen vagyok visszatérni a saját történetem eleddig zökkenőmentes elbeszéléséhez, kibővíteni a mondatokat, melyek már mesterkéltnek tűnnek.

Hogy Lila történetét Elena mennyire valósághűen mutatja be, sajnos nem tudhatjuk. Ő maga is utal rá egy ponton, hogy Lila élete számára nagyon zavaros volt ebben az időszakban, hiszen sokszor voltak távol egymástól, és sok olyan történt barátnőjével, ami az ő világától idegen volt - más dolgok kezdték formálni kettejük személyiségét. És persze emellett sokszor felmerült bennem az is, hogy ennek fényében Elena vajon mennyire megbízható narrátor? Olykor-olykor kiviláglik a szövegből, hogy nagyon másként látja kettejük kapcsolatát illetve személyiségüket is. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon Lila hogyan mesélte volna el ezt a történetet? Vajon egy teljesen másfajta regény kerekedett volna belőle?

Vajon miért érezte úgy Elena, hogy meg kell semmisítenie Lilának a saját szavaival elbeszélt történetét? Ennyire nem illeszkedtek volna Elena valóságába? Miért csak Lila elhallgattatásával tudja Elena megtalálni a saját szavait? 

Ezeken gondolkodtam, miután becsuktam a könyvet. Meggyőző válaszokat még nem találtam rájuk magamban. De hátha a következő kötettel. 

Elena Ferranta: Az új név története

Storia del nuovo cognome

Fordította: Matolcsi Balázs

Park Könyvkiadó

488 oldal

Briliáns barátnőm

Ferrante regényének a titkára nem tudtam rájönni, bárhogy is gondolkodtam rajta. Nem mintha ez fontos lenne persze, csak jó lenne megfogalmazni magamnak. Mert hogy tényleg egy bitang jó könyv, ami pár oldal után beránt a világába, a nápolyi gettóba, és amíg olvasod - aztán meg akkor is, amikor nem - ott vagy. Mármint úgy igazán, teljes lényeddel ott vagy, és annak az idegen világnak a kérdései motoszkálnak benned, észrevétlenül a bőröd alá ivódva. Képtelenség ez ellen tenni bármit is.

A Briliáns barátnőm a Nápolyi regények tetralógia első része, amely két lány barátságát állítja középpontjába, illetve ezen keresztül meséli el el életüket az 1950-es évek poros, színtelen Nápolyában. Elena és Lila bár alapvetően nagyon különböznek egymástól, hatéves korukban egy napon, amikor egymást támogatva elmerészkednek a rettegett Don Achilléhez, barátságot kötnek egymással. Ez a kapcsolat azonban - talán pont a különbözőségük miatt vagy csak a női kapcsolatok természetéből adódóan - sose jut nyugvópontra. Mindig ösztökéli őket. Egyszerre ébresztenek egymásban csodálatot, ugyanakkor mindig a másik fölé akarnak kerekedni.
Elena számára Lila az, aki folyton "jobb": akinek látszólag játszi könnyedséggel megy minden, miközben ő kemény küzdelmek árán képes csak valamennyire a nyomában lépkedni. Lila az, aki megtestesít mindent, ami Elenában irigységet és csodálatot is egyszerre ébreszt. Lila ugyanakkor az a lány, aki képes őt megmenteni attól, hogy olyanná váljon, mint gyűlölt anyja.

A telep és az ott élő emberek helyzetét szerintem nagyon jól mutatja például az, hogy Elena mennyire meglepődik, amikor rájön, hogy létezik olyan, hogy középiskola, ahol lehetséges még ezután is tanulni. Hogy a tudás halmozását nem kell feltétlen az általános iskolával befejeznie. A két barátnő eddig egyforma útja sajnos itt válik ketté, és ki-ki másfelé folytatja. Szomorú volt látni, amikor a két tehetséges, intelligens lány közül csupán az egyik folytatta tovább a tanulmányait, a másikuk pedig belehelyezkedett a telepi élet megszokottságába.
Azt hiszem, valamilyen szinten metaforikus az az epizód, amikor Lila ötletétől vezérelve egy nap úgy döntenek, hogy kihagyják inkább az iskolát és megnézik a tengert. A tengert, amit még sose láttak, annak ellenére, hogy nincs messze tőlük. A tenger lesz a közös cél, amit mindketten akarnak. Elenát, aki fél nekivágni az útnak, rögtön lenyűgözi és magával ragadja Lila merészsége és bátorsága. Ám ahogy egyre inkább közelednek a telep határaihoz, az ismeretlenhez, ahhoz a vidékhez, ahol korábban még sosem jártak, Lila egyre bizonytalanabbá válik, Elena pedig éppen ekkor bátorodik fel. Megérinti őt az ismeretlenség miatti kalandvágy, a végtelen lehetőségek. Lila végül annyira bepánikol, hogy a két lány végül visszafordul.

Lila fél kimozdulni a megszokottságból, fél attól, hogy mi várhat rá az ismeretlenségben. De lehet, hogy leginkább a kudarcoktól fél. Folyton bizonygatja maga előtt, hogy Elena középiskolájában is meg tudná állni a helyét; hogy nem kell neki elhagynia a komfortzónáját ahhoz, hogy megtanuljon latinul vagy éppen angolul. Autodidakta módon igyekszik hát elsajátítani azokat az ismereteket, amiket Elena a tanárjaitól tanul. Küzd magában a telep szürkesége ellen, ám az végül mégis magába szippantja.

Elena Ferrante regénye emellett élethűen, olyan igazi bőr alá kúszósan jeleníti meg a II. világháború utáni Nápolyt és annak alsóbb társadalmi rétegeit, ahol a szegénység és a halál, az agresszió olyan mindennapos dolgok, hogy ezeken nem lepődik meg ott senki sem. "Ilyen volt a világunk, teli gyilkos szavakkal: torokgyík, vérmérgezés, tífusz, gáz, háború, esztergagép, sitt, munka, bombázás, bomba, tüdővész, genny. Azt hiszem, mindaz a sok félelem, ami egész életemben végigkísért, ezekből a szavakból, ezekből az évekből származik."
Nehéz volt elengedni ezt a világot és ezt a két lányt, mikor elolvastam az utolsó oldalakat. Nem tudtam még mindig rájönni Ferrante titkára, hogy mivel volt képes ennyire bűvkörébe vonni. Talán, a fentebb említett dolgok miatt. Hogy olyan finoman, olyan észrevétlenül, látszólag könnyedén beszélt hol érdekes, hol pedig igencsak súlyos témákról. Hogy igazából olyan regény ez, amit biztos vagyok benne, hogy többször is el lehetne olvasni, és mindig mást és mást mutatna.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm
L'amica geniale
Fordította: Matolcsi Balázs
Park Könyvkiadó
338 oldal

Amit a Vatikán nem szívesen olvas | Imprimatur

Monaldi & Sorti: Imprimatur

kiolvastam: 2009. október 14.

"Már nem akarok hírlapíró lenni. S nem csak azért, mert a hittel összeegyeztethetetlen kétségeim támadtak, hogy nem a csillagok szeszélyei irányítják sorsunkat. Valami más oltotta ki bennem a lángoló vágyat.

A hírlapokban, melyeket a Donzello-beli kaland után nagy számban olvashattam, semmit sem találtam mindabból, amit Atto elmondott nekem. S most nem a tényekre gondolok: már akkor is tudtam, hogy az uralkodók és az államok valódi titkai soha nem kerülnek be az utcán árult röplapokba. A hírlapíró összefoglalóiból leginkább a gondolkodás bátorsága hiányzott, a tudásszomj, az elme becsületes, merész próbatétele. Nem mondom, hogy minden hírlap haszontalan, de nem azoknak valók, akik tényleg az igazságot keresik.

Szerény erőmmel biztosan nem tudtam volna megváltoztatni a dolgok állását. Ha valaki venné a bátorságot és kiteregetné a Fouquet és Kircher, Mária Terézia és XIV. Lajos, Orániai Vilmos és XI. Ince személyét övező rejtélyeket, azonnal letartóztatnák, láncra vernék, és mindörökre a bolondok közé zárnák.

Igaza volt Attonak: a hírlapírót nem segíti, ha ismeri az igazságot. Éppen ellenkezőleg: csak hátráltatja.

A tudás birtokosának a hallgatás az egyetlen menedéke."

Fülszöveg:

Róma, 1683. szeptember 11. A város lakói aggódva várják a híreket Bécs felől, ahol a török seregek a katolikus világ utolsó fellegvárát ostromolják. eközben egy római fogadóban gyanús körülmények között meghal egy férfi, és a vendégeket pestisjárvány veszélye miatt karanténba zárják. Vesztegzár alá kerül Melani apát is, a Napkirály titkosügynöke, aki elhatározza, hogy utánajár, mi áll a titokzatos haláleset hátterében. Végeláthatatlan bolyongásba kezd a Róma alatt megbúvó föld alatti járatokban, és közben olyan rejtélyek nyomára akad, amelyek nem csupán az ott lakók, de egész Európa sorsát meghatározhatják. Az Imprimaturt Olaszországban a Vatikán nyomására betiltatták, miután rádöbbentek, hogy olyan titkokat tár fel, amyelek újraírják a 17. század Európájának történelmét. Ez amesterien megírt thriller eddig 45 országban jelent meg és több millió példány fogyott belőle világszerte.

Értékelés:

Az Imprimatur a Nyitott Könyvműhely Kiadó gondozásában jelent meg és meg kell mondjam nagyon szép munkát végeztek! Elképesztően gyönyörű borítója van a könyvnek, amit órákon keresztül el lehet nézegetni! És (sajnos ma az ilyesmit is meg kell jegyezni, mert ritka) meglepő, hogy nincs benne elütés (vagy ha van is, elképesztően minimális). A kiadó munkája csillagos ötöst érdemel!

Nézzük magát a regényt! Nehéz helyzetben vagyok az értékelésben, mert az elégedetlenségemet nem tudom, hogy minek a számlájára írjam: vagy tényleg nem egy nagy durranás, vagy csak a várakozás keltette bennem a csalódottságot... Mondjuk, az utóbbi ok bizonyosan közrejátszott a művel kapcsolatos viszonyomhoz, mert ugye jó nagy visszhangja volt a könyvnek már a megjelenése előtt, s így a kis elmémben egy meglehetősen mitikus könyv képzetét keltette, és alig vártam, hogy beleolvashassak vagy csak hogy kézbe vegyem.

Megmondom mi a problémám. Először is: nagyon, de nagyon lerí a regényről, hogy egy történész házaspár írta, akik habár korábban újságíróként működtek, aminke ugyan van köze az íráshoz, de mégsem egy írói előéletnek tekinthető... Ugyan próbáltak Umberto Eco kissé barokkos nyelvezetéhez közelíteni (de hál'Istennek) ez nem jött össze. Néha egy történelem óra benyomását kelti a mű, és gondolom én, a gyengébb felfogó képességű olvasó kedvééért, egy -egy közismertebb történelmi tényt többször is elismételnek, ami így néha a könyökömön jött ki. Persze, értem én, hogy nehéz dolog egy történelmi regényt úgy megírni, hogy azt minél szélesebb olvasói réteg képes legyen felfogni és így mindenféle történelmi magyarázatot az alapoktól kell elkezdeni, hogy végül megértse az igazán újdonságot jelentő dolgokat, de ez a szájbarágás szerintem enyhén túlzás volt.

Meg a másik problémám: én nem hiszem el, hogy létezett (vagy akár ma létezne) egy olyan személy, aki a korának kül- és belpolitikai eseményeit, összefüggéseit, viszonyait ennyire világosan látná... A tapasztalat azt mutatja, hogy ezeket a politikai eseményeket csak egy bizonyos idő távlatából (minimum 200 év) lehetséges ennyire átlátni. Még a világháborúk összefüggéseit, kapcsolatrendszereit se látja tisztán senki, pedig az már hány éve volt... A mai politikai helyzetről nem is beszélve... Állítom, hogy még azok se igazán tudják mi van, akik a Parlament szépen kárpitozott székeiben csücsükélnek. Mindig csak részinformációkat szerezhet be az ember, amik persze attól lehetnek jelentőségteljesek, de nem lesz képes még ennek a tudás birtokában átlátni mindent. Ha meg igen, akkor túl sokat tud. És aki túl sokat tud, az előbb utóbb rejtélyes körülmények közt elhaláloz. Szóval, Melani tudását illetően is vannak kétségeim... Persze, ha figuráját úgy tekintjük, mint a két történész szócsövét, akkor a fentebb vázolt eszmefuttatásom érvényét veszti. De így az alakja akkor is hiteltelen.

A másik problémám: ha ezt a szöveget elsősorban kriminek (vagy thrillernek, tök mindegy) tekintjük, akkor azt kell mondjam a műfajában elég gyenge. Olvastam már jobbat is. Nagyon, nagyon sok minden annyira kiszámítható és elvesz belőle a gyilkos utáni kutatás öröme. (de ez ne rettentsen el senkit, azért bőven akadtak meglepetések).

Igazából nem értem a szerzőket. Ugye, ez az egész regény Melani apát megtalált levelezéséből íródott. De ha valóban ilyen nagy horderejű történelmi felfedezéshez jutottak, akkor azt miért nem adták ki jó történészek módjára? Miért kellett megregényesíteni? A pénz miatt? Így könnyebben eladható? Az az igazság (és ez zavar a legjobban), hogy nem látom mia fikció és mi az igazság.. vannak benne eléggé sántító dolgok (pl. a pestis feltételezett gyógymódja, amit én személy szerint baromira nem tudok elhinni...jó, bölcsész vagyok, de azért van egy bizonyos realitásom) de vannak dolgok, amik nagyon is hihetőek (pl.: XI. Ince pápa személye) Nem tudom, hogy miket tartalmazott az eredeti dokumentum és ez zavar!

Na, de nem szeretném elvenni itt mindenkinek a kedvét ettől a regénytől. Ezek a problémákigazából azért világítanak ennyire a szemembe, mert egy kicsit mást vártam. De egyébként alapjában véve egy jó regénnyel volt dolgom. Könnyen emészthető, gyorsan olvasható, leköti az embert. Különösen tetszettek az olyan részek, amikor a korabeli ételekről írtak, illetve a korabeli gyógymódokat ismertették. (egy biztos, nagyon örülök, hogy nem abban az időben éltem, és most már megbecsülöm a házi orvosomat :) ) Tetszettek a katakombákban a bolyongások, az ókori épületek leírásai, s úgy egyáltalán Róma. Most már egyszer tényleg el kell jutnom oda!

És így a végére:

Egy link, amin a regényben megjelenő Les Barricades mysterieuses című dal hallható. Ez a zenemű, a regényben központi jelentősséggel bír, és azt is meg kell jegyezni mellé, hogy gyönyörűséges:

Összegzés:

Nagyon vártam már a megjelenését és teljesen másra számítottam (igazából nem tudom megfogalmazni, hogy mire), így egy picit csalódtam. De még ennek ellenére sem bántam meg, hogy megvettem ezt a könyvet. És azt se, hogy elolvastam. A történelem tudásom mindenesetre bővült, ami nincs hátrányomra és jókat szórakoztam és együtt izgultam a főhőssel. Az értékelésemben ( a sok problémám ellenére) 7 pontot adok.